Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
................................ ......................................................................................................WJ, S zentiványi Kálmán: A gorombakovácsok nagykalapáccsal dolgoznak, s igen tréfás kedvű emberek. Falitáblájukon humoros megjegyzésekkel kísérik az igazgatóság hirdetményeit; az antialkoholista plakáton az iszákos koma ábrázatát egyik szaki formájára igazították, s keresztbe tett csontot rajzoltak alája; azóta a delikvens egyre káromkodik, hanem tájára se megy az italboltnak! A MÉH felhívása alá odapingálták: »Rontott lemezeket nem, csak kappantollat vesznek át!« Ügy tudják, nyugdíjba készülődik a csoportvezető, az öreg Boros; szikár, izmos, mint a kovácsok általában, szürke haját kopaszra nyílhatja; az ő rajzmása jelent meg a táblán egyszer: hétvégi háza előtt üldögél a Dunánál, lógatja a horgászbotot, s az odagyülekező halak a »Circum de- derunt me«-vel siratják önmagukat. Boros szenvedélyes horgász, valamikori fogásairól legendákat hallani a gyárban. Itt hagyja őket? A gorombakovácsok tréfálkoztak, egyszer sem hívta meg őket a szigetre. Ha beállítanának? Megkínálná-e a vendégeket saját fo- gású hallal? Sitkéi, a fiatal, szőke kovács, a legügyesebb rajzoló krétával mesterkedtea fekete táblára az öreget, amint akkora halat fogott, nem lehetett kivontatni, a gorombakovácsok kalapácsával verték a fejét, hogy elkábuljon, aztán darabolták, mint az ős- mammutot, amint azt a megmaradt barlangrajzok ábrázolják. Boros maga is úgy gondolta, legjobb lesz így elintézni a búcsút — tréfásan; az öregség nem vidám dolog, szorongatja az ember szívét, ha hosszú beszédeket mondanak a fiatalok, s úgy beszélnek a megérdemelt pihenésről, mint ami elkerülhetetlen, akár a koporsó. Visszaadta a szót, szívesen látja a vendégeket szeptember első vasárnapján. Idejében kiment a szigetre, rendbe tette a két helyiségből álló kis házat a homokos parton. Bizony megnőttek a fiatal nyárfák az ártéren, mióta először kikötött itt! Könnyű, őszies pára lebegett a Duna fölött. Érő kék szilva szeszes illata szivárgott a kertekből. Űkörnyá! úszott a magasban. S jól számított: húztak Tahi felől az újpesti halászok, megismerték őt. Kilós márnákat, apró kövipontyot válogatott, s ráadásnak vett a keszegből is. Szákban otthagyta a hajóállomáson, a stéges régi barátja, minden halételek híres mestere, őt kell úgyis odahívni a vendégséghez. A gömbölyű kis asszony, Borosné otthon pityergett magában. »Ilyen ez az ember! Semmit nem mondott. Annyi vendég előtt nem maradhatunk szégyenben.« Sietett a nagycsarnokba, vett három nagy pontyot meg öt kiló apró halat. Ha nem lesz fogás, akkor is ellátja a gorombakovácsokat. Megtisztította, és elrejtette a hűtő- szekrényben. A csoportvezető hazafelé benézett a gyárba. Behunyt szemmel közeledett a táblához, hátha új gúnyrajz fogadja? Minden plakát, móka eltűnt, krétával megint odarajzolta Sitkéi a csoportvezetőt, de a képmás alá ezt írta: »Köszöntjük a jubilánst, még harminc évig akarunk a szeme előtt kalapálni!« S úgy dolgoztak a gorombakovácsok, mintha a táblán semmi sem volna. Nehéz szívvel ment haza az öreg, igazság szerint őt még senki sem figyelmeztette a nyugdíjra, maga hozta elő, nehogy azt higgyék, lógni akar a vezetőség nyakán, ha más jelöltjük van, kinevezhetik. Az asszony pityergett, meg kéne hívni holnapra a gyerekeket is. Boros dühösen kiabált: — Mi az istennek? Nem keresztelő vagy temetés lesz, hanem halvacsora! — Komoran nézte az órát. — Hajnalban horgászni megyek... A franc üssön abba az ébresztőbe, mostanában csak cirpel... úgyis szétvágom a kalapácscsal! — Ne félj, idejében föléb- resztlek én! — Az asszony sze- pegett, és mosolyogni akart; az emberen semmi mást nem lehet észrevenni, egy kicsit romlik a hallása, hozzászokott a kovácsok döngetéséhez. A vonaton horgász kollégákkal találkozott — vasárnap lévén —, a híres színésszel meg egy főkönyvelővel. Együtt keltek át a csónakon a szigetre. Kiritkult a kékes derengés; a színész úgy szavalt, mintha ittas volna. Mondta, hogy ezért jár ide, nincs szebb a szeptemberi reggeleknél a Duna mentén. Az öreg Boros elhelyezkedett a forgónál a fűzfa alatt, mivel azonban jó pálinkája volt a színésznek, hamarosan elbóbiskolt a parton. Fölserkent egyszer — már az ég harmadán állt a nap —, egy kis halat fogott. S akkor libbent oda egy csónak — az im- posztor Sitkéi húzta az evezőt. Fürdőruhában pattant lei fiatal feleségével együtt, a parton cibáltak magukra tréningruhát. Náluk is volt pálinkásüveg. Sitkéi a fogást firtatta, s úgy farait, hogy a felesége becipelhesse a nagy szatyor halat. Az öreg úgy tett, mintha nem látná. Az első vendégeket látván közelgett a töltésen a stéges; nemcsak a telt zsákot cipelte, hanem a réz- kondért, a szolgafát meg a halsütő rácsot is. Sitkéi közben szégyenlősen hadart: — Nem akarunk terhére lenni... a szakik esküdöztek, mostanában kevés hal van a Dunában. S olyan sokan jönnek a gyárból! A feleségem remekül tud halat pucolni, segíteni akarunk. Az öreg megint kifogott egy másfél araszos halat. Rámor- rant Sitkeire, hogy ne zavarja. A stéges már fürgén dolgozott, s igyekezett Sitkeiné is, cigaretta parázslóit a szája sarkában, mégis tudott dudo- rászni. A halszag körülfogta az idős és fiatal kovácsot. Halásztak, ücsörögtek a parton, kóstolgatták a pálinkát. A menyecske kérés nélkül sütött az aprajából, s kínálta őket. Nincs ennél finomabb csemege! S amint elharangozták a delet a túlparti faluban, átkelt a csónakkal Borosné nagy batyuval meg egy kis hordó borral. Ideérve csodálkozva nézte a rengeteg halat. Maga is hozott, tisztítva köny- nyen a többi közé keverhette. Mire a délutáni hajó kürtőit a kanyarban, készen volt a piros habos halié, szabad tűzön, parázs felett Totyogott a sülő máma... A finom illatok idecsalták az öreg színészt, vele jött vagy három vendége, szabadkozva, de meghívatták magukat halvacsorára. Hozzájárultak néhány üveg borral. S visszakiabáltak ők is a hajónál integető gorombakovácsoknak. Jöttek le a hídon az ünnepi ruhás férfiak, asszonyok. A szakszervezeti elnök az ünnepléssel kezdte: a jubilánsnak minden jót kívánt, és átadott egy oklevelet, egy pénzesborítékot meg egy modern horgászfelszerelést. Akkor állt elő Sitkéi a gorombakovácsok nevében. Készítettek különleges fémből egy kicsi kalapácsot, úgy csillogott a kis szerszám, mintha vert aranyból volna, s valamennyi gorombakovács kézjegye a nyelén volt emlékül; ezt csak Sitkéi mesterkedhetne. Vezényelt az öreg, nüntha a műhelyben volnának, hogy rejtse saját meghatottságát. Szerencsére a gorombakovácsok előrelátó emberek, csajkát, tányért, evőeszközöket hoztak. Halat csak áhítattal lehet enni! A szabad tűz újra fellángolt a parton, mire a Dunáról felkúszott a homály. Ha bort iszik az ember, a halevést alig tudja abbahagyni! Nótázás emelgette a füzek őszi lombját. A színészek szavaltak, Sitkéi meg utánozta sorra azokat a gorombakovácsokat, akik mégsem jöttek el, mondta a mentegetőzést, majd vízbe gurult a közönség! S egyszer csak kiabáltak a túlsó partról. Akik lekéstek a hajóról, vonattal rázatták magukat, hogy le ne maradjanak egészen az öreg Boros ünnepléséről. Hozta őket hamarosan a csónakos! Jutott a halból, volt még bőségesen. A férfiak beszélgettek. S a kipirult asszonyok újra kezdték a nótát. A színész vendégek bejelentették, hogy a jövő vasárnap ők rendeznek halvacsorát, megígértették a gorombakovácsokkal, hogy megtisztelik őket A stégesnek el kellett mennie borért, átevezett a faluba. Borosné a férje mellé fész- kelődött, mintha óvná a tréfálkozó fiatal nők pillantásától, akik hitetlenkedtek: már ennyi idős a házigazda? Nem látszik hatvanévesnek! S a nóta végén megkérdezte az embert: — Hát a nyugdíjról semmit se mondanak? A csoportvezető kezében pohár volt, megbillent egy kicsit, és kicsorrant a bor. Megütközve nézett az asszonyra, aztán elnevette magát. Sitkeiék a csónakhoz sündörögtek, hogy indulni kéne, de az öreg első szavára kihúzták a csónakjukat, majd a többiekkel mennek haza STOTZ MIHÁLY: QYÁSZOLÓ LEÁNY (1964) „Műalkotás99 minden mennyiségben Laticel orvos műgyűjtő szenvedélyét ismerték széles a környéken. Szerette elbűvölni ismerőseit képritkaságaival. Azzal is dicsekedett, hogy ha alkalma van, bagóért vásárolja a hallatlan értékű alkotásokat. Délutáni pihenője alatt — szokása szerint — terebélyes párnázott karosszékébe ereszkedett, és műértően hunyorított szemmel gyönyörködött új szerzeményeiben. Csöngettek. Furugla bácsi, az öreg képügynök látogatta meg, aki arAKI NEM ISMER HATÁRT A SZERETETBEN Fodor András új kötetéről Kilenc évvel ezelőtt jelent meg Fodor András első kötete, a Hazafelé. Azóta minden harmadik év meghozta az új verseskönyvet (1958: Józan reggel, 1961; Tengerek, dombok), az idei a negyediket. Hosszú évek megpróbáltatásai, kétségei, sikerei és számvetései edzették, finomították a lírikust azzá, akinek a mostani, Fordul az ég című kötet mutatja. Már első verseit költői hitelesség, emberség, érzékletes- ség, egyéni látásmód, sajátos képek és szerkezetek jellemezték. Méltán illették őket József Attila-díjjal. Második, majd harmadik kötete azt dokumentálja, hogy a költő világa térben és időben kitágult, gondolatilag elmélyült, felelősségérzete megnőtt, költői eszközei kikristályosodtak, és mindig, minden helyzetben ember maradt. Ember, aki nem tud igaz társak, barátok nélkül élni, aki magáénak érzi a közösség gondjait, örömeit, aki azért ismeri a közösség nevében leírt szavak súlyát is. A költő mostani kötetében is vívódások és számvetések közepette a szeretet, a tisztaság és az emberség — az egészséges közösség — mellett tesz hitet. »A másokért viselt szeretet gondját« tartja szépnek, a »tárulkozni vágyó tisztaság« érzését vallja. (Válasz, A szem hatalma.) Az örökös nyitottság, a lelkiismeretesség nem fedezet nélküli szólam verseiben, hanem magánéletének tükröződése. Csodálatos módon mindenre és mindenkire van ideje. Neki az ád erőt, ha másokon segíthet. A társak, a közösség szolgálata Fodor András éltetője. Versében így vall erről: »... otthont keresve mindenütt nem ismerek határt a szeretetben. Vagyok akár a lélegző kebel: kifogyhatatlan, telhetetlen.« (A család) A barátságnak már első kötetében maradandó emléket állít, s azóta is vissza-visszatérő témája. Bukott angyal című verse a barát gondjaival való teljes azonosulásról, az áldozat minden lehetőségének vállalásáról, a kudarc mély emberi kínjáról szól. A Pannónia más barátoknak és a szülőföldnek adózik mély gondolatokat hordozó sorokban. A Szem hatal- , mának is a nemes barátság az ihletője. Modern életképek hozzák közel a családot, a falut. (A család, Az utolsó huszár, Újlaki búcsú, Krétarajz, Először.) Szerelmes versei a régebbieknek egyenes folytatásai. (Két széllobbanás közt, Veled, Hét éve, Még mindig.) A Dicséret a legszebb szerelmes verse a kötetnek. Az asszony, a feleség mint az emberi élet folytonosságának elhivatott hordozója, a költő csöndes, de biztos, örök őrzője jelenik meg benne. Fordul az ég. A költő a férfikorba érkezett, búcsúzik az ifjúságtól, de úgy, hogy megtartja azt. »Én nem tudok megöregedni, én nem tudok lemondani« (Az ifjúsághoz), »Az ifjúság kerete őriz, akár az örökélet«, (Az iskola udvara) — vallja verseiben. Az ifjúság emlékeinek felméréséből született a kaposvári gimnáziumi éveket idéző és őrző két vers. Az iskola udvara és a 109:2 is. Aki »mások sorsát« és a »sohase telő kíváncsiságot« hordozza, az nem öregedhet meg soha. Mégis keserves a visszanézés a Hűség című versben. A fiatalkorú vakmerő hitek, a nagyszívű, jókedvű barátok elvesztése arra inspirálja a költőt, hogy a közös ifjúság őrzője legyen, aki nem alkuszik meg a sorssal, hordozza szikár hűségét. Megszaporodtak a kötetben az önmagáról, kétségeiről, vívódásairól valló versek. A Vitában szembehelyezi a józanság hatalmát a termő őrülettel, s bár az utóbbira vágyik, így zárja a verset: »Élek. Teszem a dolgomat.« Ilyen versei még: Versírás éjjel, Szabaduló, Szomjúság. Fodor Andrásról már előző kötetének kritikusa megállapította, hogy a »maradandó szavúak közé tartozik-«. Verseit nagyfokú gondolatiság, a divatoktól való tartózkodás, érzék- letesség, finoman megjelenített költői képek jellemzik: »Megpengetem a cementlépcső égnek eredt hatalmas xilofonját«, »az ég tülekvő bólyái alól meleg pillákkal hunyorog a partok őrző szeme«, »szaggatni szemek virágát«... sorolhatnánk a végtelenségig a gyönyörű szerkezeteket, képeket. A Fordul az ég igazi élményt jelent minden verskedvelőnek, a somogyiaknak pedig külön öröm, hogy közülük származott a költő, és akárhányszor a megyébe jön, mindig hazajön. Bertók László ról volt nevezetes, hogy vásárlóit sorra letegezte. Nagyméretű, aranyozott rámájú, egyiptomi tájon egy nőt kígyóval ábrázoló képet szorongatott. — Bizony, édes fiam, ilyet!' ’ történelmi vászna — mutatott a festményre — senkinek sincs a világon. Pora se lesz már a föld alatt az öreg Furugla bácsinak, amikor a te Kleopátrád kacérkodni fog a kígyóval, és felbecsülhetetlen vagyont jelent majd a családodnak. A doktor nem alkudott, mert rendkívül tetszett neki a festmény. Megvette két darab ezresért. Másnap egy közeli községbe karikázott, s mivel ideje volt, betért a fodrászhoz borotvál, kozni. A szőrspecialista — régi ismerőse — közvetlenséggel kezdte pamacsolás közben: — Vettem egy szép festményt, nézze meg a doktor úr is. — És mit ábrázol? — Valami régi királynét félig pucéran, remek az a kép — és csettintett a nyelvével. Laticel, mint akit vipera csípett meg, szappanhabosan felugrott. — Mutassa, öregem. Igazán kíváncsi lennék az ízlésére. Majd összerogyott a csodálkozástól, amikor ráismert az egyiptomi királynőre, markában a kígyóval, amint éppen a túlvilágra mereszti tekintetét. Alig tudta kinyögni: — Az öreg Furuglától vette? — Pontosán őtőle. Egyetlen darab a világon. Tízezreket fog érni, mire festője olajra lép ebből az árnyékvilágból. — És mennyiért vette? — Ezerhatszázért. Ezernyolcra tartotta a vén gazember, de én már ismerem a szokását, nála azután lehet alkudni. Laticel nem válaszolt. Ügy félig borotváltan kirohant. Rálépett a pedálra. A postánál állt meg. Feleségét akarta értesíteni a szerencsétlenségről. A postamester jókedvűen fogadta az orvost: — Vettem egy eredeti Kleopátrát, doktorkám, megnézheti. Cukor egy nő! Oda nem adnám semmi pénzért, hiába is kémé! Ez is az ő Kleopátrája volt. harmadik kiadásban. De ezen a képen a kígyó már valósággal sziszegett feléje. Hunyadi István
