Somogyi Néplap, 1964. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Yasámap, 1964. március L Regős István: A Vár a Duna felől FA R SA NGI T ulajdonképpen az a legnagyobb baj, hogy semmi sem úgy tör­ténik, ahogy tervezzük. Már hányszor belebotlottam a ter­veimbe. Aztán ez sem sikerült, meg az sem! Miért? Miért? — kérdeztem folyton magamtól Hát rosszabb vagyok én a többi embernél? Jó, rendben van: veszekedni, azt nem tu­dok. Hogy egy kicsit tutyi- mutyi vagyok? Az is lehet De becsületes. Talpig becsületes. Á, dehogy bizonygatom. Nem kell azt bizonygatni. Űgyis mondják elégszer a hátam mögött: »Nézzétek a Selmecit! Róla mintázzák az erényt!« És kinevetnek. Mit tudom én! Lehet hogy igazuk van. Azért lehetne néha nekem is szerencsém. Mert ezt a köny­velést már nagyon unom. Biz­tos el sem hiszik, azért mert pontosan végzem a munkám. Mint a gép. Egész nap föl sem nézek. Pedig már a könyök­védőt sem hordom. Brrr... de utálom. És azt hiszik, észreve­szi valaki is az iparkodáso­mat? Már mindenki előlépett. Lipták múlt hónapban lett csoportvezető. Kisfalusiné meg részlegellenőr. És én? Én már mindig a kis iroda-kukac ma­radjak?! Mondják, Lipták a főköny­velő barátja Kisfalusiné meg az igazgatóhelyettessel ebédel. Nekem meg egy barátom sincs. Legfeljebb Bolgár bácsi. De ő csak egyszerű házmester. Pedig milyen rossz folyton keseregni. Nem okolok én senkit. Dehogy okolok. Eset­leg magamat Amiért olyan gyáva vagyok. Olyan félszeg. Barátot kell szerezni! De hogyan? Farsang! Hogy ez ed­dig nem jutott az eszembe! Jó alkalom, nem igaz? Fehér asztalnál mindig könnyebb a barátkozás. Délben már alig fértem a bőrömbe. Izgultam, mert sokat vártam az estétől. Még ittam is. Délután a büfé­ben. Hogy nézett Julis néni! Talán még sajnált is, mert tudja, hogy én sohasem szok­tam inni. Csak most. Erőgyűj­tésre. Este a kultúrteremben ren­dezték a bált. Elmentem én is. Még trombitám is volt. Csak eleinte nem mertem belefújni, mert otthon kipróbáltam a fürdőszobában, és szörnyen hangosan szólt. Lipták már éjfél előtt a társaság középpontja volt. Disznó vicceket mesélt a höl­gyeknek, akik visítva itták minden szavát. Don Juan jel­mezben — nem mondom — jól mutatott. Én csak ültem az egyik asztalnál. Irigyeltem Liptákot s törtem a fejem: Mit kellene tennem? Mert azt már elhatároztam, hogy valamit tenni kell, hogy végre engem is észrevegyenek. Ör­dög-álarc mögé bújtam. Nem tudom, miért pont ezt válasz­tottam. A vastag papírmasé alatt nehezen kaptam levegőt. Csípte a szememet a verejték. Két asztallal odább ült az igazgató és borozgatott. Egy­mást túllicitálva kocintgattak vele. Meg nevettek neki, akár­mit is mondott. Éppen mesélt valamit. Én nem hallottam jól, hogy mit, mert nagy volt a zaj. De azért én is nevettem. Egyszer még koccintottam is, mondtam: kedves egészségére igazgató elvtárs! Kedves egész­ségére! Ö is mondta: egész­ségére. De közben Slezáknéra mosolygott. Slezákné volt a legszebb nő a vállalatnál. Fér­je nem volt, csak egy két éves kisfia. Gyönyörű apróság. Egyszer behozta és mindenki megcsodálta. Liptáknak per­sze még cukorkája is akadt. Milyen ravasz fickó, ez érti a módját, hogy kell az emberek kedvébe járni. Harangoztak. Én még nem táncoltam egy­szer sem. De derekasan ittam. Egy liter bort. Annyit még soha életemben nem ittam meg. Most, igen. Mondom, ha­rangoztak a rádióban éjfélkor, mintha szilveszter lett volna. Néma csend lett. Valaki leol­totta a villanyt. Lipták felkiál­tott: »Szilvesztert játszunk?« Mindenki keresett magának valakit, akivel összecsókolóz- hatott. Odébb tőlem, két asz­tallal nagy tülekedés támadt. Én mellettem Fazekas bácsi, a portás állt, így aztán csak nú ketten nem csókolóztunk. És mit tudom én, hogy hon­nan, de hirtelen eszembe ju­tott a trombitám. Felálltam az asztal tetejére — mint már említettem, soha nem szoktam inni — és teli tüdővel belefúj­tam a trombitába. Akkorát szólt, de akkorát, hogy otthon a fürdőszobában az semmi sem volt. S ekkor az előbb) csendből előrobbant a neve­tés, és egetverő harsány ha­hotába fulladt az egész társa­ság. Felgyújtották a villanyt A térdüket csapkodták, és mindenki rám bámult. Én csak álltam, mint a lottó reklám harsonása a kirakatban! Először Lipták jutott szó­hoz. Fölemelte arcomról az ördögmaszkot: — Nézzétek. — így minden­kit tegezve, gondolom az igazgatót is beleértve — néz­zétek, a kis Selmeci! Nahát, öregem, arany pofa vagy! Odajött hozzám és hatalma­sat cuppantott a fülembe. S erre mind megvadultak. Vál- lukra emeltek. Imbolyogva hoztak, vittek a teremben. S közben kórusban üvöltötték: fújjad Selmeci, fújjad! És én fújtam, eJlilulva, kivö­rösödve az erőlködéstől, az italtól és a dicsőségtől. Pont az igazgató előtt tettek le a földre. Mikor az arcunk egy magasságba került, valami re­megésféle futott át rajtam. Én még ilyen közel soha nem vol­tam az igazgatóhoz, ö rám mo­solygott és így szólt: — Üljön le ide, na üljön ide! Mit iszik, bort, konyakot? Csak kicsit haboztam, aztán' kivágtam. — Konyakot, ha lehet ko­nyakot. — Hát igyunk! Azt hiszem, én vagyok az öregebb. Szer­vusz Selmecikém! Mi is a ke­resztneved? — Fe-Ferenc. — Nahát akkor, szervusz Feri! — Szervusz... Bé-Bé... — Béla! Nyögd ki végre. Kinyögtem, és ittunk. Sokat. És jaj de boldog voltam! Soha ilyen! Még Lipták is felnézett rám. Meg Kisfalusiné is. Még koccintani is odajöttek, ök én- hozzám! Ott ültem. Szemben vele. A vezérrel. Éreztem, hogy most, vagy soha. Szólni kell. Beszél­ni kell! Először nem tudtam, hogy is kezdjem. Akkor vettem észre Lipták lekicsinylő pillan­tását. Ez adta meg a kezdő- sebességet. — Tulajdonképpen már ré­gen szerettem volna beszélni... hm ... veled, Bé-Béla. De va­lahogy sohasem került rá sor. — Most már fűtött a konyak is. — Tudod, hány éve vagyok én a könyvelésben? — Nem én? — Tizenkettő. Kérlek szépen. Pont tizenkettő. — Na, ne beszélj... — És rossz munkát végez­tem? Kérdezem én? ... — Miért végeztél volna? Tudtommal... — Na, látod! — Mit »nalátok«? — Hát azt, hogy engem még egyetlen egyszer sem léptettek elő! » — Csakugyan? — Ügy, ahogy mondom! Liptákot igen. Meg Kisfalusi- nét is. Meg mindenki mást: igen. Engem: soha, soha. — Hát kérlek én ... — Mindig kérdeztem: de hát miért? Miért? Mert mindig be­fogtam a szám? Mert Selmeci egy szürke kis egér? ... Feszült, kissé mámoros te­kintettel mindenki minket né­zett. Mintha azt mondták vol­na: Jézus Mária, mi lesz még ebből? De bántam is én már! — Tudod, kérlek — folytat­tam —, rájöttem, hogy sze­mesnek áll a világ. Vége a BAR ATS AG (Szlovák György rajza) KILÁTÓ Április 11—12 A költészet napja »kis« Selmecinek. Értitek? Vé­ge! Meghalt. Most halt meg a szemetek előtt. Már mindenkit tegeztem. Beleértve az igazga­tót is. — Nincs több trafikba küldözgetés. Nincs több hajlon- gás. Nincs: »Lipták úr maga mindig a legjobb vicceket me­séli«, mert Lipták úr egy nagy svihák, és a múltkor is ott volt a jelentése, én meg fél éjszaka javíthattam a kimutatásait. Vége! Vége! — Elmondtam mindezt, mint Hamlet a nagy monológját De mint egy ré­szeg Hamlet Csoda történt: nem ettek meg. Nem vertek meg. Csak nevettek. Éljeneztek. Üjráztak és egyre közelebb jöttek. Ször­nyen közel. Vörhenyesen vil­logott előttem Lipták részeg­ségtől kivörösödött képe; mo­solygott, de ijesztően torzul. Az igazgató átölelt. — Brávó! Brávó! Ez már beszéd. És ittunk, újra és újra. Én még bírtam. Lipták már rosz- szul lett. Slezákné az igazgatót cirógatta. Az meg úgy beszélt velem, akadozó nyelvvel, mint a kenyeres pajtásával. — Nézdd édes egykomám... az ilyen embereket szeretem. Ami á szívükben, az a száju­kon, hukk... Ne félj édes- egykoanám. Átölelte a vállamat és az ar­comhoz nyomta likőrtől raga­csos száját. — Lesz rád gon­dom ... Hisz te vagy a legjobb pajtásom... Igaz csillagom? Majd az új negyedévben, hukk.. . akkor majd meglátod, miilen fiú a te Bélád ... majd akkor! — az asztalra borult és elaludt. • * * Hétfőn félórával hamarabb mentem be. Felhúztam a kö­nyökvédőt. Hogy miért? Nem tudom. Talán védekezésből. Belebújtam a váramba. Lipták rám se nézett. Kisfalusiné mintha gúnyosan mosolygott volna. A folyosón szembe jött velem az igazgató. Már seho­vá sem tudtam belépni. Mu­száj volt tovább mennem. Re­megett a lábam. Féltem, na­gyon féltem, ö már messziről rám nézett. Én bólogattam, mint egy köszönő elefánt a cir­kuszban. Ö megállt és így szólt: — ö ö ö... Kedves bará­tom, hogy vagyunk, hogy va­gyunk? — Tisztelettel igazgató elv­társ, köszönöm szépen megva­gyok. Kínos szünet. Egyikünk sem szólt. Nekem izzadt a tenye­rem. A nadrágomhoz törültem. — Szóval minden rendben van ... — ismételte meg. — Igen ... izé... szóval csak azt szeretném mondani, hogy hát... edmézóse-sét kérem, hogy izé... úgyszólván az ital tetszik tudni, a fejembe... a múltkor... hogy az ital egy ki­csit ... — Ugyan, kedves barátom, szót sem érdemel — még mo­solygott is az igazgató. — Hisz egyszer van egy évben farsang' Nem igaz? Az Írószövetség elnöksége február 18-án megvitatta és jóváhagyta a költészet napja előkészítő bizottságának prog­ramjavaslatát. A javaslat szerint április 11-ét — József Attila születés­napját — a költészet napjává avatják. Ez a nap minden év­ben az élő magyar költők alko­tásainak ünnepi népszerűsíté­sét szolgálja. Az idei ünnepségek prog­ramja a következő: A megnyitó est április 10-én lesz az Egyetemi Színpadon. Műsorát a televízió is közve­títi. Április 11-ére költő-olvasó találkozókat terveznek. A bi­zottság — a könyvhetek ta­pasztalata alapján — azt java­solja, hogy a találkozók helyi kezdeményezői maguk keres­sék a személyes kapcsolatot a költőkkel. A könyvtárak kiállításokat és klubesteket, a műkedvelő irodalmi színpadok pedig — a Népművelési Intézet műsorterve alapján — költői esteket rendeznek. Az általá­nos iskolák VII—VIII. osztá­lyaiban és a középiskolákban a tavaszi szünet utáni első iro­dalomórákat szentelik a költé­szet napjának, s a szavalóver­senyek döntőit is ebben az időben rendezik meg. A közép­iskolákban pályázatot hirdet­nek élő magyar költők mun­kásságát értékelő dolgozatok­ra. A könyvkiadás az 1963-as év legszebb verseiből összeállí­tott antológiával készül a köl­tészet napjára; ez lesz a Vers­barátok köre tagjainak első ajándék-kötete. A könyvter­jesztés minden költő-olvasó találkozóra könyvárusokat küld; a boltok kirakatait vers­kötetekkel és a költők arcké­pével díszíti, s felhasználja az alkalmat a verses hanglemezek népszerűsítésére is. Az A könyv című folyóirat márciusi száma és a Tájékoztató kü- lönszáma is a költészet nép­szerűsítését szolgálja majd. A költészet napja záróün­nepségét április 12-én rendezik meg Szolnokon. A magyar kultúra külföldön A szovjet írószövetség heti­lapja, a Lityeraturnaja Gazeta interjút közölt Hidas Antallal, akinek Márton és barátai, va­lamint Más muzsika kell cí­mű könyve a közelmúltban jelent meg a moszkvai Molo- daja Gvardia kiadónál orosz nyelven. • • • Nemrég jelent meg Lengyel- országban Tatay Sándor Pus­kák és galambok című ifjúsági regénye. A 30 000 példányban kiadott regényt Camilla Mond­tál fordította. A Puskák és galambok a közeljövőben né­metül is megjelenik. A zágrábi Naprijed könyv­kiadó az utóbbi évek során már-már program szerűen évről-évre közreadja egy-egy mai magyar író könyvét, így Illyés Gyula Petőfi-je után Füst Milán Feleségem történe­te és Szabó Magda Freskó cí­mű regényeit adta ki szerb— horvát fordításban. A szabad­kai Minerva könyvkiadó az Égető Eszter után Németh László Iszony című regényét is. Az újvidéki Fórum könyv­kiadó újabban három magyar író könyvét adta ki: Móricz Zsigmond Rokonok és Kodo- lányi János Boldog békeidők című regényét, valamint Déry Tibor Niki című kisregényét. A muraszombati Pomurski Tisk kiadó pedig Illyés Gyula Puszták népe, valamint Jókai Mór Az aranyember című re­gényét adta ki szlovén fordí­tásban. A CERUZÁRÓL avagy a kéményseprő, a páva és a krokodil Anyám többször elmesélte: Magam is el­mondom. és meg is toldom a történetet. Ügy mondta, alighogy kinőttem a hátul hasított nadrágból, ceruzát követeltem. Ifjú anyám akkor kezembe nyomott — akár •nem­rég a cumit — apám dolgozatjavító piros ce­ruzái közül egyet. Szüleim legnagyobb meg­lepetésére az önkifejezést menten a falon freskóvázolással kezdtem. Amint mesélik> rajzomból egy létrás kéményseprő vonásai bontakoztak ki. S amikor a frissen mázolt falon a nem éppexn esztétikus iátványú mun­kám közben kezemre csattantott apám, én nem bőgősbe kezdtem, hanem toporzéhölva követeltem, hogy tovább firkálhassak. Ak­kor aztán apám elém tett egy csomó irkafü­zetlapot, amelyeket úgy tépett ki takarékos­ságból régi diákjai megizzadt dolgozataiból. Attól kezdve ilyen irkalapokra firkáltam. Egyik nap egy hatalmas pávát rajzoltam. Pávám farktollainak legyezője meglepően bátor — ma úgy mondanám — absztrakt jel­legű vonalak hálójával tölti ki a lap fehér te­rét. Ma is megvan ez a rajzom, s ahogy most a kezemben tartom, ez indít arra, hogy leír­jam e sorokat. Ahogy elnézem, kérdő néma­sággal néz rám vissza a szép pávamadár. Mintha azt kérdezné az őszhajúban szólítva a gyermeket: — Miért rajzoltál akkor épp engem, te kisgyerek? Mi tetszett meg rajtam? Mit akarsz velem mondani az embereknek, te, aki beszélni is alig tudsz még, nemhogy írni?... Nézem a rajzot... Rég eltűnt ceruzám nyomait... Mint egy eltűnt paradicsomi kontinensből megmaradt múzeális emléket, úgy nézem ezt a pávát és úgy néz ő is en­gem. Es váratlanul, de logikus emlékkapcso- iással e világból egy krokodil kúszik elém a gyermekkor trópusion színes birodalmának sűrűjéből. — Miért épp egy krokodil?... Erre is vá­laszolok ... Igen, akkor még »A haza kispolgára« vol­tam. Legalább is ezt hirdette rólam a sár­gafalú, öreg kaposvári elemi iskolán a ma is meglévő márványtábla felirata. Első elemis­ta voltam. Akkor még palatábla zörgött a hátitáskában. A palatábla fakeretében egy lyuk volt, és abba belekötve madzagra fűzött szivacsdarab, vagy tarka rongyocsha függött. A hátitáskában, a palatábla mellett a toll­tartókban a gyakran éles pattanással törő kemény hegyű palavesszők zörögtek. Szóval mint első elemisták, olyan fel­adatot kaptmnjt tanítónktól, hogy másnap mindenki rajzoljon otthon egy állatot. En ezt a szép pávám mögül most előólálkodó hüllőt választottam palavesszőre. Nyílvessző helyett palavesszőre szúrtam. Legyen hát így a zsákmányom. Talán az elrejtett, ősi vadászösztön imdított. És rajzom valami olyan erőt áraszthatott, — még most is em­lékszem a páncélos pikkelyek rajzának ke­mény szépségére —, hogy másnap csak eny- nyi volt a tanító néni véleménye. — Nem te rajzoltad! Ötös!... Akkor még az a számjegy volt a ütnulók rém*. Belepirultam. — Mi ez? ... Hová kerültem? ... Milyen •világba, ahol még egy kisgyermeknek se hisznek?... És hogy akar engem ő tanítani, aki nem hisz és ráadásul még annyit se tud, hogy meglássa az egyszerű igazságot... Mert ki más rajzolta volna?... Es olt, ahogy néztem-néztem megszégye­nülve palatáblámon a krokodilomat, ott, az iskolapadban egy förtelmes torok kezdett szé'ttágulni előttem, hogy befaljon szőröstől- bőröstől. Es az én krokodilom egyre jobban kezdett hasonlítani Kati nénihez, a tanítónk­hoz és az egész mindenhez, amely itt most rámmeredt. Valamit ő is észrevehetőit ré­mületemből, mert megsimogaMa a fejemet és azt mondta: — Aki ceruzát vesz a kezébe, annak, je­gyezd meg, nem szabad hazudni!... Akkor én se szó, se beszéd, megrendültén a táb­lához mentem. Az óriási nagy feketeség előtt — mely akkor az életet és megrendülé­semet is jelképezte — vékony kezembe vet­tem a piszkos és bűzös osztályban az egyet­len fehéret, a krétát, és ameddig felért a karom,, engedély nélkül rajzolni, rajzolni kezdtem a krokodilt, hogy bebizonyítsam, én rajzoltam a palatáblán valót. Rajzoltam dobogó szívvel és lámpalázas, remegő bátorsággal. Mögöttem lassan meg- érezlem a csendből és egy-egy fölfakadó cso­dálkozó sóhajtásból a fekete táblán lassan bontakozó igazamat, és azt, hogy valóban igaza van tanítómnak, aki a kezébe ceruzát vesz, annak nem lehet csalni. Amikor végül reszketve a helyemre somfordáltam, éreztem, és tudtam, hogy most én itt legyőztem a kro­kodilt. A tanító néni nem mondta, hogy jól van. Azt se mondta, hogy most elhiszem. És ez na­gyon fájt. Akkor jöttem rá arra az igazságra is — mert fölvillant emlékezetemben, a ké­ményseprőm —, hogy hiába rajzol valaki szirtes ceruzával kéményseprőt, az nem min­dig hoz szerencsét. Pedig a kéményseprőt a szerencse fekete angyalának tartják a felnőtt emberek... — Nem ám. Lám, akkor is le­verték a kezemet. Már az első alkalommal... Leverték, de a ceruzát azóta sem tettem le. Csak azt tanultam meg, hogy jobban kell szorítani, mert nemcsak rajzolni és írni le­het vele, de bizonyítani is lehet vele... Ugye, erről beszélsz te is szép pávamadaram? Erről, ha némán is, te színes, szép madár! Es ahogy nézegetlek, mintha bólogatnál és mosolyognál. — És a krokodil? Az ő története meg csak azt bizonyítja, hogy nem szabad megijedni a világtól, még akkor sem, ha nagy fogakat villogtat ránk. Bátran ceruzahegyre kell venni. Csak nem szabad csalni, annak, aki ceruzát vesz a ke­zébe. S mert ma is gyakran nyúlok a ceruza után, hát sokszor gondolok — amikor he­gyezni kezdem — a kéményseprőre, és ha jól megy az írás, a szép pávamadárra, és ami­kor befejeztem megkezdett munkámat, csak mindig számonkéri tőlem az igazságot az én krokodilom is. Takáts Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents