Somogyi Néplap, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
Győri D. Balázs: MEGKÖTÉS NÉLKÜL Megnyikordult alatta az ágy, ahogyan rádobta magát. A lendülettől megereszkedett a takaró is, de félúton meggondolta magát. A villanyzsinórban elakadt a keze, megmozdult a körte, és villogni kezdett. (A szobában szürke volt a fény és lusták az árnyak. Csak egy korán ébredt dongó száguldozott szédült iramban körbe-körbe. Egyszer nekiütődött az ablaknak is. Valami bizsergő melegség, valami tavaszi gyöngeség ringatta álomba a bútorokat.) Majdnem leverte a hamutartót, ahogyan kapott érte. A pléhtányér megcsördülése is zavarta. Csak egyet szippan- ' tott a cigarettából, és hagyta, hogy elégjen. Lassan kígyózva fonta át a füst úgy, hogy krá- kognia kellett tőle. Azután lassan elpilledt. Ébren volt, de úgy, mint akit az első álmában zavarnak meg. Megsimította a homlokát, de már szinte öntudatlanul. — Ugye, olyan jó veled? Én nem tudom, hogyan és miért, de azt a hiányt, amit eddig ^ éreztem, te töltötted meg bennem. Kergetem az órákat, és szeretném hajtani a perceket, úgy várom, mikor csördül meg a telefonod. Azt a másikat már el is felejtettem, aki gyűrűjével megláncolt. Tudod, hiszen mondtam, hogy akkor jött, amikor teljesen kifosztottnak, teljesen elhagyottnak éreztem magam. Tudod, hiszen mondtam, hogy ma már csak megszokás az egész. Ez van, és kész. Ha nem írnék néha levelet neki, talán nem is tudnám, hogy él. Csak az a jó, hogy te velem vagy... — Neked jó ez? Mindketten úgy hazudunk, hogy el sem akarom hinni. Nem, ez nem lehet igaz. Hiszen ismersz már. Engem hajt valami, valami belém kényszerített vagy kényszerült nyugtalanság. Te mondtad, hogy sajnálnád azt a nőt, akit egyszer talán mégis feleségemül teszek. Te vártál valamit, és most úgy érzed, hogy pótoltam benned a hiányt. Valamit, ami még nem volt neked. Ami attól a férfitől csak cinizmus, csak félig gondolt szó, csak óhajtás a számodra. Neked adtam mindent? És te is tudod nagyon jól, hogy elég ... Nem tudok úgy játszani, hogy hazudjak neked. Ö, úgy szeretném, ha velem is cinikus tudnál lenni. Ügy, ahogyan az emberekhez, ahogyan ahhoz a férfihez. Csak úgy egyszerűen és józanul. — Látod, már megint ezt mondod. Mindig megkeserítenéd azt a pár percet is, ami a tiéd. Amit önmagámtól úgy kell ellopnom. És itt van! Tessék! Számon kéred tőlem a cinikus arcomat. Mondd, miért? — Egyszerű. Mondd, hogyan gondolod te? — Mit? — Ugyan mit? Hát azt, hogy a kettőnk életét ha csak két napra is, de egymáshoz láncoljuk. Hogyan gondoltad? — Tudom, most jössz megint azzal, hogy tanulnod kell. Hogy a huszadik század nem elégszik meg a félig elkészült emberekkel. Mondd csak, mondd! Tudom, hogy én kevés vagyok hozzád. Ha inekciót mondok, azonnal ingatod a fejed, és szinte minden mondatomba belekötsz. Ilyen vagy! És azt mcndod, hogy tanulnod kell, és más nők után futsz. Tudnám csak, hogy miért. Látod, most is elkeskertyíted a szád, és ráncba szalad a homlokod. Azért, mert az igazságot mondom? — Ugyan, dehogy. Mondtam, hogy valami hajt, valami, amit tegnapig azt hittem, hogy ismerek. Ma rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Azt hiszem, hogy talán a véremben van. Hajt, hajszol valami, hogy ne nyugodjam egyetlen percig séta. És igenis, tudd meg, hogy tanulok. Tanulni akarok. Akarok, érted? Akarok! — Miért, mellettem talán nem tudsz? Nem a féltékenység szólt bennem, amikor figyelmeztettelek. Hát tudnék én rád féltékeny lenni? Hiszen nagyon is szeretlek. Ügy, amit csak lopva lenne szabad, hidd el, úgy. És én nyíltan szeretlek. Szeretném, ha mellettem lennél nagy. Ha mellettem nőnéd ki magad. Akkor tudnám, hogy miért szerettelek. Akkor tudnám: ezért. — Igen, most néhány percre ezt érezed. És megállnál te, hogy én járni tudjak. S nem számolsz azzal, hogy ha te megállsz, és én előre lépek, még nagyobb lesz a távolság közöttünk? Akkor majd jogosan lennél féltékeny. Mert akkor már nem a szépség, nem a fiatalság, nem a szép szavak ejtenének rabul. Valami más. Valami, amit nem találnék benned, valami, amit elhagytál akkor, amikor megálltál. Talán az, amit te nem találtál meg abban a férfiben, akire most nem is gondolsz. — Így is elmégy és úgy is. Hiába játszom, hiába hazudok annak, akit csak úgy »annak a férfi«-nek nevezel mindig. Hidd el, hogy hozzá kell tartoznom. Te elmégy, és mi lesz? Akár így, akár úgy. Marad az űr, és még üresebb lesz, mert már csak egyedül én szeretlek. És ezt most így kell nyíltan idevágnod nekem. — Mindig mondtam, hogy őszinte leszek. Már az első hajnalon, pár órával az ismeretségünk után. Akkor kicsit álmos voltál és kicsit hitetlen. Kerekre nyitottad a szemed, és úgy figyelted a szavaimat. Tudom, hogy nem hitted el. És látod, hogy igaz. — Akkor, akkor nem kellett volna elkezdenünk. Te tudtad már, hogy így lesz. Tudtad, és mégis ... — Talán tudtam. De emlékezz csak, hogy mit mondtam akkor. »Megkötés nélkül« — és látod, hogy az egyszerű kötelék is milyen hamar gúzs lesz, ha gubancolódik? Megkötés nélkül lettem rab) és megkötés nélkül estél saját kötelünkbe. — Jaj, csak így nem szabad mondanod. Hiszen tudod ... — Tudom. De mondd, el tudnád viselni? — Látod, a szégyen mindig a miénk. Amíg ti ráztok egyet könnyelműen a vállatokon és mentek tovább. (Hirtelen megdöbbenve ült fel. A szemközti tükörben látta meg, hogy csapzott a homloka és szarkalábas a tekintete. Félve nézett maga elé. Szinte sírva, megtépve motyogott valamit maga elé, mint a bűnös, aki a vétkét morzsol- gatja, egyre, egyre.) A szobában szürke volt a fény és lusták az árnyak. Csak egy korán ébredt dongó száguldott körbe szédült iramban. Egyszer nekiütődött az ablaknak is. Valami bizsergő meleg, valami tavaszi gyöngeség álomba ringatta a bútorokat. (Megreccsent a szék, ahogyan rádobta a retiküljét. A lendülettől megereszkedett a sarkára vetett fürdőköpeny is, de félúton meggondolta magát. Az asztalterítőbe elakadt a keze, és a kis virágváza nekikoc- caat a falnak. Majdnem leverte a vázát, ahogyan ijedten utánakapott. Az üveg koccanása mintha a belsőjét, a szívét érte volna. Nagyot sóhajtott, és mintha folytatta volna az abbamaradt beszélgetést, úgy vonaglott meg a szájaszöglete.) — Látod, a szégyen mindig a miénk. Amíg ti ráztok egyet könnyelműen a vállatokon, és mentek tovább. Meg tudnád ölni, aki már nem is te vagy és nem is én? Aki még csak alig él, még szinte csak a gondolatban érlelődik? Meg tudnád ölni? — Gyilkossággal vádolsz. Pedig te is gyilkos lennél, ha életben maradna. A sajátmagad, annak a férfinek, meg az ő gyilkosa. Velem együtt persze. Leülhetnénk együtt a vádlottak padjára, hogy tönkretettünk négy életet. Valahogy így hangzana a vád: különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal. — Igen, te csak, és csak így beszélsz az egészről. Ez fáj nekem, hogy ilyen köny- nyen el tudod intézni. Gyilkos! — Nem védem magam. A Rigolettó jár eszemben. Hiszen tudod te is: »Múló az élvezet, tartós a bánat.« Tudom, hogy joggal vádolsz. Mert nem tudok tovább ittmaradni, nem érzem, nem érezhetem azt, amit ti nők ilyenkor éreztek. Vagy inkább nem tudom, csak érzem? — Gyilkos! — Gyilkos vagyok, és gyilkosok vagyunk. Megkötés nélkül mind a ketten. Bíró legyen a talpán, aki biztonsággal ítélkezhet felettünk. Itt és ebben az esetben csak egy bírót ismerek: azt a férfit... — Gyilkos! — Csak azt a férfit, aki vádlója és vádlottja, bírája és elítéltje ennek a gusztustalan- ságnak. A sors iróniája! Mindketten arra vagyunk ítélve, hogy járjunk az emberek között álarccal, mintha mi sem történt volna. Gyilkos vagyok és te is gyilkos vagy. De mosolyogsz és én visszamosoly- gok az emberekre. Muszájból. — Félek. Nagyon félek. Tőled félek, és mindentől. — Hm. Félsz. Hát mit gondolsz, én talán a jólneveltség álarca mögött nem szűkölök-e belülről? Én talán nyugodtan aluszom át az éjszakáimat? Nem félek-e jobban önmagámtól, mint a leggyilkosabb élesre fent késtől? — Félsz? — Nagyon. De tudom, hogy most még kisebb a félelmem, mint akkor, ha tudnám, hogy amit tettem, és amit vállalnunk kellene, az még élesebb kés. Jártál már elhagyott gyerekek között? Füledbe sírt-e a szülők bűne miatt elítélt kölykök vinnyogása ott, ott, először, a vádlottak padján? Különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal, igen, igen, a szülő a felelős. — Álhumanista vagy! — Részben igen, igazad van. De ha nem is oldoz föl, megnyugtat az a tudat. Mert akkor már az se lenne, ami megnyugtasson. Az lenne az igazi lelkiismereti hurok. Amit mi csomóztunk össze megkötés nélküL \ — Lásd hát, hogy neked csak ennyi... — Ezt vártam. Ezt a hideg cinizmusodat, amit eddig nem kaptam meg tőled. De miért is? Igazad van és igazam van. Igazunk van, és mégis bűnösök vagyunk. Bűnösök... (Hirtelen megdöbbenve állt fel. Az asztalon, a kis púderos tükörben látta meg, hogy ve- rejtékes a homloka1 és elbágyadt a tekintete. Félve nézett maga elé. Szinte sírva, megtépve motyogott valamit. Mint a bűnös, akit nem hagy nyugodni a bűn, hát morzsol- gatja, egyre, egyre.) Valahol a távolban valaki felkattantotta a rádió gombját. Érces, mély basszus szólalt meg, lassan, vontatottan: »... A Magyar Népköztársaság nevében ...« Azután gongütés hallatszott és lágy, kellemes női hang következett: — Kedves hallgatóink! Kál- di Mátyás rádiójátékát hallották. Most pontos időjelzés következik ... n Munkás (Szekeres Emil rajza) Marcali Kulturális Hetek tapasztalatairól Májusban változatos, gazdag kulturális program, élénk művészeti élet keltett érdeklődést a marcali járásban. A munka ünnepén megnyitották a járás kézimunka szakköreinek hagyományos díszítőművészeti kiállítását, ezt az úttörők kulturális szemléje, népi együttesek műsora, népművészeti kiállítás, zenei est, szellemi vetélkedő és modern táncverseny, Szikra János festőművész tárlatának megnyitása követte, a rendezvénysorozatot pedig a Csiky Gergely Színház előadása zárta be. Melyek a kulturális hetek legfontosabb tapasztalatai? Mindenekelőtt — ha nem is a hiánytalan elégedettség hangján — megállapíthatjuk, hogy a kulturális hetek célja megvalósult: a járás műkedvelő művészeti csoportjai megfelelő keretek között adhattak képet egy-egy műfaj színvonaláról, és így biztosították a lakosság figyelmének fokozottabb vonzódását ( a művészeti élet iránt. A műfaji csoportosítás megfelelő jelleget, sajátos hangulatot biztosított egy- egy műsornak.. A folklór napon például ízelítőt tudtunk adni járásunk faragóinak, szövőinek, népi hímzőinek alkotásaiból, valamint népünk dalaiból, táncaiból, szokásaiból. A népművészeti kiállítást éppen azok tekintették meg legnagyobb érdeklődéssel, akikhez legközelebb áll: a falusi népi együttesek tagjai és kísérői. A nézők számával is elégedettek lehetünk: a műsoros rendezvényeket 1700-an tekinVLAGYIMIR SZOSZJUSA KIT FÉLREVERT HÍVOTT ROHAMRA ÉJJEL... Kit félrevert harang hívott rohamra éjjel, ki meg nem torpant, hogyha ágyúzott a gaz, ki előtt vérpipacs hullott a hóba széjjel, örök testvérem az. Mert az hazájáért, forró szívvel szeretve, hű társak oldalán vívott bősz harcokat, vas robbanása közt, vörös zászlót követve, mint hű fia haladt. Ki kalapáccsal vagy hős földalatti tettel hazája üdvéért, s hogy győzzön az igaz, vagy kertben, réten, szép virágok közt esett el, örök testvérem az. Mert új világot épít ö, egy szebb jövendőt; hatalmas épület, a csillagokig ér — s abban nem lankad el a hazaszeretet, sőt ezentúl mindig él. Ki láncraverve nyög s bilincsét széjjeltépi, Ki felkel térdéről, mert űzi ősi dac, ki semmi önkényt nem tűr, nem hajbókol néki, örök testvérem az. Mert ő is ott halad, ahol mi egykor küzdve, hogy éppoly messzire juthasson, mint mi most, s ne csapjon égig a gyilkos tűzvészek füstje, a föld ne tűrjön el tűzvészt, csapást, gonoszt... Testvéreim! Aki emberre, népre, földre bilincset verne és parancs ot osztogat, ki embervért ajánl fel aranyért — örökre ellenségünk marad. Mert csak sötétet hoz, mert gyűlöli ü népet, egész valójából árad e gyűlölet, vele a mi útunk — szabadság, boldog élet — közös sosem lehet. Oh, társaim! Kezünk s nézésünk forrjon össze, mi háborút, véres lidércet nem hagyunk! Bár elválaszt határ, hegy, óceán — örökre mind testvérek vagyunk! Radó György fordítása | X : tették meg — egy-egy bemutatót átlag 340-en — míg korábban az egy napra tömörített járási kulturális szemlékre csak 200—250-en voltak kíváncsiak. (Talán nem érdemtelen megemlíteni, hogy a szereplők, aktív közreműködők, művészeti csoporttagok száma csaknem ezerre tehető, ebből 650 úttörő és 330 KISZ-a» es, illetve felnőtt műkedvelő.)’-' Üj szórakozási, művelődési formaként köszönthettük járásunkban a szellemi vetélkedőt és a társasági táncok versenyét. Mindkettő elterjesztésére irányuló igyekezetünk találkozik a fiatalok igényeivel. Értékeikhez méltó sikere és hatása volt mindhárom kiállításnak is. A nagyarányú érdeklődés — több mint 5000 látogató —, a sok elismerő nyilatkozat azt bizonyítja, hogy a művészeti ismeretterjesztés és ízlésformálás e kitűnő eszközeinek a jövőben még fontosabb helyet kell kapnia járásunk népművelésében. Néhány szót a kedvezőtlen tapasztalatokról is. Elsőként említem azt, hogy nem tudtunk minden előadásra, rendezvényre »táblás házat« biztosítani. Ennek szervezési oka volt. A kulturális hetek egész műsorát ugyanis egyetlen nyomtatott falragaszon hirdettük, és ez nem helyettesíthette az egyes rendezvények külön propagálását. Végül: a Csiky Gergely Színház Potyautas előadása — közönségsikere ellenére — nem illett bele a kulturális hetek programjába. (Sajnos, más választék nem volt.) Befejezésül — csupán vázlatosan — ismertetni szeretném elgondolásainkat a következő év hasonló művelődési rendezvényeiről. Terveink szerint tavasszal 8—10 héten át felszabadulási kulturális heteket szervezünk, és néprajzi képzőművészeti, dokumentációs, bélyeg, díszítőművészeti meg kézimunka-kiállítást tartunk. A műsoros rendezvényeket március elején állítjuk össze a körzeti szemlék eredményei alapján, de az irodalmi színpadoknak és versmondásnak nagyobb szerepet biztosítunk, mint az idén. A programba beépítjük az ünnepi könyvhét műsorát is. Ez a lehetőség az idén elkerülte figyelmünket. Kultúrmunká- sok szakmai tanácskozásaival, a kiállításokhoz kapcsolódó ismeretterjesztő előadásokkal és a tsz-napokon való közreműködéssel szeretnénk gazdagítani a jövő évi kulturális heteket. Paál László i
