Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1964. augusztus 23.

Somogyból indult el

FODOR ANDRÁS KÖLTŐ

Gerinc nélkül

Jó íiú vagy, csupán lágy mosoly és mutatós egyetértés, bárkivel ülsz, mindig lelkesedőn helyeselsz,

Ámde ha főnökeid szólnak, belerúgsz a barátba s könnyen elfeleded tegnapi társaidat.

Élni gerinc nélkül, te puhány, mit is ér? ha a zsíros hangod hallom, már viszket a jobb tenyerem.

Hajnal Gábor

n

GRAFITRA

és maszkra“

RÉGEBBEN AZT HITTEM,

természetrajongó. Nem mintha a bukolikus tájból, a kerekegész gyermekvilág élményeiből nem állhatna össze maran dó életmű. De minden költőpálya tanúsítja, egyoldalúsággal jár, leszűkül a hang, ha nem jelenik meg a műben az ember, a társadalom.

Most végigolvastam köteteit. Mind nagyobb érdeklődéssel, aztán jóérzéssel, élvezettel. A Kezdeni újra című versnél megálltam. Angliai útja után született, ahol az élmények sorában elbúcsúzott a »tavi iskola« gyönyörű tájától, egyben végleg a természet és a költészet önmagáért való csodálatától is.

Nem kell a csend, a kevesek magánya

a sóvárgások éhe lecsitul.

Osztozkodom a gyengék örömében,

alázat nélkül, fájdalmatlanul.

És amikor a Bartók-rajon- gó, magát világpolgárnak valló angol barátjával, Colin Ma- sonnal vitázik, ez az ellenérve:

Én mindig őket hordozom

az összebúvó közösségei,

az otthon kötelékeit,

csak általuk, csak értük élek.

Félreérthetetlen gondolatok. A sorokban ott susog a természet, de a társadalom zúgásával szoros kapcsolatban.

Nem egyedül ismertem félre, mondja kedvesen, barátságos mosollyal. Hát akkor tisztázzuk, beszéljük meg, kértem — és ő szívesen, őszintén szólt életéről, önmagáról.

1

A SOMOGYI ÉVEK SZÉPEK, boldogítóan eredményesek és izgalmasak. Az alapélményt a falu, a töltést Kaposvár adja.

Amíg csak él, hallgatja »bátyja zsibongó citeráját«, s a vasutas-apa szigorú lépteit a kavicson. Látja a pusztaberé- nyi cselédeket, a zöld-arany mérei dombokat, amelyek a bábaasszony-nagymama kertje alól rajzolódnak a »kékölű égre-«. Emlékezik a lengyeltóti és buzsáki nyarakra. A cséplőgép zúgására, s ezekre az egyedülálló közösségekre, amelyekben oly magától értetődően ötvöződtek össze a szláv és magyar hagyományok.

A tizenhat éves kaposvári diákot költői rangra emelik versei. Megjelennek a pécsi Sorsunkban, a somogyi lapokban. A Berzsenyi Társaság felveszi tagjai sorába.

Az impulzust, az áramütést két tanárától kapja. K. Kovács Zoltán 1943-ban József Attilát adta kezébe. A szocialista költőt, akinek sorsa, egyéni magatartása és újszerű hangvétele örökre megragadta.

— Ő nemcsak a költői világot nyitotta meg előttem — mondja Fodor András —, arra is megtanított, milyennek kell látnom az embereket, mi dolga a költőnek a világban.

Az iránta élő mély hűség a nehezebb időkben sem hagyja el. 1955-ben így ír róla :

Mibennünk hát nem torzulhat el arca ki tudja jól: szeretjük majd ha eljő, hisz rátekint a pártfogó jövendő,

hisz értünk élt, közénk való.

A másik tanár, Takáts Gyula, a jeles költő volt. A forma tiszteletét, gondját, s a somogyi táj szeretetét ő oltotta belé. A tanítvány elismerte, csodálta teljes azonosulását a természettel, azt a rendkívüli képességét, ahogyan abba ágyazza az embereket. De mindig élt benne a vágy a több, az egész világ megismerésére, ábrázolására.

Megadatott neki. Budapesten — nagyszerű tanárok, sokezer kötet könyv segítségével — elvégezte az Eötvös-kollégi- umot, megszerezte a magyar- könyv társzakos tanári diplomát. A lapokban és a Válaszban sűrűn jelentek meg versei, majd később kiküldetésben Lengyelországban, Angliában és a Szovjetunióban járt.

2

DE MEGADATOTT NEKI A MEGPRÖBÄLTATÄS IS.

A fordulat évétől öt évig nem közöltek verseiből. Tanított. Aztán 55-ben kiadták első kötetét a Hazafelé-t, amely- lyel József Attila díjat nyert. Elégtételt kapott. A Csillag folyóirat munkatársa lett. Az ellenforradalom előtt nem csatlakozott a szájtépőkhöz, sem a fejükre hamut szórókhoz. Egyetlen sort sem írt az akkori Irodalmi Újságba. De

58-ban, amikor második könyve, a Józan reggel megjelent, mégis csúnyán megtámadta egy »fehérkesztyűs úriember, akinek azelőtt a politikához semmi köze sem volt«. Bár a párt központi lapja megvédte, a félreértés, a gyanakvás nem múlt el egy ideig körülötte. A Széchenyi Könyvtár tudományos munkatársa lett. Végül is 1961-ben megjelent a nyugati út summázata, a Tengerek-, dombok, amely eloszlatott minden kétséget iránta.

Hogyan volt lehetséges ez, nem kutatjuk. Volt, elmúlt. Űj kötete sajtó alatt van, minden rendbe jött. Ehelyett talányos sorairól beszélgetünk.

Stravinszkijt hallgatja Párizsban, s tagadra a - thoni, szorongást sugárzó zenét, felteszi a kérdést :

Lesz-e erő, mit Európa ismét

riadt örömmel magáéna vállal ?

A kellemes modorú fiatalember csendesen magyaráz.

— Stravinszkij Bartókkal indult, aztán Schönberghez fordult. El a népzenétől, s így elszegényedtek forrásai. A »lesz- e erő« a zenére vonatkozott, mert ezt a szűkülést elutasítom. A nyugati kultúra, úgy látszik, csak ezt tudja adni. A világnak, a népeknek azonban utat kell mutatni, ahogyan azt például a zenén keresztül Bartók tette.

De rá, gondolom, nem is a talányosság jellemző az utolsó években. Hanem a fogadalma, hogy »beszélek ezután meztelen szóval«. Az igazság kimondása kötelezettséget jelent. A könnyebb út helyett a nehezebb vállalását. Az idill helyett a bonyolult, komoly valóság feltárását. »Hogy végre elérje a sors kapuját, s otthonra találjon a földi világ«.

Kimondom gondolatomat. Sosem írja le a szót, a szocializmus, talán mégis ezt igenli. Beszélgetésünk szelleme erről győzött meg.

Bólint.

— Igen, szocializmus. Pillanatig sem volt kétséges előttem ennek a rendnek a szükségessége. Nem lehet vállalni mást. Egészségesebb, konstruktívabb. Az emberiség ügye iránt fogékony csak ezzel a szellemmel lehet az ember.

3

— S EZZEL ÉRKEZTÜNK KÖLTÉSZETE KULCSÁHOZ.

Fodor András szemérmes ember.

— Nem szeretem a patetikus nagy szavakat — mondja. Halk hangjában most érzek először indulatot. — Angliában újra megkísértett az idill, de soha többé nem csinálom. Nem bújhatok el a tárgyak mögött. Ha a világhoz, a néphez mérem magam, vállalnom kell az egyéni felelősséget. És ezzel azt, hogy elvesztem a régi, kedves, meghitt hangomat.

De ügyel rá, hogy a vers "■ndolata művészi formát ölt- ne tartalmazzon frázist, s 3gyen a köznapi politikai ez hasonlatos. Mert ő nem ágál. Azokhoz tartozik, akik belülről hordozzák meg- "vőződésüket, és hívei maradik egész életükben.

És van még egy nagyon figyelemreméltó elve: a költő, mint ember is egyenesen álljon.

— A költőnél legfontosabb a szó — mondja. — De ha nincs mögötte morális tartású ember, előbb-utóbb lelepleződik a szándék. Az üres hatásvadászat, az üzleti érzék, vagy a demagógia.

Ki kell kényszeríteni belőle, nála hogyan állnak szinkronban a dolgok. Első szerelme a felesége. Szereti a munkáját, mert azt vallja, hogy az író, viszonyaink között, elveszti eleven kapcsolatait, az emberekkel, ha nem dolgozik.

És végül, azokhoz a ritka írókhoz tartozik, akiknek van ideje a fiatal tehetségek számára. Már régen nem dolgozik szerkesztőségben, de ifjai visz- sza-visszajárnak hozzá. Megmutatja Berták László, a tehetséges nagyatádi könyvtáros hozzá intézett köszönő sorait. Visszateszi a többi közé és azt mondja:

— Neki biztonságot ad a segítségem, nekem erőt a kap. csolat. Azt hiszem, így van értelme egy emberi sorsnak.

Mit mondjak még?’ Azonosult a zenével, a képzőművészettel is. Teljes élet, szép költői magatartás.

És mindössze harmincöt éves.

Csákvári János

Nyulászi Laci színészként indult, majd grafikussággal is megpróbálkozott. Nem volt tehetségtelen, de mert ivott, kicsúszott a talaj a lába alól és bár nyúltak feléje segítő kezek, neki jobban fekszik a »tarha«. Mint a süketnéma egykor a Belvárost, 6 a művészvilágot, illetve annak egy részét választotta »élettérül«. Miután azonban Laci ismerősei nem egy környéken, hanem szerte-széjjel szóródva élnek és dolgoznak, barátunk nem engedheti meg magának a hajdani főkoldusok sajátos kényelmét, az egy helyben ácsorgó, enyhén falhoz dőlve* történő alamizsna-gyűjtést. Kénytelen házhoz járni és úgy kérni el a húszasokat, harmincasokat. A fejlett tecni- ka korában Nyulászi sem elégedhetett meg hát régi koldusok tapasztaltságával, ösztönös emberismeretével. Be kellett szereznie egy egész halom kartont, hogy feljegyezze azokra fáradsággal összegyűjtött adatait az ismerősök munkakezdéséről és végzéséről, a fizetés és a prémium napjairól, a családi (és nem családi) viszonyokról.

Mert — ugyebár — sokkal kellemesebb és termékenyebb akkor érkezni házhoz. am‘’’"r a családfő éppen fizetést kap amikor a nej névnapját, valamelyik gyerek születésnapját ünnepli. Nyulászink azt is kinyomozta: milyen napokon, milyen órákban — és nem utolsósorban, hol — jönnek össze kisebb baráti csoportok az őt érdeklő, szélesebb körön belül, hiszen amikor többen vannak együtt, egyszerre többeket lehet — »festékre kell, kérlek, grafitra, maszkra« szöveggel — »-levágni«. Nem is beszélve arról, hogy társaságban még a »kellemetlenkedők« is ilyenkor megértőknek, bohémeknek, nagyszívüsknek igyekszenek mutatkozni.

Persze a »tarhálás« jól megkonstruált gépezete ellenére is előfordul »téves kapcsolás«. Legutóbb a kitűnő színésznőhöz akkor állított be, amikor annál vadidegen társaság volt. Az »ügylet« LeöonyoMusa után a színésznő úgy akarta megtörni a szokatlan helyzet okozta csendet, hogy egyszerűen elmondta, ki is ez a Laci és mióta rendszeres »vendég« nála. »No, de akkor fel kellett volna küldeni X.-hez — kiáltott fel a társaság egyik tagja —, ő ilyenkor már otthon van. A közelben lakik és Nyulászit biztosan szívesen látná.« — Néhány perc múlva telefoncsöngés jelezte, hogy az illető Kasszandrának bizonyult. »Itt volt Nyulászi. — jelentette X. dörmögő, álomittas hangon — és azt állította, hogy ti küldtétek fel...«

Nem éppen jókor állított be Z. legénylakására. A már nem ifjú, de legénykedő hajlamú, házigazda nyitva felejtette a lakásajtó kisablakát, úgy hogy Nyulászi benyúlhatott azon és egyszerűen belépett a lakásba. Az őszülő Z. éppen egy ifjú hölgy karjait simogatta. »Ne haragudj, fontos, nagyon fontos ügy!« — jelentette ki köszönés helyett (és zavar nélkül) a művészvilág tarhása. Z. azonban nem volt ilyen fesztelen. »Hát nem látod ? ... Lacikám ,.. izé ...« — nyögte keservesen. »A hölgy, Lacikám...« — tette még hozzá.

Mintha csak erre a szóra várt volna, könnyedén meghajtottéi magát az idill piruló bájú résztvevője előtt. »Nyulászi László vagyok, festő és színész. Nem tudna engem kisegíteni — grafitra és maszkra kell — ötven forinttal? ...«

A. G.

3H5H5ZSHÉHSH5H5H5H5É5E5ü5’25HSH5E5H5H5B5H525S5H5ü5ü5ÜSÉ5É5H5’E535EL'H5H5ESü5H5E5ü5’ESÜ5HSHSÍE5aSÜ5E5ESESH5H5EH5H5E5ü5H5H5ESZSH5E5EF 'ESH5H5H5H5H5SSHSH5HSH5Hía5HSH5HSa5HSÉSaS2SÍ5H5ESH.

FURCSA

SZERELE

A

z öregek pitykés laj- biban, az asszonyok piros és sárga viganó- ban, a fiúk sötétkék ünneplőben, a lányok báliruhában. A kultúrotthon- ban a falubeli fiúk jórésze is, akik az óbudai hajógyárban dolgoznak, csak éppen lányt nem engedne cigánybálra a hagyomány, így aztán a fekete szépségek kapósak.

A legkapósabb Oláh Júlia, sudár, fekete lány, a helybeli szövőgyár munkása. A hajógyári fiúk sorjáznak körülötte — s mikor az első szegko- vácslegény, Béla odamegy, valamit csendesedik a zsivaj.

Mikor — két éve — Júliát beszervezte a Nőtanács a szövőgyárba, Béla botrányt csinált, mert esküvőt akart, aztán másik cigánylányt vett el de az hamarosan meghalt.

A cigány-soron elintézett dolog, Julikát más nem veheti el.

Magához szorítja a lányt

gyengéden.

— Azt mondtad, máma választ adsz.

A lány népes családját nyugtatta addig a halogatással. — Elhúzódott a maga faj- tájabéli legényektől, mintha beteg lenne; járt itt a szomszéd faluból a vajda fia, keresztülnézett azon is. A vajda nem enged az ősi törvényből,

ha már az új világ gyárba segíti a cigánylányokat — aki férjhezmegy, a putriból ki nem léphet, csak az uráyal s vége mindenféle cifrálkodás- nak.

Csendesen válaszol a fiúnak:

— Nem mehetek magához. Ne haragudjon.

Béla nem tudja dühét titkolni, gyűlölködve néz a hajógyári fiúkra. Éppen meghajlik mellettük Feri. Magas, szőkehajú lakatos, Júlia má sodik udvarlója. Béla még- egyszer végigvágja szemmel, aztán a sarokba törtet s hadonászva kiabálni kezd az öregekkel. Feri halántékán, nagy haján, páracsöppök fénylenek. Kék szemében komoly elszántság.

— Júlia — menjünk innen! Beszélni akarok veled.

A lány elhúzódik és különös idegen hangon dúdol a zenekarral.

— Ne hitegess, gyere hozzám feleségül, hallod?

A lány már nem dúdol, hanem a másik faluvégre gondol, ahol a fiú szülei élnek. Apja is hajógyári munkás, rangos ember, fiát maga tanította a lakatos mesterségre. Szép házuk körül, a nagy kertben, úgy állnak a gondozott gyümölcsfák, mint a katonák. Mikor Feri beállított vele, a

deresfejű apa bólogatva hüm- mögött, a kövérkés, fiatalos külsejű anya azonban sírva kiabált.

— Annyit istenkedett ez a gyerek! Az apja is veri az asztalt... Én nem bánom, hozzámehetsz a fiamhoz .. nekünk nincs más gyerekünk! Itt lakhattok, akármekkora szégyen ... Hanem azt megmondom, ide semmiféle pere- puttyod nem teheti a lábát, cigánynak én nem nyitok ajtót! Ha a házamban cigányok járnak, a Dunának megyek!

Az apa káromkodott, Feri tanácstalanul toporgott. Belőle meg kiszakadt a cigányos átkozódás, szidott mindenkit és kifutott a házból. A fiú követte, szólongatta hazáig. Még aznap megtárgyalták a cigányasszonyok Júlia sérelmét, anyja egyre hujjogott, hogy fel kéne gyújtani azt a szép házat. Másnap áruval állított be Feri szüleihez, rá akarta beszélni őket: térítsék el a fiúkat. Mivel a büszke lakatosné rárivalt, hát olyan átkozódást csinált, a fél falu odafutott a kapuhoz, a cigányasszonyt végül rendőr vonszolta el.

S Feri őt nem hívta többé a szüleihez.

— Hozzám jössz feleségül. Elköltözünk Pestre. ígértek albérleti szobát. Vagy... itt is lakhatnánk, keresztanyámnál. Hallod?

Júlia megrezzent. Annus nénit ismeri, kijárt a putrikba, ő szerezte a gyárba Júliát, ott tanította és védelmezte.

— Nem tehetem.

— Miért?

Júlia vállat vont, s dúdolt megint.

— Mást szeretsz? Bélához akarsz menni?

— Ahhoz sem megyek. Megmondtam neki.

— Titkos szerelmed van? Olyan idegen lettél. Furcsa lány vagy!

Júlia nem szólhatott, mert hirtelen elszakadt a zene, s Béla lépett hozzájuk.

A hajógyári fiúk, Feri barátai szemben álltak a cigánylegényekkel. A kormos képű szegkovácsok — s a gyári lakatosok, karbantartók.

Juli ka elsiklott közöttük a ruhatárba és aztán vállravetett kabáttal kifutott az éjszakába.

Egyenesen Annus nénihez.

A kultúrotthon felől harsant a cigányok ordítozása, rohantak valahová az utcán, éles füttyszó remegett. Kopogtatnia sem kellett, jött már kifelé nagy kendőben Annus néni. Beemelte a síró didergő leányt és borral kínálta.

— No, megegyeztetek? Megmondtam Ferinek, idejöhettek.

Júlia foga ütemesen koccant a poharán.

— Annus néni kérem .. . Tessék megengedni, hogj egyedül jöjjek ide.

— Mi a fene, nem mész a keresztfiamhoz?

— Nem mehetek Annus néni... Nem szeret igazán!

— A fene a dolgodat — Ki értheti? A szegkovács se kell?

— Nem!

A néni érdes hangon suttogott:

— Te aztán megcsináltad! Tizennyolcéves korodig tartod magad, ami nem szokás a cigány-soron ... Hozzám így nem jöhetsz lányom! Ha nem mész Ferihez, nincs aki megvédjen. A cigányok, a tiéid, hajadnál fogva hurcolnak el innen, ismerem a törvényeket.. Lakott már nálam egy szegény lány, azzal is megtették. Mit akarsz hát?

— Nem tudom ... Élni akarok ... — zokogott Júlia. — Segítsen rajtam ...

— A fene! Tudod mit mondok? Művezető a bátyám Szombathelyen, a cipőgyárban, ott lakhatsz, dolgozhatsz. Oda nem mehetnek érted. Elmész Szombathelyre?

Júlia kicsire húzódva tétován szepegett. Itt született, a cigány-soron, Pesttől húsz kilométerre, s mióta gyárban dolgozik, talán hatszor volt városban. A szegkovácsok nem mozdulnak a környékről. Azt se tudta biztosan, merre és mennyire van a távoli város. Hogyan lehet ott élni, ismeretlenek között?

— Áthelyezéssel mész. Elintézem a gyárban.

Júlia sírása megint hangosabb lett.

— Majd elkísérlek vonaton. Ha itt maradsz, véged... el nem szabadulsz a cigány-sorról. Kiadnak Bélának! No gyerünk, magam beszélek anyáddal!

Az erélyes, tettre kész asz- szonnyal aem lehetett ellenkezni, sodorta magával Júliát, mint hegyi patak a követ.

A putriknál átkozódó asz- szonyi siránkozás hallatszott. Kiabálták, hogy a cigányokat verik a faluban! Két férfi futott befelé a nyárfasorban, félrelökték őket.

Júlia anyja a putriknál állt, mint egy szobor. Jajgatott egy sort. A szavak értelmét Annus néni is kihámozta: ítéltek Júliáról. Az ítélet rettenetes, letépik a cigánylányról a ruhát, köpködik és verik. S úgy viszi el a legény, akinek kiadják. Többé aztán nem is mehet el a cigány-sorról.

A lány anyja sírva súgta Annus néninek:

— Menjenek asszonyság, vigye Ferijéhez... itt megölik. Jaj, nem lesz nekem szép lányom!

A kiáltozó cigányság már kifelé csörtetett a faluból, elől Béla s a lány apja rohant. Sí- kongó nők kísérték őket.

Annus néni befogta Júlia száját, nehogy kiáltson félelmében.

Amint elvonult a had, futásnak eredtek. A szövőgyárban állapodtak meg.

Bent az öltözőben Júlia lihegve mondta:

— Köszönöm Annus néni... köszönöm! — Aztán különös jajgatásba kezdett; siratta szüleit, egész elhagyott világát.

— Ide nem mernek jönni, őrség van a gyárkapunál.. Másutt meglesnének. A reggeli vonattal elviszlek Szombathelyre ... élhetsz! Ha szeret az a fiú, ott megtalál...

Szentiványi Kálmán