Somogyi Néplap, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-28 / 74. szám

A SZOCIALISTA REALIZMUS A KÉPZŐMŰVÉSZET SZEMSZÖGÉBŐL A z elmúlt hetekben lá­tott napvilágot a Tár­sadalmi Szemle hasáb­jain az MSZMP Központi Bi­zottsága mellett működő Kul­turális Elméleti Munkaközös­ség tanulmánya a szocialista realizmusról. Aligha van kér­dés, mely művészeti életünk­ben az elmúlt tizenöt esztendő­ben több vitát váltott ki, heve­sebb állásfoglalásra késztetett volna pro és kontra, mint épp ez a probléma. Ennek oka nyil­vánvaló: hiszen még ma is éles vita folyik arról, mi is volta­képpen a szocialista realizmus. Ahogy a tanulmány intonálja: *»... Mai kérdéseink így hang­zanak: mi a művészi ábrázo­lás tulajdonképpeni tárgya, il­letőleg mi a viszony a műal­kotás folyamatában és eredmé­nyében az alkotó és az objek­tív valóság közt; mi a realiz­mus és a művészi ábrázolás egymáshoz való viszonya; me­lyek a művészet s ezen belül a realizmus határai; mi a viszony a realizmus és az egyes törté­neti stílusirányzatok közt; módszer-e a realizmus vagy stílustörténeti kategória?■* Megannyi súlyos kérdés, lé­nyegbe vágó probléma — több­ségükre még nemigen tudunk egyértelmű feleletet adni. S számunkra, művészettörténé­szek számára megnehezíti a probléma megközelítését, hogy a munkaközösség munkája zö­mében irodalmi példákra tá­maszkodik, mint maguk is el­ismerik: »A szocialista realiz­mus elmélete általában is iro­dalomcentrikus, de — hagyo­mányaink sajátosságainak kö­vetkeztében — Magyarországon különösen az.-" Pedig éppen hazánkban van a képzőművészeti szocialista realizmus elméletének és gya­korlatának olyan példája, mely párját ritkítja. Ebben kétség­telenül szerepet játszik a két világháború közli történelmi helyzet, a magyar fejlődés problémáinak alapvető megol­datlansága is: hogy a XX. szá­zad derekán egy király nélküli királyság feudális urainak uralma alatt nyögött az or­szág. Derkovits Gyula forradal­mi piktúrája, Vési Huber Ist­ván festészete és elméleti mun­kássága, a Szocialista Művész- csoport munkássága és — mind a mai napig kiadatlan — elvi vitáik kedvező föltételeket te­remtett a felszabadulás után újjászülető magyar szocialista realista művészet számára. Hogy 1949 után nem éltünk ev­vel a hagyománnyal, az köztu­domású, pedig a viták egyik sarkpontja máig is éppen az avantgarde szerepének értéke­lése: felhasználható-e egyálta­lán, van-e benne előremutató és pozitív tartalom, ha igen. miben mennyi stb. A fent em­lített művészek munkásságá­nak elemzése sok mindenben választ adhatna erre a kérdés­re is, hiszen Sugár Andor, A mos Im re, Bán Béla háború alatti munkássága a formavi­lágnak olyan torzulásait mutat­ja, ami kétségtelenül kapcso­latban áll a háborús őrület nö­vekedésével, a terror fokozó­dásával is. Távol áll tőlem, hogy közvetlen, direkt reagá­lást föltételezzek a művészek­ről, de a hatás kétségtelen. En­nek elemzése minden bizony­nyal kézzelfogható tanulságo­kat nyújthatna az avantgardiz- mus értékeléséhez hazánkban. A szooialistarealizmus-vita legfontosabb. mondhatnék központi kérdése a korszerűség problémája. Ez magában hord­ja a társadalmi valóság adek- vát kifejezésének igényét csak­úgy, mint a hagyományozódás kérdését. Ez az oka hát annak is, hogy az avantgarde hagyo­mányok értelmezése előtérbe került: korántsem mindegy, mit folytatunk tovább, hova nyúlunk példaképért. E kérdés­komplexum — a korszerűségé — rendkívül szerteágazó; olyan részproblémákat is tartalmaz, mint a képzőművészet ágainak egymáshoz való viszonya (ért­ve képzőművészet alatt az épí­tészetet is), a kortárs külföldi képzőművészet értékelése (ide tartozik annak megismerése is!) stb. A marxista esztétika a korszerűséget társadalmi-törté­neti értelemben fogja fel, s e társadalmi-történeti művészeti tartalmiak csak az adekvát for­mákon keresztül tudnak művé­szileg igazán hatni. Ezért ha­mis dolog a forma korszerűsé­géről beszélve megkerülni vagy elvetni a mondanivaló korsze­rűségét. A XX. száziad a proletárfor­radalmak és a gyarmati népek felszabadulásának százada, melyben a társadalom-, törté­nelem- és természettudomány rohamos léptekkel fejlődik. Természetes tehát, hogy e kor művészete gyökeresen kell hogy különbözzék az előző ko­rok művészetétől; hogy a kép­zőművészetnek meg kell újí­tania ábrázolási eszközeit. Ezt indokolja a mondanivaló kü­lönbsége, s ebből következik a forma különbözősége is. Ez te­szi indokolttá azt a vitát is, mely két éve indult el a prágai Kßf ka-konferenciával, amely­nek szerves része Roger Ga- raudynak, a neves francia esz­tétának Parttalan realizmus c. tanulmánykötete is. E vita lé­nyege is az, hogy mit változtat­tak a XX. században fellépő új társadalmi viszonylatok a mű­vészek gondolkodásán, érze­lemvilágán s ebből követke­zően kifejezésmódjukon is. A művészet egyik legizgal­masabb kérdése — s egyúttal az egyik legvitatottabb is — a kor hősének ábrázolása. A dog- matizmus karának egyoldalú hőskultusza tévutakra vezetett; a vele való szakítás viszont a típusalakítás, a tömegábrázo­lás új problémáit veti föl. Rendszerünkben megvál tozott az egyénnek s a tömegnek a helye és szerepe. A társadalom a fejlődésben egyenlően érde­kelt baráti osztályokra tagozó­dik, s az egyén szerepe e kol­lektívákon belül mind na­gyobb. Az egyes ember sokol­dalú egyéni fejlődése a társa­dalom fejlődérének elkerülhe­tetlen záloga. A szocialista kö­zösséghez tartozás azonban már nemcsak, azt igényli, amit korábban, az antagonisztikus osztály viszonyok idején: hogy az egyes ember a hatalmi s a többnyire ezzel együttjáró tu­lajdon viszonyi kérdésekben értsen szót. Az újfajta együttélés a közösség társadal­mi jellegéből adódóan nagyobb követelményt állít az egyes ember elé is: nagyabb tudás­anyag, mindjobban növekvő kulturáltság, a szocialista etika normáinak fölismerése és al­kalmazása stb. Ez. mind több konfliktus lehetőségét hordoz­za magában; e konfliktusok ki­bontása, megoldása nehéz mű­vészi feladatot is jelent, s ez vezeti a művészeket az új típus kutatásában, érlelésében. Ezért is jelent számukra gondot a formába öntés, mert nem fo­gadhatják el a régi módszere­ket: meg kell találniuk az új közösség és az új egyén megje­lenítésének új lehetőségeit. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik szorosan a tömeg­ábrázolás kérdése is. A kriti­kai realizmus képzőművészete — gondoljunk például Munká csy Sztrájk-jóra — a tömeget véletlenszerűen összeverődött, az eseményre sajátos egyéni érzületei szerint reagáló cso­portnak ábrázolta. Ez a szem- léetmód a század elején kezd megváltozni, midőn a tömeg föllépése egyre inkábo osztály- tartalmat nyer, s a század de­rekára már — gondoljunk Der­kovits pompás íanetszetsoroza- tára, az 1514-re — az osztály összetartozás közössége indo­kolja egységes fellépésüket, s egyéniségük csupán ezen belül motiválóddk, • * • A z Elméleti Munkaközös­ség tanulmánya első­sorban történelmi átte­kintést nyújt a szocialista rea­lizmusról, s ezt is elsősorban az irodalom szemszögéből. Két­ségtelen, hogy ezt majd követ­niük kell újabb tanulmányok­nak, melyek napjaink újabb művészeti eredményei alapján fejlesztik a szocialista realiz­mus fogalmát, kiterjesztve a vizsgálódást a képzőművészet és a zene területére is. 1932 óta, midőn az addig létrejött mű­vek alapján e meghatározás és elnevezés megszületett, a szo­cialista realista alkotások szá­ma hatalmasan bővült. E mű­vészet fő jellegzetessége éppen, hogy a szocialista eszme győ­zelmének művészete, pártos művészet, mely a marxizmus —leninizmus világnézete alap­ján törekszik a világ birtokba­vételére és megváltoztatására. Ez teszi éppen alkalmassá arra, hogy napjainknak — e forra­dalmi korszaknak — művésze­te legyen. Láncz Sándor SEQESDY KATALIN: ÖNTÖDE Kiss Dénes: EMLÉKEK KORBÁCSNYOMA Bevallhatom-e, hogy nem ugyanaz már szülőföldem tája? Ez a kis kavics, — nézd, nem az ismerős utcaportól—hamvas. Ismeretlenül járok itt magam is. Szégyen, hogy egyre jobban hasonlítok mostani apámra? Az erdőben nem él már Piroska, elűzték, mint a farkast — Esendő lett óriásaim világa. Nemrég az udvarban, otthon, csalánt kellett markolnom: fájdalom a legjobb emlékezés! Eleven parazsától bőröm átégett, de jólestek, a skarlátkiütések és az a szelíd felismerés. A csalán csípése fáj. Mégse kímélj soha, otthoni föld, — arcod elfordító, gyermekkori táj. A kisfiú érted még mindenre kész. S ha egyszer is, nem találnék haza, verd ki egész testemet, emlékek korbácsnyoma, hű csaláncsípés. REFLEKTORFÉNYBEN k^ábűr Jlliklés ezért követi nála olyan gyak- ben, akkor is, ha leülnek né- ran a súlyosan tragikus feszült- hány percre megpihenni. Min- séget valamilyen mulatságos dig, mindenkitől tanulhatunk, jelenet. Persze nem csupán és kell is tanulnunk! Hadd em­ezért. De ő arra ugyancsak litsek egy példát. A napokban gondolt, hogy nem lehet három láttam Psota Irént a Yermá- órán át állandóan csak drámai ban. Ki hitte volna, hogy ez a feszültségben tartani az embe- kedves lány olyan gyönyörű reket. Az élet egészének az áb- asszony tud lenni, és olyan rázolására törekedett. Ez per- tomboló szenvedély van ben­Mindezt egyszerűen, magától értetődően mondja, mintha másképp nem is lehetne élni. És közben változatlanul moso­lyog, s kezében játékosan moz­dul a szalmaszál. veszélyes helyzetiben a másod­perc töredékrésze alatt ponto­san meglátja, mit kell tenni, és már cselekszik is: egy fej­mozdulattal irányit, mozgat, lelkesít tíz embert. És ezt mind csak ott ismerheted meg. Elgondolkozik egy pillanat­ra, úgy folytatja tovább. — Talán azért tartom olyan fontosnak ezt, mert a régi, nagy színészek közül csak ke­amlet-alakításáról hó­napokig írtpk az új­ságok, s meg ma is beszélnek róla azok, akik látták. De nem ez volt egyetlen olyan szerepe, amely kitörölhetetlenül belénk ivó­dott. Éppen ezekben a hetek­ben újították fel filmszínhá­zaink a Budapesti tavasz című filmet, amelyben tíz esztendő távlatából is kimagasló színé­szi alakítást nyújtott Gábor Miklós. És sorolhatnánk még hosszan emlékezetes szerepeit. Nyugodt szívvel mondhatjuk: Gábor Miklós, a színész már elérkezett a csúcsokig. S mint ember? Ülünk a cukrászdában, szal­maszálon szívjuk a narancs le­vét, és ő régi emlékeket idéz. Közben nevet és mosolyog még a látszólag legjelentéktelenebb epizódokon is. Így magyaráz­za vidámságának okát: — Senki sem tud állandóan csak tragikus feszültségben él­ni. Igaz, kicsattanó jókedvben sem. Valami, ha még oly ke­vés, a másikból is mindig je­len van. Ezt Shakespeare zse­niálisan látta meg. Részben — Tanulni mindig, minden- veset ismertem, hogy tanulhat- kitől. Hogy máért tartom ezt tam volna tőlük. Odryt soha- ennyire fontosnak? Mert egyet- sem láttam. Csak néhány fény­ien iró sem tudja azt megírni, képem van róla és néhány le- amát a színész a színpadon mezem. Gyakran fölteszem megteremt. Mert egyetlen író ezeket a lemezeket És hallga- sem gondolhat arra, ami ép- tom a hangját. Nézem fényké­pen az én idegeimben rejtőzik. Az élő ember! Ez a legfonto­sabb! De mikor láthatod meg, hogy milyen is az az ember igazán, akivel egy asztalnál ülsz, és mindennapi dolgokról pelt. És ha egy szerepre ké­szülök, olykor gondolok arra: hogyan is mondaná ért Odry? A beszélgető-csevegő Gábor Miklós az a művész, aki szen­vedélyesen keresi mindig és Hamlet sze nem könnyű dolog, hiszen az élet ezerszínű. Neki mégis sikerült. Éppen a Hamlet pél­dájával bizonyíthatom ezt. Bár lelkén nyomasztó súly neheze­dik, mégis tud csúfolódni a környezetén, sőt a sírásóval még csipkelődő szójátókcsatá- ba is elegyedik. Míg beszél, tekintete állan­dóan a körülöttünk ülők arcát figyeli. Ügy mondja, szinte bo- csánatkérően: — Figyelni kell az embere­ket Nemcsak munkájuk köz­beszélsz? Csak akkor, amikor mindenkiben az újat Aki ku- azt végzi, amit igazán tud, és tatja az élő embert és art, ami amit csak ő tud. El tudnád-e benne a legértékesebb rejtett. képzelni feketézés közben a sajátja, hogy a színpadról az- kitűnő futballistáról, hogy ml- tán százszoros kamattal ad- lyen ragyogó szervezőkészség hassa vissza, amit tőlük ka­rejtőzik benne? Csak ha a pá- po^ lyán látod! Játék közben. És csak ott veheted észre, hogy Jákó Pál OOOOOOCXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX>G! KERÉK IMRE: ne?! Még mi sem, akik ismer­jük és szeretjük nemcsak mint? kollégát, hanem mint barátot? is. Amikor megnéztem, másnap? a Hamletet másként játszot­tam, mint addig: új színeket,! új árnyalatokat fedeztem föl.} Amikor egy tehetséges színészt,} lakatost, könyvelőt vagy festőtC munkája közben láthatok, ésC fölfedezhetem az addig isme-r rétién igazi lényét, képességei-? nek újabb és újabb vonásait :£ ezek a legszebb ünnepnapjaim'QOOOCXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXx RÁD CSAPÓDIK A ZÁR Csinálhatsz bármit: itt maradsz már, s lebegsz a verssorok között, ha már a tündöklő kamasz nyár csodája nem lehet örök. Tiltakozhatsz haragos arccal; nem menekülhetsz soha már. Hallod? Egy érdes rím csikordul, s rád csapódik a zár.

Next

/
Thumbnails
Contents