Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-16 / 192. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. augusztus 16. Broddén, a sokgyerekes napszámos — nem is olyan régen persze még zsellér volt ő is —, nyaranta az erdőre járt. Nyírfát döntött, ezzel elég tűrhetően keresett. Egyik nap, kora reggel, felnézett az egyik nyírfára s annak ágán kirajzott méhcsaládot pillantott meg. Ügy megörült, hogy még a baltáját is kiejtette a kezéből. Broddén jól ismerte a zsellérmunka egyhangú ritmusát, a napszámba járást jobbnak érezte, úgy gondolta, többet végez," mert maga határozza meg, hogy mit csinál. Látta a rnéheket s arra gondolt, hogy itt az alkalom, ezt nem sza- laszthatja el, éppen eleget elszalasztott eddig, most megkönnyítheti az életét. Be kellene fogni a rajt. Eay méhraj nagy érték, többet keresgetne vele, mint a favágással. Egyáltalán nem értett a ménhez. Az ötlött eszébe, hogy zaszalad, hoz valamit, nibe belerázzá, otthon az- '.n egy kaptárba rakja a saládot. Hazament. Több mint egy rányi útja volt hazáig. Ottón elmagyarázta az asszonyrak, hogy rnéheket akar befogni, kellene valami, amiben elhozhatja őket. — Inkább dolgoznál — mondta az asszony —, mint 'vénekkel lopod, a napot. Fargo vagy, nem méhész, mit •tesz a méhekhez... De Broddén csökönyös volt. — Ha már ennyit gyalo- iltam, csak hazahozom őket. y ócska zsák is megteszi. \z asszony ellenkezett. — Mit tudod, hogy kié az raj. Majd jön, aztán köve- ii rajtunk a gazdája. — Az erdőben — mondta -oddén — akárki befoghatja rnéheket. Ritkán jut az bér szerencséhez. Adjál yorsan egy takarót. — Nincs nekem takaróm — nyakaskodott az asszony. — Jó lesz az a háló a lámpáról, legalább lélegzeni tudnak benne a méhek. Levették a hálót a szobában lógó rézlámpáról, Broddén a hóna alá csapta s indult vissza az erdőbe. Tanácstalanul állt a méhraj előtt. Soha sem volt méhekkel dolga, rettenetesen félt is a szúrásuktól. A nyüzsgő go- molyag valósággal megbabonázta. Látta a bajtársiasság- ra, önfeláldozásra és erőszakra épült köztársaságot, a zümmögő tömeget, a családi kapcsolatok mintaképét, és félt tőlük. Mégis közelebb lépett, úgy figyelte őket. Eszébe jutott, hogy a méhek rajzanak, és akkor neki már több családja lesz. Hallgatja majd, hogy saját méhei hogyan zümmögnek a virágos réten. Ez lesz a nyári napok legszebb muzsikája. Akármerre jár, láthatja a méheit, ahogyan előtte röpködnek, szorgalmasan átkutatják a A MÉ mezőt, megnéznek minden virágot, aztán nehézkesen fel- szállva viszik a terhüket hazafelé. Broddén a nyírfához lépett. Nagy óvatosan, egész idő alatt reszketve, hogy megtámadják, sikerült a lámpahálót a zümmögő, szőrös, barna gombolyag köré tekernie. Hirtelen ráeszmélt, hogy a fűrészét nem hozta el. Otthagyta a fátylat az ágon, fűrészért rohant. Sokáig tar-, tott, amíg nagy óvatosan le- íűrészelte az ágat. Csurgott róla a veríték. Bármennyire vigyázott, akadtak méhek, amelyek kiszabadultak a há_ lóból, ezek ott keringtek körülötte. Hallotta valamikor, hogy anya nélkül semmit sem ér a raj. Hallotta azt is, hogy egy ember a döglött ökörről felszálló dongók csapatát méhcsaládnak nézte. Az ő méhei persze nem dongók. Értékes kis állatok, benépesítik majd a virágokat. Végre a méhraj legnagyobb része az átlátszó tüllhálóba került. Broddén elindult hazafelé, alaktalan zsákmányával. Vajon az anya henne van-e ? Hallotta, hogy az anyának a rajban kell lennie, mert másképp a méhek szétröppennek, hogy megkeressék. Aztán azt vette észre, hogy egyre több kiszabadult méhecske zümmög körülötte. Ingerülten röpködtek a szeme körül, duruzsoltak a fülénél. Hirtelen meleget érzett a karján, egészen a könyökéig. tAzt hitte, hogy az anyagot jól összekötötte, de úgy látszik, a méhek utat találtak belőle. A zsák ugyan tele volt, de kívül is méhek mászkáltak rajta. Irtózva gondolt arra, hogy a kabátja ujja alá másznak. Eldobta a zsákot. A méhek kezdtek a kabátujj alá mászni. Bénán állt, várta, hogy megszúrják. De nem szúrtak. Ügy rázhatta le őket, mint szőrös, szárnyas magvakat. Arra gondolt, hogy abbahagyja. Leült egy tuskóra és majdnem gyűlölettel nézte a rnéheket. Meg-megállt, aztán újra felvette a zsákot és továbbment. Majdnem este volt, amikor hazaért. — Itt van a méhraj — mondta és a konyhaasztalra tette a zsákot. — Vidd ki, vidd ki ezeket a férgeket — kiáltotta az asz- szony undorodva —, azonnal vidd ki... — Éjszaka itt kell maradniuk — mondta Broddén —, kint elviheti őket a róka. Most már este van, de kora reggel csinálok nekik kaptárt. Hiában sopánkodott az asz- szony, Broddén a méhrajt a rácsos konyhai állványon hagyta. Jól betömte az ablak hézagait és a kályha apró lyukait, nehogy az anya megszökjön. A függönyöket lehúzta, mert azt hallotta, hogy sötétben egy egész napot is átalusznak a méhek. A rajzó méhek mámorosak, se nem esznek, se nem isznak. Broddénék a szobában aludtak. Broddén biztos akart lenni a dolgában. Az ajtó hézagaiba rongyból hasított csíkokat tömködött. Reggel nem ment az erdőre, hanem nekilátott a kaptár készítésének. A méhraj a konyhában maradt, az asz- szony elmenekült hazulról, elvitte a gyerekeket: is. Estig haza se jött. De jöttek a szomszédok. Nézegettek, tanácsokat adtak, beszélgettek. Hátráltatták Broddánt a munkában, hangulata mégis jó maradt. Gyalulta a kaptárt, dicsekedett a szomszédoknak. — Ritkán jut az ember ilyesmihez. Mindig csak fáradni, meg dolgozni... Szerencsém volt. Estére a kaptárból csak a szulákok hiányoztak. Az ajtót is megcsinálta, nehogy az anya megszökhessen. Az asz- szony hazajött, de mikor megtudta, hogy a méhek még a konyhában vannak, gyorsan visszament a szomszédihoz. Broddén látta, hogy van még ideje, ezért a hátralevő munkát másnapra halasztotta. Bement a faluba — persze nem oda, ahova a felesége —, és dicsekedett a méhekkel. Reggelre elkészült a kaptár. Broddén boldogan cipelte fáradtsága gyümölcsét a konyhához. Most már csak bele kell rakni a rnéheket, aztán kifújhatja magát, mert megszabadult a tehertől, amit a természet zúdított rá. Megállt a küszöbön, körülnézett, egy pillanat elég volt, hogy mindent megértsen. A konyha méhekkel volt tele. Mászkáltak az ablaktáblákon, rátapadtak a kályha oldalára, a konyhaszekrényre, ott nyüzsögtek a kávédarálón és a mozsártörőn. Az asztal tetején és a padlón dögjött méhek feküdtek. A levegőben is méhek zúgtak, de szomorúan, mintha halotti éneket zúgnának. A szárnyuk fénylett. A raj felbomlott. A tüll- zacskó a padlón feküdt. Üres volt. — Uram isten! Mi történhetett? Az anya biztosan kimászott a hálóból és elpusztult. Broddén becsukta az ajtó". Fölment a dombra, járkált körbe-körbe mindenfelé te- kintgetett, mintha megoldást várt volna valahonnan. Közben a felesége is hazatért önkéntes száműzetéséből. Benézett az ablakon. Eleget látott. — Azonnal menj haza, nyiss ajtót, ablakot, füstöld ki azokat az átkozottakat. Amíg egy is marad, én haza nem megyek. — Csak az anyát fogtam volna meg — siránkozott Broddén — az a legrosszabb, hogy az anya elpusztult. Biztosan szokatlan volt neki z hely. Borzalmas, hogy az anya elpusztult. — Három napi napszám pusztult el — mondta az.asz- szony. — Menj és csinálj rendet. Egyetlen egy se maradjon ott, egyetlen egy se. Ügy mondta, mintha közte és a méhek között kellene választani, és mint aki tudja, hogy csak ő nyerhet. Broddén ment. Kinyitotta az ablakot és a szellőztetőt. Hálót tekert a feje köré, úgy mászott a kályhához. Nedves zsákdarabokat és ként rakott a tűzre. — Semmit sem lehet köny- nyen megkapni — gondolta. — Ügy látszik, ez a törvény. Csak fáradni és dolgozni. Mikor a tűz erősen égett, Broddén elzárta a szellőztetőt. Ügy érezte, most pusztítja el a reményeit. Ügy érezte, sohasem érheti meg, hogy méheit nézegeti, amint illatosán, mézzel terhelve rep- desnek körülötte a mezőn, békésen zümmögve a szép nyári napon. Másnap újra kiment fát vágni az erdőre. Ivar Lo — Johansson (Fordította: Kuczka Péter) Verbászi, a DEMÉNY OTTÓ Qlineifntk ellenségeim Nincsenek ellenségeim ezen a földön, bár kihívó szegénységben élek. Nem jönnek hozzám vendégek soha, és én sem megyek máshoz. Nem is hívnak. Még nem vettem el senki kenyerét, de nem is voltam túl jó senkihez. Dolgozom. Ügy vélem, ez a hasznos. Lepihenek — jogom van ehhez is. Ha szeretetről fecsegnek körülöttem Tudom, hogy magukat szeretik ők is jobban. Az éhség egyszerű törvényét észbevettem s hiszem — nem leszek mohó sohasem. Nem késztethet a sors hazudozásra, míg tiszta szavak vannak birtokomban, mert tudom — eljön egyszer az az évad, melyben egyszerű életem számonkérik. S akkor, majd akkor — nyitott sorsomat látva eltűnődöm — íme, hiszen harc volt az élet. Barátkoztam, szerettem, munkában forgolódtam. Tépett a kín, örültem, kenyerem odaadtam s a legigazabb eszményt mondhattam magaménak; Ó, ha beteljesülne még a halálon innen! K etten laknak egy kétszobás, komfortos lakásban. Verbászi János és Koncot Gyula. Társbérlők. Békésen élnek egymás mellett, soha egy hangos szó nincs közöttük. De annál több halk, suttogó —■ egymás háta mögött. Engem traktálnak. Verbászi avval, hogy Koncolt azért hagyta ott a felesége, mert Koncol csak a hasát szerette — Koncol viszont átpasz- szolja nekem azokat a vészhíreket, amiket Verbászi súg a fülébe, zárt ajtók, leeresztett rollók mögött. Verbászi tavasz óta nyugdíjban van, azóta Kongóinak semmi nyugta nincs. Lesi a barátját, hogy mikor jön meg a munkából — Koncol egy ruházati boltban eladó —, és már ugrik rá a fülére, újabb és újabb rémhírekkel. Kedvenc témája az idegenforgalom. Aki nyugatra megy látogatóba, azt a határtól kezdve két turista kíséri — »turista, hahha« — mondta nekem is Verbászi — aki nyugatról jön, a hotelszobában titkos mikrofon, a kuponok, amikkel fizet a külföldi, mikrofilmek, a Citadella-borozó meg nem más, mint egy atomstimuláló — kifejezés Verbászitól —, hogy a palik köpjenek. Eljárni Verbászi ellen? Ugyan kérem. Sületlenségeivel először is csak Koncolt mace- rálja, az meg csak ránéz a nyugdíjas agglegényre és legfeljebb, ha ennyit mond neki: — Mert hogy maga soha nem volt nős. Attól száradt ki így az agya. Amióta azonban nap nap után közlik a magyar és a külföldi lapok is a nagy idegenjárást, Verbászival nem lehet bírni. Szedi a sok potya andaxint, de az mind nem használ. »Majd én megmutatom« — suttogja állandóan, már nem is Koncolnak, csak úgy önmagának, az orra alatt morogva. Eljött az alkalom, hogy ígéretét be is válthassa. Szomszédjuk, Garocsa szabó levelet kapott testvérbátyjától, Minneapolis-bóU hogy sógornője, Missz Mábel tíz napra Budapestre jön, megismerni a várost, ahol az ő »ve- rinájsz« rokonai laknak. Ilyen kifejezésekkel volt tele a levél. A Garocsa fivér negyven éve vándorolt ki, amerikai nőt vett feleségül, ennek a húga: Mábel. Szegény pesti Garocsáék. Az örömükbe üröm vegyült, hogyan fognak beszélni az amerikai sógornővel. Viszont annál nagyobb volt Verbászi öröme. Itt az alkalom, egy igazi külföldi, akinek ő majd megmutatja, hogy a hírek a vasfüggönyön túl, vagyis innen, szóval... na, hagyjuk csak... Ragyogó tervet dolgozott ki. Az Ecserin vett egy régi detek- tivregényt, megnézte benne, hogyan öltözik fel egy mester- detektív. Fekete ruhája volt, sőt régi divatú — egyszer vőlegény volt, de visszament a parti —, gombos, magasszárú cipője is volt... csak épp egy kemény kalapot vásárolt az Ecserin. Felöltözött, benézett a tükörbe. Akkurát Sherlock Holmes. Sőt. Kicsit megigazítjuk a galambszürke nyakkendőt, (Szekeres Emü rajza) BEDE ANNA Egyedül Egyedül borzongtam benzin és füstszagú szélben. Egyedül kerengtem kőárkádQk elefántlépte nyomában. Nem volt énvelem senki. Velem volt megfejtetlen éjek sápadt lámpasora, velem volt vad menekülők felparázsló-kialvó arca. kiket mindig először látok. Egyedül éjszakáztam üreges sötétség szakadékéban. Egyedül vacogtam hajnalok kaszái közt, sárga mezőkön Nem borult énrám senki. Rám borult a tabletta-adta közöny homálya, rám borult a szétesett fény veszejtö szín-orgiája, agyam káprázatára Egyedül futottam ki a letarolt, halálszagú nádra, Egyedül jajgattam, hogy jégbe-fagyott az ég ragyogása. Nem sírt énvelem senki. Csak a nyárból siratták a hold-suhanású sirályok a tűzcserepek táncát, a bomlott, szikrázó látomás-világot, mely kések nélkül gyógyít. JACQUES PRÉVERT: REGGELI Feketét töltött A csészébe Tejet A feketébe Cukrot dobott A kávéba Lassan és hosszan Kavarta Belébámult Felhajtotta Hozzám egy hangot sem szólva Rágyújtott egy Cigarettára Füstjét fujdosta Karikába Hamut szórt a Hamutartóba Rám sem pillantva Egy szót sem rzólva Felkelt Kalapját Fejére tette Esőköpenyét Magára vette Mert zuhogott Es elment Az esőbe-vám sem nézve Egy szót sem ejtve És én Zokogtam Arcom két kezembe rejtve. Tamkó Sirató Károly fordítása. vészmadár mosolygunk, és eltűnt a mes- terdetektív, elegáns, jóképű, idős úr lett Verbászi nyugdíjas körömrágó, mintha most érkezett volna a Thököly úti régi lóversenypályáról. Sejtik már, minek kellett neki ez a titokzatos külső? Azért, hogy evvel a külsővel az amerikai vendég árnyékába szegődjék ... feltűnés nélkül, illetve, hogy az amerikai vendégnek feltűnjön. így is történt. A Gellért Szálló halijában, a galérián, egy oszlop mellé tolt székről figyelte, mikor a Garoca család dadogva, mutogatva összeölelkezett a min- neápolisi sógornővel. Missz Mábel, vagyis Mábel kisasz- szony — ejtsd Mébl — mesze- lő-sovány volt, csúnya és öreg, és úgy volt felöltözve, mint egy lóidomár a cirkuszban, mielőtt még a száma elkezdődik, és ledobja magáról a sok bi- gyót, csengőt, firlefrancot. Ga- rocsáék, papa, mama, két gyerek, inkább szégyellték Missz Méblt, mint büszkék voltak rá, és a két illendő színházi portya — a Bánk bánhoz vitték szegényt és a Felnőnek a gyerekekhez — után hagyták a vendéget, nézzen, nézgelőd- jön, szórakozzék egyedül, zavartalanul. Igaz, ennek Mébl is örült, de még jobban Verbászi, az áldetektív. Most már minden fogását, minden ragyogóan kidolgozott trükkjét bedobhatta, hogy a bigyós, karpereces, sokcsipkés idegen vegye észre, hogy — követik. A hallban már reggel leste, amint kilépett a hotelből, utána, szerencsére a kisasszony nem szórta a pénzt, taxira egyszer se ült, így Verbászi szinte állandóan a nyakán volt. Ngha előkapott egy kis noteszt, törpe ceruzával beírt valamit, néha megcsavarta a kabátgombját, mint egy tárcsát, Missz Mébl ilyenkor hosszabban ránézett, vagyis észrevette, hogy követik, figyelik. Az utolsó napon, amikor Garo- csáékhoz ment a vénkisasz- szony magyaros ebédre, Verbászi — hiszen ő is abban a házban lakott — az ajtóig a sarkában volt, aztán mesteri kanyarral beugrott a lakásába. A reptéren is ott állt a teraszon, egy másik b úcsúzkodó csoportba bebújva, de jól látta, hogy a Missz is látja őt, tehát azt, hogy vigyáznak rá. kísérik. Verbászi átöltözött, újra c.- vil lett és boldog: nem kelleti már andaxin. Pár héttel később az egyi' újság apróhirdetései köfött vastag betűkkel a következő hír jelent meg: »■Kérem azt az elegáns, diszkrét urat, akinek úgy megtetszettem, hogy állandóan követett, de megszólítani nem mert, ami nagyon finom tapintatra vall, írjon Miss M. Clin- tock, 796 Fareholm Ave, Minneapolis, U. S. A. címre. 52 éves leány vagyok, eddig még nem találtam hozzám illő férfit. Kis pénz, nagy tisztesség. Szívesen költöznék abba a gyönyörű országba, ahol rokonaim is élnek.« Az újsághirdetés megjelenése óta Verbászi nem mozdul ki a szobájából. Ül a rolló, a »vasfüggönye« mögött. Boross Elemér
