Somogyi Néplap, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. október 4. MICHAEL GOLD: Boldog tetem Stotz Mihály: Külvárosi emberek (1962) Mindennap makacsul (öl és le mászik a meredek bérházakban egy ősz, kicsi Chaplin, aki szökve menekül Hitler hamvasztői elől, hogy a »Tökéletes Kefe« ügynökévé legyen nálunk. Most már ő is százszázalékos amerikai, szigorú hűséggel nyakkendőink, hűtőszekrényeink és autóink iránt, a jólmenő divatos templomok, szépségversenyt nyert papjaink iránt A náci halállista jelöltje most a Chase National Bankban hisz, s oly szolgálatkész, fürge és alázatos, hogy Hitler — ha most feltámadna — menten A földméréshez a szám- I tan tanárt küldte el r~\ az iskolaigazgató. Lenta István kerék­párral ment a föld- j úton a Mária-fáig, ott kellett | találkoznia a szövetkezet em- j herével. Egy öregembert talált j ott. Amint melléje ért, biccen­tett, de azt is sietség nélkül. — Valakit várok — szólt Lenta. — Talán engem? —kérdez­te az öreg nagyothallós, vékony fejhangon. — Maga jött a Békétől? Az csak bólintott, aztán ne­hézkesen feltápászkodott. — Mehetünk. Lenta tolta maga mellett a kerékpárt, az öreg pedig csen­desen-ballagott utána. — Jó ez a föld — törte meg a csöndet. — Megjárja — felelte a má­sik, s a hunyorgó szem mint­ha mosolygott volna. — Hanem ott a kiserdőn túl porhanyó- sabb. Amikor megérkeztek, szét­nyitotta az ölmérő két ágát, mint egy ollót, aztán várako­zón pillantott a fiatalemberre. — Maga is kap belőle? — Igen. — Aztán volt dolga földdel?-7- Nem — válaszolta Lenta. — Városi ember voltam. Az öreg nem szólt semmit. A fiatalember azon tűnődött, mit is csinál majd a két holddal? Annyi jut neki is az iskola földjéből. A fővárosban nőtt fel. Anyjának zöldre festett lá- dikóban muskátli piroslott. Né­ha ő locsolta. — Mit érdemes beleültetni? — A kukoricát is elbírja, csak később csövesedik. Az öreg egy földbe vert ka­rótól kezdte a mérést, lassan, nyugodtan haladt. A fele úton megállt, s elővette a dózniját. — Milyen tudományra tanít­ja a gyerekeket? — Számtanra. — Az szép. A nagy, rézhüvelyből készült öngyújtó elé tartotta a tenye­rét, hogy a szél el ne oltsa a lángot. Aztán fújta a füstöt. — De a föld is — tette hoz­zá. — Csak hát nehezebb ... mármint erő dolgában vélem nehezebbnek. A tenyerébe vett egy darab­kát a földből és morzsolta. — Nem tudhatja az, akinek sosem volt. megbánná, hogy rossz embernek tartotta ezt a bácsit, a »Tökéletes Kefe« ámuldozó szívű ügynökét... s könnyes szemmel küldené hamvasztóba. (Fordította: ANTAL GÁBOR) Michael Gold haladó szellemű amerikai író és költő. A New York-i Ease side negyed elesett embereiről szóló regényei, novel­lái, versel az egész világon közismertek. A tanár érezte, hogy ez most neki szól, neki, a kicsit ügyetlenül botladozó idegen­nek, aki verdesi cipője sarká­ról a sarat, aki csak egyforma rögöket lát a lába alatt. — No, menjünk tovább. Amikor odaértek a másik KATKÓ ISTVÁN: BÜSZKE karóhoz, a fiatalember elővette noteszét, beírta a négyszögölek számát, majd törte a fejét egy darabig és így szólt: — Kevesebb ez bácsikám, három holddal kevesebb, mint ami jár a tanítóknak. — Az elnök tudja, ö verette le már a múlt héten a két ka­rót. Kérdezze meg őt... Termetes, fekete kalapos fér­fi volt az elnök. Végigmérte a tanárt, aztán csak a kalapját tólta hátra. — Mi az a sürgős dolog, ta­nító elvtárs? Lenta közölte vele, hogy a mérés nem egyezik. — Mi pedig jól mértünk. Már ment is be az irodahe­lyiségbe. A számtantanár egy darabig álldogált gyámoltala­nul. Mit szól majd ehhez az igazgató? Dénesi a szertár sarkában ült és egy törökkorabeli csere­pet ragasztott. A múzeológia volt a szenvedélye. — Átvette a földet? Lenta most neki mondta el, hogy nem egyezik a mérés. Az igazgató nem csodálkozott, nyugodtan bíbelődött tovább a fazékkal, aztán hirtelen fel­kelt az asztaltól. — Azt nem mondta, hogy még ennyit sem érdemiünk meg? Ügy hallottam, hogy a közgyűlésen a tanitóföldek el­len beszélt. Dénesi közel járt a hatvan­hoz. Ha levette a vastag szaru­keretes szemüvegét, akkor még jobban látszott, hogy milyen mozgékony ráncok futkározmak a szeme körül. — Menjen vissza az elnök­höz. — Az órám? — Elmarad. — Mit mondjak az elnöknek. — Amit akar. De ezt a földet intézze el. A számtantanár újra a ke­rékpárra ült. Ment az elnök után a majorságba, de ott sem találta. Visszamegyek Dénesihez — gondolta. — Ö lemond a két holdjáról, s akkor el van in­tézve az ügy. Már megfordítot­ta a kerékpárt, amikor benyi­tott a tehénistállóba. EMBEREK Egy középtermetű tehenész köszöntötte. — Jónapot, megismerem a tanár urat. A fiamat tanítja számtanra. A Jámbor Sanyit. Lenta kezet nyújtott, nézte a kérődző állatokat, majd azt kérdezte: — Haragszanak maguk a ta­nítókra? — Nem. Miért haragudnánk mi? — Mert a maguk elnöke ke­vesebb földet adott ki, mint amennyi jár. A tehenész vállatvont. — Az elnököt is meg kell ér­teni. Ránk bízták az állami tartalékot, aztán innen is, on­nan is lecsípnek belőle. Mife­lénk kevesebb a föld, mint másutt. A tagság is számonkér minden holdat... Lenta bámulta, hogyan dug­ja az orrát a csaphoz a tehén, s akkor egy ügyes szerkezettel megindul a víz. — Kimérik a takarmányt? — Pontosan. — Ebből nem csípnek le? A tehenész elértette a kér­dést és mosolygott. — No hiszen, akkor magun­kat csapnánk be ... megapad­na a tőgyük. — Azt hiszem, a tanítókkal is kár haragba lenni — mond­ta elgondolkozva és elbúcsú­zott. Az esetet levélváltás követ­te. Az elnök végül beismerte, hogy elvétették a mérést, de a tanítók erre az évre elégedje­nek meg annyi földdel, amit kaptak, majd jövőre ... Egy napon a számtantanár észrevette az öreget, kivel együtt voltak kint a határ­ban. Ott álldogált a kapu előtt, aztán verdeste a csizmáját a vaskaparóhoz. — Csak nem a padba akar beülni, bácsikám? Az öreg bajusza megrezzent, ez a mosolygást jelezte nála. — No, azt nem. Még egyszer végighúzta a talpat a kaparón. Tiszta csiz­mával akarta megtisztelni az iskolát. sendesen esteledett. A tőkék térdig sötétség­ben álltak már, de a karók hegye látszott még a nyugati ég világosságában. Gergely nyakán úgy lógott bánatos fe­je, mint egy veszni készülő inggomb, amire — látszólag — semmi oka nem volt. Pár nap múlva lehet szüretelni; a tőkék majd összerogynak a fürtök alatt, a présház rend­ben, a kukorica már otthon van és mégis... mégis .. vállán mintha valami keser­ves vénasszony lovagolt volna, időnként megsarkantyúzva a sanyargató gondolatokat. Ballagott, dülöngélt, s az ilyen értelmetlen dülöngélés- nek az a vége, hogy az egyén nekimegy valakinek. — Na! — mondja a valaki — föl akarsz lökni? — Elgondolkoztam... jó­estét! — Jó estét. Aztán csak álltak. Szép csendes este volt, hát álltak, mintha a tücsköket hallgatták volna, akiknek cso­dálatos őszi muzsikáját érde­mes meghallgatni. Végül az öregebb megszólalt: — Nem gyüssz be? — Bemehetek ... És elindultak a füves csa­páson a kis pince felé, amely­nek fehér falán egy kis ablak hunyorgott. A kulcs nyikkanás nélkül tárta fel az ajtót, aztán fellob­bant a lámpa s az öregebbik a tarisznyát az asztalra tette. Fekete T^ván: KÉT POFON — Nem ülsz le? — Leülhetek ... A tarisznyából két pintes üveg nyújtogatta nyakát és Ba­kó János mérgesen állította talpra az üvegeket, mert a ta­risznya dőlni kezdett. Gergő feje még mindig lógott, mint az érett napraforgó, ezért a házigazda keserűen mondta: — Ügy ülsz itt, a fene egye meg, mintha én ütöttem vol­na pofon a te lányodat és nem te "z enyémet. T-í át kár is lenne tagadni ez megtörtént! Csúnya dolog, s ezen nem változtat az sem, hogy János bácsi lánya ennek a bánatos Gergőnek a felesége volt, illetve ma is az, de ebben a pillanatban a szü­lői háznál tartózkodik és vál­ni akar. A nevezetes pofon óta pedig az após és a vő most ta­lálkoznak először. — Iszol valamit? — Ihatok — mondta Gergő — mert sanyarú lelkiállapota sehogy sem oldódott. Ittak, de nem koccintottak. — Aztán hogy vetemedtél arra, hogy megüsd az asszo­nyod? — A ménkű jobban tudja. Nekem jött, mint a sárkány. Azt mondom, nyolcra otthon leszek — hordóért mentem Bertók Jancsihoz —. aztán csak kilencre értem haza, tudja, milyen marasztalás ez a Jancsi... — Tudom. — Nahát. Tudja, söprűt fo­gott a Vera. Az após legyintett. — Ismerem a fajtáját... — Töltött újra és most már oda­ütötte poharát a vejééhez —, de azért pofoncsapni? ... ám­bár talán el lehetne igazítani a dolgot, ha nagyon akarod.., — Persze, hogy akarom, de — hogyan? Bakó János kiitta maradék borát és Gergőre nézett. — Ügy, hogy én itt most azonnal pofonváglak. Gergő elvörösödött, a hom­lokán kidagadt egy ér. Aztán fölállt. — Nem bánom! F bben az 'időpontban anya és lánya Bakó Vera a sublódban rakosgattak és szóltak is egymáshoz, meg nem is, mert a pofont már öt- venszer meghányták vetették és Vera már szívesen vissza­ment volna Gergőhöz, de any­ja nem engedte. — Gyüjjön ide a híres! De azt megemlegeti... Csak én- velem kezdjen ki. Vera hallgatott, egy szép kis régi pruszáik akadt a kezébe s azt nézegette. — Vedd fel! Vera belebújt a pruszlikba I I és — ezt meg kell vallani —| a tükör ragyogó szépségben! mutatta meg a pár hetes me-j nyecskét. Az anya szeme büsz-J kén csillogott. : — Most látna meg az a fél-S nótás Gergő, de táncol az| még bagóért... ‘ Gergő a szavakat nem hal-1 lotta, de Verát igenis látta, f mert közben megérkeztek és az ablakban leskelődött; ám­bár táncolni nem táncolt. } — Jó estét — lépett be Ba-| kő János és szigorúan nézett. — Hát ti itt maskaráztok? Vagy» lakodalomra készültök újra? j Az öreg Bakóval, ha pincé-j bői jött haza, nem volt taná-| esős kikezdeni, ezért az asz- szonyok hallgattak, de a lako­dalom említésére Vera szemét elfutotta a könny. — Hát hiszen, ha neked nem jó az a Gergő... — mondta apja — akkor meg mit szipá- kulsz? Visszamégy hozzá? — Vissza hát — lehelte Ve­ra s tenyerébe hajtotta arcát, mire az öreg diadalmasan ki­vágta az ajtót: — Gyere be, fiam! Tlyen esetekben a rész- letekkel nem érdemes foglalkozni. A fiatalok egyedül maradtak, csak Bakó János lé­pett be később és megbökte a lánya vállát, mert háttal ült és Gergő ölében. — Csak még azt akarom mondaná Vera, hogy a pofonra ne legyen gondod, már megad­tam. — Hanem küldöttségbe- jöt­tem az igazgatóhoz... merre találhatnám? A fiatalember felvezette az emeletre. Dénesi szemüvege megugrott az orra nyergében, amikor meglátta az öreget. — Mi jót hozott, Antal bá­csi? Az csak nézte az igazgató asztalán heverő tatár kopo­nyát, kis késedelemmel vála­szolt: — A paradicsomot szed­nénk ... — Az derék dolog. Az öreg bólintott az igazgató szavaira, mint aki dicséretnek veszi. — Csak hát kevés az ember... — Az baj — mondta kurtán Dénesi és úgy tett, mintha az irkalapra helyezett bronzérme kötné le a figyelmét. — A szövetkezet vezetősége úgy gondolja, hogy éppúgy, mint tavaly, az iskola segíthet­ne... Az iskolaigazgató keze meg­rángott és az érem legurult a padlóra. — Hogy képzelik maguk? Antal bácsi csendesen felel­te: — Hát úgy, mint tavaly. — Innen senki sem megy! Dénesi ezzel hátat fordított az öregnek és a könyvespolc­hoz lépett, mint aki befejezte a tárgyalást. Miután az öreg nem moz­dult, Dénesi leemelt egy köny­vet, s halkan, mintha magá­nak mondta volna, megszólalt: — A maguk elnöke más fa­luból jött, meglátszik, hogy nem hozzám járt iskolába ... Lenta közbeszólt: _ Igazgató úr kérem, mégis s egíthetnénk - szövetkezetei . . Dénesi szemöldöke a homlo­kára szaladt: __ Úgy beszél, mintha nem i s magával járatták volna be az egész határt, i — Mit mondjak a vezetőség­nek? _ kérdezte most a kül­dött. Dénesi előrejött, s szemébe nézett az öregnek. — Tudja mit, ha a maguk elnöke idejön hozzám és bo­csánatot kér, akkor talán. Antal bácsi bólintott. — Megértettem. Lenta délben hazafelé ment, amikor az új víztoronynál szembetalálkozott Jámbor Sa­nyi apjával, a tehenésszel. A férfi megállította. — Most én kérdem a tanár urat. Haragszanak a Békére? A tanár bólintott. — Áll a háborúság. A tehenész megcsóválta a fe­jét. — Makacs ember mind a kettő. Ott voltam az irodán, amikor Antal bácsi közölte az elnökkel a feltételt... No, olyan lett ettől, mint a rák. Büszke ember nagyon a mi el­nökünk. — A mi igazgatónk is — tet­te hozzá Lenta. — A paradicsomot meg ott eszi a fene — morgott az em­ber. — Miattuk. Mentek volna tovább, ki-ki a maga útjára. A tanár azonban visszafordult. — Mondok valamit. Kihagy­hatnánk őket... Az elnököt is meg az igazgatót is. — Ott az utcán meg is beszélték a tak­tikát. Dénesi csak akkor tudta meg, hogy a számtantanár a háta mögött megszervezte az is­kolát a paradicsom leszedésére, amikor a gyerekek és a tanítók vasárnap kora reggel már ki­mentek a kis erdőhöz. Méreg­be gurult, kölcsönkérte a pati­kus kerékpárját és öregesen, de azért kemény elszántsággal hajtotta a pedált az enyhe emelkedőn felfelé. Az elnöknek is vasárnap szóltak, hogy megérkezett a se­gítség a paradicsomszedéshez. Délelőtt még dolga akadt a kőművesekkel, aztán motoron elindult ő is a határba ... Egy kerékpáros alakot pil­lantott meg, aki nehezen, las­san haladt a keréknyomon. Dudált, aztán kikerülte a ke­rékpárost. Hajtott volna to­vább, de ki tudja miért, hátra­fordult, és észrevette az isko­laigazgatót. Fékezett, s aztán leszállt a masináról. Dénesi odaért. Ügyetlenül, fáradtan állt meg, aztán nézték egymást. — Hát... — kezdte az el­nök — köszönöm, igazgató úr. — Mit köszön? — meredt rá Dénesi. — Az iskola segítségét J.. azt köszönöm. Az öregember felkapta a fe­jét; már a nyelvén volt, hogy a számtantanámak köszönje az egészet. De nem szólt semmit. Az elnök pedig azt mondta: — Oda tehetné a biciklit a pajtához, igazgató úr, aztán együtt mehetnénk a motoron... úgy könnyebb. — Együtt? — tűnődött Dé­nesi, s aztán bólintott. — Me­hetünk. A motor megugrott, s mi­vel más kapaszkodó nem volt, az iskolaigazgató kénytelen volt hirtelen megfogni az el­nök vállát. Az meg mondott valamit, de nem értette, mert ezek a kétszázötven köbcentis motorok erősen tudnak zúgni.

Next

/
Thumbnails
Contents