Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-23 / 223. szám

Szerda, 1964. szeptember 23. 3 SOMOGYI NÉPLAP HÉTKÖZNAPI GONDOK G ifié kén \§&s, hafáráHomás A hétköznapokat fekete be­tűk jelzik a naptárban. Szí­nessé a napi feladatok teszik. Szürke hétköznapjai csak a tétlen embereknek vannak. o —Akik nálunk végeztek, va­lamennyien másutt kerestek munkát. — Bakter László, a fiatal kovácstanuló mondja ezeket. — Ha végzek, én is elme­gyek. Hangjában eltökélt szándé­kot érzek. Olyat, amit már nem változtathat meg az em­ber. — Miért? Mi okozza, hogy Somogyszobon már a harma­dik felszabadult gépésztanuló köt Útilaput a talpára, s pró­bál szerencsét másutt. — Kevés a fizetés. — Másutt többet keresnek? — Azt mondják. Itt még nem maradt meg senki. Érdekel, mégis mennyit tud megkeresni egy szakmunkás Somogyszobon. A választ Pintér Ilona adja meg. öt is a tsz taníttatta. A kertészetet irányította, aztán egy szép napon búcsút intett a szövetkezetnek. Nem ment ei a faluból, otthon a ház kö­rül dolgozik. — Ezer forintot ígértek, de csak felét adták volna meg pénzben, a többit munkaegy­ségben. — És ez baj? — Nem baj, de miért tesz­nek különbséget a fiatalok között. A baromfiaknál van egy lány, annak mind az ezer forintot kifizetik pénzben. — Céljai? — Beiratkoztam a kertésze­ti technikum kihelyezett leve- léző tagozatára. Azt szeretném elvégezni, s talán én is el tu­dok majd valahol helyezked­ni. Kicsit úgy éreztem, mintha másutt mindenütt jó volna, csak otthon nem. Szülei a fa­luban élnek. Anyja a tsz-ben dolgozik, s valami különös erő vagy vélt sérelem mégis más­felé tereli. Másutt próbál bol­dogulni, de még vár, s ez szürkévé teszi a hétköznapo­kat. o — A fiatalok a mi gond­jaink — így nyilatkozik Hosz- szú Sándor tsz-elnök. — Alig egy hónap alatt közel negyven vagon burgonyát, tizenöt va­gon répát kell kiszedni és el­szállítani. A szedés még csak megy, de a szállítás az nehéz lesz. A tsz-ben hat olyan em­berünk van, akire a rs~ nál lehet számítani. De dig? Két-három év múlva is kiöregszenek. Fáradt ember a tsz-elnök. Az egész gazdaság nehézségeit szeretné elsorolni. — A fiatalokat mi is meg­próbáltuk itthon marasztalni. Nem ment. Az idősebbeknél nehezen boldogulunk. Szorgal­masak ugyan, de nem bírják már az erős munkát. Meg az­tán ha jön a szüret, akkor sokan inkább a szőlőben töl­tenek két-három napot. Nehe­zen megy nálunk a munka. Akadozik a dohányszedés, mert lassan készült el a pajta. Egész tavasszal nem tudtak a tízholdas dohánypajtára ná­dat szerezni. Most sikerült, de már késő. A dohány érett, kénytelenek voltak szalmával lefödni. S ha meghozzák a ná­dat, addig áll majd, amíg le­simítják a dohányt. Mert nem lehet most már fölötte dolgoz­ni. A munkaegység viszont rá­ment a szalmafödélre is. — öregek az emberek, ke­vés a munkaerőnk — mondja az elnök. 1120 hold szántóterületen gazdálkodnak a somogyszo- biak. Minden tagra jut csak­nem 13 hold megművelésre váró föld. Sok ez még a gé­pek mellett is. Ezért mondta Kovács Sándor agronómus: — Legtöbbször késünk a munkával. Most például nem tudjuk szedni a burgonyát, pe­dig sürgős volna. Itt a paradi­csom meg a dohány, s ez le­köt minden erőnket. De hol van a falu? A tsz- ben csak nagyon kevesen dol­goznak. Azok is főleg idős emberek. A választ a statisz­tika adja meg: Somogyszob­ők nak csaknem 1600 felnőtt la­kosa van. A vasútállomásról négy irányba futnak a vona­tok, s reggelenként Balaton- szentgyörgyre, Gyékényes felé. Nagyatádra, Kaposvárra szál­lítják a munkaerőt. Csak Ka­posvárra — nem hivatalos adatok szerint — 250-en jár­nak, több mint a tsz nyilván­tartott tagjainak a száma. Sok munkást foglalkoztat az erdészet meg a szomszédos ál­lami gazdaság is. Ezek a vezetők gondjai. S a tagoké? Az elsőt, akit megkér­deztem, Kakuszi Józsefnek hívják. Csontos kezű, nyílt tekintetű ember. — Kevés az emberünk, nem győzünk a munkával. Nincsen- nek fiatalok, innen mindenki elmegy. — Mióta van ez így? — Kezdetben megugrottak, azóta folyvást mennek. Van itt olyan ember, aki nekünk hagyta a húsz hold földjét, s elment. Kiöregszik a gárda. A legfiatalabb is elérté már a 46 évet. Az én fiam is elment, de az más. Azt úgy vitték el. — Hová? — Agronómusnak. Csákány­ban a tsz főagronómusa. Azt mondta, ezt tanulta, ebből akar élni. Kár, hogy sokan még nem így gondolkodnak. Hétköznapi gondok. Kiseb­bek, nagyobbak, emberek éle­tét nehezítik meg. Megoldásuk sokszor akadályba ütközik, de mégsem megoldhatatlan ... Ontják, okádják a füstöt a jó öreg gőzmozdonyok, bele­hullik az apró korom az em­ber hajába, nyakába, szemé­be, huzamosabb itt-tartózkodás után pedig még a dereka táján is talál belőle a ruha alatt. Gyékényes, határállomás. Van mit látni ezen a csomó­ponton. Toronyi László szakszerveze­ti titkár — millió munkája mellett — időt szakít rá, hogy bemutassa állomásuk életét, beszéljen gondjaikról, terveik­ről. Sétálunk a vágányok között, mellettünk szerelvények húz­nak el látszólag minden cél nélkül. — Kinőttük már ezt az ál­lomást. Egy év alatt 114 száza­lékkal nőtt a határforgalmunk — mondja az adatokat. A Pé­csi Igazgatóság területén Gyé­kényes a harmadik legnagyobb vonatindító állomás: naponta 15—17 szerelvényt is útjára bocsátanak. Tranzitforgalom­ban 150—200 kocsi jön be az országba, és ugyanennyi indul Jugoszláviába. Egy éve még csak egyetlen személykocsi ha­ladt át a határon tizenöt-húsz utassal, ma pedig nem ritka a négy sem a kétszáz-kétszáztíz turistával. — És ez a rendszertelen vo­natmozgás? — mutatok a vá­gányokon szanaszét álló szerel­vényekre. — Ennek a következménye. Nem tudjuk hol tárolni a ko­csikat. És jöjjön, mutatok va­lamit — invitál az 1-es számú őrház felé. Most már csatla­kozik hozzánk Zámbó Tibor, a csomópont párttitkára Is.* — Kercza Imre HAZAFELÉ A MEZŐRŐL g52SE5HSHSBSE5HSHSE5Z5H5ESZ5Ebci5ESí!S25FE2Scl5Z5Z5H5EScl5?5ESH5E5HSE5ESclrri5'H1J?5r hí r?SFS252SE5ZScL5ESHSHSH5E5H5HSHSHSESH5aSE cA tfőlyó öreg barátja Úgy lépésnyire a fűzfáktól -*-1 a mélybe szalad a part. Távolabb fehér tarajokat vetve örvénylik a víz, itt, a mély part oldalában piszkos­barna színt játszik. A meder a tenyerére vette a leapadt fo­lyót, játszik vele, küldi zátony­tól zátonyig. Keresem a vízparton az öreg halászt. — Az előbb ment el a Pali bácsi. Lerakta a varsákat, az­tán elment... Másnap újból keresem, né­hány hét múlva megint, de nem találom a legöregebb drá- vai halászt, a nyolcvankét éves Schneller Pali bácsit. A Sáncnál látták, a téli állón ko­ra délután volt, a Vöröspartról az imént ment el gyalog. Szívós öregember. Gyerek­koromban sokszor megcsodál­tam, ahogy valószínűtlenül hosszú póznáival, tempós, nyu­godt léptekkel a vízpartra ment vagy jött onnét. Fekete kalapot viselt a legnagyobb nyárban is, és egyszer olyan halat fogott, hogy csodájára járt mindenki. A Rinyán kötöt­ték ki a halat, a Bruckner vendéglő alatt csapkodott a vízben. Amikor kocsin elvit­ték, a földet söpörte hatalmas farokuszonyával a harcsa, olyan nagy volt. Később elfeledtem az öreget, gondoltam, nyugdíjba ment már. Néhány hónapja aztán mondta valaki, hogy a Pali bá­csi még mindig kijár a Drává­ra. Akkor határoztam el, hogy megkeresem. TDohár sörre térek a ven- déglőbe, ott ül egy asz­talnál. A széken mellette a fe­kete kalap, az asztalon a sörös­pohár. Mondom neki, hogy ke­restem. — Hol? — A Sáncnál. — A Vörösparton keresett volna, a Sáncnál reggel vol­tam. Egy kis hal volt a varsák­ban a Vörösparton, öt-hat kiló. Onnét jövök idáig gyalog, erre a pohár sörre. Bölcs, öreg ráncok szaladnak egymásba az arcán, a hegyes­re pödört bajusz valamelyest feloldja a nyolcvankét évet. Hetven éve halász. — Tizenkét éves voltam 1894-ben, amikor elmentem ha­lászinasnak Apatinba, a Kopá­csi-tóra. Apám rég meghalt már, hát elmentem halásznak. A Kopácsi-tó ott van a Drá­va torkolatánál. 'Tizennégy évig halászgatott azon a vidé­ken, akkor följebb költözött a folyó mentén, Barcsra. A községben most Halász Pali bácsinak ismerik. Hogy Schneller a neve valójában, kevesebben tudják. Ötvenhat év elég volt, hogy elfeledtesse az igazi nevét a községgel, s adjon egy másikat helyette: a Halászt. — Itt Barcson béreltem a vizet, egyedül jártam le a Drá­vára, fogtam a szép, nagy hala­kat. Volt egyszer egy kilenc­vennégy kilós harcsám is. Ak­kor még a gróf Széchenyitől béreltem a vizet, amikor azt a nagy harcsát megfogtam. Em­lékszem, a doktor Piszár ügy­véd jött arra, annak mutattam, hogy mekkora malac volt a harcsa gyomrában. Falánk ál­lat a harcsa, mindent megeszik, ami csak mozog a vízen. Az a kis malac nem tudom, hogy került a vízre, de meget­te a hal. Nevet. — Megfogom a harcsát, mert falánk. Amikor én még lejártam a Fekete-árokra, so­ha nem jöttem el onnét nagy harcsa nélkül. A Dráváról mindenki azt ' ' tartja, hogy kiismerhe­tetlen, szeszélyes és kegyetlen folyó. Vadabb a legszilajabb musztángnál, nem barátkozik, akár a szabadban született tig­ris. — Nekem barátom a Dráva — mondja az öreg halász. — Sokáig azt hittem, nem bará­tom, csak kenyéradóm, de be­bizonyította, hogy mégiscsak a barátom. Négy éve, március elején jeges volt a víz, ami­kor kimenten a ladikkal föl­szedni a varsákat. Huszonöt méterre lehettem bent, ami­kor valahogyan megbillent, a ladik, én meg bele a jeges víz­be... No, gondoltam, végem van, mert azon a részen nyá­ron is veszélyes úszni. De ki­jöttem, a parton tüzet raktak a többiek, megmelengettem magam, másnap már mentem halászni újból. Mást talán el­emésztett volna a víz, de en­gem elfogadott barátjának. Teli pohár söröket tesznek elénk az asztalra. — Viccelni is tud a víz, er­ről hallott-e?... — Viccelni? .., — De még mennyire! Szep­tember hónapban elvitte egy­szer a harcsa a horgomat. Saj­náltam, mert jó horog volt, és biztosan erős a harcsa, ha már az incsléges csapóhoroggal el­ment. Ez volt szeptemberben. Tavasszal, József-nap táján megfogtam a halat, de addigra egészen lesoványkodott, mert a horog még akkor is a szájában volt. De a feje ...! Hát akko­rát még én se láttam halnak! De egyet azért mégsem tud a Dráva: Pali bácsit nyugdíj­ba küldeni. Egyszer-egyszer sóhajt az öreg, jó volna pihenni — a Ha­tárőr Halászati Tsz-nél kilenc éve dolgozik, kell még a tize­dik a nyugdíjhoz —, de milyen a nyugalom a Dráva nélkül?... Pedig a Dráva szeszélyes, fiatalos folyó. Azt gondolhat­ná az ember, nem öregnek való. A z udvaron ott vannak a maga kötötte hálók, a fának támasztva a karcsú póz­nák, az öreg testben ott van a vizen töltött hét évtized min- densége, és ott van a Dráva, az öreg halász legjobb barátja. Csoda-e, ha egyiktől sem tud megválni...? Vincze Jenő t Nézze meg, milyen gyors mun­kát lehet végezni a kulcsos váltókkal... Mert Gyékényesen bizony még kézzel állítgatják a váltó­kat. Huszonöt percbe is belete­lik, míg egy beérkező vonat után újabbat tudnak fogadni, annyi idő elmegy az állítgatá­sokkal, a kulcsok egyeztetésé­vel. Hozzátartozik ez persze a biztonsághoz, benne van a vasúti »■tízparancsolatban«. Az 1-es őrházban Horváth György vezető váltóőr — »Vál­tóőr vagyok én csak« — le­gyint egyet. — Az ember valósággal fél szolgálatba jönni. Mindig a vo­natfogadó vágányokon kell to­latni, mert nincs más ... Az őrház előtt — »Valamikor egy kacsalábon forgó bakter- ház volt itt, olyan közel ment a vonat hozzá, hogy mindig le­csiszolt egy kicsit a falból; csak azóta van ez a rendesebb, amióta megnyílt a határ« — szénkupacok magasodnak, el­zárják a kilátást a váltókra; az őrnek mindig a sínek között kell ugrálnia, hogy lássa a helyzetet. — Messzire ellátok én, akár­milyen menyecske megy ott, de a közeli váltókról fogalmam sincs — mondja. Pedig a szénnek nem kellene itt lennie. Meg a fűtőházat he­lyettesítő mozdonytároló vá­gánynak se. Évek óta hitegetik már a gyékényesieket, hogy Zákányba kerül a vágány. A régi kavicsbányánál van vagy három-négyszáz méteres sín — »Jó gráci sín, az bírja a stra­pát« — meg két váltó is, nem használják semmire ezt a sza­kaszt, csak néha löknek rá egy-két roncskocsit. Mindössze kétszáz métert kellene költöz­tetni a síneket, és máris ké­szen lenne az új »fűtőházi« vá­gány. Tehermentesülne a gyé- kényesi állomás. Az emberek még társadalmi munkában is fölszednék a síneket, egyszer tettek is rá ígéretet, csak föl kellene eleveníteni. — Bizony nehéz lesz jövőre itt — mondja tört magyarság­gal egy mosolygós férfi. — No, János, hogyan látod te? — kérdezi Zámbó meg To­ronyi Ivan Kedmenectől, a ju­goszláv vasutak gyékényes! ál­landó képviselőjétől. — Ami most van Koprivni- cán meg Gyékényesen, az mind itt lesz. Koprivnicán van ti­zenöt vágány és az is kevés. Gyékényesen van kilenc vá­gány és az is kevés — magya­rázza. Arról van szó ugyanis, hogy májusban, az új menet­rend életbelépésével egyidő- ben Gyékényesen lesz a közös magyar—jugoszláv vám-határ­állomás; itt bonyolítják le majd az összes formaságot, az összes vizsgálatot. Ez is. szép példája lesz a két ország egy­re szorosabbá váló kapcsolatá­nak. — Az emberek, a vasutasok vajon bírják-e majd a többlet- munkát? — kérdezem. A tavaszi nagy hajrá idején, hallottam, szinte szöktek a vas­útról. — Most meg jönnek vissza — dicsekszik a párttitkár. — Még a hegyi betegség is eltűnik las­san — mondja a szüretre céloz­va. A segédhivatalban viszont kiderül, hogy a hegyibetegség ugyan nem, de az ideg és fizi­kai kimerültség szépen arat a vasutasok között. — Éppen most beszéltünk a főnök elvtárssal, hogy baj lesz, mert nem tudjuk kiadni a szabadságokat. Azokat a na­pokat — magyarázzák —, ará­két az emberek beteg kollégáik helyettesítése miatt nem vehet­tek ki. Bezárult tehát a bővös kör Az emberek a nehéz munka miatt megbetegednek; társaik kénytelenek helyettesíteni őket; a kétszeres munka miatt ők is harcképtelenné válnak, és így tovább. — És ha oda áll a dolgozó, hogy nekem a törvény biztosít­ja a szabadságomat, akkor mi lesz? — szegezem neki a kér­dést a párttitkámak. Nem éri váratlanul. — Akkor jön az agitáció. Hogy mit jelent az, ha még kevesebb embernek kell elvé­gezni a sok munkát, meg mit jelent az, hogy a kocsiállásért esetleg sok ezer svájci frankot kell kifizetnie az országnak. — Megértik ezt az emberek? — Eddig megértették ... De a helyettesítő létszámot min­denképpen biztosítani kell. így mondom: kell, mert amit mi csinálunk, az csak kínlódás. — Ráadásul itt az őszi csúcs- forgalom — és alig hangzik el ez a mondat, máris a közgaz­dasági fejtegetések kellős kö­zepében vagyunk. Hogy meny­nyivel növekedett a tüzelőfor­galom; persze, mert ma már falun is szénnel fűtenek; a tus- kókat viszont benne hagyják a földben; micsoda kár azért _a sok ezer köbméter fáért; pe­dig az ég csak igazán. Mire a beszélgetés végére érünk, búcsúznom is kell: nemsokára indul vissza a vonat Kaposvárra. A váróteremben diáklányok hajolnak könyveik fölé, három katona pedig rög­tönzött gitárkoncerttel próbál hangulatot kelteni. Vonatok jönnek, mennek. Száll a füst, az alkonyi szél megkeveri, magasba kapja. Megszólal a hangosanbeszé­lő: személyvonat indul Csurgó —Somogyszob—J ákó—Nagyba­jon—Kaposvár—Dombóvár fe­lé. Az őrházban most egyeztetik a váltókulcsokat. Mindjárt szabadra vált a sze­mafor. Polesz György Tegye szebbé otthonát D I V j lllllit; D i IIBBppB v A :: IreMaM m 1 * :■ vl: A T : .ítLÍ&í.iS/* ASW c" ■ O (■Kép 0 S s GALLON CSIPKEFÜGGÖNNYEL (3616) Kapható a földműveosxővetkexeti sxaküxletekben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents