Somogyi Néplap, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-04 / 129. szám

Tsz-íagok étkeztetése Balatonszabadikan FILMSZÍNHÁZAINK MŰSORÁBÓL NEHEZ EVEK A Nehéz éveli a harmin­cas évek Olaszországát mu­tatja be. Aldo Piseítello né­pes családot tart el szerény fizetéséből. Magánéletében csöndes, visszahúzódó kis- fcivaíalnok, aki gyűlöli a politikát Mégis a főnöke ar­ra kényszeríti, hogy lépjen be a fasiszta pártba, külön­ben elveszti állását. Pisci- téllo úr meggyőződése el­lenére a fasiszta párt tag­ja lesz, jés részt vesz a ro­hamosztag gyakorlatain. Fia katonáskodik: megjárja Abesszíniát, Spanyolorszá­got, majd a második világ­háborúban a »szövetsége­sek« orvul lelövik. Fordul a kocka, az USA-hadsereg fel­szabadítja a várost. Pisci- tello urat elbocsátják, mert fasiszta volt... A filmet Luigi Zampa rendezte. Szabad Ifjúság A leglassúbb vonat o Az újságíró hazafelé indul egy vidéki városból. Uti- társa is akad, egy szép, sző­ke fiatal lány, aki édesany­ja kívánságára jött ide dol­gozni. Am neki esze ágában sincs itt maradni, ilyen unalmas helyen. Vannak itt elegen »lcikesedők«, ő haza­megy ... Az újságíró lelas­sítja a kocsit, s egy utca­sarokra mutatva mesélni kezd...*S megelevenedik a város, amikor még csupa rom volt. Egy terhes fiatal- asszony itt várta haza a férjét a frontról. . . Hadifo­goly-szerelvény zötyög a pályán, a végén a frontszer­kesztőség kocsijával, amely benépesedik: két sebesült, egy lány, egy fiatal özvegy és egy férfi, aki mindenét elvesztette ebben a hábo­rúban. Egy-egy sors a há­ború viharában... A fő­szereplők: P. Kadocsnyikov, Z. Kirijenko. Néhány rövidebb írásban már félre­érthetetlenül céloz­tam arra, hogy köz­ségi tanácselnök is­merősöm csakis szí­vós munkával, ál­landó gyakorlással tanulhat meg céloz­ni. Egyszer a lövés­től megriadtan buk­fencező ép nyulat próbálta futóver­senyben legyőzni, másszor meg a Ba­cíí’zds laton jegére szökött borjú után akart egy ►’•jól irányzott« lövést leadni a kö­dös messzeségből. Többi vadászka­landjára most nem emlékeztetek, csu­pán újabb célzásá­ról számolok be. Történt, hogy a kitavaszodás után veszett a csibe a baromfiudvarból. Napjában eltűnt kettő-három is. Mi hordhatja? Megvan: a macska. Most az­tán nincs kegyelem a garázda kandúr­nak. Kötelet — az­az hogy spárgát — a nyakára. A szí­vós állatja azonban (Tudósítónktól.) A nyári mezőgazdasági muri kák idején nagy gondot okoz c megye több közös gazdasága ban a tsz-tagok, a kihelyezet! gépkezelők, a traktorosok és e kombájnosok étkeztetése. A »meleg«-étkeztétést — a megyében elsőként — Balaton- szabadiban vezették be. A községi pártszervezet, a tanács és a termelőszövetkezet kéré­sére — az utóbbiak anyagi hozzájárulásával — az fmsz 120 000 forint költséggel ebéd­lőt és konyhát létesített. A ta­nács a községfejlesztési alap­él 15 000 forint értékű anyag- 'al járult hozzá az ép ít kezes- ' ez. A konyha átalakítását a sz építőbrigádja végezte el ársadalmi munkában. A siófo­ki földművesszövetkezet má­jus 2-0-án adta át rendeltetésé­nek a konyhát és az éttermet. A termelőszövetkezeti tagok 7,60 forintért bőséges ebédet kapnak. A megnyitás első he­tében még csak harmincán vették igénybe az éttermet, de a második héten már hetven személy részére kellett meleg ételt főzni. New York-i nyomorkiállítás New Yorkban jelenleg nem i csupán a fényárban úszó, I nagyszabású világkiállítás te- i kiüthető meg, hanem a néger i lakta Harlem-negyedben egy 1 olyan kiállítás is, amely nem- > igen válik becsületére a New ' York-iaknak! Jesse Gray, a New York-i ’ közületi_ lakásépítkezési ta- [ nács igazgatója a nyomorúság, ' az elhanyagoltság és a kétség- ’ beejtő pusztulás kiállítását ’ rendezte meg, hogy felhívja az ’ amerikaiak figyelmét New [Yor/c városának égető lakás­problémáira. A harlemi "nyo­morkiállításon« lakásépítési szakemberek vezetik körül a vendégeket: megmutatják a túlzsúfolt, patkányoktól hem­zsegő, minden komfortot nél­külöző lakóhelyeket, és fel­hívják a figyelmet arra is, hogy az építkezők hogyan sze­gik meg az építkezési szabá­lyokat, sőt — még emléktárgy­ról is gondoskodnak. Egy dol­lárért gumiból készült pat­kányt árusítanak ezzel a jel­szóval: »Vegyen patkányt a\ nyomortanyán!« csak nem akart ki­múlni. Le a puskát a szögről. Talált • a lövés: eltalálta, el­szakította a — spár­gát. Lám, a célzás ez­úttal a kelleténél is pontosabb volt. Most már csak annyira kell gyako­rolni, hogy egészen, pontos legyen. — kj — PEDAGÓGIA Hagyományos reggeli sé­támhoz minden áldott nap hozzátartozott egy alázatos, könyörgő mondat: — Néni... Húsz fillért... Néha szólóhang, máskor egy egész kórus. Nem is tu­dom, hányán lehetnek test­vérek ezek a kéregető gyere­kek. Tény, hogy sokan. Ma- szatosak, virgoncak, de ha ötlépésnyire kerülök hozzá­juk, abbahagyják a hancúro­zást, a verekedést, és szánal­mas hangon elkezdenek kö­nyörögni. Különféle pedagógiai kí­sérleteket végeztem már ezekkel a gyerekekkel. Elővettem a pénztárcámat, és megmutattam, hogy csak ötven fillér apróm van. Lát­ták az adojnányozási szándé­kot, és kezdtek rábeszélni, hogy kinek adjam az egyet­len húszfillérest, és kiknek a tízfilléreseket. A hangzavar­ban az tökéletesen érthető volt, hogy mindegyik magá­nak kérte a húszfillérest. Máskor a sarkon zsebre tettem az aprót, hogy meg­mutassam nekik az üres pénztárcámat, egy rövid elő­adás kíséretében, miszerint minden fillérért dolgozni kell, nem lehet, hogy csak egyszerűen kunyeráljuk a pénzt. Mindenki munka árán jut hozzá, és nekik külön­ben sem életszükséglet a pénz, mert van anyukájuk, apukájuk, és egyébként is még igen fiatalok. Semmi hatást sem értem el, mert másnap ismét várt a sisere- had, és kíváncsian megér­deklődte egyikük, hogy teg­nap sikerült-e egypár fillért keresnem. A napokban egy kicsit ko­rábban keltem, egyrészt, mert reggel korán jobban le­het dolgozni, frissen, más­részt, hogy elkerüljem peda­gógiai felsüléssorozatomat. Gondoltam, hogy ők nem éb­rednek föl olyan korán, így majd csak leszoknak a pénz­tárcám iránti állandó érdek­lődésről. Mélységesen téved­tem, mert az egyik négy-öt éves forma kis maszatos ész­revett az ablakukból. Más­nap ugyanabban az időpont­ban már a fűben csücsülve várt. Megvallom, ennyi ki­tartás láttán meghatódtam, és egy forintot nyomtam a tenyerébe. Utána már meg­bántam, mert éreztem, hogy elrontottam mindent. A következő nap is várt a srác,* Egy kicsit mérgesebb hangulatban voltam, nyoma sem volt már bennem a meghatódásnak. Nem akar­tam elhinni, hogy ne én győzzek. Meg akartam ve­lük értetni, hogy ez így nem jó mi lenne, ha mindenki mástól kéregetne... Huszár­vágást alkalmaztam. Még mielőtt a kölyök szólni tu­dott volna, könyörgő hangon szóltam hozzá: — öcsi... Húsz fillért... A megdöbbenéstől szóhoz sem tudott jutni, csak állt., mintha gyökeret eresztett volna hirtelenében. A sa­rokról visszanéztem, még mindig ott állt értetlenül. Azóta nem kérnek tőlem... S. N. G. Márton, az öreg halász Márton, az öreg halász nagy, barna kucsmával ül a tűzhely mellett. Jolánt, a menyét nézi, aki a lábasok körül sürgölő­dik. Aztán hirtelen gondol egyet, feláll, kezébe veszi gör­be botját, s lassú léptekkel az ajtó felé indul. — Kimegyek a partra! — szól vissza a küszöbről. Jolán bólint. — De harangszóra visszajöj­jön, tudja, hogy nem szere­tünk várni az ebéddel! Es tovább végzi a dolgát. Egy cseréptálba vizet önt, krumplit hámoz, élesztgeti a tüzet, meg galuskát kever. Közben ráripakodik hol a gye­rekre, hol a macskára, asze­rint, mikor melyik van útjá­ban. Sok munkája közben egé­szen megfeledkezett az öreg­ről. Különben is hozzászokott már ezekhez a naponta meg­ismétlődő sétákhoz. Így megy ez, mióta nyugdíjazták, úgy látszik, egy napot sem bír ki anélkül, hogy ne lássa a vizet. Vagy talán mégsem azért jőr- na el hazulról? Ej, ez csak sió­beszéd bizonyára. Ide, a szélső utcához mind­kétszáz méternyire van a-gö,t. Az öreg halász ziháló mellel, időnként meg-megpi- henve kapaszkodik föl a tete­jére. Fönt megáll, s miután ki­fújta magát, keskenyre húzott szémhiel tekint le a szélesen kanyargó Tiszára; a gyóji, a mamaji, az ellési részekre. Ahány zug, megannyi emlék a több mint hatvanesztendős vi­zi életből. Az első rámpánál keskeny gyalogút vezet le a meredek gátoldalon. Itt lassít egy pilla­natra; mint aki tilosban jár, lopva körülnéz, majd a tőle telhető legnagyobb igyekezet­tel a közeli vályogtanya felé indul. Fél szemű, koloncos sző­rű kutya szalad elébe. — Itthon van-e a gazdasz- szony, he?! — veregeti meg a kutya lapockáját barátságosan, mire a vén eb szapora fark­csóválás kíséretében dörzsöli nedves orrát a csizmájához. Aztán — mintegy hívogatólag — előreszalad, ahol a kony­haajtóban egy tiszta kis öreg­asszony kezét kötényébe törül- getve várakozik. — Jöjjön csak; Márton! — tessékeli beljebb szíves han­gon vendégét —, várja már a jó meleg kapros lepény. A kanapéra, a tükör alá ül­nek, akár a jegyespár. Az asz­tal házilag szőtt fehér abrosz- szal van betakarva, közepén egy tányér friss kapros lepény párolog. — Ez való az én fogaimnak — nyúl otthonosan a legfelső lepényért az öreg halász, s dö­cögve nevetgél hozzá, de bi­zony a szájából egyetlen árva fog sem villan elő, mivelhogy nincs más ott, csak a csupasz ínye. — Erzsi, Erzsi, te azért tudod, mi kell a vénembernek — veregeti meg a kicsi öreg­asszony vállát elégedetten. — Bezzeg otthon hiába mondom Jolánnak, hogy puhára hagyja az ételt, rá se hederít, mert ne­ki még jó a foga. Én meg már a pipát is csak úgy tudom a számban tartani, ha a keim­mel fogom. Az öregasszony aprókat bó­logat kontyos kis fejével, s úgy lesi a halász minden sza­vát, mintha igét hirdetne. Pe­dig kívülről tucija már a gon­dolatát, hisz mióta özvegység­re jutott, alig múlik el nap, hogy át ne ballagna hozzá né­hány kapros lepényre, pohár borocskára, no meg egy-két jó szóra, mely leginkább a régi vízivilág emlékei körül forog. Merthogy az ő embere is ha­lászott, míg az égi háló el nem ragadta. Hajaj, de régen is volt! Akkor még ott hasítot­ták a halat az asszonyok az öreg templommal átellenben A felhasított halat kefToel mosták, hordókban szépen egymásra rakták. A fiatalabb- ja hasítás idején az éjszakát i$ a kunyhóban töltötte. Ott aludtak az elszállításra váró halak tetején. Ennél a gondolatnál az öreg­asszony szemérmesen elmoso­lyodik, s könyökével oldalba böki a halászt: — Tudja-e, mi jutott eszem­be, Márton? — Halljuk! ♦ — Mikor egyszer bemászott hozzám a hasítókunyhóba ... — Hm — bazsajog huncutul az öreg. — Régen volt. —... Aztán én meg pofon teremtettem, merthogy éppen akkor voltam pár hetes asz- szony. — Nono — emeli föl mutató­ujját tiltakozva a halász. —, nem is csattant az olyan na­gyot, mert féltél, hogy föléb­reszted a többieket. De most megadhatod! — tolja közelebb játékosan bozontos fejét. — Már nincs rá szüksége — hárítja el ingerkedve az aján­latot az öregasszony. — Ne.m mászkál már kend a hasítóme­nyecskék után. — Ejnye, ebadta asszonya — pattant fel önérzetesen a ha­lász —, hát nem tudod te azt, hogy öregember nem vénem­ber? És se szó, se beszéd, cuppa­nós csókot nyom az iruló-pi- ruló öregasszony szájára. Egy kicsit talán hosszabbra is sike­rült a tervezettnél, mert észre sem veszik, hogy nyílik az aj­tó, s Jolán ámulva megáll a küszöbön. — Elharangozták a delet, apósom! — szólal meg gúnyo­lódva. A két öreg riadtan rebben szét, ám a halász látván, hogy hasztalan lenne minden ma­gyarázkodás, hirtelen elhatáro­zással, jókedvűen tárja szét tenyerét: — No, nézd csak, micsoda szerencse ért! — kiáltja az el­képedt menye felé. így leg­alább megkíméltél attól a be­jelentéstől, amire már napok óta készülök. Vidd hírül azok­nak, akiket illet: Márton, az öreg halász hálóba került, az­tán kifogták __ A ri Kálmán I B B B « • SOft OK Szatyor A tsz brigádvezetője nagy- takarítást rendezett otthon a kamrában. A nyolcadikos fia segítette neki rendbe rakni a rengeteg limlomot. Az egyik sarokban elkopott szatyorra bukkant a fiú. — Ezzel mit csináljak? — kérdi az apjától. Nem is vették észre, hogy közben a bőbeszédű Mari né­ni oda lépett az ajtóba. Az asszony is csak az apa hang­ját hallotta. — Dobd ki a fenébe azt a kivénhedt szatyrot! — vála­szolt a fiának a brigádveze­tő. — Igen?! — csattant fel Mari néni hangja. — Majd jössz te még hozzám, amikor kevés lesz a kapásod! Gyorsan sarkon fordult, s otthagyta a brigádvezetőt. * * * — ki — Reklám Pontosan öt óra volt, ami­kor beléptem a Május 1. ut­cai cipőjavítóba. Az üzletve­zető készségesen jön elém. — Mit parancsol? — kér­di. — Egy pár cipősarokvédőt szeretnék fölveretni. — Csak holnap, uram. Lejárt a munleaidőnk. — De hát ez nem tart se- meddig! Nekem pedig reggel kell a cipő. — Tudja, mit? — válaszol­ja az üzletvezető. — Van itt a közelben egy maszek. Az biztosan megcsinálja. Vigye el oda. (kercza) Harry Trumann, az Egye­sült Államok volt elnöke most töltötte be nyolcvana­dik évét. Az újságírók per­sze megkérdezték, minek kö­szönheti kifogástalan egész­ségét, fiatalos munkabírását. — Mindennap egy jó hosz- szú séta rengeteget jelent. A legbiztosabb módszer azon­ban: válasszunk egészséges szülőket! * * * Francoise Sagan, a világ­híres francia írónő így nyi­latkozott a két nem örök problémájáról: —' A gyengébb nem rend­szerint erősebb, mert az erő­sebb nem gyenge a gyenge nemmel szemben. * * * A nyugatnémet rádió kénytelen volt lemondani Pierre Boules francia zene­szerző hangversenyét, ame­lyen a modern kompozit c.r legújabb alkotását kellett volna előadni. Pierre Boules ugyanis közvetlenül a hang­verseny előtt értezítette a rá­dióállomást, hogy az elő­adandó szerzeményt még nem irta meg. * * * Üj világrekord született Los Angelesben. Rusty 5,21 méterre javította a távolug- $ rás világcsúcsát. Igen jó for- 5 mában volt, és háromszor l ugrott nagyobbat öt méter- $ nél. Rusty »civilben« kecs- ^ kebéka. j Somogyi Néplap Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Főszerkesztői WIRTH LAJOS. Szerkesztőség: Kaposvár. Latinka Sándor u. Z. Telefon 15-10. 15-1L Kiadja a Somogy megyei Lapkiadó Vállalat, Kaposvár. Latinka S. u. Z. Telefon 15-16. Felelős kiadó: Szabó Gábor. Beküldött kéziratot nem őrzőnk meg. és nem adunk vissza. Terjeszti: a Magyar Posta. Elő­fizethető a helyi postahivataloknál és postáskézbesitöknéL Előfizetési díj egy hónapra 12 Ft Index: 2506?. Készült a Somogy megyei Nyomda­ipari Vállalat kaposvári üzemében* Kaposvár, Latinka Sándor utca 6.

Next

/
Thumbnails
Contents