Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-06 / 286. szám
SOMOGYI NÉPLAP 10 Vasárnap, 1964. december 6. Mint mikor a borús, sötét fellegek közül végre kisüt az áldott nap, és szertehinti melengető sugarait, ma délelőtt így sütött ki végre a borús, sötét fellegek közül az áldott nap, és hintette szét melengető sugarait. Mazur Ottónak, a Déli Hírharang fiatal, tehetséges munkatársának szívét is megpezs- dítette a tavasz lehelete. Nagyot nyújtózott, megropogtatta csontjait, aztán bekopogott a felelős szerkesztőhöz. — Kimennek. Üzemi riportra. A főnök előlépett íróasztala mögül, kezét áldóan emelte Ottó feje fölé, és adott neki egy atyai tanácsot. Nevezetesen: nehogy ismét sablonos, sematikus dolgokat hozmon, mint aminőket eddig is fölös meny- nyiségben szállított, hanem emberelje meg magát végre, hatoljon a felszín alá. — Keresd meg az emberedet! — kiáltott utána a folyosóra. — Ez a legfontosabb! — Keressem meg az emberemet?! — morfondírozott magában történetünk hőse, míg az autóbusz robogva vitte az 'úton. — Jó vicc! Hisz a gyári fejesek első dolga, hogy mellém adnak egy kísérőt, aki színvonalasan megmagyarázza, hogyan csinálnak polifenolge- zerolból fakanalat, ismerteti a legfontosabb tervmutatókat, aztán elvisz a legjobban ‘öl- szerelt műhelybe, odakalauzol a legkiválóbb szakszervezeti aktívistához, és az felmondja nekem a Déli Hírharang legutóbbi termelési vezércikkét. Persze más lenne a helyzet, ha interjúm alanyát magam választhatnám ki, és valóban négyszemközt, bizalmasan, emberközelből beszélgethetnék vele. Elhatározta, ha módja lesz rá, ekként jár el. Á szerencse melléje szegődött. Amint leszáll a buszról, és a gyár kapuja elé ér, látja, hogy a portás egy befelé tartó teherautó sofőrjével húzózkodik éppen. Közelebb lép, fülel. — Ha nem tudja megmondani, hová rakodjak, be sem hajtok! — kiabál ki dühösen a vezetőfülkéből a pilóta. — Azt hiszi, lopom én az időmet? — Csigavér — szól közbe akkor Mazur határozottan. — Az árut a szokott helyen pakolja le. Már epedve várják. Nyomás, szakikám! A sofőr megvető pillantást vet a portásra, gázt ad, és rakományával berobog. A kapu éber őre sapkájához emeli kezét, Ottó otthonosan biccent és bevonul. Szíve repes az örömtől. Simán vette az első akadályt Sétál az udvaron, gusztálja a műhelyeket. Most már csak az emberét kell megtalálnia. Hol keresse? Nicsak, ott, egészen hátul, eldugva szemerkedik az a rongyos falú kazánház. Az előtér vasajtaja félig nyitva. Odasiet, bekukucskál. Kék kezeslábasban öreg fűtő ül a lócán. Tempósan szalon- názik. .— Jó étvágyat! — óvakodik beljebb Ottó. — Nem zavarok? Az öreg fűtő fölnéz, tagadó- an rázza a fejét, helyet mutat maga mellett a pádon. Az újságíró letelepszik, bizalomkeltő mosollyal szemléli az emberét. — Szaki bácsi régóta dolgozik ebben a gyárban? Az öreg fűtő bólint, és gusztusos szeletekre szabdalja a szalonnát. — Mégis mióta? — Harminchét esztendeje, — De hiszen akkor szaki bácsi az üzem élő történelem- könyve! — kiáltja boldogan Ottónk, és lélekben vállon veregeti önmagát, hogy ilyen kitűnő a riporteri szimata, s egyből megtalálta az emberét. — Nyilván úgy ismer itt mindent, mint a tulajdon tenyerét? *TER SZEREIMIG DÉLELŐTTI SÉTÁN A MARCALI NAPKÖZISEK Az öreg fűtő bólint. — Szp tanúja, cselekvő részese volt sok régi sztrájknak? — Így is mondhatjuk — helyesel az öreg fűtő. — A legeslegjobban nyilván maga tudja fölmérni azt a döntő változást, ami itt a fel- szabadulás óta bekövetkezett? — Csakis. — Mesél néha erről a fiataloknak? Az öreg fűtő kényszeredetten legyint. — Sajnos — állapítja meg együttérzően Mazur. — Sajnos, ez a zord igazság. A mai fiatalok jelentékeny részét mindez nem érdekli. Csak a tánc, a szórakozás, a könnyű élet. — Ühüm. — De szaki bácsi nagyjából elégedett? — Nagyjából. — Mégis, mi a differencia? — Kevés a fizetés. — így van ez — sóhajt a riporter. — Sok helyen még ma sem becsülik meg kellően a veterán harcosokat. De azért, szalu bácsi, ugye mégis a magáénak érzi a gyárat? Akár tíz körömmel is harcolna érte, ha el akarnák venni? — De hiszen egyszer már elvették — mondja az öreg fűtő, és komótosan összecsomagolja az ételmaradékot. — 1948 márciusában. Az államosításkor. Addig Bedő és Topon Vasalkafcrészek Gyára voltunk. Ebből én vagyok a Topon. Topori Dénes, ha megengedi. Kürti András MA RÓLA VAN SZÓ! Fábián Zoltán: GÉP MELLETT Írni?! Rólam?! írjál te csak a szerelemről. Az kell az embereknek. Én is azt szeretek leginkább olvasni, szerelmes regényt. Olyat, amelyikben sokat csókolóznak. Te talán nem szeretsz csókolózni?! Na, látod. De mit lehet írni egy gépészről? Semmit. Állok itt reggeltől estig a gép mellett, indítok, olajozok, ha valami hiba van, kijavítom és — kész. Ezt csinálom huszonhét év óta. Amikor életrajzot kérnek tőlem, mindig bajban vagyok. Alig tudom annyira húzni, hogy legalább egy oldal tele legyen. Mert azt mégis szégyellném, ha olyan incifinci életrajzot adnék, mint egy ma szegődött tanuló. így aztán, amikor látom, hogy sehogy sem telik a papír a magam dolgával, írok valamelyik gépről a sok közül, amelyikkel az életben valaha dolgom volt. Ezekről van mit írni. Hallgasd csak a turbinákat! Ez zene, mi? Bólogatsz, bólogatsz, de azért a legszívesebben bedugnád a füledet, tudom. Ne szégyelld, így voltam ezzel én is. Csak azt hallod, hogy sírnak, vonítanak. De ez semmi. Hallás kell a géphez is, mint a hegedűhöz. Amelyik gépésznek nincs jó füle, azt előbb-utóbb elveri magától a gép. Azt hiszed, nagyítok? Vagy tíz éve egy félstabil, szelepes Wolf-gép mellé kerültem. Malmot hajtott. Olyan zajjal járt, hogy megsüketült tőle az ember, s mindennap másképp szólt. Te még ilyet nem hallottál. Az istennek nem tudtam volna kiismerni. Széjjelszedtem az első félévben vagy tízszer. Az igazgató nem tudta elképzelni, miféle megszállott alak lehetek, hogy annyit szerelem, tisztogatom a gépet. De nem bánta. Üzemzavar nem volt, s az volt a fontos. £>q,tj kis. cikk... Nem volt valami különösen komplikált gép. Minden egyes darabját külön-külön ismertem már, behunyt szemmel, a fogásáról megmondtam, melyik alkatrész micsoda. De amikor összeszereltem, s ráengedtem a gőzt, idegen lett. Zengett, harsogott, és én ott álltam süket füllel. Félni kezdtem tőle. Szabályosan félni. Rögtön megérezte. Mert a gép ilyen, akár az asszony, mindent észrevesz. Kivált, ha félnek tőle. Attól kezdve nem hagyott nyugton. Gyötört, kínozott. Egyszer-egyszer olyan simán járt, hogy alig volt zaja, szinte dalolt; máskor meg csattogott, dörömbölt, de annyira, hogy zengett belé a gépház. Már azon kezdtem gondolkozni, hogy felmondok, s elmegyek máshová. De aztán csak megmakacsoltam magamat. Mert, nem lehet az, hogy ne bírjak én el egy géppel. Az egyik nap csodaszépen indított. Kettőt- hármat szusszant, majd amikor rányitottam a kondenzátorra a hűtővízcsapot, simán felgyorsult, s járt, akár a svájci óra. Körüljártam, körülhallgattam — minden rendben volt. Kimentem, hogy rágyújtsak. Nem szívtam kettőt, amikor hallom, hogy ' furcsán megrezzen hátam mögött az ablak. Futok persze befelé. Az ajtóban nekem szalad a fűtő, s dadog valamit, hogy baj van, állítsam meg a gépet. Félrelódítottam az útból, és be. Lezártam a huzatot a tűz alatt. A feszmérő jól állt, víz is volt a kazánban elég. Ahogy meglappadt a tűz, mindjárt szelídült valamit. Nem hittem neki. Sokszor becsapott már. Mentem a kondenzátorhoz, s abban a pillanatban kopogni kezdett a vákuumszivattyú. Vízütés. Térdeltem azonnal a kondenzátor mellé, s nyomtam visszább a hűtővízcsapot. Elhagyta a kopogást, de meg is lassult. Tudtam, ha sokáig így tartom, megáll. Akkor pedig végem. Legyőz a gép. Kezdtem óvatosan rendes állására ütögetni a csapot. A vákuummérő mutatója hideglelősen ugrált, majd éppen a vonalra állt, amikor a gép újból kopogni kezdett. De talán még keményebben, mint az előbb. Visszavetettem a csapot, aztán megint rányomtam. Így huzakodtunk. Közben feszülten füleltem. De még a tenyeremmel is hallgatóztam. Észrevettem, mielőbb kopogni kezdene, fojtottan szusszant egypárat. Ez a vákuum- szivattyú gumiszelepe; melege van. És rögtön tudtam, mit kell csinálni. Kikapcsoltam a hűtőtornyot, s friss, hideg vizet adtam a kondenzátor alá. Talán egy fél perc sem telt el, s megkezesedett. Attól fogva ismertem. Mert ez kell a géphez, fűi. Mint a hegedűhöz. Látod, ezt megírhatod. A gépről, arról van mit írni. De rólam?! Anonymus János újságírót hívatta a szerkesztő. — Azért kérettelek, Jancsi, mert te fogod megírni a holnapi lapba a sajtónapi megemlékezést. Glosszára gondoltam, amelyben frázis- mentesen, fellengős jelzők nélkül írnál valamit magunkról. Elég lesz másfél gépelt oldal. Anonymus tudomásul vette a megbízatást, és szobájába vonult elmélkedni. Hm. Mit is írjon? Töprengett, rágta a ceruzát, időnként az írógépre sandított, amely a gépasztalon vigyorogtatta harminckét betűjét. — Nos, barátom, mit írunk, mit írunk? Sajtónap. A magyar sajtó napja... ez idáig rendben van. ízlelgette a szavakat, de agytekervényei nem akartak moccanni. Csak legalább a címen túljutna! Sohasem tudta elkezdeni az írást, amíg jó címet nem talált Hm. A sajtó ünnepén. Ezt már írta néhányszor. A sajtó napján. Unalmas, ezt nem olvassák el. Az óra ketyegett a falon, kegyetlenül harapdálta az időt. S az fogyott, fogyott. De cím, az nincs. Nézte a falat, de azon sem jelent meg a cím. No, gondolta, amíg eszembe jut valami, megírom a vezércikket, azt is ma kell leadnom. Pegazus a hátára kapta, megvolt vele egy óra alatt. De a sajtónap... Eszébe jutott, hogy összeszed még néhány külpolitikai hírt, hátha közben meg- jő az ihlet. összeszedte, lediktálta őket. Hűha, csapott a fejére, van még két leadatlan riportom, ideje volna azokat is megírni. És ment diktálni a gép- szobába. De a sajtónap... mi lesz a glosszával? Átolvasta a diktált szövegeket, kijavította a hibákat, s jött a falnézés. Akkor már ideges volt. Bármelyik pillanatban megszólalhat a telefon: Elkészültél-e már a cikkel? Most már igazán írni kell. De hol az az átkozott golyóstoll, az előbb még itt lebzselt a papíroson. Sehol sincs. Mindent végigtapogatott az íróasztalán, hátha bebújt valahová az az ördön- gős szerszám. Hopp, megvan! A levelek alá csúszott. Hm, persze, ezekre válaszolni kéne. Szerkesztői üzenetek ... Nekilátott a szerkesztői üzenetek megfogalmazásának. Ezzel is háromnegyed óra telt el. De a sajtónagL Újabb papírlapot vett elő. Kacéran simult a keze alá: tessék, Itt vagyok, tégy velem, amit akarsz. Anonymus megdühödött. És megírt egy íulmináns glosszát arról, atnit tegnap tapasztalt egy új ház átadásakor. ' Mikor befejezte, csengett a telefon. A szerkesztő hívatta. — Nos, Jancsi, mutasd. Anonymus lerakta a vezércikket, a külpolitikai híreket a két riportot, a szerkesztői üzeneteket meg a glosszát. — Jancsi, teleírtad az egész lapot. De hol van a glossza a sajtónapról? Anonymus egy kissé elpirult, zavartan álldogált az íróasztal előtt. Aztán megszólalt. — Ügy gondoltam, hogy talán elég lesz ennyi cikk. De ha úgy gondolod, hogy ez kevés ... leadhatok még három riportot meg tíz-tizenöt hírt. És esetleg itt maradok inspekciósnak. A sajtónap miatt. De magunkról többet, mást írni — nem tudok! Marthy Barna Opera Luxus szempillafesték A megnedvesített kefét a dobozban található festékrudacskán néhányszor végighúzzuk, majd a szempillát — a tövétől kiindulva — egyenletesen befestjük vele, és száradni hagyjuk. A száradás alatt a szempillaszálakat a kefével válasszuk szét, hogy az egyes szálak különváljanak. Ily módon a készítmény bársonyos, mély színű, hosszú szempillát biztosít. Az Opera Luxus szempillafesték a szempillák sötétítésére, színezésére szolgál. (3876)