Somogyi Néplap, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-07 / 56. szám

Vasárnap, 1965. március 7. 5 SOMOGYI NÉPLAP A vetőburgonya emelte ki a gyengék sorából a táskái Rákóczi Tsz-l — egyöntetűen ezt állítják a fomyódi járás vezetői meg a szövetkezetbeJáek is. Évek óta súlyos gcndckkal küszködött Táska, és erőfeszítései rendre eredménytelennek bizonyultak. Sok sikertelen kísér­let után tavaly bátor és határozott lépésre szánta el magát a járás. Addig is volt szó arról, hogy a gyengéken esetleg a vetésszerkezet módosítása segíthet. Úgy döntöttek hát, hogy Táskának adnak vetőburganya termesztésére lehetősé­get. Ne gondolja senki, hogy minden további nélkül meg­valósítható egy ilyen, sikert is Ígérő, de kockázatosnak is te­kintendő elgondolás. A vetőburgonya ugyanis nemcsak ér­tékes, hanem kényes növény is. Ha beválik, nyert a szö­vetkezet, ám ha gyengén, rosszul terem, vesztett vele a me­gye, az ország burgonyaellátása is. A gumószaporítás ugyan is országos érdek. Somogyra kiemelt feladatokat ró a hazai burgonyatermesztés.. Ezért a felsőbb szakirányítás nagyon megnézi, hogy kire bízza, kinek engedélyezi e növény ter­melését. A vetőburgonyára megyénkben már szakosodtak tsz-ék, állami gazdaságok. Körüket nem kívánatos bővíteni, ehelyett még összevontabban, kevesebb termelőüzemben, na­gyobb területen kell a vetőgumót szaporítani. Ezzel az egyébként helyes állásponttal éppen ellentétes volt az, ami­re” a fonyódi járásban — a táskád Rákóczit illetően — gon­doltak. A járás sem akarta az általában érvényes és jó elvek feladására késztetni a megyei szakigazgatást. Gondosan mér­legelte a helyzetet, és igaza tudatában, a siker reményében, a segítés és a felelősség érzésétől áthatva, megfontolt dön­tését figyelemreméltó tényekkel és föltevésekkel indokolva érvelt. Felsorakoztatták egymás mellé az indokokat. A kör­nyéken néhány szövetkezet régóta termeszt vetőburgonyát. A táskái határ is homokos. Sőt itt az étkezési burgonya termelésében eddig is jó eredmények születtek. Ezek voltaK a tények. S ami utánuk következett, az meg még csak föl­tevés volt ebben az időszakban. Tudták, hogy a táskaiak értenek a burgonyához, s ennek alapján bíztak abban, hogy nemcsak étkezésre, hanem ve­tésre valót is képesek termelni. Ez a személyi garancia nem bizonyult akkor elégségesnek. Erre a járás azt mondta: a mezőgazdasági osztály vállalja a szakmai követelmények megtartását. így kapta meg Táska ötven holdra az engedélyt. Mintha megint fordulni akart volna a kocka: az ültetés látszólag nem valami jól sikerült. Hát mégiscsak kár volt a vetőburgonyát rájuk bízni? Növényápolás, szakmai szemle — aztán eljött a betakarítás időszaka. Sok is, szép is lett a ter­més. Több és jobb, mint a környék más szövetkezeteiben. S a számottevő bevétel segített egyensúlyba (ózni a táskái Rákóczi gazdálkodásának mérlegét. Minden tekintetben eredményesnek bizonyult tehát ez a vállalkozás. Készülnek az idei tervek. A járásban például Szöllős- györök rovására is Táska kap vetőburgonyát. A most már közepes szövetkezet tovább erősödhet ennek a nagy hozzá­értést, kellő termesztési tapasztalatot kívánó, de mindezek ellenében szép pénzt adó növény termesztésével. K. J. ÖNÁLLÓ HIVATÁS! Huszonhat hold Ennyivel csökkent a szölö- tarsulás megalakulásával a szabadi Kossuth Termelőszö­vetkezet szántóterülete. Kár­talanították ugyan a közös gazdaságot, de számára nem elfogadható módon. Távolabb fekvő és gyengébb minőségű szántót ajánlottak csereföld­ként. A szeptemberi közgyű­lés tiltakozott. Elküldték fel­lebbezésüket a járáshoz. A földrendezők megvizsgálták a sérelmet, és javasolták orvos­lását. Meg is kapta a csere­földet a Kossuth Tsz. Nem huszonhat holdat, hanem negyvenhármat. A fekvés, a talajkülönbözőséget ez a cse­rearány egyenlítette ki. Becses érték a szántóföld. Nem mond le a tagság egy barázdányiról sem, mert már közös létalapjának tekinti... P yakori vitatéma mosta- nában a népművelés. És nem öncélúan vitatkoznak az emberek. Az utóbbi évek- ben hallatlan változás ment végbe országunkban, s a kö­rülmények, a lehetőségek mel­lett fejlődött a népművelés -alapanyaga« is: az emberek tudata, műveltsége. Másfajta igényekkel kell számolnunk hát, mint öt évvel ezelőtt, más eszközökhöz, módszerekhez kell folyamodnunk, mint ak. kor, s felkészültebben, öröm. mel fogadnunk a növekvő igé­nyeket. A vitákon és beszélgetéseken aaemyi okot sorolunk, mert hiszen kutatni kényszerültünk. Érezzük, hogy valami nincs rendjeit, hogy e szokatlan hely­zetben tapogatózunk még. És belátjuk azt is — mert be kell látnunk —, hogy kissé lema­radtunk a követelményektől. Elemzésünk azonban gyakran egyoldalú. Fásultságról regé­lünk és a népművelés válságá­ról, kárhoztatjuk a televíziót, holott újjonganunk kellene ha­tása láttán. Érdektelenségre és közönyre hivatkozunk, az élet fokozott ritmusára és általá­ban mindenre, amivel látszólag meg lehet magyarázni, hogy népművelési tevékenységünk miért hagy kívánnivalót maga után. Egy dologról azonban következetesen -elfeledke­zünk«. Arról ugyanis, hogy néha önmagunkban is keres­sük a hibát. Arról, hogy a népművelők felkészültsége, hi­vatástudata és hozzáállása a népművelés kulcskérdése .. . Ha azzal állnánk elő vala­hol, hogy lehet-e hadsereg nél­kül csatát nyerni, aligha vi­tatkoznának az emberek. Azt a csapatot viszont kinevetnék, amelyik kartáccsal akar lőni az ellenséges rakétákra. S ha kissé túlzott is e hasonlat, mégiscsak itt kellene kezde­nünk az elemző munkát. Nekünk van hadseregünk az eszmei harchoz, van népműve­lési csapatunk — talán nagyob létszámban is, mint amennyi kimutatható eredményein!:'*': szükséges. De korszerűsílet- tük-e ezt a hadsereget, elsajátí­totta-e az osztályharc sajátos -haditechnikáját«? S ami még ennél is fontosabb, gondol­tunk-e valaha az utánpótlás­ra? Magyarán: központi kér. dés-e számunkra — ha úgy tetszik — o népművelési szak­emberképzés? Nem! T lyen röviden kell vála. szólnunk, mert ez az igazság. Megyénkben a népmű­velési kádermunka meglehető­sen zilált, s ezért sem a régi, sem a mai szakvezetőket nem lehet személy szerint felelőssé tenni. Talán nem is egy régen kialakult helytelen szemléle­tet vádolunk, hanem azért kell bírálni önmagunkat, mert még nem tudtuk kialakítani a megváltozott követelmények­nek megfelelő helyes népmű­velési szemléletet! A mezőgaz­daság szocialista átalakításával együtt intenzíven foglalkozta­tott bennünket a szakember- képzés, ugyanezt követelte az ipar is, s mindkét ágban óriá­si lépést tettünk előre. Erőfe­szítéseink nyilvánvalóak az oktatásban is, de o népműve­lő szakemberképzés mindmáig hatodrendű dolog maradt. S hogy elaludtunk kissé, ez­zel különböző nézeteknek ad­tunk tápot, különböző magú- kát kiemelkedő szaktekintély­nek tartó emberek állhatták elő téves kispolgári nézeteik­kel, s ezekkel sokszor még csak vitába sem bocsátkoztunk. Nyilvános plénumokon hang­zott el többször is az az ái- szent és körmönfont vádasko­dás, hogy nálunk a népműve­lés -néptanítói szinten« mo­zog. Emögött persze olyanfaj­ta törekvést fedezhet föl az ember, hogy ki kellene vonni a népművelést a párt és a ta­nács irányítása alól. A nézet hangoztatói sértett emberek, akik ráadásul nem értik, nem is érthetik a népművelés lé­nyegét, akik e fogalom mögött a műkedvelő művészetet mint részkérdést látják (azt sem megfelelő alapról), de nem az ideológiai munkát, nem az esz­mei offenzíva marxista végre­hajtását, Más oldalról az olyan nézet kap terel, hogy állítsuk félre a múltbeli szakembere­ket, s elégedjünk meg kisebb eredményekkel inkább, mint­sem. hogy rájuk támaszkod­junk. Mindkét nézettel vitáz­nunk, harcolnunk kell. de ez is kevés lenne önmagában. Kétségtelen ma már. hogy a mezőgazdasághoz, az iparhoz, a kereskedelemhez, az oktatás­hoz hasonlóan ki kell szélesí­tenünk a népművelési szakem­VITATKOZÓIK IS KÍSÉRLETEZŐK KÉT SZAKKÖR A FONYÓDI GIMNÁZIUMBAN Lilin a fülbeMÚ/gás módszerével tájékoztat Kovács Lászlóról. Belátom, hogy ez nem szép dolog, de most nem lehet hangosan be­szélni, mert pörög a magnó, a többiek verset hallgatnak. — Laci rapszódikus lélek. Mindig azt csinálja, amihez kedve támad. Sokat olvas, jól szaval, fest — most van egy kiállítása a bogiári művelődé, si házban —, rengeteget vitat­kozik, mert azt borzasztóan szeret. Különösen József Atti. Iáról — súgja gyorsan Ittzés Lilla, a fonyódi gimnázium irodalmi szakkörének csoport, vezetője. Negyedikes, hosszú copfos, irodalom- és történe­lemrajongó. Kovács László szintén negyedikes, most a magnó körül ügyködik, közben élénk eszmecserét folytat a szakkör vezetőjével, Bertalan János tanárral. — Mi a programja egy-egy foglalkozásnak? — Beszámolót tart valame­lyikünk egy kiválasztott iro­dalmi alkotásról, utána vitát rendezünk. Ki-ki elmondja vé­leményét — tájékoztat Lilla, aztán elsiet, mert az ő helye az asztalsor másik végén van. — Miről vitáztak eddig? Németh Márta válaszol kész­ségesen és igen gyors tempó­ban: — Volt a Galilei, a Hamu és gyémántok, a Bovaryné, a Ma- ’■ir. éa a varázsló, az Amerikai tragédia, a Parancsra tettem, a Kedves csirkefogók, a Pesti emberek... A mai vitaindítót én tartottam volna, de most az április negyediki műsort állít­juk össze. Verseket váloga­tunk. — Ezek szerint a szakköri tagok hetente elolvasnak egy egy könyvet? — Igen. — Hogyan győzik a tanulás­sal, a kötelező olvasmányok­kal együtt? — Egészen könnyen ... Mert egy évre elő«.- összeállítottuk a programot, és ha több időnk van, akkor több kijelölt könyvet is elolvasunk. Van egy harci feladatunk is — újságolja Szabó Mária, a kulturos. — A bejárók össze­gyűjtik községük falutörténeti emlékeit. Dokumentumokat is, szavazólapokat, földosztó cédu­lákat. A felszabadulás óta el­telt időszakot akarjuk így föl­térképezni. — Az irodalmi szakkör tag­jai szavalok is? — Nem mindannyian ... Mi főleg irodalomkedvelők va­gyunk. De az csak jó, ha tu­dunk szavalni is egypáran. Az iskolai műsorokat mi állítjuk össze. A nagyobb ünnepélyeket a tornateremben rendezzük. Van egy színpadunk előre gyártott elemekből. Ha calami rendezvényt tartunk. akkor az az egész község ünnepe, meet. ez az egyetlen nagyobb terem Fonyódon. És van egy zeneka­runk is, és nyolc énekesünk . Pörög a magnószalag; egy- egy vers után kisebb viták, hogy tetszik-e vagy nem, ki mondja majd el... A KISZ-szobában tizenöt irodalomrajongó figyel. A hé m i a i előadóban harmincán szorgoskodnak. Klórszag; magnézium villan, folyadékok sisteregnek, a sa­rokban gőz csap fel, borszesz- égők lobognak. S a kék füze tekben szaporodnak a följegy­zések, a titokzatos szerkezeti képletek. — Vigyázz, te! Ma már va­laki elvágta a kezét üvegcső­vel. Az a valaki én voltam — mondja az egyik gumicsősze­relő diáknak dr. Havranek László, a szakkör vezetője. A keze be van pólyáivá. Irigykedéssel vegyes csodá­lattal nézem a gimnazisták sürgölődését. Lám csak, mi­lyen magabiztosak, hogy tud­ják azt a töméntelen képletet, vegyértéket, reakciót, amit én annak idején olyan nehezen győzködtem a fejembe. Egy lombikban barna kőféle van, valamit rácsöpögtetnek, az fel­forr, aztán egy kémcsőben lesz valami. Rögtön írják is a fü­zetbe, tudják a szerkezetét, képletét, az alkotóelemek vegyértékét . . . — Egy kicsit sokan vagyunk, de nincs szívem elküldeni az új jelentkezőket — mondja Havranek László. — Talán menjünk az ablakhoz, mert itt bizony köhögni kell... Osztá­lyonként más-más kísérleteket végeznek. Az elsősök a kémiai alapokkal ismerkednek, a má­sodikosok az elektrokémiával, a harmadikosok a szerveské. miával. Van egy kis különít­ményünk, egy talajanalitikus csoport. Egyetemi tankönyvvel dolgoznak, az iskola téesz- földjén is megcsinálják a tel­jes reakciót. A negyedikesek önálló kísérletezők, azt csinál­ják, amihez éppen kedvük tá­mad. A kísérletezéseken kívül egy-egy foglalkozáson filmet is vetítenek, ők készítik a gim­názium szemléltetőeszközeit is. Gyakran — az anyagbeszerzés nehézségei miatt — ők állítják elő a kísérletekhez szükséges alapanyagokat is. A szertárban most hatalmas láng csap fel; Kovács Ilona, a szakkör elnöke (egyúttal ta- lajanalitikus) ijedt szemmel tekintget a kanálra. Túlhevítet­te a cinket. « * * Fgj’ délután két szak­köri foglalkozás. A fonyódi gimnáziumban minden délután dolgozik vala­milyen szakkör. Si- Nagy Gabriel!» berképzést, s még ezt megelő­zően kialakítani azt a helyes szemléletet, amely elismeri végre, hogy a népművelés ön­álló hivatás! ok szakemberrel, vezető­vel beszélgettünk erről. ■Egyetértettünk abban, hogy a téma időszerűsége vitathatat­lan, már-már elkéstünk. A népművelés lebecsülését, vele az ideológiai munka lebecsü­lését fedezhetjük fel ugyanis abban, hogy évek, sőt évtized óta úgyszólván nincs tudatos törekvés gondjaink megoldásá­ra. Közeli példákat említhet­nék, amik kivétel nélkül a szakemberhiányt bizonyítják. Fél évig, sőt tovább elhúzódik amíg egy-egy művelődési in tézmény élére vezetőt kapunk így volt ez a Latinka, az ÉDOSZ Művelődési Háznál, Csurgón és másutt. Ha valahol baj van, valaki ilyen vagy olyan okból elhagyja a helyét főhet a fejünk, hogy kit állít­sunk oda. Tisztelet és köszönet azok­nak, akik hivatásból és nem kenyérkeresetből állnak e poszton, s áldozatos katonái, megszállottjai a népművelés nek. De elmondhatjuk-e ezt mindenkiről? Gondjaink kapkodáshoz ve­zetnek, s mi a vezérelv, mi dönti el, hogy egy járásban faluban kit állítunk a népmű­velés élére? Talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy még alig van becsülete a népművelő munkának nálunk. A leggya­koribb az, hogy a pedagógu sokhoz fordulunk, s ez rész­ben érthető. Az értelmiségiek, az orvos, a mérnök, a jogász, a közgazdász közül a pedagó­gus áll legközelebb a népmű­veléshez. De ha valaki kiváló pedagógus, ez még nem biztosí­ték arra, hogy kiváló népmű­velő is lesz. Van néhány peda­gógusunk, aki a művelődési élet irányításában jól megállta a helyét, előbukkantak népmű­velői adottságai, tanult, képez te magát, s ezt a második, ön álló hivatást választotta élet­céljának. Sokan viszont azt mondják: nincs értelme el­mélyülni a népművelésben, ta­nulni, előbbre jutni. Nem lét­kérdés számomra: ha nem tét szik valakinek, amit csinálok, hát visszamegyek tanítani. En nél is elkeserítőbb volt, ami­kor ujjongva újságolta valaki: „Van már igazgatója az egyik kis művelődési otthonnak legalább megszabadulunk egy gyenge pedagógustól...« Egy kicsit jótékonysági in tézménynek tekintjük még a népművelés bástyáit, s nem egyszer a jó kapcsolat, a segí­teni akarás »tesz alkalmassá- egy embert a népművelésre. S hogy mindez miért van így Mert nem figyeltünk eléggé a népművelés kulcskérdésére, a szakemberképzésre. A megyei tanács 1959-ben ^ alapított társadalmi ta­nulmányi ösztöndíjat. Először tizenöt -fiatal, 1964-ben már negyven közgazdász, mérnök, jogász, orvos és tanár élvezte az ösztöndíjat, de egyetlen nép­művelő szakos sem volt köz­tük. Még a tanárok is mate, matikusok, akiknek aligha lesz közük a népműveléshez. Ha évente csak egy ösztöndíjast irányítanánk e nagyon szép és pagyon nehéz pályára, már könnyebb lenne a helyzetünk. Néztem a megyei tanács ká­derfejlesztési tervét. Nem ta­láltam benne népművelőre va­ló utalást. De a megyei műve­lődési osztály tervében sem. Ilyen jól állnánk? Mondhatná valaki, hogy az utánpótlás a járási tanácsok feladata is. Ott sem fedezhetünk föl effajta előrelátást, ott is a »jól van úgy, ahogy van« szemlélet ér­ződik. Miért? ífráljuk az év­tized óta elhatalmasodott szo­kást, de hogy öt vagy tíz év múlva előbbre legyünk, ahhoz legalább most kellene lerak­nunk az alapokat. Országos szinten mit várha­tunk? Az egyetem és a két ta­nítóképző, ahol népművelési szak működik, belátható időn belül nem oldhatja meg gond­jainkat. A fölvételi lehetőség csekély. Szerencsés esetben évenként egy megyébe talán egy-két végzett hallgatót vár-1 hatunk, ezzel még az irányító szervek problémáit sem old­hatjuk meg. És mennyi más vár még ránk?! V ulahol itt kellene kezde­ni a megyében, itt kel­lene felkutatni a népművelő hivatásra hajlamos fiatalokat, s ösztöndíjjal küldeni t,ovább, hogy öt év múlva fölvértezve térjenek vissza hozzánk. A vizsgálódás közben sok jó javaslat hangzott el. Hadd em­lítsek egyet a sok közül: be kellene vezetni középiskoláink­ban — vagy néhányban — a népművelési politechnikát. A gyerekek az első évben a könyvtárat látogatnák, aztán tanulmányozhatnák a szakköri életet, a klubprogramokat egy művelődési házban, a harma­dik évben az irodalmi színpad­dal, táncművészettel ismerked­hetnének, a negyedikben az is­meretterjesztéssel. Ez a mód­szer alkalmat adna a váloga­tásra, s még mindig nem hor­gonyoznánk le egyik vagy má­sik fiatalnál. A jobb érzékkel rendelkezőket érettségi után kétévi gyakorlatra irányíta­nánk művelődési intézmények­hez, s ha ott megállnák helyü­ket, akkor már tiszta lelkiis­merettel küldhetnénk őket ösztöndíjjal az egyetemre. Valahogy intézményesebbé kellene tenni a népmüvelőkép- zést. Nagyobb lehetőséget biz­tosítani a tanulásra, több taní­tóképzőben is indítani népmű­velő szakot és jobban fel­készülni a megnövekedett fel­adatokra. Rendelet szabályozza már, hogy milyen végzettséget kell szerezniük népművelőinknek. Ez alapjában jó dolog, s még jobb volna, ha nem mechani­kusan alkalmaznánk. Ha meg­vizsgálnánk azt is, hogy kinek érdemes tovább tanulni e pá­lyán, s kiből hiányzik a rác mettség szikrája is, az a plusz. amely voltaképpen alkalmas a tehet valakit a népművelés: -. Néhány szakemberünk egye­temre jár már, s ez is jó. Ke­vesebb gond gyötör a könyilT1- ri munkában, ott előbb rea­gáltak a növekvő követelmé­nyekre. De még jobban ke látnunk a népművelés távla­tait, s felkészülni rá elmélyült munkával, hozzáértéssel. Szememre vethetné bá ki. hogy hiszen rendszeres tovább­képzés folyik a megyébe:.: nyári tanfolyamokon és télen is elméleti, gyakorlati oktatás­ban részesülnek népműve­lőink, s eddig erről szó sem esett. Érezzük e tanfolyamok hasznát valóban, kár volna becsmérelni erőfeszítéseinket. De meggyőződésem, hogy ko­rántsem tettünk meg mindent. Táncot tanítottunk és kórus­művet, rendezést és irodalmat, módszereket hintettünk el, de hivatástudatot alig. Vezető csoportjaink sem váltak még a népművelés műhelyeivé, pe­dig ott is keresnünk kell a hi­vatásszeretet, az odaadás, az áldozatvállalás palántáit. A népművelés önálló hi- vatás. Ha valahol szük­ség van hivatástudatra, ha va­lamit nem lehet pénzért, fize­tésért csinálni, ha valami meg­szállott embereket követel, ak­kor elsősorban a népművelés­ről beszélhetünk. Nehéz a pe­dagóguspálya, mégis más, ta­lán könnyebb a gyermeki lé­lek rezdüléseire reagálni, mint megtalálni az utat a felnőttek­hez. A népművelőknek együtt kell élniük az emberekkel; tu­dásuk, ismeretük is szinte semmivé válik, ha nem talál­ják meg az utat hozzájuk. Számukra nincs munkaidő és nincs ^pihenés, a hivatástudat szabad idejükben is aktív szel­lemi munkára készteti őket Nem színdarabból és táncest­ből, nem filmből és Ki mit tud?-ból áll a világ. Mindez semmi, ha a népművelő nem érti hivatásának lényegét, ha nem közelít szilárd világnézeti alapon újabb és újabb mód­szerekkel, szívvel és odaadóan hivatása »alanyához«, a tudás­ra szomjas emberhez. Ezért kell hát előrelátóan terveznünk, ezért kel) becsül­nünk a népművelést és mun­kásai* eddig. Jávori Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents