Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 14. szám
SOMOGYI NÉPLAP a Vasárnap, 1965. január 17. H. Barta Lajos: paca a reeepteu Sokat beszéltünk egy vidéki nagynéniről. Cukrászüzlete volt, és kétmázsás' disznót vágott. Anya sokszor mondta: Nincs gyereke, nincs senkije, küldhetné kóstolót. Tél volt és este. Ültünk a szobában. Az asztalt közel húztuk a kályhához és vacsoráztunk. Paprikás krumplit ettünk. Nem zsíros — hisz zsír nélkül készült —, de forró volt. Gőze az arcomba csapott. Jólesett volna hozzá savanyúság! De hiába, nem lehetett. Anya a kis üveg uborkát vasárnapra tartogatta. Majdnem ettünk belőle, de aztán mégsem: vacsora előtt anya átszaladt a szomszédba kenyérért, kevés maradt, elszámította magát, öcsém alig várta ezt a pillanatot, máris az uborkásüveg mellett állt. — Együnk meg ketten egyet.. . jó? — nézett rám fekete szemével. Némán álltunk, egymást néztük. — Nem — mondtam. — Ne félj, anyu nem fogja észrevenni azt az egyet... na, csak egyet — és mintha beleegyeztem volna, bontani kezdte az üvegen a celofánt. Lefogtam a kezét — Nem ... nem szabad ... Anyu mondta, vasárnapra lesz. öcsi szemrehányóan nézett rám, és visszakötötte a spárgát a celofánra. Az asztalnál, így volt szokás, egymással szemben ültünk, és láttam, hogy még mindig mérges rám. De aztán a tekintetünkkel lassan megbékéltünk. Élvezettel ettük a paprikás krumplit, amikor zörögtek az ajtón, öcsém felugrott, ajtót nyitott. Nagy, kövér hóember jött be. Bőrönd a kezében, és hideget hozott magával! Néztük álmélkodva egy darabig, aztán hirtelen egyszerre kiáltottunk fel: — Juliska néni! Juliska néni! Anya körülugrálta, beverte bundájáról a vizet. Nagynénim áliáról csöpögött a víz, mintha a szájából csöpögne. — Hűha — gondoltam —, eszünk majd tortát meg krémest! — És élvezettel vettem át nagy bőröndjét. Vigyáztam, nehogy szégyenben maradjak, és lehúzza a kezem. Biztosan nehéz. De csalódtam. Semmi. Pehelysúlyú. Tán még sütemény sincs benne? Juliska néni észrevette, hogy csalódtam. Mentegetőzött is: — Ne haragudjatok, nem hoztam ám semmit. Nem nagyon sütünk ilyenkor télen. Meg aztán össze is törődne ezen a hosszú úton. Megettem volna még törötten, lenyaltam volna még a bőröndről is. Amilyen örömmel fogadtam nagynénémet, annyira utáltam most. Anya feltette a maradék paprikás krumplit. Elővett egy tálat, és szívélyesen kí- nálgatta a vendéget. Még savanyút is bontott. Pedig azt vasárnapra szánta. Tekintetem találkozott öcsiével. Éreztem, most ő is arra az egy uborkára gondolt. Aztán anyára néztem, és úgy láttam, arcán a szép ráncok megcsúnyultak. Annyira kedves hozzá, összeszorult a torkom. »Bár már nagy és erős lehetnék« — gondoltam tehetetlenül. Elkeseredetten húzódtam el tőlük, egészen közel a kályhához. Jólesett a melege. Ök meg beszélgettek. Juliska néni kérdezte anyutól, hogy hol lehet marhahúst kapni, mert náluk csak disz- /Jióhus van, és azt már unja ... Aztán anya kezdett panaszkodni erre a kutya életre: Nincs pénz, pengő, de fillér se. Csak pár szót mondhatott, máris közbevágott Juliska nén: hangja. Mit tehetett mást, ő is panaszkodott. Hogy rosz- szúl megy az üzlet, kevés a vevő, drága a tej, a cukor, a csokoládé. Odabújtam a kályhához. Néztem a vörös parazsat, és úgy éreztem, az van most hozzám legközelebb, az érti meg legjobban gondolataimat. A fejem elnehezedett, mintha egyre több súly nyomná lefelé. Gondolatban a nagynéni cukrászdájában jártam. Éreztem, hogy gyomrom tele van édességekkel, pöffeszkedve sétálok a pult mögött, fitymálva törögetek egy-egy darabot a legfinomabb süteményekből... most a diósból, aztán a csokoládétortából . . . krémes már nem is kell. Az émelyítő. Hirtelen megrázkódtam. Anya nagyon messziről rám kiáltott. Amikor fölrezzentem, majdnem a kályhán feküdtem, égett szag terjengett a konyhában. A hajam pörkölődött. — Mit csinálsz? — kérdezte, de csak olyan anyai szemrehányással. Utána el is mo- solyodott. Juliska néném is rám mosolygott, erőltetve, bambán, aztán így szólt: — Megtennél nekem egy szívességet? Én már lejártam a lábam, fáradt vagyok — Aztán magyarázta anyámnak: — Tudod, orvosnál voltam, és borzasztó hosszú volt az út. Ki akarom magam kúrál tatni emiatt a hízás miatt. . . Folíri valami gyógyszert, azt keilen kiváltani a patikából. Ugye, megteszed? — fordult újra hozzám. Elővette a receptet, elém rakta egy húszpengőssel. Nehézkesen álltam fel, anyám szemrehányóan nézett rám. Éreztem, hogy tekintetével azt mondja: Nem szégyel- led magad, miért nem lódulsz már? De én azért is lassan készülődtem. A gyógyszerre nem kellett várni. Gyorsan elkészült, öt pengő hatvan fillért fizettem érte, amit a gyógyszerész rá is vezetett a receptre, tintával. Zsebre vágtam a visszajáró p^nzt, a tasakot a gyógyszerrel, és a receptet kezemben lóbálva kiléptem az utcára. Szaporán lépkedtem. A szomszéd kirakatnál megtorpantam. Cukrászda volt. Nagy cukrászda. Néztem a hóvirág játékát a kirakatüvegen, egymást kergették a formák. Meleg csapott rám az ablakon keresztül. Diós! Csokoládétorta!... Észre sem vettem, hogy egyre sűrűbben esik, és a recept a. kezemben ázik. A patikus frissen írt tintája összefolyik, a számok már olvashatatlanok. A három számjegy összefolyt egyetlen pacává. Hiába fújtam, hiába dörzsöltem, a tintafolt csak nagyobb és maszatosabb lett. Némán, megdermedve álltam. A könnyű hópelyhek megcsiklandozták az orrom hegyét, a fülemet. Szemeim rebbenés nélkül tapadt egyetlen barnáspiros pontra: Mi- nyon! Puncsos minyon!... Éreztem az ízét a számban! Zsebembe nyúltam ... Játékosan megcsörgettem az aprót, Élveztem, hogy ennyi pénz még sohasem volt nálam. »Mi lenne, ha ennék?« — forgott bennem a gondolat. Aztán a recept bal sarkán a nagy pacát néztem. Távolabb tartottam ... Oldalt néztem, és megnyugtattam magam: nem, nem látni a számokat. Körülnéztem, emberek siettek mellettem nyakukat válluk közé húzva. Morzsolgatva markoltam össze az aprópénzt... kifelé húztam. Hirtelen a kirakatüveg mögül öcsi arcát láttam. Gúnyosan nevetett. »Uborkát nem szabad?« A mellettem elhaladó evikkeres úr ijedt arcomba bámult, két, feketén csíkozott foga rám vigyorgott. Hideg siklott végig a hátamon. Uijaim elemyed- tek, és az aprópénz csengve hullt vissza a zsebembe. Dideregve értem a szobába. Juliska néni a helyemen ült. Ruháját felhúzta a combjáig, és hájas-eres lábával a gőzölgő lavórban pancsolt. Abban, amiben az arcomat szoktam mosni. Nyújtottam neki a receptet, a tasakot az orvossággal és a pénzt. Kényelmesen hátradőlt, egyik talpával a másikat dör- zsölgette élvezettel, amíg át 'ézett mindent. Éreztem, keres valamit. Tekintete megakadt a tintapacán, aztán rám nézett: — Mennyit fizettél? Megijedtem a tekintetétől, és zavartan feleltem: — Öt... öt hatvanat. — Ilyen sokat? Pedig az orvos azt mondta, alig kerül valamibe. — Sunyin a földre nézett. Majd a recepten ólálkodó pacára fricskázott mutatóujjával, s mintha egy megkezdett mondatot folytatna, nyugodtan mondta: — Miért mázoltad el a számokat? Arcom tűzbe borult, szólni szerettem volna, de már nem tudtam. Anyám hangja megelőzött, védelmezőén sziszegte: — Csak nem gondolod?! Aztán lassan felém fordult. Szeme érintése erősebb volt minden szónál. Feltört belőlem a zokogás. Az ajtót sarkig csapva rohantam le a pincelejáratig. Itt legalább nem lát senki, csak a hó meg a szél. Forró fejemet a hideg vasajtónak nyomtam és sírtam. Lépések közeledtek, öcsém érintette meg a vállam: — Ne sírj — mondta — nézd, anyu küldte. Ránéztem. Nagy, kifli alakú uborkát tartott a kezében. Megettem. Tudtam, hogy lopta. Hl RUISZ QYÖRQY: ZEMPLÉNI FALU (OLAJ) Fodor József: FÁRADTAN Fáradt vagyok, ha a napokba nézek, Mert az embernek gúny ja már e játék. Ügy táncol, mmt kit rossz büvök igéznek, Hatni vágyó betűinkre mi vár még. Álmunkra, költők? s ki tud egybefogni Mindent, mi itt őrjöng, zűrben, zsivajban? Népek bomolnak, hadak dühe zajdul, Most kel a föld a vészből, s újra baj van. Hallom a sok hírt, olvasom s legyintek, A szívemben már tompaság, letörtség. Ki győzi számba venni, s kéz, ki rendet Tesz itt? Vagy: »Vesszen meg az ember! öljék! Mondjam, s felejtő, szép álmokba hulljak, S mi dúl körül, gúnnyal nézzem, közönnyel?! Másnak kellett volna születnem akkor! Mit látok itt: csak a vész-, tűz-özön-jeL Stillvedt világok képe van előttem, Mik elmerültek esztelen hadakban, örlá^-omlék pár kvklopsi kőben, M;t hű»ve nézel, néma iszonyatban. S belőlünk mi marad majd? — kérdi halkan Riadva, belsőm, a gond- s félelem-vert, Ha úgy jön . .. De nem! Nem! Hiszem: a végső Perc s belátás megmenti még az embert! Darázs Fndre: KÉT FÉRFI BFSZÉLGET — Megfeszüljek — mondd, minek feszüljek? Hiszen jó nagy napi kenyerem S szalonna is akad hozzá, széles. Ennél több, mondd, minek már nekem? — Igen, láttam kunyhódat, mit kedved Telkecskédre tavaly épített: Alhatsz benne, teteje erős, és Télen sem mar meg a vad hideg. No, látod. Majd ha egykor fülünkbe Beléharsan a takarodó, Milyen jó lesz a küszöbén ülve Az öreges, csöndes pip aszó. Néked? Jó. Én nem kunyhót, de tornyot magamnak és másnak építek, S ha vén leszek, csodálom alulról, Ahogy körötte felhő libeg. — Hm, másnak is? Látom, hogy bolond vagy! E kis küszöb inkább valami!... — Engem meg . .. Hálás karok támogatnak fel majd S onnét fogok rád pillantani. Fekea La^os: De furcsa is., De furcsa is, hogy cimborák úgy emlegetik a halált, mint amelynek már jönni kell, mert halálát túl senki sem élheti — ha már az a kor, a venség itt ül, silbakol ajtód előtt, vagy pláne benn bordád közt rossz szív képiben; illő tehát, hogy néha szólj róla is, hátha megzokol, s művel veled csúf-ostobát: két mozdulat közt vacsorád félbeszakad, s a villa, kés kihull kezedből, a szelhűdés nyomorult bénasága fog, hogy egyet lépvén is a bot tükörsimára koptatott görbéje lesz a támaszod . . . Hát mondok egyet, cimborák, ki-ki megissza a borát, S hazafelé majd útra kél ... (Mert hát — ugye, hogy menni kell?) S aki csak élt maga helyett sírba is csak egy életet Viliét masával s egy halált: egy élőt. aki holtra vált! ki sem szélcsend, sem förgeteg, csak volt olyan langyos-meleg, akit a próféta kiköp, mert élt az emberek között oly módon, hogy nem értük élt, nem értük halt, csak ott henyélt a kornak napos oldalán s az önzés védte: a magány!... Ülök a fodrásznál és várok. Várok türelmesen, hiszen megszoktam, hogy a fodrásznál várni kell — különösen, ha valaki olyan válogatós, hogy nem ül akárki keze alá, hanem kizárólag csak -a« Gézától hagyja nyiszálni a haját. Ülök tehát és várok, mert Géza mesteri keze alatt jelenleg egy roppant ellenszenves alak terpeszkedik. Állandóan a saját képét bámulja a tükörben, és folyvást beszél, meg ide-oda forog, kényeske- dik, mint valami kisasszony, mutat, magyaráz Gézának, mintha ő nem tudná magától megstuccolni a színeha- gyott sörtéjét. Egyre csak: -Gézám, így! Gézám, úgy!« Csupa Géza. Igaz, én is így szólítom őt a keresztnevén már vagy tizenöt éve. De legalább én érzek valami, sőt olykor igen jelentős lel- kiismeretfurdalást, mert Géza idősebb nálam vagy nyolc-tíz évvel, és éppolyan ember, mint én, és ő uraz engem, én pedig.., Én legalább az utcán »visz- szavágok« avval, hogy mesz- sziről köszönök előre, de — FODRÁSZNÁL lefogadom — ez a puffadt óriás csecsemő, aki egyre csak gőgicsél a keze alatt, épp hogy biccent neki nagy kegyesen. No, mindegy! Nem nézek oda, majd csak kivárom a végét. Sőt nem is hallgatok oda. Mit érdekel engem, hogy tapasztalatcserét folytatnak gyermekeikről, sóhajtva emlékeznek fiatalságukra, és ócska viccekkel szórakoztatják egymást? Hej, Géza, Géza, nem értem. Hát nem látja, hogy tűkön ülök? Úgy nevet, hogy abbahagyja a nyírást. Csak áll a »pofa« mellett és vihog, az meg a tükörből visz- szanyerít rá. Na de hála isten, újra nekilát Géza, és egykettőre kész a frizura. Felsóhajtok. De az uraság most hajmosást parancsol, aztán bedörzsö- lést. Szerencsére, van Lega- tin nálam, lenyelek három szemet. így viszonylag türelmesen ásítva hallgatom végig, amint Géza Jussán habozva a -pofa« arcocskáját, kiselőadást tart a Dózsa támadó játékáról. Már megszűnt a Legatin hatása, amikor aprólékos, lassított mozdulatokkal húz- za-vonja borotváját kedves borbélyom, aztán tapogatja a kés hagyta szigeteket, majd visszájára végighúzkodja, kölnizi, púderozza, aztán ... aztán mégiscsak, végre, fölmozdul az illető a karosszékből. Odaroskadok a helyére, a megfordított párnára. Elterülök, hogy jól »odapasszoljak« Géza keze alá. Megnézem magam a tükörben, s hagyom, hadd nyírják fürtjeimet a mesteri kezek. Ej, Géza, Géza — hiába nyír tizenöt éve, azért mindig újra meg újra magyaráznom kell, hogy oldalt magasabban, és elöl ne ritkítsa, és hátul jól szedje föl, és... És érdekel, hogy van a kisfia meg a nagy lánya. Azután olyan jó vicceket tud ez a Géza meg pletykákat. És külön élvezet az előadásmódja. Nem értem, mit vág arcokat a kedves vendég itt mögöttem. Elvégre emberek vagyunk, nem fabábok. Beszélgetünk, hadd múljon jobban az idő. És mégsem csattoghat az olló, amikor nevet Géza. még kicakkozná a fülemet. A pletykákat pedig súgni kell. És azt igazán nem veheti rossz néven, hogy hajat mosatok, s hogy meg is szárít tatom. Nem fogok az ö kedvéiért agyhártyagyulladást kapni. Ha ideges a tisztelt vendég úr, üljön más keze alá, vagy vegyen be Legatint, én az ő kedvéért nem fogok otthon kínlódni a borotválkozással, és azt se szívelem, ha öt-hal perc habozás után mindjárt nekem esik Géza. Mert akármilyen finom keze van, azért a szőrt jól meg kell puhítani, és előbb föntről lefelé, majd lentről fölfelé, aztán utánaszedni a szigeteket, azutan jöhet a kölni, a púder, egv kis eszmecsere a Fradi védelméről, két vicc és három petykaapropó. — Parancsoljon, uram, ön következik, üres a szék! Sólyom László Falu Tamás: Tágul az élet Tágul az élet szűk határa, megnőtt köröttünk a világ. Közelebbre jön fényt szitálva A titkos csillagmiriád. Az ember kolduskalapjába Csak alamizsnafényt kapott, De szárnya ma az eget szántja, S holnap eléri a Napot. 9 Felszáll a Marsba és a Holdba. Ez nem álom és nem mese, Üj világot lát kihajolva A tudás hős szerelmese. Nem áll meg képzelt határoknál. Már nem a földön andalog, Eddig ragyogtak néki, most már Tapsolnak is a csillagok. Bella István: Maradj velem Dobol az eső. Hogy esik! Maradj velem még reggelig. Akad talán számodra ágy, szék is, rárakni a ruhád. Mellém is fekbetsz. Fekhelyem, mert itt vagy puhábbra vetem. Csönddel bélelem. Boldogabb holdakat gyújtok, mint a nap Es hallgatok, mert jólesik, hallgatni szívveréseid, mint csitul-némul el a ha: amíg hajaddal betakarsz. S már nem is kéne mondán csak hallani és hallani. Dobol az eső. Hogy dobog! Benned zuhog. Bennem zuhog.
