Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
CSENDÉLET Murám un ((ékki Csuka Zoltán: Újév hajnalán Én immár meg nem érlek, de jeleid ide hallom, harmadik ezredév, ha a Mars vagy Venns felé rohanó távoli űrhajók zengő és furcsa muzsikája megszólal rádiómon. Szférák valósággá vált zenéje, diszharmonikusan is harmonikus jelzés, és hiszem: nem haláldarazsak, de új kincset gyűjtő méhecskék termékeny, nagy korszakot nyitó, szép zümmögése. Ö, higgyetek, higgyetek tf Is e beethoveni muzsikában, embermilliók, akik fölött ma még atombombák sötét felhői gomolyognak: nem, nem halált, de életet szül az égbetörő emberi elme, nem gyászleplet, de mennyegzői fátyolt szőnek fölöttünk a buzgón köröző, parányi csillogó pókok, s ha pillantásunk a végtelenbe fut, nem, nem a halál csontkoponyája, de az életet tovább adó s egyre megújuló emberi Szépség mosolyog ránk a csillagmílliárdok fénykoronája alól. Szluttcuj /mAm.: CSILLA QFÉNNYEL MÉRED Falusi voltál; fésületlen álmok kócolták poros félszegségedet, vízsuhogástól, lom bzizegéstől tanultál egykor csöndes éneket és igazat. A kövek muzsikája sorsod ritmusát feszesre fogta, ezért nem lettél senki cselédje vagy kisemmizett, gyáva adósa. Városi lettél; terelő utcákon sodor a munka, és sürget CL Iga, de tisztán őrződ még a régi dalt, amit a véred vágya fuvoláz; árvaságod emberségre nőtt már, nem fog vissza a gyávaság keze, az értelmed boldogságot röptét, hogy minden szegény szépüljön vele. Falu és város, csönd és késeid zaj megadóan simul tenyeredbe, te vagy a kő, a messzeség, a fény, a bizonyság tiszta szemű kedve; s amit régen elszívott a mély sár, hogy tüzesedjen tőle sűrű véred, feloldod a felhők végtelenjén, és a mosolyt csillagfénnyel méred. HOLDFÉNYSZONATA címmel válogatás jelent meg Jannisz Ritszosznak, napjaink legjelentősebb görög költőjének verseiből az Európa Könyvkiadó gondozásában. Devecse- ri Gábor, Hubay Miklós, Rónay György, Somlyó György, Vas István és Papp Árpád tolQatudiz íflitszAiJt: mácsolták magyarul a haladó költő műveit. Makrisz Zizi készítette a kötet hangulatos illusztrációit. Bemutatunk egy Ritszosz- verset a kaposvári Papp Árpád fordításában. MINDEN ESTE Kemény a föld. Este, amint megcsillapul a szél, pár összetört vessző marad a sziklákon, és egy rongyos trikó. A halál itt sokszor föl-le járt. Ezek a karcolások a kövön — bakancsszögeitől. Ezek a karcolások a szíven — ugyancsak attól. Ennek az elvtársnak a szeme füstfogta két kő, mint a fekete kövek a délutáni némaságban, rajtuk főzött vadgyökérlevest egy száműzött család. S a másik elvtársunk szeme, akár a tűz két kormos kő között. S ilyen a többié is. Ügy látszik, hogy e szemekben valamit főz a világ! Minden este mintha több lenne a csillag. Dátum, aláírások szűkszavú értesítés a csillagok ott fönt az égen — olvassuk őket minden este, ahogy olvassuk egy börtön falán a háncsok nev*t Ott van a kivégzett Mitszosz bácsi neve is. s Alexiszé is; s némán vöröslő lámpással bal oldalán, egy nagy hajó siklik lassan el a csupasz sziklák előtt. Nemes László: Szeletem A fürdőszobában csöpögött a víz. Az orvos az előbb kezet mosott, de senki sem ment kä utána, hogy alaposan elzárja a csapot. Csend volt a lefüggönyözött szobában, sűrű, meleg, orvossá;’szagú csend. Rátelepedett a faragott barna bútorokra, az emberekre, a régi, vastag szőnyegre. Dékány Lajos a folyosóig kísérte az orvost, ott kérdezte halkam: — Van még remény? Nagy, tohonya ember volt a doktor, ő megtette a magáét, ami tőle tellett... és a tudomány mai álláspontja szerint, Mit kínozzák még ilyen kérdésekkel is? Különben neki is fáj a lába, asztmás, tavaly szívtrombózisa volt.. Csoda, hogy bírja ezt a strapát. Dékány Lajos kiváló mérnök ..: tudhatná... mit nehezíti a kérdéseivel? Mindnyájan isten kezében vagyunk... — ezzel szokta megkerülni a választ évtizedeken át. Most mit mondjon? — Hány éves a kedves papa? Hetvenkettő, ugye ...ez manapság még semmit sem jelentene. Statisztikailag ugyebár.;; Volt rá példa, hogy hónapokig... sőt évekig... Dékány Lajos tudta. Miért is kérdezte? Hiszen a kórházból már hazaküldték ..: , AT" isszament a lakásba. Az öregek lakására. Nem furcsa? ’ Itt nőtt fel. itt volt gyerek..,. És mégis olyan idegen. Vendég. Itt vannak mind, a család.. > vendégek... Kényelmetlenül ülnek, várnak .:. Mire? Papa alig beszél, a lélegzete is olyan halk. Es milyen kés kény lett az arca! Fehér, mint a haja, mint a párnája, szinte beleolvad. Csak a szeme a régi, az követi mama minden mozdulatát. Ahogy a teáscsészét nyújtja neki, ahogy a vizespoharat... Ahogy a homlokát megtörli, a párnáját igazítja, s utána a kezét fogja gyengéden, simogatva. Mindig így volt ez, több mint négy és fél évtizede. Mama mindig tudta, mikor kell a papának tea, mikor egy pohár víz, mikor a vacsora, mikor egy biztató mosoly, egy sdmogatás. Derű és boldogság sugárzott körülötte; papa hálás mosollyal, csöndes megadással hagyta magát kényeztetni. Talán még a gyerekeket sem becézte annyira.:. Feri a kályhának támaszkodott. Érdekes, gyermekkorában is ehhez a kályhához szeretett húzódni, órák hosszat kuporgott máriaüveges ajtaja előtt, és bámulta a lángokat. Doktor Dékány Ferenc, közgazda... Egy hónappal ezelőtt nősült. Vagy már kettő? Csak a középső testvérük nincsen itt. Edit. Svájcban turnézik; még két koncertje lesz Luzernben, egy Bernben. Vagy mégis táviratozni kellene? Ki tudja?.;.? Megbeszéli Lacival, Edit férjével. Átment a szomszéd szobába, az ebédlőbe. Amikor az orvos jött, oda húzódtak a többiek. Mármint Olga meg Feri ifjú felesége, Irén és Laci a megszeppent kis Editkével. De jó, hogy ő megmondta otthon Olgának: el ne hozzák a gyerekeket! Emlékezzenek úgy a nagypapára, ahogyan utoljára látták... Odaült a hosszú ebédlőasztalhoz, a sógora mellé. Milyen kényelmetlenek ezek a magas támlájú székek! S újra kellene kárpitoztatni őket Minek? Kinek? i — Laci — kezdte végül —, ne táviratozzunk Editnek? — Gondolod? — Tanácstalanul nézett rá. — És Feri is? Minek ehhez Feri? Edit férje döntse el! — De nem mondta; felálltak, halkan, nehézkesen átmentek a betegszobába. ' — A halál... — suttogta Irén áhítatos borzongással Az ebédlőasztal kopott plüssterítőjére könyökölt. A szeme álmodozó, fekete. Fiatal volt, nagyon félt a haláltól. Tisztelte is. — Milyen kegyetlen a halál! T? oldogok voltak, majdnem ötven évig — súgta vissza ^ neki Olga. — Ki kérhet ennél többet az élettől? És milyen véletlenen múlik minden. Ki tudja, milyen lett volna szegény papa első házassága.;. — Hogyan? Ez nem az első házassága? Zavartan és feszengve hallgattak mind, de Olga mondta tovább: — De még mennyire nem! Ha ugyan az elsőt egyáltalán házasságnak nevezhetjük ... Feri nem mondta el neked? Igaz, talán eszébe sem jutott, én is csak tíz évvel ezelőtt hallottam egyszer, véletlenül... Tudod, a papa húszéves lehetett Vágó János ólommetszete vagy huszonegy, amikor beleszeretett egy táncosnőbe... Adélnak hívták... akkor még lehetett egy fiatal táncosnő Adél. Szóval ez a kis Adélka elcsavarta, úgy látszik, az ifjúember fejét; a család persze ellenezte, de ő egy szép napon feleségül vette. Csak egy hónapig vagy kettőig tartott az egész, a táncosnő megfázott, tüdőgyulladást kapott, két nap múlva meghalt. Aztán idővel bemutatták a papának a mamát; szerelem, házasság, sikerült gyerekek és unokák, fél évszázados derűs élet.. .látod, Irénke, ilyen véletleneken fordul meg az élet... Gyere, nézzünk be hozzájuk?.. A mama most is az öreg kezét simogatta: — Drágám, egy kis vizet? _ Milyen megható, hogy beszélnek most is egymással — sóhajtotta Irén. i __ Mást nem is hallottunk soha — mondta Lajos, a l egidősebb fivér. Igen. Mindig így volt Körülnézett És minden ilyen volt — itt) semmi sem valtozik.Sem a bútorok, sem a hang, sem a szeretet. Körös-körül minden csupa emlék; ezt a képet, jaj de szörnyűséges, ők, a gyerekek vették egyszer a szüleik ha-= zassági évfordulójára, azért nem kerülhet le soha a falról. Azt a kagylót a vitrinben a papa hozta valahonnan; a plüssterítő bojtjait ő vágta le egyszer kölyökkorában, s ott a szőnyegen a kopás, ott állt mindig az ablak előtt Edit a hegedűvel. Ott gyakorolt... A papa ivott néhány csepp vizet, s erőlködve kissé föl- emelkedett. A mama megható igyekezettel es meglepő ügyességgel tolta feje alá a párnát. . — Jó lesz így, drágaságom? — És megfogta a kezet Mosolygott, bár roppant erőfeszítésiébe került. __jó_ Már minden jó. — Most ertheto volt a papa hangja. — Ha meghalok.^ — Ne! ' II ! Csak intett, és folytatta: — Ha meghalok... azt akarom; Adélka mellé temessenek. Fáradtan lehunyta szemét. A szobára megint csend telepedett: kínos, félelmetes, fülledt, orvosságszagú csend. Fáereszkedett a családra, az ágyra, a szőnyegre, a bútorokra: körös-körül ócska bútorok, siralmas limlomok, romok, romok Csak a fürdőszobából hallatszott, hogy csöpög a víz. Es feltartóztathatatlanul kezdtek ömleni a mama könnyei. 1. Negyedik esztendeje dolgozott már Kovács a Bámex- bumfért Ló utcai telepén. Szótlanul és szorgalmasan, reggel nyolctól délután fél ötig. Így telt el négy esztendő. Egy napon aztán fölemelte fejét az akták közül, és nagyon halkan azt rebegte: — Attól tartok, ez így nem lesz jó... A kollégák döbbenten néztek rá. Fél évvel később a főnöke behívatta: — Fülembe jutott, Kovács kartárs, hogy maga valamire azt mondta: ez így nem lesz jó... Mi az, amit nem talál nálunk jónak? —* Már nem emlékszem pontosan — felelte Kovács. — Ha eszembe jut, feltétlenül meg fogom mondani. — Elvárom öntől.. ? — Számíthat rám. — Előre is köszönöm. nem tetszett annak idején. 1 — Mióta nem keresett föl? Ha igényt tart rá, hogy el- —kérdezte a főnök Kovácstól, mondjam... — Mondtam, hogy alkalom— Hát persze, hogy igényt adtán keressen föl..: tartok rá, sőt, módfelett ki- — Nem olyan sürgős a do- váncsi vagyok. log. — Remélem, nem fogok csalódást okozni. — A viszontlátásra! Pontos legyen!... — Pontos leszek ... BÁMffiXBUMFÉRT — Szívesen. 3. Egy év múlva Kovács fölkereste főnökét. — Tudom már, hogy mi — Akkor, úgy gondolom, itt az ideje, hogy elmondjam... A főnök az órájára nézett. — Sajnos, ez nem a legjobb időpont... A minisztériumba kell mennem. — Akkor majd máskor — felelte türelmesen Kovács. — Elnézést kérek... — Szóra sem érdemes. — Ugye, megért engem ... A munka ... — Tökéletesen... — Viszontlátásra.. — Majd jelentkezem ... — Alkalomadtán ... — Alkalomadtán .,. Ismét eltelt egy esztendő: — Magának milyen időpont felelne meg legjobban? — kérdezte a főnök. — Mit szólna holnap három órához? — Sajnos, akkor el vagyok foglalva ... De nem találkozhatnánk holnapután órakor? négy — Részemről semmi akadálya ... — Persze, közbe jöhet valami... — Ezzel tisztában vagyok . — Már nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit fog mondani. Hat hónap múlva találkoztak. — Nos? — kérdezte a főnök Kovácstól. — Ha érdekli önt a véleményem ..; — Hát persze, hogy érdekel ... — Nos, akkor elmondom ... Én úgy találom, hogy az ügyintézésünk még eléggé bürokratikus ... — Valóban? — Lehet, hogy tévedek... — Mindenesetre figyelemre méltó, amit mond. Gondolkodni fogok rajta. — Köszönöm. — Én köszönöm. — Szó se lehet róla! Én köszönöm. 6. Másnap Kovácsot áthelyezték a Bámexbumfért Só utcai telepére. — Idegesített a fickó — nondta a főnök. — Nem bírom az izgága embereket... Mikes György
