Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
(Bajmtjyi (JiM-tmti: KILENC HOLLÓMADÁR Oly kegyetlenül szép a tél jég-pallosú bakó, kinek mezítelen vállain fehér palást a hó, a pusztán föl-le kóborol, és mindig arra sújt, ki minden hajlékból öröl időkre kiszorult, csak azt fejezi le a tél, kinek nincs mása se; se háza, földje, rokona, csak tél-igézeté, ki havas dűlőn ténfereg, ki dermed és vacog, s az minden bűne, hogy szegény és kiszolgáltatott Olyan vagy, lásd, akár a tél: kit biztonság föd el hatásodtól, nem tudja tán azt sem, hogy létezel, de aki hozzád fut, kinek egyetlen módja vagy, tündén hóhér, az neked csupán csak áldozat, szép kék fagyoddal gyilkolod — ó szörnyűszép halál! — ágyad körül prédára' les kilenc hollómadár. (Báni (DarAzx Qózjfjf,: A VADLUDAK Mint könnyű s lágy tollkarika, t Kereng-forog a sok liba; Fenn az égen addig kering, Míg már mind a felhőkben ring, S V betűvé igazodva Tűnnek a sötétben tova — Hírük sincs már, csak emlékük, És az ősz elment vélük. A fákon már csillogó dér, Megül ágaikon a tél; A világnak sok szép színét A vadludak rég elvitték!... fLŐltLÍ (Czóbel Béla) 'Dókáit ijjjtíln kit nérte Ő VIQYÄZ TOVÁBB Tél táján már szalmakazlakban alszik a nap: a telt arany. S a sok-sok sárga szalmaszálban csörgedez a nyárvégi meleg, akár a sárga-zöld emeletek csövében csörgedez a pára a városi kék éjszakába ... Itt e kazlakból sugárzik S a szoknyás lugasokon körbe mint szép fekete lányok melle tovább érik a szőlők fürtje, s a kémény antennája egy halszínű felhő alatt megpendül, mint a lant, s dalolni kezd, akár egy absztrakt hárfa korom fölött szédítő magány-ragyogásba... És körbe a megkezdett kazlak, mint arany-napok ragyognak, és meghitt melegükbe kiülnek sütkérezni mind házvégi vékony ismerőseink. A tündér rózsák lehajtott ívén csúszkál, s a karók aranylila gömbtükrén kitágult harmónia sugárzik vissza ránk, s aki eltört kerék küllőin fészkel, föláll, s az alomszagú fényben pacsirtát tart kezében... A kakasok taréja csillag A szertár és kamrák lakója felénk tart a szállingózó hóba... S amíg a rossz kaszák el nem szelik e kazlakat, decemberig itt sütkéreznek mind, és akkor a dércsípte-mellű fekete lányok elmennek, mint a háromkirályok... De fönt az a lant tovább, akár egy absztrakt hárfa dalol jég-zsindely ragyogásba, és lent, szívemhez dőlve, mint az alabástrom ragyog tovább a tájon a kapuoszlop, és a hóban, akár a bálvány, ő vigyáz tovább velem, amíg a fecskefű s a gólyahír hűs lábunknál kinyit a réten, és társaik zöld himnusza áthúz a szellemtiszta égen. KÉT AKKORD Fénylik a jegenye hegyén az ég. Egy zöld tű tart szárnyas messzeség, s a legnagyobb e tű hegyén szilárdan, mint vers ragyog arányos mértanában. 2 állam felett egyre itt áll. Mozdulatlan, mégis kaszál.. Szivárványt arat az idő, ez a márványszívű szülő! Erdős László: DCaráeílőmj rDae!ianluin »Karácsony ... Sül a kappan a nyárson!« Ezt a fölszedett ostoba kis rigmust mormoltam magamban, míg a föl-alá rohangálok között föl-alá rohangáltam a keskeny udvaron. Lábamon krisztussarut hordtam zokni* val, testemen csíkos vászonnadrágot, nyári kék lüszterkabátot rövid ujjú inggel és — tisztesség ne essék szólván — habselyem női bugyit. Társaimnak sem volt sokkal jobb az öltözetük, de azért — régi dachaui szokás szerint — kora hajiíalban kikergettek a barakkból a mínusz tízfokos hidegbe, s mi szederjes arccal úgy cikáztunk a két drótkerítés között, mintha azt keresnök, melyik szögletben van melegebb. Ámbár engem ez alkalommal a hidegnél is inkább kergetett a belső izgalom. Előtte való este, december 23-án lefekvés előtt közölte velem Kis Zsiga, hogy a magyarok részére karácsonyünnepet rendezünk, s azon én szavalok. Belekábultam a meglepetésbe és örömbe. — József Attilát? — kérdeztem elfogódva. — Nem — felelte. — Adyt. Polgár lesz a részvevők többsége. Persze az is boldoggá tett, hogy Adyt mondhatok, De melyik versét Válasszam? Talán azt, hogy **■Nyakatokon vad, úri tatárok, $ mégis büszke a ti fejetek...«? Kis Zsiga jó húsz évvel volt nálam öregebb, s már nyolc éve börtönben ült. Ezen az estén különösen gyengének érezte magát, talán már benne bujkált a tífusz, mely aztán elvitte nem egészen két hét alatt. De betegsége sem tudta kiölni belőle száraz humorát. Átpillantott a szomszédos ágyra, melyen Szegedi Maszák Aladár, későbbi disszidens New- York-i követünk búslakodott magában és fölnevetett: — Tudod, van, akinek büszke a feje, és van akinek nem az. Nem kell túlozni. Egyébként sem tudhatjuk e pillanatban, lehet-e Dac- hauban egyáltalán ünnepelni. Ez így volt igaz. Könnyen előfordulhatott, hogy mire Összegyűlünk az ünnepre, már szét is vernek bennünket, vagy utólag viszik sten- bunkerba a versmondót és a szónokot. Azt sem tudhattuk, hogyha minden rendben véget ér, nem jelent-e föl másnap a tábörpá- rancsnokságnak egy magyar. Már eredetileg is rendkívül vegyes társaságot szállíttattak Dachauba a nyilasok: száz-százhúsz kommunistát az ország különböző börtöneiből, szociáldemokrata párt- és szakszervezeti funkcionáriusokat, ellenzéki és kormánypolit;ku- sokat, mindenfelől összeszedett zsidókat, elítélt kémeket, toloncba hurcolt koldusokat — no meg más embereket, akik azt sem tudták, miért vannak velünk, s az eltelt másfél hónap alatt különféle transzportokban elszállították a fiatalabbak jó részét, közöttük a kommunistáknak több mint felét. Mif itt maradtak nehezen lélegzettünk a zavaros tömegben, nem tudtuk, hogy akivel beszélünk, nem talált-e már kapcsolatot a láger régebbi spiclijeivel, s nem árulja-e el mindenik szavunk. Hanem a karácsonyestét mégis meg kellett tartanunk. Ezt nemcsak a politikai kötelesség kívánta, hanem az életösztön is. Veszélyes járvány terjedt az emberek között, a kishitűség, az önmaguk teljes feladása. Például a hideg ellen sem mindenki gyors mozgással védekezett. A barakk falánál folyt a dachaui tánc. Mintegy száz-százötven ember szorosan összebújva melengette egymást, és jobb lábáról a bal lábáréi, bal lábéról a jobb lábára holdkóroséin, órákon át hajladozott. Aki bent volt a' tömegben, nem érezte e tánc borzalmát, csak a testéhez simuló lesték melegét, saját leheletét, s mint a ringatott csecsemő, a ringás hipnózisát. Aki kívülről nézte, azt hamar hányingerig fejlődő szédülés fogta el s valami görcsös, tehetetlen harag. A szerencsétlenek szeme lehunyva vagy révetegen mered a semmibe, éircukon a hasisevőkre emlékeztető révület, mintha valami félőrült szekta végezte volna félelmetes és ocsmány istentiszteletét. Vagy még inkább mintha egy falka juh bújt volna össze rémületében a farkasok élők... ' Aki bent volt a körben, kevésbé érezte a hideget, mint aki magában vacogott. És mégis, ez az utóbbi viselkedés biztosított jobban a xnegfagyás és a halál egyéb formái ellen, mert ezen a borzalmas helyein, aki emberségét feladta, az feladta életét is vele. Én jól értettem, ez a mi karácsomyestür.k kitűnő alkalom lehet arra, hogy széttörjük a közöny és az elembertelenedés egyre jobban körénk feszülő abroncsát, és hittem: akkor ebben a versnek is döntő szerepe lesz, amit szavalni fogok. De hogy mit válasszak, azt egyre kevésbé tudtam eldönteni. Éjjel pedig álmot láttam. Pivnicán voltam, egy Dráván túli falucskában, hol gyermekkoromban nyaraltam egyszer néhány hetet. Két ló húzta parasztszekéién vágtattunk a tanyára a jól ismert úton, de mire beértünk a na>gy faházba, már nem nyár, hanem karácsonyeste volt. A terem közepén izzó roston óriási disznó és legalább száz pulyka sült, s mi, gyerekek meztelenül ugráltuk körül a nagyon forró tüzet, s azt kiabáltuk: »Karácsony ... Eg a kappan a rácson!« 1 Nagyon kövérek voltunk, nagyon boldogok, és mindennek Rubens festményeihez hasonló vörös színe volt. Aztán egyszerre minden elsápadt és kihűlt. .Már nem gyerek voltam, hanem felnőtt, és meztelenül dideregtem a hómező' közepén Szemben velem egy ezrednyi koldus. járta a dachaui táncot. Szavalnom kellett volna ne kik, de nem jött hang a számra. Pedig tudtam, hogy nekem is közébük kell állnom, ha nem tudok választani. Hasztalan sürgetett még az álmom is, csak ebéd után döntöttem végre el, hogy mit szavalok. Akkor, mikor a Stubenältester, egy lengyel pap — hogy részéről is megünnepeljük a karácsonyt — elrendelte ■ a tetűvizitet megelőző általános tetvészkedést, s háromszáz ember ült félmeztelenül a pádon, hogy kibányássza inge és gatyája koreaiból az undorító férgeket. Az ostoba kis mondóka, méh egész nap, mint a férgek a testet. marta a lelkemet, váratlanul tovatűnt, és idegen fényességgel egy költemény úszott be az idétlen foglalkozásukat űző emberek fölött: »örök, vigyázzatok a strázsán, Csillagszórók az éjszakák, Szentjánosbogarak a * kertben ...« Micsoda ötlet...! Szikrázó tűzbogarak látványa a tetvészkedők között, a teremben, ahol reggelenként legalább húsz bolha és megfelelő számú poloska nyüzsög minden egyes pokrócon, mi pedig vakarózunk és kínlódunk a pokrócok alatt...! Párás, díszkócos tánci termek emlékei itt, ahol a dacHaui tánc őrjöng...! Lélegzetem áll el az izgalomtól, mikor elhatároztam, hogy mégis ezt fogom elmondani. Aztán jött az este, s mi körüláiltuk a dísztelen, hosszú asztalt. Karácsonyeste volt, tehát elénekeltünk egy karácsonyi dalt, majd Baráti Huszár Aladár, a kormánypolitikusok egyik vezére beszélt. Aztán dideregve és bor- zongva elkezdtem a verset mondani. Azelőtt én nem szerettem ezt a költeményt. Nem jártam Flórencben, és nem voltak báli emlékeim — engem szigorúbb világ nevelt, és szigorúbb világ nevelte azok többségiét is, akik az asztal körül ott álltak velem. Sohasem burkolóztak selymes és csillogó fényekbe a mi örömeink. És mégis a szenny és piszok közepén úgy éreztük, mintha nekünk írta volna a költő idegenszerű szavait, hogy tiltakozzunk velük az embertelenség ellen, mely közrefogott, s mely ránk akarta kényszeríteni az erkölcseit. «■Oly szomorú embernek lenni. És szörnyűek az állathős igék. S a csillagszóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok, őrzőn, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán.« Óriási csend követte a költeményt. Az ünneplők sápadtan nézték egymást, és sokuknak könnyes lett a szemük. Aztán előbbré lépett Kis Zsiga, és megtörölte szemüvegét: »Emberek vagyunk,. barátaim...« Nincs több mesélni valóm. Csak még annyi, hogy a karácsonyi ünnepektől fogva a mi ar akkunk udvaráról véglegesen eltűnt a dachaui tánc. i
