Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-19 / 91. szám
TOVÁBB LOBOG A FÁKLYA Nem szándékom túlbecsülni egy országrész kezdeményezését, szeretném elkerülni a nagy szavakat is. Csupán azt a gondolatot próbálom — nagyon egyszerűen — formába önteni, mely a tízmilliós ország hétszázötvenezer lakója művelődésügyi képviselőinek agyában támadt: több figyel- viet érdemel az alulról jövő kezdeményezés! S hogy miért? Mert politikánk megvalósulását, a demokratizmus kiszélesítését látjuk benne, hivatott szakemberek őszinte véleménynyilvánítását, izzását és segítő szándékát országos gondjaink megoldására... Tavaly Kaposvárról indult el a kezdeményezés, büszkélkedni azonban már Szombathelynek van joga. Ott találkoztak huszonnégy dunántúli város művelődésügyi vezetői, hogy egymás sikereiből, gondjaiból, ötleteiből és tapasztalataiból merítve gazdagodjanak, s fellelkesülten folytassák százezreket formáló, felelősségteljes munkájukat. Alkalmam volt végighallgatni a háromnapos tanácskozást. S hogy mégsem számolok be részletesen tapasztalataimról, ez korántsem csökkenti jelentőségét, hasznát. Találkozni fogunk mi még azokkal a gondolatokkal, melyeket onnét merítettek művelődésügyi vezetőink, s bízhatunk benne, hasznosítják majd őket. A tanácskozás a VIII. kongresszus megállapításából vette alapgondolatát: »Társadalmunk fejlődésében olyan szakaszhoz értünk, amikor a forradalom teljes győzelmének egyik feltétele a szocialista kultúra erőteljesebb kibontakoztatása.-« Ez az útmutatás vezérelte a Szombathelyi Városi Tanács Művelődésügyi Osztályát, mely a vendéglátó szeretetével, buzgalmával várta a városok képviselőit, s hozzáértő szenvedéllyel irányította a vitát. A fáklya tehát nem aludt ki, s funkciója ma is az, hogy sikereinket végigpásztázva inkább gondjainkra és megoldásuk módjára vessen fényt, hisz így juthatunk előbbre... D égen látott barátommal találkoztam a napokban. Barna Laci már vagy harminc éve vándorolt ki Amerikába, s most néhány hétre hazalátogatott. Barna Laci, pontosabban Mr. Leslie Brown láthatóan megalapozta szerencséjét, saját Cadillacját hozta át az óceánon, s minden jel arra mutat, hogy van mit aprítania a tejbe. — Tulajdonképpen mit csinálsz odaát? — kérdeztem tőle. — Olajkutjaid vagy szállodáid vannak? Rázta a fejét. — Pedagógiával foglalkozom —, válaszolta nagy meg- lemetésemre, majd így folytatta: — Odaát nagyon népszerűek »How to ...«, magyarul »Hogyan kell.. .«-könyvek. Hogyan kell ezt, hogyan kell azt csinálni, hogyan lehet valaki szónok, tudós, zeneszerző, hogyan kell házilag házat építeni, dinamót szerkeszteni, hogyan kell lefogyni, meghízni, barátokat szerezni, meggazdagodni, meg effélék. — Nos — folytatta —, én észrevettem a világ tudásvágyában rejlő nagy lehetőségeket. Mindenki szeret tanulni, fejlődni, valamit jobban csinálni, mint eddig. Amikor megjelentettem első könyvemet »Hogyan kell repüíni?« címmel, a madarak valósággal szétkapkodták az első százezer példányt. Termékeny viták folytak az egész madárvilágban, és a legkülönfélébb fajtájú madarak elismerően állapították meg, hogy nagy lépéssel vittem előre a repülés ügyét. Aztán a »Hogyan kell egeret fogni?« című művemért a macskák ma is minÉrdekes volt — és vitatható is egyben —, hogy vendéglátóink kiszélesítették a tanácskozás témakörét. Tavaly még három napig időztünk az iskolán kívüli népművelés gondjainál, s most az iskolai munka — egy különben égető — területe foglalta el az első napot. S miért vitatjuk ezt? Nem azért, mintha az egységes művelődési szemléletről beszélve éppen ezt az egységet kívánnánk megbontani. Áz iskolai munka azonban szabályozottabb; rendeletek, utasítások, törvények végrehajtásáról, helyes vagy helytelen értelmezéséről lehet szó. A tapasztalatokat itt sem árt kicserélni, az elavult rendeleteket is érdemes néha gyakorlati ismereteink nyomán módosítani. Az iskolán kívüli népművelés azonban sokkal szerteágazóbb, megfoghatatlanabfc. Az állandó útkeresés, tapogatózás stádiumában ezerszer többet adhat egy ilyen széles körű tanácskozás: az irányítás jobbnál jobb módszereit foglalhatja össze, új kezdeményezésekre, formákra irányíthatja a figyelmet. Meggondolandó tehát, hogy melyik út közelíti meg jobban a célt. A munkára nevelés gondolata természetesen nem véletlenül került napirendre — ha már iskolai témával foglalkoztunk. Üj és bonyolult feladat ez, fontos munka, mely a rendeletek ellenére is folyékony halmazállapotban van. Igaz, javarészt az anyagi és tárgyi feltételek hiányáról beszéltek a hozzászólók és kevesebbet a tartalmi munkáról. De hát a kettő kölcsönhatása nélkül aligha lehet előrejutni. Nein volt érdektelen tehát felhívni a figyelmet arra, hogy bár rendeletben előírták a gyakorlati foglalkozást az I—IV. osztályban, de az IFÉRT-nek azóta sem mondta meg senki, hogy mire van szükség ehhez, milyen anyagokat, szerszámokat hozzon forgalomba. A pedagógusok — azt hiszem, joggal — nem értenek egyet azzal sem, hogy a fiúknak és a lányoknak ugyanazokat a műveleteket kell elsajáden pénzt megadnak, mert az első három kiadás az utolsó példányig elfogyott. Könyvem alapján a macskák sorozatos tanfolyamokat rendezlek, s ezeken az egérfogás teljesen új oldalait általánosították. A közeljövőben valószínűleg sajtó alá kerül egy negyedik, bővített és átdolgozott kiadás. Sajnos, kevés az időm. Most dolgozom egy HOGYAN KELL...? úszó-szakkönyvön a halak számára, egyelőre csak az előszava van készen, amelyben az úszás fontosságát fejtegetem, kiemelve, hogy a halak számára úgyszólván nélkülözhetetlen az úsznitu- dás. Tengerszerte nagy érdeklődés előzi meg a könyvet, renneteg az előjegyzés. légedetten nézett maga elé, majd mosolyogva folytatta: — Egyik-másik könyvem nagy vihart kavart fel, de az a legjobb hírverés. Például a »Hogyan legeljünk ésszerűen« kötetem az ifjú birkák és tehenek között nagy lelkesedést kelteti, egyidejűleg azonban beleütköztem a vaskalapos, minden újítástól irtózó öreg tehenek és birkák ellenállásába. Azt mondták, hogy lábbal tiprom a hagyományokat és a túlzott modernséggel zsákutcába viszem a legelés ügyét. Mondanom sem kell, hogy az új győzött az elavult, a régi fölött. Annál egyöntetűbb helyeslés fogadta a »Hogyan kell békát fogni?« című könyvemet. Ennek El titaniuk, s hogy még mindig nem legalizálták a központi anyag-előkészítő műhelyeket, nincs működési szabályzatuk. Szombathelyen például másfél millió forint értékű társadalmi munkát szerveztek műhelyépítésre, nálunk három iskolában nem tudjuk beindítani a gyakorlati foglalkozást — hely hiányában. Tanulság ez is. Figyeltem a vitát; a szen- '’edélyesség és az őszinte légkör hatott rám, s ez a gondolat ragadott meg leginkább: A pedagógusok egy részének szemléletében, tudatában még nem foglal el központi helyet a munkára nevelés. Ügy látják sokan, hogy ez csupán a politechnikai óra feladata, s a szaktárgyaktól független ... Figyelmeztetés volt ez a mi számunkra is. Azt hiszem, mindennél fontosabb, hogy meg tudjuk győzni önmagunkat az alapkoncepció helyességéről, hasznáról, s akkor nemcsak leszűkítve, a műhelygyakorlatban látjuk majd a munkára nevelés lényegét. Ezernyi ötlet, elgondolás hangzott el, felsorolni is lehetetlen. A Dunántúl művelődésügyi vezetői igen nagy aktivitással és hozzáértéssel, jószívvel kutatták az utat, s várják, hogy hasznos elképzeléseiket felsőbb szerveik észrevegyék, támogassák. Nagyon érdekes volt számunkra Szombathely zenei életének elemzése. A számok nem is olyan természetesek, hisz Vas megye székhelyén alig tízezerrel élnek többen, mint nálunk. Kilenc felnőtt- és tizenhét iskolai kórus, három zenekar van a városban! Megvallom, egy kissé meglepődtem, mert ezek az együttesek ráadásul ütőképesek, igen szép programot valósítanak meg. Ök már túlestek a gyermekbetegségen, nemrég még ott is hullámvölgy keserített! S akkor a megyei pártbizottság első titkára hívta össze az üzemek vezetőit, hogy segítsenek a kórusélet föllendítésében. Az eredmény várakozáson felüli! A tanácskozás egyébként rendkívül érdekes dolgokat mondanivalójával minden gólya egyetértett. Kissé fáradtan sóhajtott: — Rengeteget dolgoztam, most már pihenek egy kicsit. Megengedhetem magamnak, hogy végre kifújjam magamat. Jó érzés, hogy az elmúlt évtizedek nem múltak el hiába, eredményes munkát végeztem. Az eddig elmondottak csak egy kis töredékét teszik tevékenységemnek. Más hasznos kézikönyveket is írtam. A szöcskéket megismertettem a magasugrás technikájával, a siklókat megtanítottam siklani, a csigákat mászni, a kutyákat ugatni; a disznókat röfögni, a méheket zümmögni. Mindez nem tesz szerénytelenné. Ha látok egy madarat repülni, vagy egy kutyát ugatni, nemcsak pedagógiai módszereim eredményességére gondolok, hanem tanítványaim szorgalmára is. Most készülök különben életem föművére. Egy irodalmi szakkönyvön dolgozom, amelyben leírom, hogyan kell regényt, verset, színdarabot, filmet írni. Ha ugyanis az ember az alkotó géniuszoknak, ezeknek a szerencsétlen golyhóknak nem mondja meg, hogy mit és hogyan csináljanak, meg sem tudnak mozdulni. Bámulattal néztem rá, majd megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mi a titka csodálatosan szerteágazó, mindenre kiterjedő munkásságának. Hogyan ért mindehhez a világon? Cokáig gondolkozott, m,ajd vállat vont. — Nem is tudnám megmondani — válaszolt tűnődve — «Hnálom. Feleki László feszegetett. Azt például, hogy milyen a fenntartó szerv, az üzem és a kórus kapcsolata. Jó volt hallani, hogy egyik-másik vállalat vezetője, KISZ-titkára is kórustag, s ahol nem, ott is rendszeresen látogatják a próbát, érdeklődnek. A törődés önbizalmat ad az együtteseknek, hisz minden anyagi eszköznél többet kapnak ezáltal: erkölcsi megbecsülést. Sok ötlet és elképzelés hangzott el arról, hogy hogyan lehet vonzóbbá tenni a kóruséletet zenehallgatással, mely az általános és a zenei műveltséget is növeli. A klubélet megszervezésének gondjait vitatták, a kamagyi klubok szerepét, az utánpótlás biztosítását, s ehhez jó ötletet adtak nekünk is. Az iskolai kórusok tagjait ugyanis — mielőtt elhagyják az iskolát — levélben tájékoztatják arról, hogy melyik énekkar hol működik, mikor próbál, s milyen lehetőségeket kínálgat. A felszólítottak ott sem jelentkeznek tömegesen, a módszer haszna mégis lemérhető. A zenei élet sokrétű vitájából — a sűrítés kedvéért — egyetlen dolgot mondanék el, s ez minden várost elevenen érint. Egész zenei életünk kulcskérdése a zeneértő, zenekedvelő közönség hiánya. Szombathelyen és másutt ezerszer ismételjük, s takarózunk az »érvvel«: a felnőtt lakosságot régen elzárták a zenétől. De nem beszélünk arról, hogy tíz-egynéhány éve szolmizálnak gyermekeink az iskolában, módszeres zenei oktatásban részesülnek. Baj van talán a neveléssel? Azt hiszem, ez az igazság. Maróthy elvtárs, a Népművelési Intézet főosztályvezetője azt mondta: ha valaki kórusban énekel, még nem válik zeneértővé, zenekedvelővé. Nem lehet elvárni tőle, hogy rendszeres hangversenylátogató legyen. Van ebben igazság is. De egy kicsit elvonja a figyelmet a lényegről. Nemde az önművelés a kórusmunka egyik feladata? Mit értünk el hát? Szerintem csak annyiban nem várhatjuk el kórustagjainktól ezt a fejlődést, amennyiben nem »követeljük« meg a zeneiskolástól sem, hogy okvetlenül művész vagy zenetanár legyen. És hol vannak a többiek, mindazok, akik nyolc-tíz éven át zenéről hallanak iskoláinkban? Elmennek talán a városokból? S a zeneiskolák hallgatóitól sem várhatjuk el, hogy érdeklődjenek a zene iránt? Lehet, hogy türelmetlenek vagyunk. A való helyzet azonban figyelmeztet: érdemes volna megvizsgálni, hogy a statisztikában ragyogó számokat eredményező zeneoktatás mellett hol tartunk a neveléssel... A tanácskozás legtöbbet adó témája a harmadik napon hangzott el, s voltaképpen ez lenne a dunántúli városok évi találkozójának legfontosabb programja. A művelődési élet egységes irányításáról, a vezetés módszereiről, tapasztalatairól volt szó. Ha valaki azt gondolná, hogy panasznapot rendeztek a művelődési vezetők, tévedne. Igaz, sok gondról, nehézségről, ezernyi megoldásra váró feladatról beszéltek, de ez mind szorítja őket, nehezíti a munkát. Egy nagyon szép hasonlatra emlékezem: Az egyik felszólaló énekkarhoz hasonlította a művelődési életet. A kotta adva van, na♦ gyon jó; a mű ragyogó. Van- fnak énekeseink, hallásuk kifogástalan, hangjuk tündöklő. A szólamok is élnek — önálló életet. Mikor szólal hát meg a kórus a karnagy egységbe forrasztó intése nyomán? ... S ez a pár mondat kifejezne legégetőbb gondjainkat. ♦ Egységes irányításról beszéJTTIlvx, 1 4 i' U> "H ■" ' ‘ ij Lóránt János: Lugas lünk, de csak próbálkozhatunk: a föltételek még hiányoznak. Szombathelyen hat minisztérium irányítása alá tartoznak az iskolák. Másutt talán könnyebb a helyzet? A zeneiskolák irányítója a város, a megye, s a szakiskola, mely távoli városokban székel. Kinek van joga intézkedni, ki tudja összehangolni e háromszólamú »kórust?« A társadalmi és tömegszervezetek nem nehezítik-e sokszor a munkát? Kiss Vilmos elvtárs, a szombathelyi művelődésügyi osztályvezető elmondta, hogy a szakszervezeti és az üzemi művelődési otthonok sokáig illetéktelen beavatkozásnak tartották az osztály közeledését. Pedig irányító és felügyeleti szerepe van. Ma már jó a kapcsolat náluk. Mi még nem dicsekedhetünk, és másutt is kevesen. A tömeg szervezetek külön tervek, útmutatások alapján — felsőbb utasításra — dolgoznak, s a város művelődésügyi vezetői sokszor tehetetlenek. A párt művelődéspolitikai irányelvei határozzák meg feladatainkat, s hogy ezt nem egyformán értelmezik mindenütt? Így igaz. Ezért kellene megadni a megyének, ami a megyéé, a városnak, ami a városé. Hogy közvetlenebb, elevenebb legyen a kapcsolat, következetesebb az irányítás. Meglepő dolgok is hangzottak el, nem a »robbantás«, hanem az egységesítés szándékától vezérelve. Intézmények sora székel a városokban, létüket és tevékenységüket a város lakói élvezik. Ilyen a színház, a könyvtár, ilyenek a középiskolák. Mi indokolja, hogy ezek kicsúsz- szanak a városi vezetés alól? — tették föl többen is a kérdést. Hogyan lehet felelősséget vállalni például egy intézmény költségvetésének fel- használásáért, ha ugyanazt az intézményt megyei vágy országos szervek irányítják? Kényes dolgok ezek, de a fejlődés velejárói! Ezért érdemes figyelni rá, s nagyobb bizalommal viseltetni azok iránt, akiket ma még korlátok gátolnak a helyes elvek valóra váltásában ... S a bizalom, az érdeklődés korántsem biztató. Huszonnégy város hétszázötvenezer lakójának művelődési vezetői’ tanácskoztak. Mondom, nem szándékom eltúlozni e találkozó jelentőségét. Mégis úgy éreztük — s ezt hangsúlyozták a küldöttek —, a Művelődésügyi Minisztérium nem becsüli eléggé ezt a tanácskozást. Némi »történelmi« visszapillantást ennek bizonyítására. Kaposváron is, Szombathelyen is -Találkoztunk a minisztérium, a Népművelési Intézet képviselőivel. A kérdésekre választ kellett volna adni, az útkereső erőfeszítésekben állást foglalni! Jogos igény ez. S a felszólalások általában így kezdődtek: »Nem vagyok hivatott...« Tavaly Kaposváron a megyei instruktor próbálkozott — igen jó szándékkal, de hatáskör nélkül — összegezni. A Népművelési Intézet munkatársa érezte, hogy mondani kell valamit, s ekkor becsülendő módon előrebocsátotta: nem képviselhetem az intézetet, a minisztériumot, de elmondom a saját, egyéni véleményemet. Szombathelyen Sebők elvtárs négy kérdésbő! egyre válaszolt mondván: ez hozzám tartozik, a többi' majd továbbítom. Maróthy elvtárs könnyebb megoldást választott: összegezés helyett felszólalt a vita lezárása előtt, s így arra válaszolt, amire akart. A harmadik napon már senki sem jött, senkit sem érdekelt huszonnégy város művelődésügyi szakemberének véleménye, gondja. Nemde lebecsülése ez az alulról jövő kezdeményezésnek? Jól emlékezünk: a minisztérium képviselője tavaly még okos, jó dolognak tartotta a találkozót, javasolta, hogy máskor is rendezzenek hasonlót. így azonban letörjük a szándékot és az aktivitást, mert tanulhatunk egymástól — igaz, de kérdéseikre választ várnak a vezetők, s ez elől nem szabadna kitérni már... Azt írtam, lobog a fáklya, s mindannyiunk gondjaira vetíti fényét. A ... «szocialista kultúra erőteljesebb kibontakoztatása« azonban csak úgy lehetséges, ha egyember- ként, egységes szemlélettel s egy okarc**«' *«-adozunk ... Jávori Béla
