Somogyi Néplap, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
SOMOOVI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. december 20 RÓZSA LÁSZLÓ: cÁ tender kék hull"main & TAKÁTS GYULA: HEGYEK ÉS NÄDASOK • - - A.-<WWWWVWWVWWWW — Elvtársak! Forradalmárok vagyunk, nem hagyjuk el a hajót. Fogjátok el a gazemidőzített bombát, de más, ki- CSUKA ZOLTÁN: sebb hajókon még történtek robbanások. M egpróbálom hát elmondani úgy, ahogy tőle hallottam, az öreg tengerésztől. A Tegethoff páncélos cirkáló egy komor téli éjszakán futott ki a pólai osztrák-ma gyár haditengerészeti kikötőből. Maximilián von Nyegowan viceadmirális gondterhelt arccal állt a parancsnoki hídon és figyelte a Viribus Unitis fényjelzéseit. Fógel Pál altűzmester — domború mellű, szélesvállú legény, lefelé növesztett tömött bajusszal — a páncélozott lövegkamrába indult. Vékonytalpú matrózcipőjében érezte a hajótest lüktető remegését. A tengerészt ez máskor megnyugtatta, de most valami kimondhatatlan furcsa feszültség vibrált a levegőben, mintha villamosszik- rák pattognának az emberekről. Elfoglalta helyét a harminc és feles mellett, és kérdő pillantással nézett társára, aki az indikátort kezelte. Az csak foga között mormogott. — Majd meglátjuk. Nehezen, késve jött a hajnal. Szél kerekedett, megbor- zolta a hullámok sörényét. Fógel fölkelt, megnyújtóz- tatta elzsibbadt tagjait, és a távcsőhöz lépett. Távolban, a lomha víztajtékok mögött, ahol a szürkületben felszakadozott a köd, keskeny partszegély kéklett. A hajnali napsugarakban a távcső fonálkeresztjére tapadva pillantotta meg a tűzmester Lovcsen hegyét, amely méltóságteljesen uralkodott a cattarói öböl felett. — Tehát Cattaró — szakadt ki a száján. Hamarosan látótávolba . kerültek az öbölben horgonyzó hadihajók is. E lőször a háromkémé- nyes Sankt Georgon vette észre, hogy az ósztrák-magyar haditengerészeti lobogója -helyett vörös lobogót repít a szél, majd a karcsú Gäa romboló árbocain fedezte föl a felkelés vörös madarát. Végül látta, hogy az egész cattarói flotta vörös színekben pompázik. Felhördültek. — Tehát ezért! De gondolkozásra már nem volt idő. Parancsszavak gyors ostorcsapása hangzott egymásután. — Irányzók balra, kilencven fok, vízvonalban! Fógel úgy érezte, hogy a két harminc és feles sötét torka az ő homlokát veszi célba, s mint a halálos vezényszót, úgy várta a tűzpa- rancsot jelző tiszt hangját. — Amikor a karcsú Gäa sötét oldala az irányzéktávcső közepén átsuhant, a siket csöndben üresen csettenő fegyverként hallatszott egy lefolytott hang: — Nem löérkezett az öbölben levő német bú várha jókról: — Ha lövetni merészel, elsüllyesztik őt a német U-Boo- tok, az összes hajóival együtt. Horthy sápadozott dühében, és a táviratot olvasva megingott, mint akit arculcsaptak. Alkudozni próbált, de a német tengeralattjárók nem tágítottak. Horthynak, dühöng- ive bár, de megszégyen ültén ! kellett távoznia a vörös Cat- taróból. De Cattaró felkelése mégis elbukott. Horthyék blokád alá vették a kikötőt. A hajók nem juthattak élelemhez és szénhez, és a parti ütegek legénysége se csatlakozott a felkelőkhöz, mint kezdetben gondolták. .. * * * T izennyolcban, egy felejthetetlen szombati napon jött a második fölkelés. Simán, olajozottan, kikerülhetetlenül. Fógel Pál, mint rendesen, aznap is kiosztotta a Népszava számait a megbízottaknak és annyit mondott: — Na, most megkezdjük! A szalonhoz, ahol éppen tiszti gyűlés folyt, matrózszakasz közeledett. Az élen egy horvát őrmester haladt és amikor az ajtóhoz értek, a szakasz megállt, s lábhoz helyezte a rövid tengerészkarabélyt. A horvát rátette a kezét a kilincsre. Kifújta magából a levegőt, mint a bánatot, és felrántotta az ajtót. A szélesre tárult ajtón át kimutatott a várakozó szakaszra. — Tiszt urak! Ma déli tizenkét órától ismét a mal- rózkomité vette át a hatalmat. Kérem, adják át a lőszer- és az élelmiszerkamra kulcsát. Jobbkeze szőrös öklével hátratolta kerek tengerészsapkáját, s dikciója befejezéseként nyitott tenyérrel suhintott egyet a levegőben, mint aki elvág valamit. — Szereljenek le, uraim! Maximilán von Nyegowant éppen felemelkedés közben érte a csattanós befejezés. Német és horvát átkozódás ömlött ki a száján ebben a furcsa testtartásban. A horvát oszlopként állt és várta, hogy a viceadmirális befejezze át- kozódását. Azután előrelépett és nyugodtan mondta: — Uraim kár az izgalomért. A hajón már mindenütt megszerveztük az őrséget, az ellenállás felesleges. Ez esetben semmi bántódásuk nem esik. Maximilián von Nyegowan különös testhelyzetéből székébe hanyatlott. Gyorsan felhajtott egy kortyot az előtte csillogó pohár vízből. — Nos, uraim? — nézett szét megzavarodott tekintettel F ógel Pál egész délután az árbocokon mászkált, hogy a Tegethoff ünnepi kivilágítását elvégezze. Estére a kikötő minden hajója fényárban úszott, és szép vörös lobogókat csat- lógatott a szél. Harmonika hangjai felégettek egymásnak a hajókon. A matrózok összegyűltek a fedélzeteken és asz- szonynép híján egymással járták szilajul, önfeledten a táncot. Csak a tiszti kabinok hallgattak makacsul, sötéten. Nem tartóztatták le a tiszteket, de azok igyekeztek nem mutatkozni, és megbízottjaik útján lázas, titkos tárgyalásokba kezdtek egymással. Felejthetetlen őszi éjszaka volt. A hullámok becézőn hin- táztatták az adriai ég szikrázó csillagait. Hűs szellővel érkezett a hajnal, mint egy szokatlan új világ hírnöke, melyben végetér a nyomorúságos háború és újra meglátják a hazai földet. Az álom lassan felülkerekedett a fáradt matróztesteken. A fények lassan kihunytak, csak a parancsnoki szalon lámpája világított, ahol hajnalig ülésezett a matrózko- rnité. Határozat született, hogy továbbra is fenntartják a forradalmi fegyelmet, és harcba- szállnak követeléseikért, a békéért, a szovjetek támogatásáért, az emberséges szolgálati körülményekért, a demokráciáért. Reggel a parancskihirdetést a matrózkomité elnöke vezette. Megkezdődött a cirkáló rendes élete. Egyszerre csak egy fehér csónakra lettek figyelmesek. Két tiszt ült benne. Az egyik tölcsért formálva kezével így kiáltott: — Hé, matrózok! A hajót aláaknáztuk. Tizenöt perc múlva robban. Aki nem akar meghalni, azonnal hagyja el a hajót. Siessetek! A z emberek megdermedtek. Még egy pillanat és kitör a pánik. De a horvát résen volt. Bika hangját kieresztette: bereket! — Fógel! Rohanjatok a lő- szeres kamrába. Minden villamosvezetéket elvágni! Siess! Egy csoport matróz rávetette magát a vízen ringó motorcsónakra. —■ Gyerünk! Fehér tajtékot túrt a motoros orra, s úgy száguldott a tisztek felé, majd széthasította a csónakjukat. — Hét percetek van. Magatokkal törődjetek! Menekülni! — üvöltötte az egyik tiszt. Egyetlen ütéssel csapták le és mint egy rongycsomót, a motorosba hajították. A horvát izgatottan figyelt: — Zásziójelek a Viribus Unitisről, nézzétek!... »Te... gé ... thoff . 7.se .., ... gít. .. ség...« — Motorcsónak azonnal a vezérhajóhoz! — rendelkezett. A másféltonnás motoros meglódult, s mintha valami óriási kéz taszította volna, bőszülten, hullámról-hullámra ugorva rohant a csatahajó felé. Alig ért ötven méterre a hajóhoz, amikor rettenetes robbanás rázta meg a pólai öböl levegőjét. A. motoros helyén hatalmas fehér vízoszlop kavargóit, és a Viribus Unitis féloldalra dőlt. Félóra múlva csaik a deszkadarabok, fehér matrózsapkák, olaj és törött árbocrúd maradványai úsztak nyolcszáz matróz hullámsírja felett. A Tegethoffon sikerült Fogéi matróznak leszerelnie az A matrózkomité ezek- után már nem tudta együttartani aí -en- gerészeket. A flottát egy horvát származású hadnagy vette át, aki a forradalom mellett állt. A legénység jórésze pedig — a monarchia minden nemzetségéből valók :— megszállta a pályaudvarokat és elindult hazafelé. Fógel Pál tengerész az utolsó szerelvénnyel hagyta el Pólót. Tüzéreit együtt tartotta, géppuskával és élelemmel felszerelve úgy szálltak vonatra, hogy folytatják a forradalmat otthon Magyarországon. Csak akkor csordult ki szeméből a könny, amikor a vonatablakból utoljára pillantotta meg a tengert. Sötétek voltak a hullámok és háborogtak, mint Sipkay Barna: HATÁRTALAN ÉLET A nemrég feltűnt fiatal író első regénye igényes vállalkozás, azt mutatja be, hogyan illeszkedett bele két ellentétes sorsú és beáll.ítottságu ember az utóbbi évtizedek változott viszonyai közé. A harmincas évekbe nyúlik vissza a regény kezdete, amikor csendőrvilág nyomorította a magyar társadalmat. A regény A hévízi tónál Ne hagyj el engem, ifjúsa„ mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszínű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben, mint e vízen. Köröskörül, e tó körül csak ifjú arcot látok, ó élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi boreásza. egyik főszereplője, Ispán János 19-es kommunista, akit minden munkahelyéről elűz a csendőri önkény. Így kerül szembe Kézi Lajossal, a munkaadóit híven szolgáló felügyelővel, s engesztelhetetlen gyűlölet támad közöttük. A kovács egymaga száll szembe szinte esztelen dühhel az úri világgal, s csak a véletlen jóvoltából éri meg a felszabadulást. Kézi rettegve menekül, majd visszatér s ismét szembe kerül engesztelhetetlen ellenségével. Csak gyermekeik szép vonzalma győzi le a két család közötti megoldhatatlannak látszó konfliktust. Rendkívül vérbő, igaz és emberi jellemző erővel rajzolja meg az író a két ellentétes pólusról indua forrongó világ. ÚJ KÖNYVEK vünk... nem lőttünk. Csak később eszmélt rá. hogy az ő szájából törtek elő ezek az ismeretlen hangok. Ami ezután következett, hasonlított egy hosszú, zűrzavaros, érthetetlen álomhoz. A Viribus Unitis, a Tegethoff és a többi pólai hajó egymásután hajtotta végre a fenyegető manővereket a némán hallgató cattarói flotta előtt, de lövésre egyszer se került sor. Délre járhatott már az ;dő, amikor a zászlóshajó hátat fordított Cattarónak, és a felfejlődött hajóraj megindult a nyílt tenger felé. K ésőbb tudták meg, a matrózkomité tagjainak elbeszéléséből, hogy ani történt. Amikor a Viribus Unitis megközelítette Cattarót, a hajóraj parancsnoka, Horthy altengernagy megadásra szólította föl a Sankt Georgot és a többi forradalmi hajót. — Húzzátok le a vörös lobogót — szólt a parancs. — Soha! — érkezett rá a felelet a Sankt Georgról. Horthy azonnal lövetni akart. Már ki is adta intézkedéseit, amikor rádiogramm Fábián előneve igenis nemesi előnév. Mégpedig nem őseitől örökölt királyadta rös- telleni való, hanem munkatársaitól kapott baráti értékelés. Ennek megfelelően az adományozás nem ünnepség keretében történt, nincs róla kutyabőr, de mégis van a nemesi rangjelző, ha ő nagy szerénységében teszi is, mintha nem tudna róla. Természetesen története van ennek. Fábián természetes fia egy földesúrnak, akit ő a szabadságharc századik évfordulója alkalmából mélységesen megvetett, s evvel egyidejűleg fölkereste édesanyját, aki egy budapesti kórházban folytatta takarítónői hivatását, Az édesanya könnyekig meghatva lépett fia lelkében a megvetett atya helyébe. És Fábiánt még azon a héten kinevezték vállalatvezetőnek. Fábiánt a korabeli kádere- zés kitűnően minősítette, hiszen ő maga mondta több ízben, hogy feltétlen híve a rendszernek. Nem tartotta vissza ennek hangoztatásában az sem, hogy számtalanszor megjelent atyai nagynénjének szelleme álmatlan éjszakáiban és csontos kezével fenyegette: a pokolra fogsz jutni, a mélységes pokolra. Fábián azonban, sőt ennek ellenére vakmerő volt, mert vérében volt a bátorság, az új szeretete és valami semmitől vissza nem riadó elszántság, amely nem ismerte a lehetetlent. Éppen ezért... ... Ö volt az, aki minden újítást elfogadott, amelyet már legalább tíz helyen bevezettek és jó eredményéről megbizonyosodtak. ö volt az, aki fölfedezte a-fölfedezelteket, ha azoknak fölfedezését fölfede- zendőnek tartották az illetékesek. Ö volt az, aki merészen előléptetett minden fiatal tehetséget még akkor is, ha az illetőnek csak két barátja vagy egy vérrokona volt a fölöttes szerveknél. Ö volt az, aki mindenkor önzetlenül és önfeláldozóin cselekedett, és minden viswnUzolgáltatás ellen hosszan szabadkozott, de a világért sem sértett volna meg senkit, mert ama nagynénje több ízben figyelmeztette: aki megsérti az ő felebarátját, az... Szóval, ez is egyike volt, amiért a pokolra szokták lapátolni a túlvilágra tévedt ügyfelet. Történt pedig egyszer, egy kimerítő reprezentálásoktól terhes nap után, hogy Fábián álmot látott. Azt álmodta: meghalt. Porhüvelyét a fővárostól adományozott díszsírhelyen nagy pompával és egy válogatott meccsre való tömeg Dunát árasztó könnyszakadásától kísérve eltemették, lelke azonban elröppent túl a fellegeken, túl a mesterséges holdak és túl az ősbolygók pályáján a végtelen magasságok felé. Csodálatos repülés után, amelyet az igazgatói alap terhére rendelt szférák zenéje kísért, megérkezett Szent Péter elébe. A jóságos öreg jóságos mosollyal fogadta, s már vette is a nagy kulcsát, hogy megnyissa Fábián előtt a mennyország kapuját. A néhai vállalatvezető időtálló lelke megkönnyebbülten fölsóhajtott, s már lépett is a küszöbre, amikor a híres kapus hirtelen visszafogta. — Nem engedhetlek be, fiam. — De miért nem, szent atyám? — tette keblére mindkét kezét Fábián. — Mert falas a ruhád — mondta az öreg, és leemelt egy fényes csillagot. Fábián megnézte magát a fényes csillagban és — egy uram, teremtőm! — csakugyan falas volt az ő ruházata. Elkezdte hát tisztítani. Először csak kézzel, aztán kefét kért egy jóságos angyaltól. De a fal hagyta folt csak nem jött le róla. — Nem veszi le azt rólad, fiam, a Patyolat sem! — szólt részvéttel az öreg kapus. Fábián ekkor gondolt — egy tőle megszokott — óriásit, és levette a felső ruháját. De — jaj neki! — az alsó ruhája is csupa íal volt. Most már mindegy, gondolta magában, és letépte magáról az alsó ruháit is, de a fal ott éktelenkedett a testén. Kétségbeesetten nézett a hőn áhított ajtóra, ahol azonban ekkor már nem Szent Péter állt, hanem ama nagynéni. És a nagynéni még akkor is kárörvendően vigyorgott rá, amikor fölébredt. Fábián azonban csupa csak- azértis volt, tehát elhatározta, óvakodni fog még attól is, hogy akárha sugárzási övezetébe kerüljön bárminemű falnak. És mégis ezután kapta a Falmelletti nevet. tóiyom László ló sors összeütközését a történelem sodrában. Cseres Tibor: BÜCSŰ NÉLKÜL A címadó regény és egy cso- kornyi novella új színekkel szolgál az író amúgyis sokszínű palettájáról. A gyakran már sablonossá váló háborús témákat is rendkívül egyénien, egészen újszerű távlatból szemlélteti. Drámai helyzetben — egy felrobbantásra ítélt híd körzetében — rajzol meg emberi magatartásokat, jellemeket, egyszerű emberséggel végrehajtott hőstetteket. Szereplői váltakozó szemszögéből sokoldalúan láttatja meg ugyanazokat az eseményeket. Novellái között is akadnak háborús emlékezések, de zömükben a magyar falu hajdani és a mai életet tükrözik ugyancsak tarka, kaleidoszkópszerű sokoldalúsággal. Akár a múlt, akár a jelen kerül az író tollára, mindig az élő, küzdő, vergődő emberek portréit vetíti elénk szenvedélyes igazlátással, elkerülve a sematikus emberábrázolás buktatóit.
