Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
»*^^»»*a^|«^^^yyyyyyyyyyvvyyyyyyyyyyyvwvvwvwn CSERES TIBOR: AMIKÉ SZÜLETNI KELL A kisértés szele először a kőbástya tövén suhintotta meg Károlyt. Valami terhet cipelt a présház felé, s még az út meredekje előtt pihent egyet. Ledobván terhét, ráült, hátát a köveknek támasztotta, egyszerű arccal s nagyon egyszerű gondolatokkal. Akkor haladtak el fönt, a bástya fölött, s hallotta az emberek beszédét a budai zöld- rőL Mint ablakok köré zárt darázs, csakis az az egy dongott fejében, hogy a budai zöldre odafönt nem került sor novemberig. Egy szuszra tette meg a kapaszkodót, s csak a felső út sarkán zuhintotta le terhét. Ez az út kőhaj ításnyira Kár oly ék kicsi présházához ért, és ez szegte be amarrafelé a gazdagság szoléit, amelyet kerítés helyett már itt csak a budai zöldek hadrendje védett. Állt s kapkodta a levegőt Károly, akár az apja, belehu- nyorgatott az októberi napba, s a tó felé tüsszentett, mely mostan egész nyáriasan világított. Lelépett a tőkék közé. A harmadik-negyedik sorban vette észre: »Csak a fejem látszik ki«. Lépett még kettőt, s lehajolt, csípett erre, csípett arra. Egy-egy szemet minden fürtről. S arra gondolt: »Most egyáltalán nem látszom ki.« És : »Csakugyan érni kell ennek még egy kicsit«. Ilyen időjárással beérik az előbb is, mint ahogy gondolják ! Apjának nem szólt. Apjának, aki tekintély volt néhány éve még a hegyközségben, de mostan semmi. És otthon is semmi, csak öreg házpásztor : csirkét étetni jó, de hegyet járni gyenge. Családjukban örökletes volt a szegénység. Hetedíziglen, ti- zedíziglen s valószínűleg az idők kezdete óta. Csak néhány nap múlva mondta : — Választják a hegyközséget, apám! Magának benne kell lenni a vezetőségben ! Sok a zsivány a hegyekben ! Mondják a népek, hogy bezzeg, ha Károly bácsi vállalna valamit, mindjárt másképp lenne minden. Szóról szóra ezt szokta mondani az öreg magáról, amikor nem vállalt semmit a tavalyi, tavalyelőtti választások idején. S fia nerii tudott kitalálni semmi újat. De esztendő távlatából a saját szavai megfogták az öreget. Egyik gondolat nem előzheti meg a másikat. S a cselekedet sem kerülhet az elhatározás elébe. Beválasztották. Ifjú Károly szüretelgetett a magukén. Nem siette el a dolgot. Némelykor naphosszat csak böngészett a levelek alatt. Ha elborult az ég s a tó, megálltak, sőt visszavonultak a hegyet rohamozó szüretelők. S előnyomultak újra a bazalt- oszlopok felé, mihelyt kiderült az idő. Egyéb is történt. Akivel találkozott ifjú Károly, szóba vegyült azzal, holott máskor magának való, hallgatag : — Bűn-e poharanként mérni a saját termésű bort úton-út- félen s dupla áron ? Feleltek neki így is, úgy is : Marhaság, hogy bűn ! Mindenki azt csináljon a borával, amit akar ! Hát még, aki bort csinál ! Óraszám el tudott Károly egyféle dolgon töprengeni. Például, hogy ebbe a kádba pontosan mennyi fér bele. Szőlőből, cefréből és mustból. Külön-külön. Aztán a cukor. Várt az úton, hogy jöjjön valaki. — Ha savanyú, mondjuk a bor. Mennyi cukrot szabad beleolvasztani ? Amíg nem veszik észre ? Az mindenkinél más ! Van, aki az édesért bolondul ? Csak apját nem kérdezte Károly. Mert az öreg mindenkivel haragot tartott, akinél öt kiló cukornál többet lehetett sejteni. Bárkitől, csak az öregtől nem ! Mindenki elítélte a cukrot, de Károly most már látta, hamisak az emberek. Egyedül az öreg nem. Sajnos, neki meg nincsen igaza. ^Merthogy a bűnösök tiszta, sőt módos ruházatban járnak, még dologidőben is. Lelkiismeretük pedig nyugodt. Egy napra eltűnt, neszét vette az öreg. Valami távoli ismerősökhöz ment, s egy kézikocsival érkezett meg a felső úton, a présházhoz. De erről sem beszélt vacsoránál. Eezkben a napokban teljesen megnémult ifjú Károly. Számba vehető új gondolatai nem támadtak. Valószínűleg a cukor, meg a poharazásból nyerhető dupla árak foglalkoztatták. Vagy semmi. Az is lehetséges, pincézés idején. A következő éjszaka, holdkelte előtt s holdlemenetelig, egy kutyaszorító zsákutcában feltaszítva egy kézikocsi állt s rajta a kád. Nem messze a gazdaság zsendülő budai zöldjétől. Páros vödörrel görnyedő alak járta öt éjjel a budai zöldet a holdfényben. Senki nem látta, csak a csikorgó vödrök árulkodtak. A fennebb lakók emlékeztek a csikorgásra s a hozzáképzelt alakra. Október utolsó napján érték el a szüretelők a felső utat. Üresen maradt puttonyuk aznap. A felügyelő meg káromkodott, szinte repedt a vakolat odafent. Már akkorra behegedtek a fürtök kocsányhelyei, s a nyomot eltiporták a munkások, amely árukodhatott volna. Estére azonban a hegyközségi tanács elé kerül a felháborodás. Nem akart elmenni az öreg Károly, de a fia végül megharagudott: »Hát akkor mi a fenének biztattam fel magát, hogy vállaljon széket a tanácsban?« S öltöztette apját s tuszkolta. És megvárta, míg hazaérkezik az öreg, pedig koránfekvő. Éppen, hogy nem ment viharlámpással elébe. Leste a hírt a fiú, sürgető mozdulatokkal, míg vetkezett az apja. — Holnap fináncokkal végigjárjuk az összes pincéket. Vitatkoztak. Minek ezen any- nyit vitatkozni. Majd elmond mindent az illat. A budai zöld. Ennyi az egész. Nyugodtan jött haza s mégis nagyon felingerlődött az öreg. — De én magam tekerem ki a nyakát! Annyit mondhatok A szegénység beszél belőle, melyre most halálosan büszke volt. Hiszen egyedül ő beszélhetett odabent a gyűlésen tiszta szívvel és hévvel. Csak amint lefeküdt, hallgatott el, s azt sóhajtotta. — Kell is nekem ez a sok izgalom. Ifjú Károly erre is csak biccentett, s eloltotta a petróleumlámpát, s kiment a holdta- lan éjszakába. Apjának másnap úgy kellett elképzelni az éjszakát, mintha maga járt volna fia helyett. S ezt csakis úgy tehette, hogy ismerte gyermeke elméjét. Esze járásának azt a szokását, hogy egyik gondolat soha nem előzheti meg fejében a másikat. Kereste fiat. a pincében, ahol hetek óta nem járt, mert különösen izgatták a kongó vagy kotyogó hordók éppenc szüretkor. A pincében első meglepődése az volt, hogy tele találta a nagy hordót, sőt az egyik kicsinyt is. S a másik ... igen az útban a lejáró lépcsőjén szabálytalanul hevert, mintha valami baj történt volna vele. Lucskos a bel. seje, még párázik a musttól, a murciszagtól. A must! Követni tudta hordó nyomát. Egy dűlőn, nem messze lefele akart menni a hordó. Aztán meggondolta magát. Nem ment tovább, kiadta a nedvét. Vagy önként, vagy muszájból. Ott a dűlőúton egy kicsit beljebb, más földjén, nyálkás illatozó, émelyítő paplan: must-i sár. Három ember kellett volna' hozzá, hogy eddig is eljusson ez a hordó. Csuda, hogy egy ember csinálta. De mért nem csukta be a pincét? S vajon hová akarta dugni a hordót? Nézett le az öreg a diilőút mentén. Az éppen egy sűrű nádasnak szaladt. A délutánnal alászállt azc öreg. S bár a nádat nézte, gon- J dolta, otthon találja a fiát. Egy kései sporthorgász evet zett arra, ő mentette ki a ná-f dasból. a nádas előtt való hínárból Károly fiút. Nyakig^ érő mélyből a testét. Ha beleesett volna valahonnan a vízbe, ki kellett vón lábalnia. A boncoló orvos viszont azt magyarázta: csuda, hogyan kerülhetett csónak nélkül a nád elébe, akkora sérvvel mintha hegyet emelt volna meg. Emiatt hát gyilkosság iránt is nyomozták a nádast. Megmagyarázhatatlan volt az egész halál, mert szeszt, semmit sem találtak a szervezetben. Egyedül az öreg Károly értett valamit. Ö is csak azért, mert örökletes jogon szegénynek születvén, hitte, hogy még a gyanút sem szabad túlélni. Hogy mindhárom hordó megtelt néhány napra, attól még utólag is megrendült. Mást nem tehetett, a pincét nyitva hagyta, s a kulcsot sem hozta le. A vizsgáló bizottság egyébkent nem indul el útjára a határozat szerint. Megmagyarázták a szakértők: a budai zöld mustja semmiben sem különböztethető meg a másféléktől. Különösen, ha van annyi esze a tettesnek, hogy még be is cukrozza egy kicsit. Ártatlan embert pedig nem szabad bajba keverni. LENGŐ FÉNYMIDAK címmel jelent meg Berták László, Makay Ida és Galambosi László verseskötete a Jelenkor—Magvető Kiadó első köteteként. A három fiatal költő most lép kötetben először a nyilvánosság elé, eddig folyóiratokban, napilapokban publikáltak. A kötetből most a nagyatádi Bertók László három versét mutatjuk be olvasóinknak. EGY ÉV Egy évgyűrű, egy ránc, a tüdőn egy árnyalattal több nikotin, pár rakéta a sajgó űr ívén kívül-belül a szem határain. Napok, amiknek csigaházát gyalogutakon araszolva segítetted hittel előre, s elszálltak eggyé sokasodva. Tizenöt új ház faluhosszat, gömb-víztorony a konzervgyárban, lakodalom, — öcséd megnősült —, és vér, megint vér Afrikában. Birodalom, melyből kijöttél, s csodálatosan bennmaradtál, térképén megtalálhatod még magadat, aki tegnap voltál. Egy lány pilléző hóesésben, ki csókjaidhoz száját» adta, s míg eltűnik a fordulónál, szíveket rajzol házfalakra. (fpdlw játszik Mezítláb, térd fölé fogott szoknyában vizeimen csobogsz. Felhő játszik a tiszta holdvilággal: közeledsz, távolodsz. Csak kinyújtóznék és megfoghatnálak, látod, de egyszerű? A víz-fenekén ringó holdvilágra gyűrűzne hét betű: Enyém vagy, ennyi, megzavarosodna a holdas víz kicsit, s partra simítaná a hullám fölfogott kis szoknyád ráncait. HUSZONÖT NÉNI Fekete varjak bokra hullott a faágakra. Huszonöt öreg néni szerelmünket beszéli. Innen alulról nézve: gombok az őszi égre. Ülnek huszonöt széken, kabátot varrnak éppen. Szürke az égi mente, országút is lehetne. Ránkpróbálják naponta, kezükben régi minta. Nagyapám ilyent hordott, zörögnek rajt a gombok. S mert bő vagy szűk lesz mindig, elbontják, újrakezdik. Ballag az ősz a tájban varjúgombos kabátban Él a huszonöt néni: szerelmünket beszéli. KXXXXXXXXX>D0CX50000000CO0CxD00000O0000000000000C XXXXXXXX500000000000C APRÓHIRDETÉS •• ff jV/Tária az éjszaka égzen- gésre ébredt, zápor vert, hűvös lett egyszerre, fázott. Nehezen aludt el ismét, s akkor elhatározta: írni fog agy házassági hirdetésre, hiszen nagyon régóta önálló, független nő, magányos madárka »A férfi eljött egy délután |a megbeszélt helyre — mesélte később. Amint benyitott a kis cukrászdába és megállt a kis asztalok, romlandó édességek és szépségek, induló és múló szerelmek felett, tétován, a 182/42-es, vagyis az a férfi a városban, aki megértő szívet keres és 182 centi magas és 42 éves és most itt keresi azt a lelkiekben gazdag, intelligens elvált vagy özvegyasszonyt, aki... — hogy ez milyen mulatságos volt! Barátnőmmel együtt nevettünk, de csak magunkban, hogy a nagy darab, mamlasz ember — pulykavörös volt a nyaka és kopaszodott is, báván állt... — Megsajnáltuk. Barátnőm felállt, odalépett hozzá és hadarta a megbeszélt szöveget: A sokat csalódott szív?« Ö komolyan válaszolt: »Igen asszonyom, önt keresem?« Én csak kalauzolom — mondotta, jöjjön; a barátnőmről van szó. Aztán leült hozzánk. Mi lányok hallgattunk, ő pedig beszélt megállás nélkül. Gyorsan beszélt, mint a csőd előtt álló kereskedő az utolsó üzletnél, amellyel, ha sikerül, fennmaradását, életét biztosíthatja, ha nem, akkor húzhatja a rolót lefelé. Hogy mi a foglalkozása, ne kérdezzük, önálló ember, maga küzdötte fel magát, komoly, fontos pozíciót tölt be. Házasember, ezt rögtön megmondja őszintén, s reméli, ezt kapja viszonzásul is. Külön élnek, a válás már elindult. A felesége nem értette meg, mindig csak legyintett, ha lelkiekről esett szó — márpedig számára legfontosabbak á lelkiek, a szellemiek. Mert ő művészlé- lek, nem kér mást, csak megértő, meghallgató szívet. Így beszélt, aztán megkérdezte: Szeretem-e a zenét? Mert ő, bevallja — nem akar semmit sem elhallgatni —, néki szenvedélye a zene. És választ sem várva, folytatta: a zene vigasztal, a zene minden. Ö már zenét is szerzett. Most egy emberhez jár, aki kottaírásra tanítja. Ugyanis az ő lelke csupa zsongás, csak le [kell kottázni. És elővett egy hangjegyfüzetet: csak az első I munkái. Mit szólok hozzá? Hát mondhattam mást, mint ami az igazság; »Nem értek hozzá, nem érdekel, botfülem van kérem!« Megmerevedett egy pillanatra, kigyúlt az arca és gyöngyözni kezdett a homloka. De aztán kapkodva magyarázkodott: nem számít, attól még én igen jó feleség lehetek. Mivel néki ez a szenvedélye, mert ő egy ilyen művészlelkületű ember, ne gondoljam, hogy az életet csak elvontan, szellemiekben látja, szeret szórakozni, kirándulni is, hát én szeretek-e? Nem bírtam tovább, igennel válaszoltam. A randevú végén oly biztos lett a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: legközelebb is találkozunk, ugyanott szombaton délután, abban az órában.« — Hát nem mész el? — kérdeztem Máriát. »Elmegyek, de hidd el csak azért, mert nincs más dolgom, nevetni, mulatni fogok. Tudod, hogy mi mindent össze tud -y ilyen ember?« őbányai György
