Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-13 / 292. szám

SOMOGYI NÉPLAP 4 Vasárnap, 1964. december 13. „óladé cl díicciic... u TT űvös, tágas folyosórész- ■LA let az L alakú típusépü­let elején. Zsibongó. Most üres, csöndes, mégis — varázsos hangulatú szó ez! — fülembe zsong a tízpercek vidám csivi- telése, ez a kedves zsivaj, ami­re elmosolyodik, amitől jóked­vű lesz az ember. Jobbra a ta­nári szoba. Bekopogunk. — Győrjfy Lászlónét keres­sük. A gyermekszakkörök ügyében ... Karcsú, fekete szemű fiatal- asszony mosolyodik el érdeklő­désünkre a három nevelő kö­zött. Elmondjuk, úgy hallottul?, hogy több_ gyermfekszakkört is vezet az úttörőcsapat kereté­ben. A tanárnő rábólint, jól hallottuk: gyermektánc- és a furulyaszakkörrel foglalkozik, s a rövidesen meginduló báb­szakkört is, ő vezeti majd. És van még egy nyúltenyésztö szakkörük is, ez a férje »re­szortja«, de ő jelenleg nincs itthon. Szerencsénkre a táncosok többsége éppen együtt van. S amíg a furulyásokat is »össze­toborozzák«, a pedagógus szak­körvezető munkájáról beszél­getünk. Tavaly selyemhernyóval is foglalkoztak. Húsz szakköri tag napi huszonöt zsák eperfaleve­let gyűjtött Ö6sze. Több mint háromezer forintot kaptak, s egy hétig üdülhettek belőle Ba- latonmárián. Most a népi gyermekjáték a kedvencük. Gyermektáncfel- dolgozásokat tanulnak, havon­ta egyet-egyet heti egyszeri foglalkozáson: a Búj ócskát meg a Cicellét; a gyerekek ezt sze­retik a legjobban. De úgy lá­tom, a tanár néni is... Arca csupa mosoly; felsorakoztatja a kis táncosokat a szibongó- ban, tapsol, elkezdi a dalt, s a szakkör folytatja. Rigmusra dal következik, a dalra tánc ... Mindig megkapó a népdal, ha szívből éneklik. De ilyen üde gyermekhangokon sajátos ha egy foglalkozásról el nem maradnának — mosolyog kér­désemre a tanárnő, mikor az egyik osztályterem felé hala­dunk. Itt már közben össze­gyülekezett a másik szakkör, Győrffyné másik szenvedélye, a furulyaiskola tizennégy lel­kes növendéke. — Régóta oktatja ezt a hangszert? — Általános iskolás korom­A szakkörvezetőre tizennégy szempár tekint a padokból. Egy kislány cintányérral segít rögzíteni a dal ritmusát: — Méély kút-ra te-kin-téék Asz-szo-nyo-mat láá-tom ... Hivatásos zenészek figyelme sem lehet feszültebb, ahogy ezek az apróságok a kottát és a tanárnő kezét követik. Meg­szólal a bájos gyermekdal-me­lódia ezen az ősi népi hangsze­Cicelle játék a zsibongóban. ban Bakonyoszlopon a taná­runk nagy létszámú furulyaze­nekart vezetett. Ott szerettem meg, és azóta is, ahol lehet, igyekszem népszerűsíteni ezt a hangszert. Tavaly csupa nyol­cadikossal foglalkoztam, most újra kellett kezdeni. Nagyatádon a játékboltban nagyot néztek: mi ütött a há­romfai szülőkbe? Egykettőre felvásárolták a furulyakészle­tet... Azóta már a kilencedik leckét gyúrják a gyerekek. Kottaismerők, az énekórán el­sajátítják a legszükségesebbet, a foglalkozásokon pedig egyre szélesebb a skála: újabb és ren, és szárnyal, betölti a ter­met. Itt-ott kibicsaklik, felsi- kolt egyik-másiknál, ha az uj- jacskák begye a lik mellé ta­lál ... Mégis nemesen tisztán és üdén szól, érezni: szívből jön. Győrffyné két szakkört ve­zet, s rövidesen a bábosokkal is elkezdi a munkát. Egyik kol­léganője szülési szabadságon van: helyettesítés, tanítás, ott­hon a család, s még a KISZ-es tánccsoportra is jut energiája. Nem fárasztó nagyon? Bírja erővel? — Bizony elkelne egy segít­ség ... De nézze, ezekkel a gye­rekekkel én szeretnék később is foglalkozni. Könnyebben, jobban és több eredménnyel, mint a mai KISZ-fiatalokkal... Amikor elbúcsúzom, ismét néptelen a zsibongó, de vissza­cseng még a szó, az iménti gyermekdal meg a furulyamu- zsika, és az a kedves zsivaj, amelytől jókedvre derül az em­ber. Wallinger Endre A MÚLTRA EMLÉKEZNI KELL TV éhány héttel ezelőtt baráti körben a 1' letűnt rendszer jellemző eseményei­ről, embereiről beszélgettünk. Volt közöttünk olyan, aki a fasizmus sötét éveinek felvillan­tására saját sorsának egyik epizódját idézte meg, mások a haladó erők üldözésének emlé­kezetes mozzanatait, azután hírhedt főúri botrányok kulisszatitkait, s ellenpólusként a nyomor lázas napjait elevenítették föl. Egy- ívású emberek nekihevült diskurzusa volt ez, érthetően összecsengtek a vélemények, ame­lyek nem találtak feloldozást a három-négy évtized távolába öregedett, de még mindig elevenen sajgó sebek okozói számára. Csak egyik társunk, a fiatal és máris szép pályát befutott értelmiségi maradt hűvösen hallgatag az oldódó emlékek tűzében. S ami­kor azt kérdeztük tőle, hogy miért olyan szűkszavú, bántó csöndességgel így válaszolt: — Nincs emlékem a Horthy-rezsim idejé­ből, apró gyerek voltam akkor még... Egyébként is az az álláspontom,, hogy ele­gendő átfogó történelmi értékelésében, társa­dalmi vetületében ismerni a múltat. A rész­leteket előbb vagy utóbb elmossa az idő. Felfigyeltünk egyszeriben a hangra, leg­előbb a házigazda mondta ki közös vélemé­nyünket : — Álláspontod nem nélkülözi a nagyvo­nalúságot, barátom, de úgy érzem, hiányzik a megalapozottsága. A múltat szerintem nem elég ismerni — a múltra emlékezni is kell. Emlékezni a becstelenségre, a garasos gon­dokra. a hólapátoló diplomásokra, a rongyos utcakölykökre, s mindenre, ami sárba ta­posta az önérzetet és az igazságot. Emlékez­ni... igen, emlékezni is kell! indez annak kapcsán ködlik fel ben­nem, hogy nem sokkal ezelőtt vé­giglapoztam a Somogyi Üjság 1934. évi pél­dányait, s keserű vádirattá olvadtak össze előttem az írások mondatai, amelyek a har­minc évvel ezelőtti életről tudósítottak. »Szomorú, fekete tél van Barcson« — álla­pította meg címében a lap január 17-i szá­mának egyik híradása, s a címszavak alatt ez következett: »Megálltak az Unió-malom hatalmas gépei, a fűrész és téglagyár, amely legalább 500 családnak adott tisztes megél­hetést. A munkanélküliség, a nyomor hallat­lan méreteket öltöttek... A község nyilván­tartja a segélyre szorulókat, és tehetségéhez képest segít a szűkölködőkön. De milyen ke­veset segít ez a barcsi tömegnyomoron/« Azokban az években nem múlott el hét anélkül, hogy a megye területén ne kergetett volna halálba valakit a nélkülözés, a kilátás- talanság kétségbeesése. A munkanélküliek küldöttsége a polgármesternél és az alispán­nál kilincselt, de a hivatalos vezetés csak. morzsákat juttatott nekik. A lap április 1-i száma közölte a gyászkeretes statisztikát, mely szerint Kaposváron a téli hónapokban 65 049 ingyenebédet adott ki a városi nép­konyha, s ebben a számban nem szerepelt az a kétszázöt szegény, aki a cukorgyári ínség­konyhán jutott időközönként meleg ételhez. Az embertelen viszonyok miatt a szabó­munkások sztrájkolni kezdtek, a kereset nél­kül kallódó családok pedig koldulni küldték kicsinyeiket. »Az apró kisgyerekek, estén­M1 ként különösen, ellepik az utcákat, és kétfil- lérekért könyörögnek — írta a Somogyi Új­ság 1934. március 23-i száma. — Olyan sajná­latos kinézésűek; rongyosak, ruhátlanok, pisz­kosak ...« Azt, hogy. hárommillió koldus országa vol­tunk egy harmad emberöltővel ezelőtt, jól tudjuk az említett újságcikkek elolvasása nélkül is. Hogy harminc esztendővel koráb­ban az elismert népbetegségek sorába a nyo­mor és az éhség is odakívánkozott, ezt nem csupán a kivándoroltak és a halálba mene­kültek könnyes tragédiája tárja fel előttünk, hanem ezernyi más tényanyag is. És mégis... mégis el kell olvasni újra meg újra a so­mogyi nincstelenek kálváriájáról szóló hír­adásokat, föl kell eleveníteni az élet perifé­riáira kilököttek sorsát — emlékezni is kell a múltra. Mert az így felfakadt indulatok erősítik meg hitünk igazát, csak így tudjuk fölmérni valójában, milyen nagyszerű utat jártunk be már eddig is a munkáshatalom éveiben, mennyi mindent megoldottunk már az emberről való gondoskodás feladatai közül. A munkanélküliség és vele együtt a sor­vasztó szegénység fogalmát itt, Somogybán is kitörölte államunk a közélet szótárából. A megye ipara mintegy huszonötezer embert foglalkoztat, s csupán nyereségrészesedés cí­mén — tehát a havi átlagos 1400—1500 forin­tos munkabéren felül — évi húszmillió fo­rintot fizetnek ki vállalataink. A falvakban kiegyenesítették derekukat az egykori summások, cselédek, sok család­nál a gyermek csak látogatóba jár haza — a középiskolai vagy egyetemi oktatás szünide­jében. A szövetkezetek biztos és egyre gondtalanabb megélhetést nyújtanak tagjaik­nak, a tsz-ek közös vagyonának értéke az idén már megközelíti a két és fél milliárd forintöt. Fiaink és leányaink pedig — ugye, így van — csak tétovázva adnak hitelt annak, hogy egykor kétfilléres koldulással kellett előteremteni a kenyérré valót. Hatezernél több ifjúmunkás dolgozik ma a megye üze­meiben, soraikból 52 csapat a szocialista bri­gád rangjára küzdötte fel magát. Sok száz fiatal utazik évente külföldre, s több ezer azoknak a száma, akik rendszeresen szere­pelnek a Latinka Sándor kulturális sereg­szemle versenyein. És akadna példa seregnyi még, amelyek szavaknál ékesebben bizonyítják, hogy pár- túnk, szocialista rendszerünk embers^eretete mérhetetlen messzeségbe kormányozta né­pünk hajóját a Horthy-idők ínségkonyhás szirtjeitöl. átra lenne ezek után — úgy gondo­lom — a zárókérdés: ellengő han­gulat legyen-e csupán a' Somogyi Újság haj­dani cikkei s a többi újságcikk, személyes él­mény nyomán újra éledő érzés, mely a múlt keserveit eleveníti föl? A válasz ott van az írás első harmadában: a múltra igenis emlé­kezni kell! így nézhetünk csak bizakodó te­kintettel a jövőbe, így élhet csak bennünk rezzenés nélkül a boldog holnapok hite. B. T. H Gyermekdal-melódia szól az ősi népi hangszeren. hangulatot áraszt: békét, derűt, zöld pázsitot a kertek alatt... »Eladó a Cicelle, ki mit ad érte?...« Az anya — egy szőke, kék szemű — és eladó lánya, egy kis barna, a kör közepén áll, s ahogy a mesében is, a kislány a harmadik kérőt választja. Nagy az öröm, felbomlik a kör, páros tánccal ünnepük a lag- zit. — ... Lehet is őket nem sze­retni? Olyan kedvesek, és so­újabb hangokat tudnak meg­szólaltatni. Persze sok-sok gya­korlással. Először ritmust ko­pognak, azután szolmizálják, majd a hangszer megfelelő fo­gásaival le is játsszák a dalla­mot. — Szépen haladnak, bár most még remeg a kezecské­jük, de nagyon szeretném, ha a gyermeklakodalmas táncjá­tékot már ők kísérnék. Na de mindjárt be is mutatják »tu­dományukat« ... Uvegháború a szikvízüzem és a büfék között Négyezer törött üveg — Ki fizesse meg a kárt? Házinyúltenyésztők, figyelem! Érdemes téli fialtatásra is berendezkedni! A földművesszövetkezet 1965. február 1 — május 31 kö­zött 2.- Ft-tal magasabb áron veszi át a szerződéssel le­kötött nyulat. 1963. évi szerződéses felvásárlási ára: Január 1-től 31-ig és június 1-től december 31-ig 2.20 kg — 2.60 kg-os nyúl 2.60 kg felett Február 1-től május 31-ig 2.20 kg — 2.60 kg-os nyű1 2.60 kg felett Fenti árakon felül: Tsz-ek részére Társulások, szakcsoportok részére (4826) ___ 14 .60 Ft kg 15.50 Ft/kg 16.60 Ft/kg 17.50 Ft/kg 2.— Ft/kg 1.50 Ft/kg nagyüzemi felár. NAGY A FELHÁBORODÁS KAPOSVÁRON, mert a Szik­víz és Szeszfőzde Vállalat ez­után nem veszi vissza a csor­ba szájú Hüsi-üvegeket. A ven­déglátó, a kiskereskedelmi vál­lalat, a büfék vezetői rekla­málnak, a szikvizesek követ­kezetesen kitartanak elhatáro­zásuk mellett. Kinek van hát igaza? Pauncz Józsefné. a Csiky Gergely Színház büféjének ve­zetője még a szerkesztőséget is fölkereste az üvegügyben. — Miért a büféssel fizetteti meg a vállalat, ha eltörik fel­bontáskor az üveg?! — há­borgott Paunczné. — Eddig visszavették, miért változtat­ták meg a régi rendet? A Paunczné említette régi rend valójában rendetlenséget jelent. A kaposvári telep ép üveget adott a kereskedelem­nek, s csorbát kapott vissza helyette. Eltörött az üveg, hát eltörött, majd megfizeti a szik­vízüzem. Ez a szemlélet sen­kit sem serkentett nagyobb gondosságra. Pedig nem lehet félvállról venni a gyakori üvegtörést. Az üzem egy fo­rint húsz fillérért állít elő egy üveg Hüsit, a büfében negy­ven fillérrel többért veszik meg a fzemjas emberek. Egy üveg ára pedig két forint öt­ven fillér. Nem mindegy hát, gátat vet-e a szikvízüzem az üvegrongálásnak. Tavaly száz­nyolcvannyolcezer forint érté­kű üveget törtek össze a siófo­ki, a fonyódi és a kaposvári te­lephez tartozó területen. A MEGYEI TANÄCS vég­rehajtó bizottsága a tavasszal tárgyalta a vállalat munkáját. Megállapította, hogy nem en­gedhető meg ekkora kár. Fi­zesse meg a palackokat, aki eltöri. A vállalat a Balaton partján dűlőre jutott a ven­déglátó üzemekkel a nyáron. Nem volt perpatvar a követ­kezetesség miatt. Kaposváron azért váltott ki ilyen ellenke­zést a központ döntése, mert a városi telep művezetője bol­dog-boldogtalantól visszavette a csorba üvegeket, s szinte rá­szoktatta az ügyfeleket a fe­lelőtlenségre. Az Élelmezésügyi Miniszté­rium 147/1959. számú utasítá­sa előírja a Minisztertanács 1955-ös rendelete alapján, hogy a vállalat csak a kiszállítottál egyező formájú, idegen szag nélküli, tiszta, csorbátlan pa­lackokat veheti vissza. A vál­lalat nem tartotta meg követ­kezetesen az utasítást Kapos­váron. Három héttel ezelőtt javasolták a megyei tanács két osztályának (az iparinak és a kereskedelminek), hogy szüntesse meg az áldatlan ál­lapotot. Három és fél ezer üveg szája csorbult ki a har­madik negyedévben, .decem­ber 4-én már csaknem négy­ezer selejtes üveg állt a rak­tárban. Tízezer forint kár, mert a telep törvénytelenül visszaváltotta a palackokat. Az üzem két hét óta teljesen ép üvegbe tölti a Hüsit. Még néhány nap türelmi időt sza­bott meg a központ, hogy minden csorba üveget kivon­hasson a forgalomból. Azután az fizet, aki eltörte a palac­kokat. AZ ÉLELMISZER-KISKE­RESKEDELMI VÄLLALAT, a Vendéglátó Vállalat és az Utasellátó kézzel-lábbal kapá- lódzott a minisztérium utasí­tásának végrehajtása ellen. A Vendéglátó Vállalat kereske­delmi osztályvezetője például kijelentette, hogy senki sem láthat bele az üdítő itallal töltött palackokba, hátha tö­röttbe töltik. Az Utasellátó megpróbált kiskaput keresni, a földművesszövetkezet üdítő­ital-üzemétől akart Hüsit. szál­lítani, a rendelet szerint azon­ban csak állami vállalattól vá­sárolhat. A szerkesztős ’v cn panaszkodó Pauncz Jó" azzal érvelt, hogy nem ve -ú át a Hüsit, ha neki kell meg­térítenie az üvegkárt. Mások kifogásolták, hogy hamar tör­nek az üvegek. Igaz, hogy gyenge minőségű importpalac­kot használ a vállalat (százöt­venezer van belőle), a Flila- ton-parton mégsem tört ilyen sok, mert jobban vigyáztak rá a büfések és a vendéglősök. A forgalmas kaposvári boltok­ban, büfékben a pult széléhez teszik a palackot, így verik le róla a kupakot, azért csorbul ki a szája, törik le a nyaka. Ha mindenütt üvegnyitót használnának, megszűnne az üvegháború. — Három malomkő között őrlődünk — tájékoztatott Hor­váth Zoltán, a Szikvíz és Szesz­főzde Vállalat igazgatója. — Teljesítenünk kell a tervet, gondoskodnunk kell a lakos­ság üdítő itallal való ellátásá­ról, meg kell győznünk iga­zunkról a kereskedelmet. Jó lenne, ha a fölöttes szervek véglegesen tisztáznák az üveg­ügyet. A vb-ülés határozatá­nak szellemében dolgozunk " népgazdaság érdoká^ védj' A SZIKVÍZÜZEM ÜGYET VÉD, megérdr t tém.ogatást. Két forint takaríthatnak meg' pú­ként a büfések a népgazdas'- nak, ha a bosszankodás, a háborúskodás helyett gondo­sabban nyitják fel az üvege­iket. Lajos Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents