Somogyi Néplap, 1964. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-16 / 165. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Csütörtök, 1964. július 16. ÖT LÁBÚ LÓ Á KERÍTÉSEN NEM VICC az ötlábú ló! Korán reggel mentem le a vízpartra, és akkor már ott volt a ló. Ellipszis formájú testét öt kecses láb tartotta, fejét egy kissé oldalra döntve bámult a járókelőkre, de azok — sajnos — kevés figyelmet szenteltek a lónak. Pedig hát szép lapát fogai is voltak, és mosolygott, amennyire persze egy ló mosolyogni tud. Alatta 'jobbról rajzlap ezzel a szöveggel: »ötlábú ló!« A világ cso­dája! Megtekintése ingyenes!« És még ez is, piros betűkkel aláhúzva: Ne ingereljük az állatot, és ne firkáljuk össze minden marhasággal! Kösz! A rende­zőség ...« A szemközti kapu árnyéká­ban ült a »rendezőség«, egy kisfiú. — Tiéd a ló? —Persze, kié volna? — Na, igen .... — Szép, ugye?' — Furcsa, de azért szép. — Nehéz volt rajzolni. Nem tudtam, hová tegyem az ötödik lábát. — öt láb miért kellett? — Mert ez cirkusz, és oda csak ötlábú ló kell. — Cirkusz? —• Cirkusz — mondta a kis­fiú, és műértő szemmel gusz- tálgatta a lovat meg a járó­kelőket. — Természetesen te vagy az igazgató — játszottam. — Dehogyis! A bátyám az igazgató, ő írta a plakátot, én meg a lovat. — Más nincs a cirkuszban, csak ló? — De van, minden van. — Bohóc nincs — tamáskod- tam. — Van, csak tessék várni. VÁRTUNK, a kisfiú a lábát piszkálta egy fadarabbal. Für­detni igyekvők baktattak a túl­oldalon gumimatracot, strand­szatyrokat cipelve. Idős házas­pár szalmakalapban, gyerekek játékvödörrel meg- mindenféle üdülők. Aztán három beatles frizurás, párhuzamos nadrá- gos, tarkabarka legényke for­dult be a sarkon hangoskodva. Láttam, hogy felcsillan a kis­fiú szeme és megkérdeztem: — Ök talán a bohócok? —• Ném, ezek az oroszlánok. A bácsi igazán megismerhetné őket a sörényükről. Egészen jó kis oroszlánok. — Vadak? — Nem, dehogy vadak! A cirkuszi oroszlán nem vad, de egészein jókat lehet rajtuk rö­högni. A három »oroszlán«-nal egy hegyes-begyes kislány lépke­dett szemközt. Akkor széthú­zódtak, rintgatní kezdték ma­gukat, tán még vicsorítottak is, forogtak, vonaglottak, ug­ráltak, és ilyeneket mondtak: »Prábijum-prábijum, egy... Prábijum-prábijum, ket tő .. .« Csak éppan a tűzkarikán nem ugrottak át, mert nem volt. Amikor pedig elment a kis­lány, birkózni kezdtek, és gyúrták egymást, míg csak láttuk őket. — Na? — kérdezte a kisfiú. — Kezdem hinni a cirkuszt. Mi van még? — Majom. Ott jön! Bozontos körszakállat viselt, bordó szvettert hordott., és vé­kony, pipaszár lábakon bille­gett felénk a »majom«. — Ez minden reggel elmegy itt — mondta a kisfiú —, né­ha még pipál is, akkor pont olyan, mint egy bundermajom. — Az milyen? — Mint ez a szakállas. Ta­lán ... — tette hozzá bizony­talanul. SZÉPEN ELJÁRT közben az idő, elfeledtem a reggelit, azt is, hogy csónakázni szerettem volna. Egészen jól szórakoz­tunk a kisfiúval, és őriztük az ötlábú lovat. Hát azt kellett is! Mert a ke-' rítés előtt megállt egy hasas, haragos ember, és elszörnyedve bámulta a »remekművet«. — Ez most biztosan letépi a plakátot — rémült meg a kis­fiú — és hőzöng, hogy össze­firkáltuk a kerítését. Szalad­junk ... — Én nem firkáltam össze, maradj! A plakátot tényleg letépte, de a lóval nem bírt. Jelenetet csinált, összecsődített egy tu­cat embert, magyárázott, neki­vörösödött. Pillanatok alatt ki­derült, hogy kis. barátomnak nem volt gyerekszobája, hogy neveletlen csibész, ilyet csak huligánok tesznek, hogy ösz- szefirkálják a kerítést. Mi csak álltunk a szemköz­ti kapuban, és úgy tettünk, mintha semmi közünk sem vol­na az egészhez. Még nevettünk is később, isten bocsa’... — Jó lesz bohócnak a bácsi! — mondta a kisfiú és kacsin­tott. Mások is nevettek. — Még hogy egy lónak öt lába van! Nahát! Arra persze senki sem gon­dolt, hogy ez itt egy cirkusz. Pedig, ha tudnák! Akkor biztosain nem mond­hattuk volna a feszülő halász- nadrágos hölgyre, hogy kötél- táncosként tipeg; a zsírpapír­ból menet közben íalatozgató párra, hogy a »két nagyevő«. Mindenhol mindig és mindent eszik! Szemetelési technikája egyedülálló a cirkuszvilágban. És a kövér hölgy, aki piciny shortban pompázott? Kitalál­tuk rá, hogy könnyebb volna átugrani, mint körülszaladni, és a kisfiú azt is a fülembe súgta, milyen szerepet szánt a kövér, shortos néninek, de nem adom tovább ... — Jó muri volt? — kér­dezte a kisfiú, amikor elbú­csúztunk. . — Jó, csak máskor ne fir­káld össze a kerítést. Helyes? — Becs’ szóra, nem, és... — Kösz’ a cirkuszt! KOMOLYAN MONDOM, örülök ennek a kisfiúnak. Ha látok azóta egy üdülőhelyi cso­dabogarat, vagy ha felbosszan­tanak pihenés közben, eszem ágában sincs mérgelődni. Eszembe jut az ötlábú ló, és inkább nevetek... — vő Új könyvek A Magyar Helikon jelentette meg Stéphane Mallarné költeményeit Weöres Sándor és Dobossy László fordításában. A Helikon Klasszi- kusok-sorozatban adták ki E°c_ cacció műveit kiváló műfordítók tolmácsolásában. Anna Seghersnek A Sankt Barbara-i halászok felke­lése című regénye a Helikon Kis­könyvtár-sorozatban látott napvi- ! lágot. ! Az Európa Kiadó Modem Könyv- i tár-sorozatában jelent meg Raja Proctor ceyloni író regénye Ahol a vizek találkoznak címmel. Stevan Sremac humoros regényét Paphá­ború címen adták ki. Anatolij Gla- gyilin fiatal író regénye az örök küldetés címen látott napvilágot. Juan Goytisoló Szigeti krónika cí­mű regényében bemutatja a mai j Spanyolország világnézeti, po­litikai és erkölcsi válságát. Juszuf Idrisz A bűn című regényében egy egyiptomi nagybirtokon történt gyilkosság történetét bogozza. Mentes®* gép, ember is keli aratáshoz Sok még a lábon álló gabo­na a zimányi Béke Tsz-ben. Az 1090 hold kalászosból mindössze 272 hold őszi árpát és 180 hold búzát takarítottak be hétfő délutánig. Mi az oka a lemaradásnak? — Külföldi, intenzív búzáink vannak — mondja Csongvai Dénes agrenómus. — Ezért úgy terveztük, hogy minden kalászost kombájnnal aratunk le. így legalább az aratással egy időben befejezzük a csép- lést is. Ezért kértünk három kombájnt. Ez elég lett volna arra, hogy zökkenőmentesen menjen az aratás. A gépállomástól, azonban csak két és ■ »fél« kombájnt kaptak. Kettő érkezett meg Zi- mányba, egy pedig csak az­után jön majd, ha Kisgyalán- ban végez. Amikor ezt meg­tudták a tsz-vezetők, módosí­tották az aratás tervét. Elhatá­rozták, hogy 162 holdat kézi­kaszával aratnak le. Közben az egyik kombájn elromlott, úgy­hogy június 22 óta most hét­főig mindössze 20 hold árpát vágott le. Ez az egyik oka annak, hogy olyap sok még a lábon álló ga­bona a zimányi határban. — De hol vannak a kasza­párok? — Mi gépi aratásra számítot­tunk — mondja az agronómus. — Nem. is szerveztünk kasza­párokat. Az emberek úgyis el vannak foglalva a szénabeta­karítással. Sok a pillangós ta­karmányunk, s ez leköti a munkaerőt. — Ma mennyi kézikasza vágja a gabonát? — Körülbelül harminc. Pon­tosan nem lehet megállapítani, mert napközben is változik az aratók száma. Van, aki csak délelőtt, akad, alti csak délután áll munkába. Eddig még egyik nap sem dolgozott több negy­venhat kaszaerőnél. Pedig most már arra volna szükség, hogy mindenki szív- vel-lélekkel hozzáfogjon az aratáshoz. Különben minden­felé hullik a szem. A tsz-veze­tők eredetileg abban állapod­tak meg a járási tanáccsal, hogy az aratás első napjától kezdve mindennap huszonöt kaszapárt1 állítanak be. így a 162 hold gabona idejében le­kerülne a földről, Amikor lát­ták, hogy a kombájnok nem jók, az ő feladatuk lett volna, hogy a gépkiesést kézi erő be­állításával pótolják. Ehelyett az agronómus még most is így vélekedik: — Országosan elfogadott elv, hogy az intenzív gabonát géppel kell levágni. Mi felhív­tuk az illetékesek figyelmét arra, hogy gondoskodjanak gé­pekről. Az illetékesek alatt a járási tanácsot értik Zimányban meg­feledkezve arról, hogy az első számú illetékesek a szövetke­zet gazdái. Nekik kellene ösz- szefogni és megmenteni a jövő évi kenyeret. Fontos a szénabetakarítás is, az kétségtelen. De a munka jobb megszervezésével meg le­hetne oldani mind a kettőt. Igaz, most már befejezésénez közeledik a második kaszálásé lucernaszéna betakarítása, s ezzel sok ember válik szabad­dá az .aratásra, de ki kell használni a többi lehetőséget is. Nem egy helyen a megyé­ben az állattenyésztők, a. fo- gatosok is kaszát fognak. Sőt arra is akad példa, hogy idős tagok vállaltak aratást. Zimányban ez elképzelhetet­len? Nem. Erre következtethe­tünk Szijjártó József meg Sza­bó Lajos szavaiból is. — Én három fél nap már arattam a fejőasszonyokkal — mondja Szijjártó József. — Megyek szívesen máskor is, csak hívjanak. Mondóm, hogy Bizderi Ká­roly elnök meg az agronómus arról panaszkodik, hogy kevés a férfi. — Ez igaz — válaszolják. — De azért volna elég kaszaerő. Itt van például Polecsák Jó­zsef, ma azért nem ment arat­ni, mert nem volt maroksze­dője. — A legnagyobb baj ott van — mondja Bajzik László —, hogy nem tudunk dűlőre jutni a vezetőséggel az aratás pre­mizálásával kapcsolatban. Volt egy közgyűlés, és ott felzúdult mindenki. Itt nem lehetne munkaegységért meg harminc kiló gabonáért aratni? Sok *■ megdőlt gabona, nehéz ám azt vágni! Most jött a rendrevágó, de az csak a fejét vágja le. Figyelembe kellene venniük a tsz-vezetőkmek ezt a körül­ményt is, s jó szervezéssel leg­alább azt érjék el, hogy a hát­rány ne növekedjen, hanem minél előbb csűrbe kerüljön a gabona. Ezt kívánja a szövet­kezet érdeke! Kercza Imre Megkezdték a len nyüvését a tabi Egyetértés Tsz-ben. Ä lentáb­lák szélén Szántó1 József, Orbán Ferenc és Bogó Tibor hetedik osztályos tanulók kézzel szedik a lent, hogy a gép elmehessen. A gyerekek naponta 40—50 forintot keresnek. . Ötiéizet TF'étszer találkoztam vele, mindkétszer véletlenül. Először meg akart lopni, s ma sem tudnám megmondani, miért hagytam szabadon fut­ni. Ügy látszik, erősebb volt bennem a kényelemszeretet, mint a bűnüldözési hajlam. Először: meg akart lopni. Má­sodszor: amikor meglátott, né­mi kis zavarral hozzám sie­tett, és kérte, üljünk le vala­hová, szeretne elmondani egy történetet. ■ * * * lyemrég jöttem Kalo- -L ' cserói,. a börtön­ből. Mégis oda kerültem, lát­ja. Igaz, ma már nem érde­kes, de elmondom a teljes történetet. — Ránéztem a be­szélőre, a világért sem zavar­tam volna. Rágyújtott egy ci­garettára s folytatta. — Húszéves koromig nem ismertem férfit, s huszonhá- rom éves . koromban' már az utcára jártam. Amikor a Sportvendéglőben dolgoztam, bejárt oda egy társaság. Köz­tük volt Sanyi is. Nagyon tet­szett nekem, de nem mutat­tam. ök mindig vicceltek en­gem, de ez a Sanyi sohasem. Csak olyan szépen, kedvesen nézett rám. Öelőtte nagyon szégyelltem, hogy takarítónő vagyok, söprőm az olajos padlót. De Sanyi nekem egyszer kezet csókolt, s akkor elmen­tem vele a lakására. Mondta, hogy beteg, de tudtam én, hogy mire gondol. Ám már ott tartottam, hogyha ő nem hív, hát én hívom őt. Sajnál­tam is szegényt, hogy ilyen kedves butaságot lódított: be­teg, főzzek neki hát. Vittünk fel rumot, és főztem teát. Másnap ott maradtam, rend­be hoztam a lakást. Egy hó­nap múlva elvett feleségül. Azt mondta, hogy neki még érintetlen lánnyal nem volt dolga. Érdekes ember volt ez a Sanyi. Kevés beszédű, csön­des. Ha rám nézett nagy, lá­zasan fénylő, fekete szemével, remegett a lábam, volt úgy né­ha, hogy rögtön le kellett ül­nöm. Ha munka közben az éjszakáinkra gondoltam, me­legem lett és elpirultam. Igaz, munka nélkül volt, de én szerettem. Loptam; volt, amikor kaptam a konyháról ételt, vagy én nem ettem, de neki mindig a legjobb falato­kat vittem. Majd csak megse­gít bennünket az Isten — gondoltam. Egyik reggel azt mondja nekem: ha valamelyik pali nagyon ragad rád, hozd haza ap üzletből. Vetess vele piát, a többit bízd rám. Három na­pig nem . vittem senkit, ekkor megpofozott. Két hétig egy idős asszonynál aludtam a Százház utcában. 0 is azt mondta, hogy miért ne vin­nék haza férfit. Mindenki azt csinálja, az urak is! A mo­zik is erről szólnak. Délután hazaszaladtam, ki­takarítottam, s estére hazakí­sért egy ötvenéves ceglédi vasutas. Részeg volt az isten­adta, összevissza motyogott, más semmi. Sanyi benyúlt a zsebébe, s az öt darab szá­zasból kettőt elvett. Amikor először feküdtem le idegennel, azt hittem, vége az életemnek. Ha nem halok meg, nem ér az életem már semmit. Sanyi kérte, paran­csolta, de biztosan megutál, meggyűlöl, akár én magamat. De nem! Ettől kezdve még kedvesebb lett. A pénzből sok finom holmit vásárolt, színházba is mentünk, s az üzletbe már csak képmutatás­ból, jártam be. Meg hogy ott a legkényelmesebb a palikat fog­ni. Azután kitanitott a fér­jem a zsebmetszésre. Ez már veszélyesebb volt. Tudja, azt nem vette be a gyomrom. Mindig órákig sírtam utána. Pedig a legtöbb részeg volt, s a pénzét sem merte keresni, mert a férjem megjelent hajnaltájt, s úgy tett, mintha rajta kapott vol­na bennünket. A legtöbb vi­déki, nős ember volt, örült, ha szárazon megúszhatja. Gyakran ők kínáltak pénzt, de férjem ilyenkor nem fogadta el, csak ordított, s közben rám kacsintott. Már hogy én fo­gadjam el. A zsebtolvajlás veszélye­sebb volt, de nem kellett le­feküdni. Amikor maga elkapott ■— fogta meg ismét a kezem —, megfogadtam, hogy soha töb­bé! Sanyi újra megvert. Egy hét múlva lebuktunk titkos, üzletszerű kéjelgésért, a lopá­sok is kiderültek. A férjemet a bíróságon kimentettem. Én kaptam három évet. Elvittek Kalocsára. Látott már maga őrültet ? Tíz körömmel mar­tam a falat. Mindig vele ál­modtam, mindig sírva ébred­tem. Azután eljött a kará­csony, a látogatási engedély. Istenkém, mindössze húsz perc, mi az egy szabad em­bernek, de mit jelent énne­kem! Látni, hallani, érezni őt. Nem jött. Levelet és cso­magot küldött. így drága, úgy drága, s a végén: összeállt egy nővel, mert ő mégiscsak férfi, s hogy ne haragudjak. Két hónapig kezeltek a rab­kórházban. Idegeim nem bír­ták ezt a borzalmas feszültsé­get. De meghalt bennem ő is. Hiányzott nagyon a gondolat: Sanyi. De már, ha akartam volna, sem éreztem semmit. Üres voltam, kiégett belőlem minden érzés. Gyógyulásom után a varro­dába kerültem. Egy év múlva dicséretben részesítettek. Tudja, mi az: gyilkosokkal versenyezni? Gallérokat ké­szítettünk, s esetleg tíz gallé­ron függ, hogy harmadolnak vagy negyedelnek bennünket. Hogy elengedik büntetésünk harmad- vagy negyedrészét. Egyetlen fegyelmim sem voltj s elhagytam a gyilkosokat is! Pedig náluk a harmad 4—5 évet jelent. Hajtottak, mint az őrült, de az én erőm nagyobb forrásból táplálkozott. Én nemcsak szabadulni akartam, hanem tisztulni, vezekelni is. A munka itt gyógyító bal­zsammá vált számomra. Kilencezer forintom volt, amikor szabadultam. Taxival jöttem Kalocsáról Pestre, pe­dig egy óra múlva jött a vo­nat is. — És most? — vetem köz­be. — És most — válaszolja — asszony vagyok, ha akarja, el­mondom annak is rövid tör­ténetét. Bólintok, s ő újra kezdi. — Nem lángoló szerelemből mentem férjhez másodszor. Kerestem jobbik énemet, s azt hiszem, ez az új házasság ebben komoly tartópillért je­lent. Mert azért most, évek múlva is arra gondolok, ben­nem is sok rossz hajlamnak kellett lenni, hogy annyi al­jasságra rávegyen a férjem. Hiába irtóztam tetteimtől, azt hiszem., ez nem mentség. Érez­tem, hogy most már én is a férjem piszkos szemével né­zem a világot. A férfiakat pa­liknak, az italt piának, a mun­ka nélküli életet ügyességnek, a nőt — állatnak. Valaki a börtönben azt mond­ta nekem, várjam meg idekinn. Megvártam. Könyvelő volt, s lo­pott egy bandával együtt. So­hasem mondta, de én tudtam, hogy a feleségéért tette. Köz­ben, amikor lebukott, az asz- szony otthagyta. En, amikor szabadultam, kijártam a ma­májához Kispestre. Azt hitték rólam, hogy én is olyan va­gyok, mint ök, csupán gazda­sági bűnért ültem. Amikor megkérte a kezemet, meg­mondtam a szemébe: ringyó voltam, úgy álljon velem szó­ba. Arra kértem, egy hóna­pig ne találkozzunk. A váláso­mat már együtt intéztük. Megszerettem ezt a fiút. Nem olyan vad szenvedéllyel, mint Sanyit, de szeretem. Szakmát tanult ő is, én is — elég jól élünk. Most haragban vagyunk. Megsértett. Azt mondta ne­kem, hogy buta vagyok. A tv-ben néztük a műsort, s ne­kem más volt a véleményem, mint neki. Engem ne butázzon le sen­ki!! Nem igaz? — néz rám kórlelöen, együttérzést keres­ve tekintetemben. — De igen, igaza van — válaszolom elgondolkozva. Vá­laszom nem lehetett meggyő­ző, nem elégíthette ki, mert új érvek után kutatva még kijelentette: — Nézze, én hozzámentem, 'de. becsületesen bevallottam a múltam. Tiszta, rendes va­gyok. Senkivel szóba nem ál­lok. Dolgozom, s a második műszakban (szóról szóra így mondta) is helytállók. Ragyog a lakásunk. A pénzt jól be­osztom, ügyesen vásárolok. Vasárnapi ebéd: tejfölös ka­ralábéleves, zöldborsófőzelék, rántott csirke, sütemény. Én nem járok presszókba, moziba se. Ott a tv, jó az nekünk. Ar­ra is vigyázok, hogy ne a ko­fáktól vegyem a csirkét, ami­kor a tsz harminc forintért adja, hát nem igaz? — néz rám kíváncsian. Nem engedem, hogy lebu- tázzon! Nem akarok még egy­szer a lejtőre kerülni. Ha el­fogadott feleségének, akkor tiszteljen! Buta, aztán hülye, aztán pofon, aztán... — Nem tudta folytatni, mert tartva a rátörő érzelmi hullámtól, torka összeszorult. Egy picike könnycsepp csillogott a sze­mében, még egyszer megfogta a kezemet. — Köszönöm az akkorit, meg azt, hogy most végighall­gatott. Aztán még elgondolkozva hozzátette: — Ma este kibé­külünk. Ma van a spanyolok­kal a meccs. Viszek haza sört, behűtöm, s megisszuk a béke­poharat Ferivel. Ügy szere­tem ezt á csacsit, s azt hi­szem, ő is engem. Suha Andor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents