Somogyi Néplap, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-17 / 114. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 ▼asámap, 1964. májas 11. GERENCSÉR MIKLÓS 1. Őszintén szólva hidegen hagy már, hogy nem fogom be­barangolni a föld egész gömb­felületét. Viszont az az eshe- J“*$ég, hogy egész életemben „oiipán egyetlen nőhöz legyen közöm, hovatovább önbecsülé­sem rovására ment. Családapa létemre elfogott a kalandvágy. Az égvilágon semmi bajom nem volt a feleségemmel. Ezenkívül kétszeri szülés után is araszos maradt a dereka. Némi mellőzhető szeszélyeket leszámítva tökéletes hitves. Mégis elhatároztam, hogy megcsalom. Természetesen valami fe­szes izomzatú, gazella-léptű lányra vágytam, olyan húsz év alatti gyanútlan hajadonra. Félrelépésemhez legfeljebb há­rom napot szakíthattam ki többszörösen ellenőrzött időm­ből. Magam sem tudom miért, Balatonfüredre esett a válasz­tásom. Mindenesetre kellemes volt elképzelnem, hogy meg­nyerőén festek majd türkizfé­nyű Feliciámmal, a szőke göndörségem, markáns voná­saim fölött sem siklanak el kö­zömbösen az unatkozó, ábrán­dokkal telített lányok. Koro­mat még nem találtam aggasz­tónak. Harmincnégy év — ki­mondottan ideális. mondóan rándít egyet-kettőt a madzagon, aztán a földet is alig érintve elring a part felé. Én, mint jóravaló mesterem­ber, a tushoz megyek, és né­hány hozzáértő mozdulattal megjavítom. Kutatom a barna dallamosléptű lányt, akinek ugyanúgy elefántcsont torony a nyaka, mint Salamon király kedveséé. Éppen a vízből gá­zolt ki, arcát a nap felé fordí­totta, így rázta meg álmosítóan szép fejét. Majd narancsszínű ernyője alá heveredett a raf- fiaszőnyegre és hasonfekve ol­vasni -kezdte Thomas Mann egyik vaskos kötetét. A közelben senki se napo­zott. Egyedül a gyerek kéjes visongása és a távolabb piruló kürtőskalács illata merészke­dett idáig. Na meg a kíváncsi rom. Az a lány soha nem fog­ja megtudni, hogy mennyire telibe talált, de én annál pon­tosabban tudtam, és ha tet­szett, ha nem, arra kellett gon­dolnom, hogy miként kevered­tem ide a két bronzhalász kékoxidos talapzatai közé. Átok vagy áldás: nehéz len­ne eldönteni, de bizonyos, hogy a célok valóra válása újabb hiányérzetet fakaszt. Szerelő- inas koromban, amikor csupán annyi volt a jelentőségem, hogy összeszedtem az olajos­rongyokat a műhely betonjá­ról, Erika egyetlen kedves pil­lantását sem adtam volna oda Szaud király pazar háreméért. Lázárrá fogytam a tanulásban, de közben olyan boldog voltam a szerelemtől, hogy a szívem belefájdult a jóba. Dehogy kel­Balatonfüred ... csak any- nyiban prózaibb a tündérme­séknél, hogy nem képzelet szülte, hanem földi valóság. Gondolom, a nápolyi öbölben sem vakítóbb a napfény, mint itt, és az alexandriai pálmafák sem ragyognak szebben, mint a füredi jegenyék. Fehér öltö­zetemben ruganyos teniszbaj­noknak érezhettem magam, amint könnyed ajzottsággal portyázgattam le s föl a sétány .•platánboltozata alatt. A fizi- «kai tisztaság önmagában is jólesett, de a lelki felelőtlen­ség, az orzott törvényenkívüli- ség állapota a vártnál jobban felüdített. Furcsa módon állhatatlan­nak bizonyult ez a hangulat Kezdetben megerősítették re­ményeim hitét a színesen raj­zó nők, de amikor kezdemé­nyezésre nógattam magam, csődöt mondott az elszántsá­gom. Ijedten próbáltam fel­mérni, mi ez a szokatlan jelen­ség. Nem bocsátkozhattam lé­lektani elemzésbe, ezért kár lett volna Balatonfüredre utaz­ni. Futólag csupán annyit ál­lapítottam meg, hogy ellenőriz­hetetlen forrásból, bonyolult áttételeken jut hatalomra ben­nem egy erő, -amely gorombán lefékezi bátorságom lendüle­tét. Kellemetlennek éreztem, hogy rám izzad az ing, tagjaim elpillednek, s cipőmet belepi a por. Mint ahogy piszkos autó­ival sem szeretek utazni, úgy a meddő portyázás reám rakó­dott szennyeződése is megfosz­tott az ünnepélyes illúzióktól. A strandra ballagtam, hogy megmártsam magam a Bala­tonban. Fonnyadozó remé­nyeim újra kifényesedtek. Bi­zakodtam, hogy a strandon sokkal egyszerűbb az ismerke­dés. Visszadobni az elgurult labdát, fölajánlani, hogy szí­vesen sorbaállok sörért, vagy fagylaltért, odakínálni a nap­olajat, vagy egyszerűen leülni valaki mellé a hullámtörőre, mondani néhány érdeknélküli közhelyet — egészen valószínű, hogy így elegánsabban, keve­sebb fáradsággal alapozhatom meg a szerencsémet, mintha gusztustalan tolakodással szó­lítanék le valakit sétányon. tekintetek. Ügy kellett visel­kednem, mintha a lány ismerő­se lennék. Pontosan tudtam, hogy vigyorgásom szerfölött hülye, de mit tehettem volna? Legénykoromból ismertem az ilyen helyzeteket: a szilárd, tervszerűen felépített eltökélt­ség ilyenkor egy pillanat alatt szertefoszlik, a tehetetlenségi erő veszi át a kezdeményezést, s az ember nem tehet egyebet, minthogy a rögtönzésre bízza magát. Hanyagul melléje ültem. Mintha mellékes lenne az egész, szórakozottan tépkedni kezdtem a füvet. — Már jó a tus — kezdtem az ismerkedést. Meg se moccant. — A maga kedvéért csinál­tam meg — folytattam rábe- szélően. Semmi válasz. — Igazán szólhatna, hiszen emberek vagyunk ... Rámnézett, mintha csurgó- nyálú, tisztátlan együgyü len­nék. Alig mozdult a szája: — Ha unatkozik, menjen ha­za a gyerekeihez. Olvasott tovább. Mint a tüdőbajtól, vagy a ne­mibetegségektől mindig bor- zongva irtóztam a szégyentől. Most aztán cipelhettem som­polyogva. Ebben a gyalázatos percben azon sem csodálkoz­tam volna, ha fáklyává lobba­(Szekeres Emil rajza.) lett volna más asszony. Csak azóta teher a hűség, amióta ki­futottam a nyílt vizekre. Így természetes, vagy én vagyok a jellemtelen? Mit ér az olyan erény, amelyet csupán az al­kalom hiánya őriz meg? De türelmetlenül, szinte sér­tődötten hagytam abba a mo- ralizálgatást. Szabálytalan sze­relemre vágyó mérnök vagyok, aki csak egyszer kívánja meg­kóstolni azt, amivel mások, nálánál ezerszer haszontala­nabbak már torkig laktak. Tiszteltetem Tagore hársfáját — kitartok szándékom mellett, a felsülés ellenére is. 5. 3. nők. A dért tízezer kilo­métert se vonakodnék végig­röhögni egyfolytában, ö az, akikről az Énekek éneke szól. Sudár gyönyörűség. Tavaly kislány lehetett, s talán éppen ezekben a napokban érik tel­jessé a szobor: alakját még a hamvasság derengi körül. Áll a tus alatt, zuhanyozni szeret-- ne, de nem sugárzik a víz. Le­Azt hiszem, Erika, a felesé­gem jobban szégyellné az ese­tet, mint én. Büszke, sőt néha gőgös férje szánalmas ügyefo- gyottként sodródott a móló fe­lé. Nem bántam volna, ha szembetalálkozom vele. Leül­tem pihenni a lépcsőre a szi­gonyt tartó bronzhalász mellé, hogy csituljon fárasztó zava­Mivel az ördög mindig a leg­frissebb cimboráihoz a leg­készségesebb, bizton számíthat­tam segítségére. Raffináltan találta az alkalmat. Híven el­képzelésemhez, sötétedés után kiültem a mólócsárda egyik tá­voli asztala mellé. Előkelő ma­gányosként. Szólt a dzsessz, zabolátlanul tviszteltek a mindkét nemből való tüzes csi­kók. Mintegy páholyból lesel­kedve, vártam azt a bizonyos csinosnak nevezhető hajadont, aki látszólag csak egy pohár sörre szerénykedik be vala­mely korosabb hölgy társasá­gában, de valóban ugyanúgy szeretne titkos felelőtlenségbe hanyatlani, mint én. Hátulról lepett meg a ked­ves szirénhang: — Mit parancsol, uram? A pincérnő volt, akit eddig nem vettem észre. Hitetlenked­ve bámultam rá. Ennyire szép nősténnyel még soha nem ta­lálkoztam a söröskancsók és pirított májak világában. La­tinosán buja, macskásán lom­ha fekete asszony volt, élveteg ajakkal, valószínűtlenül ártat­lan szemekkel. Huszonhat éves lehetett. Szándékosan késtem a rendeléssel, közben figyeltem arcát, hogy türelmetlenné te- szi-e a várakozás. De tekinte­te nyugodt, közvetlen, sőt biz­tató maradt. — Kérek egy limonádét, le­hetőleg jéggel. Ettől kezdve biztonsággal törtem a siker felé. A pincérnő módját ejtette, hogy a kelleté­nél többet foglalkozzon a kör­nyező asztalokkal. Félórán be­lül megtudtam róla, hogy Gertrud a neve, elvált asszony csak az üdü­lési szezonban dolgozik a Balatonnál, különben Kispes­ten van az állandó munkahe­lye. Udvarlója nincs, megen­gedi, hogy záróra után egy da­rabon elkísérjem. Addig is ül­jek át egy másik asztalhoz, ahol barátnője egyedül unat­kozik. Kellett-e több biztatás? Viszont a barátnője rosszabb volt az istenverésnél, ötven­éves szőke kóró, aki minden­áron a harmincnak akar látsza­ni. Sovány és mégis löttyedt. Amikor táncoltam vele, ruha mögé bujtatott acélbordákat ereztem a derekán. Mégsem haragudtam rá, mert valami különös, szomorú hálával ra­gaszkodott hozzám. Anélkül, hogy rászolgáltam volna, ro­koni bizalmába fogadott. Gya­lázatosán táncolt, de annál meghatóibban mesélte el életét. Jobb hüvelykujját ragtapasz borította: megcsapta a gőz. Kelenföldi fodrásznő létére nem értett eléggé a presszógép­hez. Gertrud hívta le, hogy szabadság idején is keressen valamit. Napközben a gombá­ban főzte a kávét, esténként a mólón árulta a petrezselymet. Iszonyú órákat töltöttem vele. Az egész ígéretes estének ár- vaház-szaga lett monoton pa­naszáradatától. De éjfél után jóra fordult minden. Gertrud igényes dámává szelleműit, ki­tűnő kedvében volt, belém ka­rolt, és lépteivel tudtul adta, hogy nem kell annyira sietni: maradjunk le kissé a többi pincér mögött. Teketória nél­kül szájon akartam csókolni. Pompás rutinnal hárította el a kezdeményezést. Vidámsága nyomban megfakult. Nyilván feltételezte rólam, észreveszem, hogy mohóságom sérti a becsü­letét. Még hálás is voltam a szemérmességéért, amellyel fi­noman jelezte, hogy a hódítást az ellenállás teszi értékessé. Betértünk a bár lugasába, ahol látszólag véletlenül Geru- vud főnökébe botlottunk. Vé­kony, vérszegény, feltűnően jól öltözött ember volt ez az úr, aki közönybe süppedve hallgatott, de mégis észre kel­lett venni, hogy ő a közép­pontja a társaságnak. Mi is le­telepedtünk. A főnök egyked­vűen nyújtott kezet, rám se nézett. Táncolni mentem Gert- ruddal. Izgatott és barátságta­lan lett egyszerre. A világért sem akart hozzám simulni, pedig már-már állati önfeled- séggel kívántam közelségét. Furcsa módon az italt nem kívántam. Józanul kellett a mámor, és örültem, hogy az éjszakában is észereveszem a virágzó jázmmboücrokat. Te­nyerem minden lehetőséggel élt, amire csak alkalom nyílik tánc közben. Gertrud riadtan, de cinkosként tiltakozott: ne le­gyek ennyire bizalmas, mert a főnöke veszettül szerelmes belé, s mivel hasztalan min­den nyavalygása, gyűlölködve figyeli valamennyi lépését, és féltékenységében éli ki magát. Ezért jobb, ha én most elme­gyek. Holnap délelőtt boldogan találkozik velem, a természet­be vágyik, ahol nincs tömeg, nincs részeg, nincs zene, csak csend," tisztaság és józanság van. Vigyem el valami erdőbe, most költenek a madarak, most nyílik a legtöbo virág. Mind­ez igen jól illett romlatlan ar­cához, amelyet ugyan festék borított, de ez semmi kárt nem tett kislónyos üdeségében. Lát­va, hogy tetszik az elképzelése, Károlyi Mihály válogatott írásai »•A nép nagy barátai még a szegénységbe is követték népüket.« 1945 februárjában, egykori harcostársára, Fényes Lászlóra emlékezve írta le e mondatot Károlyi Mihály. Megrendítő portrét festett a bátor publicistáról, aki emig- raciós nyomorúságban töltötte élete felét, mert nem akart kiegyezni Horthy rendszerével. És ugyanebben az emlékbe­szédben azt is elmondotta az első Magyar Népköztársaság elnöke, hogy nem egyszer ideológiai vitája is volt Fényes­sel. Károlyira talán éppen az volt a legjellemzőbb, hogy so­ha, sehd nem hallgatta el, ha valamit másképpen látott, mint barátai. De mert Fényest becsületes embernek tartotta — »tudtam, hogy azt védi, amit igaznak hisz és azt támad­ja, amit nem tud magáévá tenni« — életében, halálában ki­áltott mellette. Az ideológiai határozottságot, »az igazság kimondásáét mindig fontosnak tartotta a Kál-Kápolna-i ha­talmas birtok urából forradalmárrá lett Károlyi, de — mint azt már 1946 májusában, az őt ünneplő magyar Nemzet- gyűlésben kifejtette: » ... Szeretnék egyesíteni minden embert, hiszen közös érdekről van szó; mi az atombomba ellen akarunk védekezni és az atombomba pártiak ellen akarunk felsorakozni, tehát etekintetben nem ismerhetünk sem osztályt, sem vallást, semmit, egy érdek van: megmen­teni ezt az emberiséget és ezt az országot is. És meg fogjuk menteni akármilyen erővel állunk is szemben.« (II. kötet 263. oldal.) Regénynél is izgalmasabb eez a két vaskos kötet, amely Károlyi Mihály 1920 és 1946 között írt cikkeinek, beszédeinek és leveleinek bőséges válogatását tartalmazza. Egy jellem regényét és egy korszak regényét. Belgrádban és Berlinben, Párizsban és Londonban, Moszkvában és New York-ban tű­nik fel az emigrációba kényszerített Károlyi Mihály. A egyko­ri földesúr küzd a maga és családja megélhetéséért. Küzd a bonyolult korral, hogy megértse. És küzd a magyar né­pért, amelynek problémáit egyre világosabban látja. Nem volt 1920 és 1946 között olyan becsületes és emberséges ügy, amely mellé ne állott volna oda, áldozatot is vállalva. Azok az üzenetei, amelyeket a II. világháború alatt a magyar népnek küldött, több vonatkozásban ma is aktuáli­sak. Egyetlen fiát és egészségét adta oda a magyar szabad­ságért. És azért nem várt semmit, csak a jó lelkiismeret nyu­galmát. Ha Károlyi Mihálynak e kötetek anyagából (s nem utol­sósorban özvegyének a mű elején szereplő vallomásából) elénk sugárzó alakját tekintjük, nem tudunk szabadulni a gondolatitól. Károlyi bizonyos fokig megelevenedett Jókai-hős. De csak bizonyos fokig! Élete valóban romantikus — ő ma­ga is »fantasztikus mesé«-nek nevezi azt — de Károlyi Mi­hály végülis éppen azért lett azzá, aki lett, mert gondolko­dása megszabadult mindenfajta romantikától. »Hűség, illú­ziók nélkül!« — írta a címet élete utolsó korszakában le­jegyzett emlékezései fölé. lUuziótlain szenvedély, okos pá­tosz, problémákat látó hűség jellemezte őt attól kezdve, hogy — 1918 őszién — a tömegek mellé állt. A Gondolat-nál megjelent Válogatott Írások elmélyíti tiszteletünket a leg- újabbkari magyar történelem egyik nagy alakja, Károlyi Mihály iránt ■ •' • — r. szájon csókolt egy óvatlan pil­lanatban, és nyomban ottha­gyott a táncoló tömegben. Visszanézett megerősítve bi­zalmas tekintetével, hogy áll az egyezség. Fütyürészve indultam a tu­ristasátrak felé. Alapjában tisztaszívű kamasz voltam, aki élményben szegény, de vá­gyakban annál gazdagabb. Felugrottam és belemarkoltam a vadgesztenyefa lombjába. Tehát reggel 10-kor, a fény­képész előtt. 6. A légyott idejére minden szükségeset bevásároltam a kiránduláshoz. Aztán vártam. Ha türelmem nem fogy el, ma is ott várhatnék a fényké­pész előtt. Az üdülőkben ebéd­hez kolompoltak. Gyanítani kezdtem, hogy rossz tréfa ál­dozata vagyok. Számonkérő kedvvel siettem a_ gombához. A kelenföldi fodrásznő teljes gőzzel főzte a kávét. Nagy ámulatomra nyoma sem lát­szott rajta a tegnapi kókadt- ságának. Ledér kuncogással köszöntött már messziről: — Szia! Gertrudot várja? Otthon döglik. Reggelig lum­poltunk. Keresse meg, örülni fog. A címet hanyagul röpítette hozzám, elkaptam, s máris ro­hantam a lóvá tett hím bosz- szúálló dühével. Az országút mentén lakott, valaha nagy- zoló, de most züllött külsejű kertes házban. Eszembe jutott, hogy mennyire fölösleges ez az akció. Hiszen világos: Gert- rudnak szüksége volt valaki­re, aki szórakoztatja a barát­nőjét. Palira vettek, ahogy mondani szokás. Ha makacs- kodok, méginkább röhejessé válók. Mégis hatósági eréllyel dörömböltem a vaspántoktól súlyos padlásajtón. Síri hang: — Ki az?... — Hubertusz. A vadászok védőszentje. Visz az erdőbe, hogy örvendj az éneklő mada­raknak. Pofozni kész mozdulattal lendülök be, s erre mi törté­nik? Gertrud a nyakamba om­lik, meztelen mellét hozzám szorítja, és a szájamra «kar tapadni. Ellöktem magamtól. Muszáj volt: szennyes iebujok szagát lehelte rám. Figyelmem kame­rája csapongva pásztázott ide-oda a tágas padlószobá­ban. Könnyelmű szajhaként hevertek szerteszét a ruhada­rabok. Részeg cipők fintorí­tottak felém. Salakszínű hab poshadt a lavórban. Az eső­csatornában drága italok ki­ürült fiaskói dülöngéltek. Gertrud, a latinosán bu­ja, macskásán lomha Gertrud löttyenten vonszolta magát vissza a padlóra vetett matracokhoz. Inkább hajat ettem volna, minthogy hozzányúljak. Zsí­ros undor klnzott. Eleve tud­tam, hogy vállalkozásom úgy ízléstelen, ahogy van, de ez az élmény felülmúlta minden vá­rakozásomat. Menekülési vágy rohant meg. Kellemetlen bűn­tett színhelyének éreztem Ba- latonfüredet, ahonnan nyom­ban tanácsos elszelelni.- 7. Kitűnően ismertem az utat, frissen repültem az ország­úton. Lendületem, a kocsi fia­talos színe és sportos vonala, mindehhez pedig a napfény, meg a tündéri panoráma az életöröm reklámja lehetett volna egy sokszínnyomásos magazin fedőlapján. Almádiban malájbama lány lobogtatta felém kendőjét. Autóstop. Fölvettem. Fehérvá­rig utazott velem. Meggyőző­désem, hogy korrektebb autó- tulajdonossal nem volt még dolga. Ha egy nappal koráb­ban találkozom vele, könyör­telenül lerohanom. Ha többet nem, legalább egy csókot zsa­rolok tőle, még akkor is ha utána nyomban kiugrik a ko­csimból. De most egy szerelőinas ült a volánnál, aki Eri!:« egyetlen kedves pillantását nem adta volna oda Szaud király pazar háreméért.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents