Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
SOMOGYI NÉPLAP 4 Péntek, 1965. január I, Ruffy Péter: cAk új óaodúl)an. JMt ÉkS ]F Ék J X Ék A zt a József Attila íogal- ^ mazta új népet, a másfajta rajt kerestem 1964 őszén az általános iskolák nyolc osztályában. Városban, falun és tanyán egyaránt jártam; voltam a budapesti Belvárosban, s kérdéseket tettem föl egy angyalföldi iskolában. A szenvedélyes kíváncsiság kergetett végig az országon. Az ötvenévesek nevében kérdeztem a hat-tizennégy éveseket. Az apák kíváncsiságával fordultam feléjük: Milyen nemzedék jön utánunk; kik fogják vezetni ezt az országot harminc esztendő múlva? Az én nemzedékem élete — ötvenéves vagyok, s az első világháború hadüzenetének a napján születtem — ráment a történelemre. Mi átéltünk két világháborút, pusztulást és menekülést; átéltük azt a tragédiát, hogy egész hazánk fronttá változott; végigbukdácsoltunk a személyi kultusz időszakán; húsz év óta egy gyökereiben más, forradalmi korszakot élünk és építünk felsugárzásokkal és megrázkódtatásokkal; volt úgy, hogy hitünk halványodott, s úgy megint, hogy ez a hit magasba szökött. A megrázkódtatások, a történelmi viharok, a társadalmi forradalmak, a pusztulás és az építés apáinak a nemzedékével kérdeztem az iskolapadokban: Kik — jobbak — jönnek-e utánunk? S amikor leballagtam a székesfehérvári Petőfi Sándor Általános Iskqla nyolcadik bé osztályának kedves lányai közül az utcára, amely esős volt, és síkosán fénylett, azt mondtam magamban összegezésként: Másfajta raj. Miben új, s miben másfajta? — erre szeretnék felelni annak az utazásnak az alapján, amelynek során kétszázti- zennégy Különböző kérdést tettem föl nyolc különböző osztály háromszáznégy tanulója — lányok és fiúk — előtt. a múltról tudnak-e vala- mit? Általánosságban igen keveset. Él bennük egy tagadó készenlét és állapot: nem nagyon kíváncsiak rá, s nem is igen akarnak a múltról tudni. Ennek a taszításnak az okát nem tudtam kielemezni, de éreztem szüntelenül. Fogalmuk sincs arról, hogy kik voltak a nyilasok. Többen televíziós játékokat emlegettek, s elég sokan arra a kérdésre, hogy kik voltak a nyilasok, azt felelték, hogy Teli Vilmos és Robin Hood. Horthyról csak homályos fogalmaik vannak. Volt, aki vezérnek mondta; a legtöbben régi huszárnak tartották. Ezt a választ különböző helységben és más osztályokban azzal indokolták, hogy huszár kellett legyen, mert «-lovon ült«. Az első világháborúról még szüleik elbeszélése alapján sem tudnak. A második világháború kitörésének idejét az egyik gyerek a múlt századba tette, a második erre a századra ugyan, de rossz dátumot jelölt meg; egyetlen tanulóval találkoztam csak, aki — az alsóbb osztályosok közt — meg tudta volna mondani a pontos évet, hónapot és napot A gyerekek óriási többségükben nyíltak, bátrak, őszinték voltak,. akik víg izgalommal felelgettek kérdéseimre. A tanulságot is levontam; a legfrissebb magyar nemzedék alig tud valamit a század történelméről, amelyre — mint írtam — ráment apáink generációja. TT ogyan jelentkezett és csapódott le bennük az a társadalmi és erkölcsi forradalom, amelyet húsz éve vívunk? Milyen eredményei lettek ennek a forradalomnak alkatban, jellemben, életfelfogásban? Az én nemzedékem társadalmi forradalmunkról sok bemagolt mondatot tud. Az én nemzedékemet — a forradalom megvalósításában való cselekvő részvéte mellett — jellemzi bizonyos szemináriumi szellem, az idézetek készenléte, egyfajta gépies tudás. Ez a fajta magolás, gépiesség — s tegyük hozzá, a frázisok ismerete — az új nemzedéktől idegen. A forradalom — akár egy fa éltető nedve — bennünk már eláradt, élő valóság lett, gyümölcsöt érlelt. — A társadalmi forradalom tanítása, embert formáló ereje bennük megvalósult, új embert teremtett. Ezek a gyerekek nem mondják a szocialista forradalmat, hanem élik, nem beszélnek róla, mert az idő megvalósította bennük. Az én nemzedékem félénk volt, ellentmondásos, egy kissé zárkózott, előítéletekkel küzdött, a személyes érintkezésben nem tudott fesztelenül viselkedni, görcsök szorongatták, viszolygott a döntésektől — egyszóval nagy általánosságban annak a szellemnek a ve- tülete élt és alakult ki bennük, amilyen társadalomban éltünk. Az új nemzedék — s ezek a mi napsugár fényességű eredményeink — víg, friss, őszinte, nyílt, fesztelen, előítéleteket nem ismer, a szorongás tőle idegen, a bátortalanságot nem ismeri, föllépése közvetlen. Az én ifjúságom idején külön kasztrendszer alakult ki az osztályokban. Minden és mindenki kihangsúlyozta a társadalmi különbségeket, s már az is különbségnek számított, hogy az egyik gyerek édesapja iparos, a másiké — egy ranggal följebb — kereskedő. A mi iskoláinkban egy tiszta és teljesen homogén társadalom alakul. Tessék megfigyelni a fiatalok érintkezését, szóváltását — most nem az általánosságban nem jellemző huligán nyelvre gondolok —, tessék megfigyelni egymás közötti viselkedésüket, meghallani kötetlen tegeződéseiket, tessék megvizsgálni azt aftközvet- len szellemet, amely azonnal kialakül, ha két fiatal egymással találkozik, és beszélni kezd: ezekben az osztályokban egy rangkülönbséget nem ismerő, egyforma emberek szép közösségéből font új Magyar- ország születik. A szocialista Magyarország teljesen felépült ezekben a kis fejekben, ezekben a gyermekszívekben. Az én nemzedékemet bizonyos fokig az állásfoglalástól való viszolygás, a döntések elkerülése jellemezte. Élénken emlékszem arra a Hitler- és nyilasellenes magyar állami tisztviselőre, aki látta ugyan az országot fenyegető irtózatos veszedelmet, mégis felesküdött Szálasira. Mikor tette indokát tudakoltam, azt felelte: »Hja, Édes fiam. Én szegény kisember vagyok, akinek szüksége van az elsejei fizetésre.« S földereng bennem Gorkij Klim Számginja, aki látta ugyan a forradalom szükségességét. de — eloldalgott, mikor az utca forrongani kezdett, a lakásába bújt, s a-függöny mögül leste az eseményeket. t lyen társadalmi »tartás« emlékei késztettek arra, hogy különböző osztályokban olyan kérdéseket tegyek föl, amelyek — lehetőleg észrevét- nül — a bátorság, az állásfoglalás vagy a döntés fogalmait akarták tisztázni. A feleletekből olyan erkölcsi nagyság bontakozott ki, olyan tisztaság lengett, annyi okps bátorság és felnőtt hit, hogy büszkeség járt át hazám legfrissebb nemzedéke iránt. Ezen a helyen csak azokat a válaszokat érintem, amelyeket érre a kérdésre kaptam: Ha valakit megvernek az utcán, megállnátok vagy továbbmennétek? Az osztályokban egyetlen olyan gyermeket találtam, aki azt felelte, hogy hazamenne. A többi? Húúú! Hogyan lángoltak, hogyan égtek, micsoda szép és konok igyekezettel nyújtogatták két ujjúkat, hogy felelni szeretnének. »Én nem hagynám.« — »Én megmenteném.« — »Én rendőrért szaladnék.« — »Én az édesapámért, aki erős.*' —• Én segítenék, ahogy tudnék.« Nyugati tudósok és művészek is írták, s állapították meg, hogy nálunk a világ egyik legjobb iskolarendszere neveli az új nemzedéket. Ezekben az iskolapadokban művelt, bátor, minden régi előítélettől ment, rendkívül tehetséges nemzedék nő fel. Ezek a művelt, bátor és tehetséges gyerekek vajon szeretik-e, eléggé szeretik-e, tisztelik-e, becsülik-e szüleiket? A tudás előtt leborulok, az a világon a legnagyobb dolog. De az emberéletben vannak más értékek is; szülői szeretet nélkül vagy szülők iránti szeretet nélkül az élet üres, hideg és borzongató. Több osztályban megkérdeztem a tanulókat, hogy kihez szeretnének hasonlítani. Milyen eszményképeket melengetnek, s vannak-e eszményképeik? A gyerekek legnagyobb része édesanyjához vagy édesTélen — nyáron BALATONKÉRÉSZTÚRON föltélien látogassa meg; az AUTÓCSÁRDA BISZTRÓT a benziokúttal Bitemben FRISSENSÜLTEK, HALÉTELEK, H1DEGÉTEL- KÜL ÖNLEGE ŐSÉG EK, ÜDÍTŐ ITALOK, PRESSZOKÁVÉ Kedves vásárlóinknak és vendégeinknek boldog új évet kívánunk BA LATOIMMÁ KI A ÉS VIDÉKE KÖRZETI FÖLDMÜVESSZÖVETKEZET A faluból való távozás világméretű kérdés. E világkérdés magyar vetületével még sokszor fogunk találkozni a következő esztendőkben és évtizedekben. Ík<J apjához szeretne hasonlítani. Mikor további kérdéseket tettem föl, kiderült, hogy ennek a vonzalomnak az érzelem csak egyik oldala, a másik oldala a határtalan tisztelet. S mikor a továbbiakban azt tudakoltam, hogy miért tisztelik ennyire szüleiket, meséljenek el mindent nekem, akkor ilyen válaszokat kaptam: Azért tisztelem édesapámat, mert betegen is dolgozik. Édesanyámat azért, mert kilenc gyereket nevelt föl és dolgozik. Apámat azért, mert hajnali négykor kel, és este fél tizenegykor jön haza. Kitűnt, hogy a szülők iránti határtalan szeretetnek és tiszteletnek forrása o m'—ka. S kitűnt — nem először - hogy a világ legjobb és legnagyobb pedagógusa a példa. Egyik új ipari városunk egyik iskolájában és a dunántúli Sárköz egyik falujának a tanulói között arra a kérdésre, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz, a kilencven százalékban munkáslakosságú új ipari város tanulóinak jó része értelmiségi pályákat jelölt meg. Ki szeretne a vasműben dolgozni? — kérdeztem ezután. A gyerekek hallgattak. A valóság majd ki fog alakítani egy helyes arányt, a romantikus lobogás a későbbi években majd hamvadni kezd. A kérdés azonban az iskolalátogatás után is visszhangzott bennem: És ki fog dolgozni az üzemekben? December elején ünnepélyesen avatták fel, illetve adták át rendeltetésének Iharosban az új óvodát. Harminckét gyereknek nyújt barátságos, meleg otthont a tágas, nagy ablakú, szép épület. Talán az épületet készítő községi építőbrigádtól kaptak kedvet, de a gyerekek legkedvesebb szórakozása az építés. a minden gyerek ott térdel, guggol, és elmerülten dolgozik ... S a nagy munka után jólesik a tízórai... Kint az udvaron készen van kéti medence: egy homokozó meg egy hófehér csempévé, kirakott fürdőmedence. Igaz hogy örülnék a hónak az ap róságok, de nagyon várjál amikor birtokukba veheti! Hasonló választ kaptam a Sárközben is. Azt a kérdést, hogy ki akar felnőttkorában a tsz-ekben dolgozni — csend követte. A lányok vagy fiúk fodrásznők, orvosok, tisztek, vasutasok, fizikusok, mérnökök, boltvezetők akarnak lenni — és ki fogja a földet művelni húsz vagy harminc év után? tv- ét kérdésre nem tudtam választ kapni sehol. A gyerekek csudálkozó tág szemmel néztek vissza rám. Választalan csendjük fölemelt és megdobogtatott. A két kérdés ez volt: Fáztál-e már, éheztél-e már? Amikor az óvónő, Bodó Jánosáé engedélyt ad az építkezésre, egymással versenyeznek,' melyikük vára lesz a legszebb. Az egész terem tele van ilyenkor építőkockákkal, ezeket is. A parkírozással mc nem készültek el, de a ten már megvannak, hogyan ' szik igazán barátságossá, szó pé az új óvoda környékét. — Ök huszonnyolcán A SZŰKSZAVÚ IGAZGATÓI JELENTÉSBEN ennyi állt: »1964. évi tervüket 185,6 százalékra teljesítették. Az egy normálholdra eső üzemanyagköltségben öt forint hetven filléres megtakarítás mutatkozik. A brigád traktoregységenként ezerháromszáz normálholdat teljesített.« Ezzel az eredménnyel a Marcali Gépállomás Tóth József vezette Ifjúsági-brigádja másodszor is megfelelt a »Szocialista brigád« cím követelményeinek. December elsejéig a tervezett 15 700 normálhold helyett 29 140 normálhold munkát végeztek el. A brigádnak huszonnyolc tayia van. Hatan laknak Marcaliban, a többiek vidékiek. BARNA HA.IŰ, kerek arcú ember a brigádvezető. Tőle kérdezem először, mi a nyitja eredményeiknek. — Mindenki tudja, hogy mit kell csinálni — válaszolja. — Minden percet kihasználnak. Ügy megy a munka nálunk, mint a karikacsapás. Ha nyugodtan akartam elmenni valahova wy napra, akkor három műs»aknormáf is kellett adnom nekik, mert amíg volt munkájuk, addig nem álltak meg. Persze a munka még nem minden. Emv»k föltételeit maguknak kellett biztosítaniuk. — Munkát a föld alól is kerített a brigádvezető — mondják a traktorosok —, meg ügyes-bajos dolgainkat is elintézte, ha lehetett. A brigádvezető vásárolta meg a téli tüzelőt, aztán egyben hazahordták mindannyit. Közösséggé forott eggyé a huszonnyolc ember. A legrégibb tag 1955 óta dolgozik a brigádban, öt év alatt mindössze ketten mentek el tőlünk. Jól keresnek, nemigen kívánkozik el senki. Egy-egy brigádtag átlagkeresete ebben az évben eléri a harmincezer forintot. A GÉPÁLLOMÁS UDVARÁN vastag a sár. A havas eső lehetetlenné tette a munkát. Arra gondolok, hogy ebben a' rossz időben bent találom a traktorosokat. — Néhányan itt vannak, többségük azonban dolgozik — mondja a brigádvezető. Négy embert találok bent a gépállomáson: Major Miklóst. Horvé*h Józsefet, Tomisa Györgyöt meg Ható Dezsőt. — Mi kell ahhoz, hogv egy brigád szocialista legyen? — kérdem. Egymásra néznek. Ható De-- zső szólal meg: — Munkakedv, és valaki, aki irányítja a brigádot. — A munkakedv minek köszönhető? — Legfőképpen annak, hogy hogyan becsülik nu. az ember munkáját. — Na és a gép? — kérde, rá egy másik traktoros. — Az a traktorostól függ hogyan tartja rendben. Legtöbbjüknek nemcsak jogosítványa van, hanem gépszerelést is tanultak. A nyáron kilenc traktor dolgozott kettős műszakban a brigádból. Ez többletmunkát adott a traktorosoknak, mert tanítaniuk kellett a váltótársakat. — MIKOR ÁLLNAK LE A GÉPEK? — Ha javítják őket. — Télen csak nem dolgoznak? — De igen. Ha más nincs, akkor hótolatást végzünk. Azt mondják a gépállomáson, hogy ezek az emberek nem tudnak meglenni gépek nélkül. Egész nyáron dolgoztak vasárnap isT Egyedül Samu Imre állította le a gépet vasárnapra. Ö ugyanis középiskolába jár, s szombat- vasárnap tanulnia kell. így határozott a brigád. A gépállomásra lassan leszáll az este. A világos ablakú műhelyben gépet javítanak a traktorosok. A községi tanács udvarára téglával megrakott vontatók fordulnak Dolgozik méa a brigád. Mind a huszonnyolc ember... Kercza Imre
