Somogyi Néplap, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-21 / 44. szám

SOMOGYI NÉPL4P

8

Vasárnap, 1965. február 21,

Reflektorfényben

PETROVICS EMIL

Egy fiatal zeneszerzőnk ezekben a hetekben elindult a világsiker felé. Petrovics Emil mindössze 33 esztendős. Első — Hubay Miklós drámája alapján írt — operáját, az itthon nagy sikert elért »C’est la guerre«-1 január 22-én mutatta be a nizzai operaház. Hazaérkezése után a darab külföldi visszhangjáról érdeklődtünk.

— Pierre Medecin, a nizzai opera igazgatója pezsgő zenei élet kialakítására törekszik — kezdte beszámolóját. — Ez természetesen modern operák bemutatásával jár. Így adták elő tavaly a »Katyerina Izmai- lová«-1 és a ritkán játszott Lulut. Medecin a párizsi Magyar Intézetben hallotta a »C’est la guerre«-t és azonnal lekötötte ä nizzai opera számára. Operámat a Paraszt- becsülettel egy műsorban mutatták be igen nívós, érdekes előadásbar. Jean Perisson karmester rendkívül pontos, színvonalas munkát végzett. A szereplőkön érzett, hogy szívesen játszottak-énekeltek. A rendezést maga az igazgató, Medecin végezte, szerintem egy kissé túlzó és szájbarágó módon. Erőteljesebben hangsúlyozta a háborús hangulatot, mint az itthoni előadás. Például percekig tartó bombázás, géppuskaropogás- és sikolyegyveleggel indította az operát. A díszletet vetített képekkel élénkítették, s nagy gondot fordítottak a korabeli ruhákra és az akkori atmoszféra fölidézésére. A bemutatón a francia Riviéra dúsgazdag, blazírt közönsége jelent meg, amely köztudomásúan nem szokott tapsolni. A L’ Espoir mégis így számolt be az előadásról: »Ma este Petrovics Emil magyar zeneszerző »C’est la guerre« című operája megérdemelt sikert aratott.«

A szerző életének főbb

állomásai: 1950-ben- vették

föl a Zeneművészeti Főiskolára. Ezután hét év tanulás következett Farkas Ferencnél a zeneszerzői tanszakon. 1957- ben kapta meg diplomáját. Ebben az évben komponálta első »komoly« művét, a Fuvolaversenyt. A következő néhány évben öntevékeny énekkarokat tanított, több apró darabot írt. 1959-ben mutatták be Vonósnégyesét. 1960—

61-ben alkotta a »C’est la guerro«-t, 1962-ben a Lysis- tratet. 17 nagy filmhez írt zenét, közülük a »Kölyök«, a »Gyalog a mennyországba«, a »Kard és kocka« és a »Mit csinált felséged? ...« a legemlékezetesebb. 1964 decemberében mutatták be »Szimfónia vonószenekarra« című művét.

— Milyen zeneszerzői stílushoz érzi magát a legközelebb?

— Mindenki úgy találja

meg művészi kifejező eszkö. zeit, ahogy tudja — feleli. — Én a magam részére sem-J miféle stiláris megfontolást nem tartok kötelezőnek. Nem tudok elfogadni üdvözítő elméleteket »A zene mindenkié« című mondást úgy módosítanám, hogy a zene mind. azoké, akik szeretik, és zenét szerezni nem annyit jelent, mint elméletet szerezni, hanem valamiféle élményt adni az embereknek. Mindaz az erő, amit az ember egy műbe az ösztönös alkotótevékenységen túl belead — a kemény munka, a rendszerezőképesség, a megszerzett tudás és a megtanult gyakorlat —, mind azt a célt szolgálja, hogy élményt szerezzen az embereknek. Ha ez nem sikerül, akkor lehet az a legüdvözítőbbnek hitt elmélet alapján megkomponált zene, mégsem tud semmiféle hatást elérni.

— Melyik műfajt szereti legjobban?

— Szeretem az énekelt zenét. A »C’est la guerre« és a Lysistrate műlujanak megválasztása is annak az ambíciónak a megnyilvánulása, hogy sokaknak szóljanak, sokakhoz kerüljenek közel. Operáknál a zene megértését bizonyos mértékben segíti a történés, a cselekmény, a kimondott szó. Nem szégyellem ezt a fogódzót a zene és a közönség között. Hiszek a zene demokratizmusában. Azok tartoznak ebbe a közösségbe, akik szeretik a zenét. És én nem akarok csak kollégáknak vagy sznoboknak írni.

— Tervei?

A közeljövőben mutatják be Garcia Lorca Yerma című darabját, ehhez írtam kísérőzenét. Certler Endre fölkérésére hegedűversenyt komponálok. Operatervem megvalósulását librettónehézségek akadályozzák. Az írók egy kicsit rang- talannak érzik az operaszöveg- írást. Most Hubay Miklóssal tárgyalok.

A »C’est la guerre«-bői a Német Demokratikus Köztársaságban tv-filmet készítettek. A darabot a tavasszal Szarajevóban mutatják be. Ez már egy kicsit világhír. Reméljük, Petrovics Emil még sok sikeres zeneművel jelentkezik itthon és a nagyvilágban.

Cs. Cs.

Petrovics Emil munka közben

Art Buchwald:

Amerikai történetek

AZ ELSŐ TÖRTÉNET I Ed vard Crumley-ről szól, aki- I rol egyetemi evfolyamtarsai egy

szavazáson úgy »döntöttek-«, hogy »ő a legesélytelenebb arra, hogy valaha is sikere legyen az életben«.

Huszonöt év telt el, s egy osztálytalálkozón mindnyájan megállapították, hogy Cru '.’ley nincs jelen.

— Kíváncsi vagyok, mi történhetett vele — kérdezte egyikük.

— Bizonyára belebukott mindenbe, amit csak megpróbált.

Hirtelen felpattant az ajtó, és ott állt Edward Crumley kezében egy 45-ös pisztollyal.

— Megvagytok, csirkefogók. Föl a kezekkel! Mindenki

tegye ki a pénztárcáját! Ezután majd kétszer is meggondoljátok, hogy kit neveztek esélytelennek arra. hogy sikere legyen az életben. |

Crumley összegyűjtötte a pénztárcákat, de miközben az ajtó felé tartott, az egyik volt évfolyamtársa, egy New Jer- sey-i rendőrfőnök kiütötte kezéből a fegyvert, és néhány másodperc múlva már rákattir.tóttá a kézibi- ’set.

Miközben Crumley a rend "rkocsira várt, -örülpillantott! évfolyamtársaira, és azt mondta:

— Oké, lehet, hogy most se arattam le életem legnagyobb sikerét, de ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog.

egyedül hág. ták ott- , hon kedvenc kutyá- j jával, Rouser-val. Este kilenc óra felé tűz támadt a pincében, s a füst betört a ház összes szobáiba.

Rouser, a kutya nyugodtan aludt tovább, de Timothyt fölébresztette a füst, és köhögve, fulladozva, de felbotorkált a második emeletre kutyájáért, és biztonságba helyezte.

A hírt közlő újságok azonban azt állították, hogy Rouser mentette meg a kisfiú életét, nem pedig fordítva. Amikor Timothy helyreigazítást követelt, a szerkesztők azt felelték neki: a történetnek nincsen poénja úgy, hogy te mentetted meg Rouser életét. Mi azt akarjuk, hogy az olvasók egy kicsit elgondolkodjanak.

arthttr" kttrtnstpin la kivá10 zongoraművész hang- ARTHUR RUBINSTEIN, |versenyt adott Buffalóban. A

koncert végén odajött hozzá egy nő, s egy kilencéves kisfiú vonszolt magával.

— Kérem, Mr. Rubinstein, nagyon szeretném, ha meghallgatná a fiam zongorajátékát.

— Asszonyom — felelte a művész —, én nagyon elfoglalt ember vagyok. Nem érek rá arra, hogy minden kisfiú zongorázását meghallgassam.

De az anya addig makacskodott, amíg Mr. Rubinstein beleegyezett a másnap délelőtti találkozóba.

A kisfiú lába alig érte el a pedált, s egy Chopin-szá- mot játszott. Amikor a végére ért, Rubinstein kijelentette:

— Kétségtelenül ez volt a legrosszabb zongorajáték, amit életemben hallottam.

Az anya bólintott, és azt mondta a fiának:

— No, látod! Most legalább abbahagyod a zongoraleckéket, és elmész játszani a Little League baseball-csapatba.

AZ UTOLSÓ TÖRTÉNET

Ihőse egy Joseph Flack nevű I festőművész. Flack eleinte házakat, fákat és csendéleteket festett, s nagy nehezen sikerült kiállítást rendeznie. A kritikusok,-gyilkos indulattal ledorongolták. Azt írták, hogy nem érti az idők szavát, ecsetjét áruba bocsátja, és nincsen semmi érzés abban, amit fest.

Flack megdühödött, visszament a műtermébe, és elkezdett festéket fröcskölni a vásznaira anélkül, hogy bármi elképzelése is lett volna. Négy nap alatt negyven vásznat mázolt tele kékkel, zölddel, pirossal és sárgával. Azután megbeszélte a galériában, hogy újabb kiállítást rendez.

A kritikusok ismét eljöttek, és nem akarták elhinni, hogy a képeket egy és ugyanaz az ember festette.

Azután rohantak az írógépükhöz, és azt írták: »Flack még mindig nem érti az idők szavát, ecsetjét áruba bocsátja, és nincsen semmi érzés abban, amit fest.«

MHAR BÉLA:

Búzaszem

Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefelé, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik.

Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli mély, egyre távolibb a nap, egyre közelebb az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy a regék kedvesét a hősi vőlegény.

Vegyétek példámat tehát, íme, okuljatok.

Fölemelem a tenyerem, és benne a magot.

A világ felé emelem s így hirdetem én: a mélységből jő a kalász.

Fordította: Zilahi Judit

Növelje a remény!

FEGYVERSZÜNET

1LT ikor Veréb Mihály könyvelő megnősült,

megdöbbent a kisváros, kizökkent hétköznapi nyugalmából. Hogyne, hiszen negyven- kedett már, lassan gyérülő hamvasszín üstökkel a fején, gömbölyödő pocakkal és a megszokott Árpád-szivarral. Ahogyan ilyen életkorban ez már rendjén való, rigolyáinak száma napról napra gyarapodott. Kedden és pénteken délután a Vásárhelyi Pál utcában sétált. Már mindenki ismerte. A virágkertész Baranyai néni tisztelettel, Anda cipőművész mély kalapemeléssel, Csollány Károly, aki mellette dolgozott mint ügyiratkezelő, a főnöknek járó derékszögű meghajlással üdvözölte. Csak a kisebbik Kővári gyerek kiabálta utána tisztelet- lenül: »Verébnek bokája, Mihálynak tokája, alászolgája«; de ezen a galádságon még a jámbor sorban parádézó hársfák is szégyenkezve kezdték rázogatni ágöklüket a trappolva mene- ülő vásottság után.

Amint mondám, az egész kis város megdöbbent a házasság hírére. Mert Veréb Mihály Szöllősi Margitot, a villogó, fekete szemű, húszéves hajadont vezette anyakönyvvezető elé.

Gyula bácsi szappanozás és borotválás közben a futballbíró felmenőinek szidalma helyett e házassággal traktálta a »sztelt ncsaft«-ot, és Schlichter néni a friss spenót mellé díjtalanul csomagolta a vevőknek. S An- dács mamának, Baranyai néninek volt min szörnyüködni az átbóbiskolt litánia után. Nehezen tért napirendre á környék. A forrongó hangulatot Wéber mama, a gonosz szájú mosóasszony zárta le végül is lakonikus rövidséggel •

— Meglássák, nem jó vért szül az efféle szemérmetlen lehetetlenség!

XT créb Mihály természetesen mindebből ’ nem vett észre semmit. Örömtől sugárzott az arca, és mint jó házasemberhez illik, a Piller-vendáglőben háromról kettőre csökkentette a vasárnapi nagyfröccsök számát. (S most már nem úgy mondták neki a pincérek a pontos idő megkérdezése után, hogy: — Két fröccsel múlt dél!)

Csicsergő asszonyának pedig mindent elnézett. Kivéve éMny apróságot. Ezek közé tartozott a zsn ' alap, a trapéz- és a halásznadrágok sora, a tvisztkardigán, a táskarádió, a bassa-nova és a hully-gully.

Mert hogy szavam ne feledjem, Margitka- Manyikánó tetőtől talpig húszéves lány, akarom mondani modern asszonyka volt. A vasárnap délutáni kvaterkázásra Mihály igazgatójához trapéznadrágban ment, és ott unalmában (istenem, mit lehet kezdeni három, ötvenen felüli besavanyodott feleséggel) a bekapcsolt rádió süvítő zenéjére táncbemutatót tartott. Természetesen egyedül. Azt énekelte, hogy:

... Cassanova bacs-bacs,

Cassanova bacs-bacs,

Cassanova bacsu mi..., és nem is lehet csodálkozni, hogy Kursics igazgató kartársnak ritmusban mozgott a szeme a tánc hullámzó »vonalait« követve, bár azt is meg kell vallani, hogy a szövegen való tűnődésében egy icipicit tátva felejtette a száját. Ez pedig nála az enyhe megbotránkozás jele volt...

Ilyen csekélységek miatt szelíd nézeteltérés kezdődött Verébéknél. S az egyik összekoccanás után imigyen fakadt ki az asz- szonyságban is fölöttébb temperamentumos Margitka-Manyikánó:

— Hát jó, Mesi-Musi-Misukám, ha te ezt nem csíped, akkor lesz más! Valami klassz srác! — tette még hozzá, és kacéran vágott egyet a szemével.

És elhatározását tett követte. Feltűnt egy bizonyos Csűrni becenévre hallgató ifjú, akivel önzetlenül megosztotta Margitka-Manyikánó a tvisztelés gyönyöreit.

S Andács néni nem átallotta azt kijelenteni, hogy bizalmatosabb édeskettesben is látta őket a Kálóczy téri parkban.

Egykettőre innen is, onnan is visszahallotta Veréb Mihály a gyilkos pletykát. A kegyelemdöfést Gyula bácsi adta meg neki hajszeszbe- dörzsölés közben.

Mint a fortyogó katlan, olyan lett hirtelen Veréb Mihály bensője. Az első pillanatban valamiféle kettős agyonütésre vagy lúgitatásra gondolt, de szerelmes énje lehurrogta ezt az elvetemült tervet. A megszégyenítés elviselését rangján alulinak találta, és búbánatosan ballagdált hazafelé.

— Tyű, az áldóját, hogy erre nem gondoltam! — csapott hirtelen a homlokára, és mintha puskából lőtték volna ki, visszanyargalt a borbélyhoz.

TJ a a házasságon elcsodálkozott a kisvá- •1-J' ros, akkor ettől a naptól még a száját is eltáthatta hozzá. És tátogatta is szaporán. Mert Veréb Mihály, a megcsontosodott rigolyáiban meggyalázott férj olyat tett, amit még felesége, Margitka-Manyikánó sem várt tőle. Gyérülő üstökét hülyegyerekesre igazíttatta. Jégeralsóját sutba hajítva csíkos trapéznadrágba bújt ő is. Szivar helyett Fecskét kezdett szívni, kihívóan, a szája szögletéből fújva a füstöt.

Másnap, amikor »Szia, öregfiú!« csatakiáltással rádöbbent a főnökére, Kursics igazgató kartárssal hirtelen fordult egyet a világ tengelye. Mert ilyen Veréb Mihályt nemhogy látni, de még elképzelni sem tudott.

Volt ugyanis magasított sarkú francia cipőpár piros-fehér-kék-fekete-sárga zoknikkal. Barnásszürke, haránt csíkú trapéznadrágban egygömbölyödő pocak. Fölötte durván kötött lila pulóver, s valami ingféle is a Figaro, a Combat és az lei Paris tündöklő fejléceivel. Ez még semmi: az enyhén ezüstös, de itt-ott hiányos hülyegyerek-frizura alól csa-csa-csát járó szemek. A vállon pedig táskarádió.

— Az arc, az arca Mihályé. De ez a maskara!? Istenem, kísértet! — villant át Kursics kartárs tudatán a rémület, és feje nagyot kop- pant a tükörfényesre sikált padlón.

Ez a megrémült csodálkozás és révült meghökkenés kísérte Veréb Mihály barátunkat magánéletén kívül és belül a kisvárosban. Állítólag Anda cipőművész fél marék faszöget nyelt ijedtében, amikor átvitte hozzá az indián mokaszinjait megsarkaltatni. Szavahihető tanúk állítják, hogy máig is miatta kezeli Pölöskei doktor hetenként négyszer Baranyai nénit, és ezért szerepel a Shott- trafikon a »betegség miatt zárva« cédulácska.

Margitka-Manyikánó pedig azt sem tudta, mit csináljon. Örüljön-e, sírjon-e. Elannyira,

hogy a Csűrni becenévre hallgató ifjúval megállapított randevúkról többrendbelien is elkésett. Ok: Veréb Mihály hülyegyerek-fri- zuráját a gyérülő szálak miatt nem könnyű »beatles«-formára egyszerre átalakítani.

Azóta az élet megy tovább. Mert minden csoda csak három napig tart. Mindenki éli a kis saját és külön bejáratú életét. Anda mester a vakbélműtét óta újra dolgozik, Baranyai nénitől pedig tegnap vásároltam három szál rózsát potom ötven forintért. Shott mester is mosolyogva üdvözölt, amikor meglátogattam két doboz Harmónia beszerzésének céljából.

'T'alán a sors akarta így — mondja a la- -*• tin közmondás. Az estére helyezett randevúmra igyekvés közepette (arra vásároltam a virágot) összeakadtam Veréb Mihállyal.

Enyhe kőröshegyi ájert árasztott, és nagy megdöbbenésemre az új divatú vattakabátjához osztályon felüli Teli Vilmos-kalpagot viselt. Két csuklás közben felesége hűségéről tette le a nagyesküt, és bejelentette a hadihelyzetet: már három hónapja békés fegyverszünet honol családi hajlékukban. Szemmel láthatóan elégedettnek látszott, csak a divat lassú fejlődését és a magyar táncdalok színvonalát szidta kitartóan. Széles mosollyal váltunk el.

Sajnos, beszélgetésünk csak egy témapontjának nézhettem konkrétan és szavahihetően utána. Nevezetesen Margitka—Manyikánó

hűségének. Néhány perccel később a nagyáruház előtt találkoztunk. Akibe belekarolt, az olyan Margitka—Manyikánó-i értelemben számottevő »klassz srác«. És nem is tévedtem:

— Csumikám, édes, igyekezzünk, mert két perc múlva kezdődik a Trubadúr.

S mire jobban megnézhettem volna, már vagy húsz lépés volt köztünk a távolság Margitka—Manyikánóék javára. Csak Csűrni háta, az asszonyka elegáns, kávébarna, testhez álló kiskosztümje és modern vonalú köcsögkalapja billegett már a színház melletti sikátor félhomályából...

Győri D. Balázs