Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

I

SOMOGYI NÉPLAP

12

Péntek, 1964. december 25.

Emlékek, vallomások

A LEGSZEBB KABÁCSONYOM

BARCSAY JENŐ

Kossuth-dijas festőművész

NÉMETH MARIKA

színművész, a Fővárosi Operettszínház tagja

gesebb föltételeit) biztosíthassuk. így is mindig éhesek voltunk, s álmaink netovábbja nz volt, mint Móricz egyik novellahősének, Kiss Jánosnak: egyszer jóllakni.

Ezerkilencszázhúszón négy karácsonyán nem várt meghívást kaptam. A főiskolások ingyenkarácsonyára. Kivilágított teremben állt a » mindenki karácsonyfája«, s körülötte terített asztalok. Megmutatták a helyemet. Már leülni készültem, amikor akaratlanul is kedve3 öcsém jutott az eszembe: vajon jóllakhat-e ő is legalább ezen az estén? S akkor mint egy varázsütésre belépeti a terembe. Az asztalhoz vezettet s éppen mellettem kapott hang- *»«><*. Egymás v néztünk ~ A legszebb karácsonyom? életem megöleltük egymást, aztán Valamennyire úgy emlékszem.

_ kérdezés nélkül falni kezdtük hogy nagyon b?ldog voltam.

Ilyenkor együtt a család, s mindenki tartogat a másik számára valami kedves meglepetést. S ez az ünnepben a

— Talán furcsának zik, ha azt mondom, emlékezetes karácsonya négy ven esztendővel ezelőtt volt. az elénk tálalt ételeket. Et- Erdélyben születtem, onnan tünk, ettünk, s ha már nehe- kerültem föl szeretett öcsém- zebben ment le a falat, borral mel, Dezsővel Budapestre. Én Jósolgattuk. Csak az járt a fe- a főiskolára jártam, öcsém az .'°mben: egyszer jóllakni. Si- orvosegyetem hallgatója volt. került. Nagyon rosszul lettem Egy városban éltünk, mégis utána. De a jóllakottság érzé- több mint fél esztendeje nem se abban a percben mindent láttuk egymást. A tanulás feledtetett.

az első. szeretteimtől távol eltöltött karácsony.

Kilenc esztendeje történt. Akkor szerepelt színházunk először Moszkvában. Nagy sikerünk volt. Míg otthon maradt szeretteimről ábrándoz tani, fenyőfát rajzoltam egy jókora fehér papírlapra, s azt feltűztem szállodai szobám falára.

Boldog voltam, mert bárkivel találkoztam azon az estén a szállodában, mindenki mosolygott, mindenki sok örömet kívánt. Nem voltam egyedül. Ä szűkeim családi Wir helyett egy nagy-nagy családban éreztem otthon magam. S másnap, hogy még teljesebb legyen boldogságom, kedves kollégám, Hamm Pál egy kicsiny, de igazi fenyőfával leminden időnket lekötötte, s ami kevés mégis maradt, akkor mi tanítottunk, hogy eltarthassuk magunkat, s az életnek legalább a legszükséSzegény Dezső- öcsém három évvel később tüdőbajban hal meg. Az egyszeri karácsonyi jóllakás sem segíthetett rajta.

G0BB1 HILDA

Kossuth-díjas színművész, a József Attila Színház tagja

is Zala Karola köszönő szavaira: »Az a legnagyobb ajándék, hogy itt lehetünk. Hogy nem feledkeztek meg rólunk az emberek.«

Ma már két színészotthonban száztíz öreg színész lakik. S most, mint minden évben, ismét náluk kezdem a karácsonyt. Mire hazaérek, hogy meggyújtsam az otthoni fenyőfa gyertyáit, egy kicsit fáradt leszek. De így van ez jól.

Az ünnep reggelén is,

— A karácsony a humánum és a szeretet ünnepe. Ennek a két varázslatos, kizárólagosan ►»emberi anyagnak« az ötvözetéből született meg az öreg színészek otthonának nemes gondolata. Még 1948-ban. S alig egy évvel később a varázslat valósággá vált. Törődött, öreg emberek lépték át a Jászai Mari Színészotthon kapuját. Hulló csillagok: primadonnák és bonvivánok,

Hamletek és Oféliák, ezer és ezer csodás színházi élmény hősei, akikért apáink és anyáink még rajongtak és lelkesedtek, akikhez szerelmes verseket írtak, és virágcsokrokat küldözgettek, és akiknek művészi játékát még ma is őrzik J, “ 1 ,,

J , mégis 1944 karácsonya volt

a szí\dik mélyen.

Sok szép karácsonyt megértem már, de olyan felejthetetlen emlékűt, mint az öreg szíDR. MAGYARI ANDRAS,

a biológiai tudományok doktora, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora

legcsodálatosabb. Az ajándé- Pett meg. Azóta is szívesen kozás öröme. Így talán meg- emlékszem erre a karácsonyértik, mit jelentett számomra ra.

SÁVOLY PÁL

Kossuth díjas építészmérnök, az Erzsébet-híd tervezője

ebben az évben, az első utam a hídhoz vezet. Nem megszokásból, hiszen jártam rajta, amikor még senki sem járta, és láttam, amikor még csak a kép. zeletemben élt. Ez a mai látogatás — ajándék. A legszebb karácsonyi ajándék — önma- gahi'számárá'. Hogy'mfért?

Csaknem ezer hidat terveztem félszázados mérnöki pályafutásom alatt. Életem hetvenegy esztendejének mégis ez a legkedvesebb alkotása. Több okból.

Az Erzsébet kábelhíd. Mint mint ki tudja, már hányadszor ilyen, hazánkban az első. Számomra mégsem volt teljesen új feladat. Negyven évvel ezelőtt kaptam azt a megbízatást, hogy hidat tervezzek az indiai Naft-folyóra. Ugyanakkor azt is közölték velem, hogy a kijelölt átkelőhelyhez semmiféle út nem vezet, s mert a híd sürgős, útépítésről szó sem lehet.» Ezért terveztem akkor kábelhidat A kábeleket mál- hás állatokon szállították a helyszínre, a pilonokat pedig ott faragták ki óriás fákból. Kis híd volt, de emléke azóta bennem élt, s most végre időt állóan is megvalósíthattam.

Olyan hidat kívántam tervezni a régi Erzsébet-híd helyett, amely visszahódítja a régi dicsőséget. Sikerült? Eldönteni nem az én feladatom.

Valahányszor megállók az új hídon, törpének érzem mapán egyetlen tanárember, Tóth Mihály maradt.

Azokban a forrongó, alakuló, karácsony előtti napokban határoztuk el: meg kell indítani újra a főiskolát! De kikkel? Se tanár, se diák! A Debrecen— Pallag (ott székelt a főiskola) között közlekedő vicinális egyik marhavagonjában találkoztam össze Penyigey Dénessel, aki egy időben —1 míg össze nem veszett tanszékvezetőjével — a főiskolán tanárko- dott. Tervünk megnyerje tetszését, és örömmel vállalkozott rá, hogy közénk áll. Sőt újabb tanárembert szerzett Pogácsás Györgynek, egy frissen végzett pedagógusnak személyében. Aztán csatlakozott hozzánk

Bodnár Miklós is, aki abban berekben, mint a béke, a meg- az esztendőben végezte el a fő- nyugvás ünnepe. Számomra iskolát. Igv már öten voltunk

— megalakulhatott a tanári kar. Penyigev lett a növény- legmaradandóbb. Az a kari- termesztési, Pogácsás az állat- csony más volt: a tenni akarás, kórtani, jómagam pedig az ál- az újjászületés mélységesen lattenyésztési tanszék vezető- gam Alázatos, de ugyanakkor

je. Húsz-egynéhánv éves fejjel.

lázas sietséggel hozzáemberi, kín-keserves nagy pil- . ,

neszek körében töltött első ka- lanata. üjra élni & dolgozni! láttu^k a főiskola hallgatóinak racsonyt, meg soha. Alikor még gubádon, emberhez méltóan, értesítéséhez. Telefonon, levél- csak alig harmincán lakták az Történetének rövid előzmé- ben vafy/^n személyesen

otthont. Köztük olyan volt hínye: 1943-ban végeztem el a

kerestük fel őket: karácsony

felemelő érzés tölt el: az emberi összefogás mindent legyőző erejének nagyszerűsége. Valaki azt mondta az avatáson: ezt a hidat acélból, kőből és emberi erőből faragták, ezrek

rességek, mint Zala Karola és Debreceni Mezőgazdasági Főis- után megkezdjük a tanítást!

Szóner Olga. Harminc ünnep- kólát, s néhány nappal később S még csak annyit: mi lett az lőbe öltözött megfáradt ember katonának hívtak be. 1944 ok- indulást kezdeményező öt em- ajkáról csendült fel a kará- Pocsa.ri T6tth Mik£ós akarata és ereje feszül benne,

csonyt köszöntő dal. Egymást 1-a. amely akkor már fölszaba- főiskolai tanar. Penyigey ue- kaphattam volna szebb

támogatva állták körül a csillo- dúlt. Onnan utaztam be s^ké- nes az Agrártudományi Egye- ajándékot mint

só fenvÖfát és könnyes volt a ren december közepén Bartha tem dekanja, Pogácsás György , , ,

szemük, amikor átnyújtottuk SSv^őSve^bre^n- aZ egVCtem Pro£esszora’ Bod" gy “ ”gy ttam nekik a mai pályatársak aján- meglátogassam volt nár Miklós ***“« a debreceni egységes egessze ezt a három

(tékáit. Jól emlékszem még ma főiskolámat Az intézetben csu- főiskola tanszékvezető docense, csodálatos anyagot?

Egy kis nyelvművelés

írás és kiejtés

Előbb volt a beszéd, a szó, mint az írás. Előbb volt az ímivaló az írásnál. Egyszerű igazság ez, bizonyítani sem szükséges, mégis gyakran megfeledkezünk róla, beszédünkben, írásunkban egyaránt. Beszédünkben azzal, hogy fonák módorí a betűhöz.igazítjuk kiejtésünket, holott a szónak írott képe sokszor csupán gyatra mása a változékony hangalaknak. Írásunkban, fogalmazásunkban. azzal, hogy elszakadunk az élőbeszéd természetességétől, egyszerűségétől, papírra kanyarított mondatunkat olykor mesterkéltté, zsúfolttá bonyolítjuk. Ez alkalommal csak az első hibáról, a betűhöz tapadó kiejtésről, az úgynevezett betűejtésről akarok szólni.

Az írás valószerű képi ábrázolásból fejlődött ki, s varázslatos hatalmuk volt ezeknek a festett, rajzolt jeleknek, még később is, amikor már rég eltávolodtak a valóságos tárgy tükrözésétől. Nemcsak az abrakadabra-iéle értelmetlen szavak írásképéből áradt bűvös erő, hanem a józanul értelmes szók betűiből is. Nagyobb súlya van ma is a szónak, ha nem röppen el leheletünkkel, hanem rögzítődik a papiroson, rábökhetünk ujjunk hegyével: itt olvashatod írásban, sőt nyomtatásban (»schwarz auf weiss«). Roppant ereje van a betűnek. Sok ember tudatában annyira ösz- szenőtt a beszédhang a maga betűjével, hogy azonosítják a hangot a betűvel, s így beszélnek: »A gyerek még selypítve, pöszén ejti az s betű t.« Pedig--a--betüt csak Teíritt lehet, kiejteni nem! Hangok, beszédhangok jönnek ki a szánkból, nem betűk!

Becsüljük meg a betűt, de ne legyünk rabjai! A kiejtésben se! Igaz, helyesírásunknak első alapelve szerint lehetőleg híven követjük a köznyelvi kiejtést. (Köznyelvi kiejtésen az iskolázottabb embereknek nyelvjárási sajátságoktól általában mentes kiejtését értjük.) A tanultabb magyar anyanyelvűek így beszélnek: ház, darázs, darazsat, ad, bot, néz. vas, kapál stb. Ezeket a szavakat valóban így írjuk, pontosan a kiejtés szerint. De figyeljük meg a következő szabályszerűen írott szóalakokat, kifejezéseket: házhoz, a ház táján, fél a darázstól, a darázs helyett, adhat, botja, nézte, vasbeton kapálja. Ha folyamatosan, tér. mészetesen beszélünk, akkor így mondjuk ki mindezt: húszhoz, a húsz táján, fél a darás- tól, a darás helyett (nem kell aggódni, hogy valaki abban a bizonyos mondatban, beszédben helyzetben darás tésztára gondol!), athat, bottya. nészte, vazsbeton, kapájja. — Már találkoztunk olyan művelt emberrel is, aki erősködve azt állította, hogy ezeket a szavakat, kifejezéseket is úgy ejti, ahogy írva vannak. Ez persze tévedés, önámítás; műszeres, gépi ellenőrzéssel könnyen megcáfolhatjuk állítását. A házhoz szóalakot csak akkor ejthetjük ki pontosan »betű szerint«, ha a z után egy kis (talán alig észrevehető) szünetet tartunk; ha természetesen, egyfolytában mondjuk ki, a z hang elveszti zöngésségét (lágyságát), mert az utána következő h hang zöngétlen (kemény), ahhoz hasonul jellegében, vagyis z helyett sz-et ejtünk a h előtt. Ez vastörvény, beszélőszerveink működésének természeti törvénye.

Ha az ilyen helyes kiejtésű, de saját magát becsapó emberrel vitatkozunk efféléről, annyit talán végül elismer, hogy nem úgy mondja, ahogy írja: botja, kapálja, hanem csakugyan emígy: bottya, kapájja. Egy kis önmegfigyeléssel már azt is érzékelheti az

igazságnak megfelelően, hogy ezt az igazság szót írott alakjától elütően ekkép mondja ki: igasság. A község-nek írt szó is kösség valamennyiünk ajkán, az egyezség: egyesség, a készség: késség, a nagy csapat: naccsapat vagy esetleg naty csapat. Hogyha valaki nem hisz nekem, nézze meg a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos kiadványában, A magyar helyesírás szabályaiban (10. kiadás, 67—115. pont; különben természetesen már az 1950 előtti akadémiai helyesírás szintén így kívánta, és hasonló példákkal világosította meg a dolgot, a 38—88. pontban). Hadd írjak ide mai szabályzatunkból egy seregnyi példát (tessék figyelmesen tanulmányozni!); az írásos forma után zárójelbe teszem a helyes kiejtésű alakot: szavakban (szavagban), vízpart (víszpart), hideg tél (hidek tél), azonban (azomban), szénpor (szémpor), átcsap, (áccsap), jegycsalás (jeccsalás vagy jetyesalás), házsor (hássor), ravaszság (ravas- ság), anyja (annya), anyjuk (annyuk), bátyja (báttya), nagyja (naggya), fagyjon (faggyon), hagyjátok (haggyá- tok), beszéljetek (beszéjjetek), állj (ájj), kertjeitek (kertyei- tek), partjai (portyái), hídjaink (híggyaink), kardjuk (kar- gyuk), kínjuk (kínnyuk), bontja (bontya), látják (láttyák), szeretjük (szerettyük), maradjanak (maraggyanak), fonjátok (fonnyátok), metszve (mecve), adsz (acc), egyszer (eccer), költség (kölcség), bolondság (boloncság), jobbra (jobra), otthon (othon), makktermés (maktermés), adott neki (adót neki), vidd be (vid be), arccal (arcai), parttalan (portalan), sarkkör (sárkor), mindnyájan (minnyájan), pénzsóvár (pén- sóvár), kösd meg (közs meg vagy közsd meg) stb.

Miért nem írjuk az ilyen szóalakokat úgy. ahogy ejtjük? Azért, mert arra törekszünk., helyesírásunkban, hogy a^szó írott képe ne változzék folyton-folyvást. Gondoljuk csak meg: ha a ház szónak toldalékos vagy összetételi utólagos alakjait a kiejtés szerint írnok, akkor ilyen összevisszaság támadna: házban, háznál, házról, házig, házas, de: húsztól, húszhoz, húszként, sőt: hássor. Lehetetlenség volna ily módon rendet teremteni helyesírásunkban; van, aki így, van, aki úgy hallaná és írná ugyanazt a szóalakot (képtelenség minden szót minden alakjával belevenni akármilyen óriás helyesírási szótárba), s például a hássor-nak írt házsor egészen elszakadna a ház-tói, a szótárakban is egészen máshova kerülne; a víszpart-nak írt vízpart-ot is kirekesztenők a víz szó családjából stb.

Kiváltképpen ügyelnünk kell a h végű névszók kiejtésére. A kelleténél nagyobb betűtisztelők hajlamosak rá, hogy a céh, cseh, düh, éh, juh, méh, pléh, rüh stb. szóban erőnek erejével kilihegjék a h-t. Tudnunk kell (benne van helyesírási szabályzatunknak 89. és 110. pontjában is), hogy »szóvégen, összetétel előtagjának végén és mássalhangzóval kezdődő toldalékok (ragok, képzők) előtt« nem ejtjük a h-t; helyesen tehát így mondjuk: cé, cse, dü, é, ju, mé, plé, rű stb. Persze a következő szóalakokban, összetételekben sem hangzik a h: csehvel, éhség, dühvei, dühvé, éhínség, juhakol, jühval, méhkas, mohlepte stb. De ha szótagot kezd a h, akkor visszatér a hangja, ejteni kell, példának okáért ezekben: csehek, éhes, méhek, méhes, dühös, juhok.

A végső tanulság: merjünk természetesen beszélni!

Dr. Ferenczy Géza,

a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa