Somogyi Néplap, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-28 / 150. szám

SOMOGYI NÉPLAP CSEHSZLOVÁKIÁBA KÉSZÜL KGST-tanácskozások A BM-EGYÜTT Egy éve tizenkét napos szov­jetunióbeli turnén vett részt a ► Ki mit tud?« győztes kapos­vári tánccsoportja, a BM- együttes. Azóta ritkáin hallot­tunk róluk, pedig nem pihen­nek babérjaikon. Erről győződ­hettünk meg egyik este próba­termükben is. Próbáikon alapos bemelegí­téssel készülnek fel a táncok előadására, gyakorlására. Az egyöntetű mozgás és a techni­kai készség elsajátítására gim­nasztikái és táncmotívumokból összeállított gyakorlatokat vé­gez a csoport. Minden próbá­juk ezzel kezdődik. A guggoló, a láb- és karlendítő mozdula­tokat egyre dinamikusabb' komplexgyakorlatok követik. Szigorú figyelemmel, ponto­san és igán fegyelmezetten végzik ezeket a gyakorlatokat a fiatalok, és egyvégtében, csaknem egy órán át — még­sem látszik fáradtság rajtuk. A táncnál« fontos eleme a for­esaw az alapos előkészítés, bemelegítés után kerülhet sor a ros tánc gyakorlására. pá­A Kölcsönös Gazdasági Se­gítség Tanácsának vaskohásza­ti állandó bizottsága Moszkvá­ba megkezdte 17. ülésszakát. Az ülésszak munkájában Bul­gária, Csehszlovákia, Lengyel- ország, Magyarország, a Né­met Demokratikus Köztársa­ság, Románia és a Szovjetunió küldöttsége vesz részt. * * * A KGST vaskohászati ál­landó bizottsága hengereltáru­termeléssel foglalkozó munka- csoportjának ötnapos tanács­kozása kezdődött Ostravában. A munkacsoport tanácskozá­sán Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köz­társaság, Románia és a Szov­jetunió szakemberei vesznek részt. Tervet készítenek a hengereltáru- és csőgyártás szakosítására 1970-ig, megvi­tatják, hogyan biztosítsák a vegyigépipar számára szüksé­ges újfajta hengereltárut és csőanyagot. (MTI) a Mezőcsáti leánykarikázót és Molnár István koreográfiáját, a Dobozi csárdást. Legköze­lebb Kaposváron, a KRESZ-ve­Fokozódik a vegyszerek térhódítása Megyénkbe látogatott a Pannónia Mezőgazdasági Napok növényvédelmi szekciója Tegnap ünnepélyesen zárult Pécsen a II. Pannónia Mező- gazdasági Napok háromnapos programja. Hazai szakembere­ken kívül neves külföldi pro­fesszorok is tartottak előadá­sokat a rendezvény tolnai, ba­ranyai és somogyi részvevői« nek. A program második napján, pénteken megyénkbe érkeztek a növényvédelmi szekció rész­vevői. Délelőtt a megyei ta­nács nagytermében — sok so­mogyi tsz-elnököt, agronó- mus-t is meghívtak erre az al­kalomra — három előadás hangzott el. A tanácskozást Molnár Imre, megyei főagro- nómus nyitotta meg, majd dr. Virág Árpád, a Gödöllői Ag­rártudományi Egyetem ad­junktusa A vegyszeres gyomir­tás lehetőségei a növényter­mesztésben címmel tartott elő­adást. Somlyó Ferenc, az Álla­mi Gazdaságok Főigazgatósá­gának főosztályvezetője a vegyszeres gyomirtás üzemi tapasztalatairól és problémái­ról beszélt. Fülöp Mihály, a Somogy me­gyei Növényvédő Állomás megbízott igazgatója a kukori­ca vegyszeres gyomirtásával kapcsolatos somogyi eredmé­nyeket összegezte. Példaként említette, hogy míg 1959-ben 3721, az idén — nem végleges adat — több mint 80 000 hold kukoricán végeztek gyomir­tást Dikonirttal, Hungazinnal és más vegyszerrel. Az előadásokat vita követ­te, majd délután Somogyszil- ba látogattak, s megtekintették a Növényvédő Állomás kísérle­ti parcelláit» Huszár JózseJ szi­li tsz-elnök arról tájékoztatta a szekció részvevőit, hogy ta- vály összehasonlították a vegyszerezett és a nem vegy- szerezett területek termésered­ményeit. Gabonából 1,4, kuko­ricából pedig 3,18 mázsa (má­jusi morzsolt) többletet hozott a vegyszerezett terület holdja. Ezután megnézték, a gyomir­tó szerek hatását a kísérleti táblákon. összetett gyakorlatok követik a gimnasztikát; pontosan és fe­gyelmezetten végzik ezeket az együttes tagjai csaknem egy órán át. gás — ezt külön is “-sulykolni« kell. “Futópörgőnek« becézik azt a gyakorlatot, amikor át­lósan a terem egyik sarkából a másikba addig pörögnek, amíg szép, egyöntetű és olyan nem lesz a forgásuk, mintha zsinóron húznák őket. Néhány perces pihenőjükben az együttes vezetői — Gyar­mati János és Biczó József — elmondták, hogy évente átlag negyven alkalommal, az idén tizenhatszor szerepeltek. Sok helyütt fölléptek: üzemekben, tsz-ekben, művelődési házak­ban. Mindenhová szívesen el­mennek, ahová meghívják őket. Az együttes műsorán hu­szonkét tánc szerepel, és rövi­desen bemutatnak három újat is: Dómján Sarkantyús táncát, télkedőn, majd az ifjúsági építőtáborokban adnak mű­sort. Augusztusban a Népmű­velési Intézet ajánlására a csehszlovák prostejovi MANES—Hana vidéki dal- és táncegyüttessel műsorcserét bonyolítanak le. A BM-együttes tagjai kö­zött több új fiatal is táncol. Nekik nehezebb, lassabban is megy a népi táncok megtanu­lása. Ezért sokszor elölről kez­dik a munkát, türemmel, am­bícióval. Népi táncaik művészi igényű előadása — tv-szerepléseik után ilyet vár tőlük a közön­ség — elmélyült és lankadat­lan munka eredménye. Remél­jük, még soyjzor hallunk ró­luk... W. E. Futópörgővel gyakorolják a szép, harmonikus és egyöntetű for­gást. játszótér tele van de­rűs zsibongással. Köny- nyű ruhácskába bújtatott em­berpalánták élvezik az esti ha­zatérés előtti tágas szabadsá­got. Olyan önfeledten játsza­nak, olyan kiscsikókat meg­szégyenítő, elszabadult ficán- kolással, hogy lehetetlen ol­vasni a magammal hozott könyvet. Mellettem egy apró termetű öregasszony üldögél, csak nemrég jött, és megval­lom, megijedtem tőle. Azt hit­tem, már messziről kiválasz­tott beszélgető társnak, azért vágott át a parkon, és ült ép­pen erre a padra. Na, mond­tam magamban, most megtud­hatom, mi a véleménye a mai gyerekekről, a mai boltosok­ról, egyáltalán ... erről a mai világról. Elhatároztam, hogy nem beszélgetek. Felöltöttem legzordabb arcomat, és kinyi­tottam a könyvet, amit az imént a gyerekek szívderítő látványa tetetett félre velem. Szállnak a hinták ... Ke­zemben ismét becsukódik a könyv. Várom a megszólalást. A nénike hallgat. Magaféled­ten nyomkodja a bal térdét. Aha ... az első tétel alighanem a reuma lesz. A berozsdásoüott ízületek. Irigyke hangú -pa­nasz, hisz nincs ... egyelőre nincs »reumás külsőm«. Köhin- tek. Csönd. A nénike derűsen nézi a hintázó csöppségeket. És amikor egy rövidnadrágos Adóm, aki az imént adta át helyét a soron következő kis­lánynak, ismét megragadja a hinta vasát, félrelökve egy ló- farkfrizurás Évát, aki azonnal bőgni kezd, a néni fenyegetően emeli föl az ujját. — Nana. te kis hörcsög! Túl­ságosan élelmes vagy és önző! Hát igaz, ami igaz. A ma­máknak kell igazságot■ tenniük mert huzakodás támad a hinta körül, és a pöttöm férfiú már fogja is a kislány haját. — Nézzenek oda! Hiszen mind hintázhat’. De olyanok Száll CL ám ezek a kölykök, többet akarnak a játékból. Én nem bánom, nagymama, kerem! így magamban. Gye­rekek, közöttük előfordulnak a hajbakapások. Ezen nem fo­gunk vitatkozni. Különben is kár lenne ezt a vidám helyet eikomoritani vitatkozással. Jobb lenne, ha nem jönne ilyen helyre. Ott a rózsaliget. Sok paddal. Ott tanyáznak a nyugdíjasok. Az idősebbek. — Tudja, lelkem — fordul hozzám most a néni tiszta, kék szemét rám szegezve —, ha nem restellném, én is fel­ülnék a hintára! z már más. Tulajdon­képpen kedves kis öregasszony ez a nénike. — Hát... mi van azon res- tellnivaló! Én is szeretek hin­tázni. De ezek gyönge hinták. Gyerekeknek valók. Alattam leszakadnának. — Ne higgye! Én már ki­próbáltam. Igaz, hogy én so­vány is vagyok meg alacsony is. Magának nem tanácsos itt hintázni — jegyzi meg csipet­nyi kajánsággal. — De én megtettem. Gyerekkoromban eszeveszetten szerettem a hin­tát. Messziről persze. Tudja, apám urasági bognár volt, adott volna az nekem, ha azért nyafogunk a fülébe, hogy kös­sön nekünk hintát. Hanem az úrfinak volt egy hatalmas hin­tája. Kétszer olyan magas volt a, tartóoszlopa, mint ezeknek itt. Iskolából jövet mindig megbámultuk az alkotmányt a park kerítésén túlról. "Hű, ha mi bemehetnénk oda egyszer!.. Egyszer egyedül mentem haza az iskolából. Az úrfi éppen hintázott. Megálltam, és néz­tem. hogy lendül vele előre- hátra és mind magasabbra a hinta. Ügy elfogott a vágyó­dás, hogy én is felülhessek rá, Tasámap, 1964. június 21. Riasztó tünet A ballagásokat megelőzően történt. Az egyik középiskolá­ból háromtagú küldöttség ke­reste föl a szerkesztőséget az­zal a kéréssel, hogy segítsünk a ballagási ünnepségre megfe­lelő verset kiválasztani. Olyan versre gondolnak, ami a mai fiatalságról szól. Az életbe in­duló fiatal ember gondolatait érzéseit mondja ki. Készsége­sen álltunk a diákok rendel­kezésére; lázas keresés kezdő­dött verseskötetekben, folyó­iratokban és lapszámokban Végül dönteni kellett a sok kö­zül, melyik legyen az ünnep­ségen elhangzó vers. Látoga­tóink zavarba jöttek, amikor Baranyai Ferenc és Fodoi András egy-egy versét ajánlot­tuk. Végül az egyik kislány nekipirulva vallotta be: — Nekünk nagyon tetszenek ezek a versek, de úgysem en­gednék elmondani. — Kik nem engednék? — Sem az igazgató úr, selfr az osztályfőnökünk. A beszélgetésnek itt fonala szakadt. Kiválasztottunk egy »szelíd« verset, úgy tudom, el is hangzott. A futó, segítség- kérő látogatás emlékét elrak­tároztuk a többi mellé, és ta­lán csak akkor vettük volna elő, amikor alkalmasint iroda­lomoktatásunk problémái ke­rülnek napirendre, ha nem társul a fenti riasztó tünetecs- kéhez még egy. Könyvkiadásunk elég elké­setten, az idei könyvhét előtti hetekben jelentette meg J. D. Salinger Zabhegyező című re­gényét. Mondanom sem kell, hogy a regényt úgy kapkodták szét a vásárlók, mintha- ingyen osztogatták volna. Sőt a könyv­hét utolsó napjain már akadt olyan elkésett vásárolni szán­dékozó, aki kész lett volna o viszonylag olcsón forgalomba került regényért száz forintot is adni! Egyik középiskolánk igazga­tója nyilatkozott a Zabnegye- zőről. Alig várja — mondotta —, hogy Budapesten is hangot adhasson lesújtó véleményé­nek, aminek lényege az, hogy a Zabhegyező »szennyiroda- lom«, »merénylet a jó ízlés el­len«. Csak úgy röpködnek a »csalhatatlan« ítéletet közhír­ré tevő jelzők Salinger köny­ve körül: »Triviális«, »gennyes förmedvény« stb. Persze van­nak botcsinálta — illetve fo­rintcsinálta — esztéták, akik felelősségre vonásért^ kiálta­nak. Majdnem »feszítsd meg«-et az Európa Könyvki­adóra, amely szerintük ször­nyű nagyot vétett a magyar ifjúság ellen a Zabhegyező megjelentetésével. Mi a különösen riasztó ezekben a botránkozási mániá­vá fajult tünetekben? A kis­polgár, a nyárspölgár valóság­ellenes ízlésének erőteljes je­lentkezése, majd pedig a bi­zalmatlanság a jelennel szem­ben. Mindez a kispolgár múlt­beli »erkölcsi fölényéből« ered, amely valós alap nélkül érvelni erkölcscsőszként nem tud, csak bizonyítás nélkül el- parentálni, beszennyezni. Ami pedig nem egészen becsületes dolog: az ifjúság érdekében tenni mindezt. J. D. Salinger regénye mond­hatni pedagógiai szakolvas­mánnyá lett világszerte, hi­szen a regény hőse a becsület és a humánum felé törekszik a maga módján. Meg aztán ha más társadalmi viszonyok kö­zött is, nálunk is föl kell hogy fedezzük a Zabhegyező pre lémáinak egyes vonásait a mi fiatalságunkban. A különbség természetesen óriási, mert míg Salinger kamaszhőse nem ta­lálja meg céljait az amerikai társadalomban, a mi fiataljaink életcélkeresése reményteljes keresés!!! Jó lenne már, ha azok, akikre ifjúságunk nevelése há­rul, megtalálnák az irodalom és a művészet segítő kezét. S a rossz ízű botránkozás he: lyett nevelői tevékenységükhöz a szocialista pedagógia felelős­ségével és okosságával merí­tenének az irodalom, a művé­szet forrásaiból. Ez a felhábo- rodási mánia kétarcúságra ne­vel. Pedig a mi fiatalságunkat vonzza az új és a korszerű, őszintén, felelősséggel akar élni, ítélni is, mentesen a kis­polgári prüdériátó', szocialista ember módján! — óa — hinta... repülhessek. ígértem ostorsu- darat, amivel óriásit lehet dur­rantani, fácántojást, s mindent, amit csak adni tudtam volna egy icipici röpködésért. De a cérnavékonf/, matrózruhás le­gényke a nyelvét öltögette rám, és azt hajtogatta: — Kellene, mi? Kellene? Parasztbéka! Bántam is én, mit mond, az­után mindig lestem, mikor van ott az úrfi, és odaálltam bá­mészkodni meg rimánkodni, hátha megunja egyszer. Nem unta meg. Inkább, úgy vettem észre, már hiányzik neki, ha édesanyám utánam szalasz­totta valamelyik testvéremet. — Még visszajössz? — Vissza hát, de akkor meg­engeded ugye, hogy hintázzak? Mindig megígérte. De tán sohasem engedett volna hin­tázni. Egyszer érte jöti a neve­lőnője, és becipelte a kastély­ba. Nem akaródzott mennie, mert kitalálta a gondolato­mat. Bömbölve engedelmeske­dett, hogy ő megy, de majd meglátja a kisasszony, hogy »az a parasztbéka bemászik hintázni«. Bizony bemásztam én! Alig tűntek el a bokrokkal szegeit úton, .zsupsz! már bent is vol­tam a kastély kertjében, neki a hintának. Azt az örömet! Ügy éreztem, hogy az égig szállhatok a hinta szárnyán. A boldogságot az Hrfi hirtelen visszaérkezése zavarta meg. Már messziről üvöltözte, hogy azonnal srálljak le álljak mer. mert ez meg az lesz. Eszem ágában sem volt. Hogyne! Áz­tam csak megszántam, meg fél­tem is. hogy valaki meghallja a kiáltozását és elnadrágolnak. — Nem ettem meg a hintá­dat, te nyápic! Az úrfit elöntötte a méreg. Jó másfél fejjel volt maga­sabb nálam, és belemarkolt a vakocsomba, amikor leszáll­tam a hintáról. Leköpött. — Parasztbéka! Nekem sem kellett több. Otthon Borsikának neveztek, me t én voltam a legkisebb a családban, de semminemű gye. reuveszekedésből nem ^kerül­tem ki megtépetten. Szörnyen helybenhagytam a bőgéstől ké- külö-zöldülő úrfit, és uzsgyi, haza! Amitől már futtomban fél­tem, bekövetkezett. Alig egy fél óra múlva ott volt a bog­nárműhelyben az uraság. — Hallod, János, a te leg­kisebb lányod elverte az úr­fit. Hogyan neveled te a gye­rekeidet? Miféle cselédek lesz­nek az ilyenekből?! Apám akkor oda hívott. — Katicám, az uraság az én kenyéradó gazdám Alázatos tisztelettel tartozunk neki. , Nem szabad kezet emelni az úrfira, aki tnajd nektek lesz kenyéradó gazdátok! Amikor a pörlekedő han­gon elmondott dorgálást az úr végighallgatta, megnyugodva ment el, elégedetten, mert bo­csánatot is kértem. Hanem ak­kor fülön fogott engem az édesapám. Még ma is fülembe cseng, amit az uraság távozása után mondott: — Azt pedig tanu’d meg, kislányom, hogy soha ne hagyd magad! A bátorság a szegényember egyedü’i oltal­ma, senkitől ne vedd föl, hogy megalázzon! — ÉS . . . Sikerült SZÓt forrt'’ ni? — Megpróbáltam, lelkem. Bele is vénültem, fár^dt^m De a hintát, azt most is úgy szeretem, mint gyerekkorom­ban. hiába, nem való már. Én még életemben nem ta­lálkoztam ilyen kedves kis öregasszonnyal! L. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents