Somogyi Néplap, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
---------------------------------------------------------------,—rr,rn,-n-irnnnruW. K erék Imre: Költő a kék ég bokra alatt A napokban csomagot hozott a postás. Izgatottan bontottam fel. Csinos, ízléses kiállítású kötet került elő belőle, címe Lengő fényhidak. Három fiatal költő verseit tartalmazza a Magvető Könyvkiadó pécsi csoportjának gondozásában megjelent kötet. Első ciklusát a somogyi Berták László versei alkotják. Számra nem sok a Kék ég bokra alatt című rész, mindössze tizenhat vers. Egy-kettő kivételével szinte valamennyit könyv nélkül tudom. Gimnazistakoromban hozzá próbáltam igazodni, a legközelebb állónak éreztem magamhoz, kivagdostam verseit az újságokból. Gyakran egymás mellett szerepeltünk a Somogyi Néplap kulturális mellékletében. Amikor Nagyatádra került könyvtárosnak, személyesen is megműyszer . sza- g csigában, apírra. jól. Ez itt nem szó) je- szokat- yéni stí- László és kife- ikaszokra a Sárga O f r. P ö T év címűben: aluhosszat, konzervgyárban séd megnősült, — vér Afrikában. zsánerképek, mtják fel az falu életét, a amlékeit: Szii- ifecskék, Nagy- umpliszedéskor, néni — mind ^ ip. Sók veisében érezni a népnyelv ízeit, a paraszti környezet képeit: Bamalevelű tőkék cáendjét birizgálja a szürkület s akik a kádat teleszedték, most butítják ki kedvüket A mai valóságot áttételesebb, súlyosabb veretű formában tömöríti versbe: Villanások, Ablakok, Akit megigéz, Egy év stb. Néhány finom szerelmes vers a ciklusból: Felhő játszik, Könnyű szél jött. Tizenhat vers. Számra kevés, mégis ízelítőt ad a fiatal nagyatádi könyvtáros költészetéből. Sorait kóstolgatni kell, mint a jó bort. Olvasás közben örömmel nyugtázhatja az ember, hogy az irodalmi hagyományokban gazdag Somogyból új tehetség indult el az irodalomba. Mottója lehetne a Kék éj bokra alatt című ciklusnak: Hirdetve, hogy emberrel szép csak a tavasz nyár, az ősz is. S a jégvirágos vonatablak világot őriz. (Jégvirág) írók és emlékek Egy kijelentés - két anekdotát szül Móricz Zsigmond a Szépasszony kocsisa című darabjának bemutatója után az ő kedvesen ravaszkás! hunyorgatásával így szólt Nagy Endréhez: — Hát most megmutattam, hogy ha »olyan« darab kell nekik, tudok én olyat is! Erre a magyar kabaré megteremtője, a híres konferanszié az alábbi két anekdotával válaszolt: Elmaradt szimfónia Szép őszi este volt, fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház teraszán megláttam Kálmán Imrét, és melléje telepedtem. Két lábát előrenyújtotta, fejét hátraszegte, tömzsi szivarját jóízűen rágcsálta. Az imént jött a Vígszínházból, ahol végignézte a Tatárjárás sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle, és boldogan mondta: — Micsoda siker!... Sose mertem volna hinni! Ez a tüntetőén kilobbantott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fenyegette, tehát féltékenyen válaszoltam: — Operett? Emlékezzék csak, Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal? Mert a Zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai, és erről beszélt ő is ifjúkori sétáikon. Most fölényesen válaszolta: — Meglesz az is, csak éppen taktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniáit. — Pénzt? Mire? — A pénz jó. Fölszabadítja a főt és szívet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat! — Nézze, Kálmán Imre... A múlt héten a redakcióbán lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú. Tizenkilenc éves. Bartók Bélának hívják. A tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája. És az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott bennünket, hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az embermentésnek, és sikerült néhány gazdagabb bankárral megértetnünk, micsoda dicsőség lesz számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a lányát zongorázni, összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként, és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza Hogy ő elkényeztetett kisasszonyká- kat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában, és sok pénz forog kockán. Legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók Béla tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy dohos kenyeret és egy oldal szalonnát. Megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsi- náláshoz kell! Tényleg lepipálta... Másik anekdotába kezdett Nagy Endre: — Ady Endre nem hagyott békén... Az ő furcsa, cigányosan alázkodó, önkínzó modorával folytan gyötört, hogy ő restelli azokat a pénzeket, amiket havonta Párizsba küldözgetnek utána. Hiába írtam neki vissza, hogy azokat a pénzeket nem ingyen küldöm, bőségesen megszolgál érte, hiszen az új verseit magam szoktam esténként fölolvasni a kabaréban, és nagy sikerem van vele. Csak nem akart belenyugodni. Folyton azzal fenyegetett, hogy tud ő olyan kuplékat írni, mint a Zerkovitz! Komolyan megijedtem ettől a fenyegetéstől. Elég bajom volt nekem magammal is azon a süpped ős talajon: még csak az kell, hogy Ady, az a gránit tuskó ránehezedjék, és időtlen időkre megbélyegezzenek, hogy én csábítottam oda! Komolyan megintettem, hogy nekem bizony kupiét ne írjon: maradjon csak az, ami volt... A magyar kabarénak örök dicsősége lesz, ha ő változatlan leki öltözékével jelenik meg ott néhanapján. Nem használt az intésem. Néhány nap múlva levelet kaptam tőle Párizsból, és büszkén közölte, hogy sikerült két kupiét írnia, legközelebb be is küldi, és azt hiszi, hogy ezúttal még Zerkovitzot is lepipálta. Aztán megjött a két »kupié«. Az egyik volt: Kató a misén, a másik: A párizsi lány. Két kis remekmű, a legszebb, a legmélyebbre markoló versed közül való. És még kacér dicsekvéssel odaírta hozzá: — No, mit szólsz hozzá? Ugye, hogy lepipáltam Zerkovitzot? Hát, istenem — tényleg lepipálta. K. I. E1 lállt a lélegzetem, amikor az utcán Körmöezi- be botlottam. Szíjjal a vállára vetve egy falióra fityegett az oldalén. Pár hónapja elromlott ez az óránk, és ugyanakkor vesztemre a zsebórám is felmondta a szolgálatot — magyarázkodott. — Mindkettővel rohantam az órajavító szövetkezetbe. De a javítás után sem jártak jól. Egy este levettem a faliórát, hogy megnézzem, mi is lehet a baja. A zsebórámat is beigazítottam a pontos időre. Ámde szórakozottságból ezúttal a zsebórát tettem föl a falra, a faliórát pedig az éjjeliszekrényen hagytam. No, mit gondol, mi történt? Reggel mindketten hajszálpontosan mutatták a rádió szerinti időt!..; Akkor egyszerre világosság gyűlt az agyamban Rájöttem, hogy az órajavító vállalat munkabeosztásában lehet a hiba. — Hogy mondja? — álmél- kodtam. — Hát még mindig nem érti? Nem profiloznak. A faliórát annak adták ki javításra, aki azelőtt, maszek korában kizárólag zsebórákkal foglalkozott; a másik viszont olyan ember kezébe került, aki annak idején faliórákra specializálta magát. Ezért járt jól az egyik a másik, a másik az egyik helyén. Nem világos? —. Lehet — mondtam tétován. — Lehet, hogy igaza van. Az én karórámmal is van valami baj. Nemrég javíttattam, s aznap, hogy átvettem az órát, fölmentem a hegyekbe kétheti üdülésre. Amíg ott tartózkodtam, az óra kifogástalanul járt, de amióta ismét itthon vagyok, egészen megbízhatatlan. Körmöczi összeráncolt homlokkal nézett rám. — Hol lakik maga? — kérdezte némi töprengés után. — A Fényház utca 7-ben. — Emelet? Földszint? — Földszint. — Na, látja! — kiáltotta diadallal. — Egyszerű és világos itt minden. A maga óráját olyan ember javíthatta, aki azelőtt kizárólag toronyórákkal foglalkozott... Innen származhat az, hogy hegyen, tehát a magasban az óra otthonosan érezte magát, de alacsonyan már felmondja a szolgálatot... Rángattam a fejem Körmöczi furcsa okfejtésén. Mielőtt még bármilyen megjegyzést tehettem volna, ismét szöára- datba kezdett. — Éppen ezért többé nem is viszem vissza az órámat. A zsebóra odahaza állandóan a falon függ, ezt a nagy órát pedig mindig magammal hordom. Házon kívül ez mutatja a pontos időt. De tudja, jelkép és fegyver is ez a kezemben. Mert ugyebár jelképe annak, hogy milyen fontos szerepe van a gazdasági életben a kellő munkabeosztásnak, s egyszersmind fegyver is, mert a profilozás megvalósításáért harcolok vele minden vonalon. Sokan megkérdezik ugyanis, hogy miért hordom magammal ezt a monstrumot. Erre rögtön rámutatok a munkamenetek szakosításának döntő fontosságára, kifejtve, hogy mindenki a képességeinek megfelelő helyen dolgozzék... Nem bírtam tovább. Kezet nyújtottam. Mielőtt elváltam volna a szakemberek megfelelő foglalkoztatásának apostolától, még megkérdeztem, hol dolgozik. — Egy hangszerkészítő szövetkezetben — hangzott a válasz. — Hol? Hiszen maga világ életében vegyész volt! Tudtommal ez a tanult mestersége. — Igen, igen — mondta kissé zavartan Körmöczi. — Mehettem volna vegyipari vállalathoz is. De tudja, ez a hangszerüzem közelebb van a lakásomhoz, így kényelmes a közlekedés, és azonkívül itt többet is tudok keresni... Heves Ferenc Qjikajl Sándor: KIÄLTAN É K Fák, kukoricák hajolnak még az elforduló nyárhoz, de én már csak kapkodva kiáltanék, ahogy az elmerülő kiáltoz, mert nem vettem észre az okkersárga fény feszülését az égen, S a víz sóhaját; susog a nyár fordulása, s én semmire nem emlékszem, egy órára, amely tétlen ölébe vett fel, s rám semmit nem parancsolt, s hogy derűt himbált bennem a Fekete Tenger, hogy vettem egy piros luftballont, nem, nem — csak a szikla-ugró napokból dobódtam más napokba, a csillagos ég úgy feküdt rám, mint sokszor halottra a virág csokra, nem figyelhettem rá, amíg átléptem a nyár előtt a mezsgyét, csak most szimatol fel megébredt érzékem, ahogy az évszakot lecsengették a fecskék, hintázva az illatban, a csendben, s a korlát hűvösét megérzem, — kiáltanék, de már a nyár menthetetlen. Borzongva zuhan az égen. BIZONY MONDOM Nézd ott azt a szegény kis hajlított-fűrész-hátú öregasszonyt, ahogy kezében agyonfoltozott szatyrával tipeg a piac felé: ki gondolná, hogy kilencszázkilencben a kerület majálisán ő volt a szépségkirálynő — s azt a dohogó bácsikát ott, látod, ahogy botjával a járdát döfködi, alsó ajka folyton remeg, s a vedlett szőrmekabát alatt színehagyott mellénye csupa pecsét, mert leeszi már magát: ki hiríné, hogy tárcájában egy fényképet őriz, egy atlétát bajusszal és trikóban, öt perccel azután, hogy második díjat nyert tizenkettő tavaszán a százméteres síkfutásban — és azt a fát is, látod azt a fát, csupasz ágain pár gyűrött levéllel, ahogy gallyairól, mint a vének szeméből, szivárognak a könnyek? Bizony mondom neked, szerfölött szomorú látvány, ahogy az élet lombjai leperegnek. Cf-.odjßt Qó-zul: KERTEK, SZÓLOK KÖZÖTT Kertek, szőlők közt, Lombbal esőzten, Mi nyomna ott ben, Szólok az őszben, Mi nyomna ott benn, Mi még közel dúlt — Ősz tép a csendben, Xmi volt, elmúlt. Messze a hév nyár, Tört szeme fáradt, Messze az év már, Vég szele árad; Romot betűzve, Fényét feledd el, Nézz, újba, messze, Mély, ért szíveddel. Nézz tova nyugton, Bár bús cserélnünk, Sok csoda futton Sokat megélünk; Mi ma sebez még, Zavart szíven kap; Holnap jó lesz, rég, Nyugodt, jó tegnap ! Ma délelőtt nyílik meg a Somogy megyei képzőművészek XV111. őszi tárlata. Képünkön Szabados fa nos: Építkezés (olaj) c. festménye.
