Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
SOMOGYI NÉPLAP £ Vasárnap, 1964. február 9. r Képek a MINDHALÁLIG BERKESI ANDRÁS: Sdej élet előadásából Ezen a napon kétszeres öröm éri Nyilas Mihály IV/b osztályos tanulót. Mindkét öröm váratlan. Pakkot kapott hazulról, és Valkay tanár úr tanítványt szerzett neki a kis Doroghy személyében. Mi tölti el legnagyobb boldogsággal: az-e,' hogy pénzt fog keresni, vagy inkább az, hogy többet forgolódhat felnőttek között? Inkább ez az utóbbi, hiszen a gyerekeket még nem lehet emberszámba venni. Misi megállapodik az előkelőén rideg Viola kisasszonnyal, hogy már szombaton megtartja az első órát. Ügy érzi, ez életének a legszebb napja... (Berek Katalin, Horváth Jenő és Szabó Ibi.) Ha egy kisfiú hazudik, mert fél az el sem követett tett következményeitől, ugye, igen, az megbocsátható? Misi bevallja Pósalaky úrnak, hogy elveszett a reskontó, pedig most készült életének legszebb tettére. Eddig nem gondolt arra, hogy a reskontót el is lophatták. Most támad föl benne a gyanakvás, amikor kiderül, hogy az ezerforintos nyereményt már föl is vette egy elegánsan öltözött fiatalember. Talán még nem késő~. (Berek Katalin, Homokay Pál.) Nyilas Mihálynál valóban nincs boldogabb lakója a debreceni kollégiumnak. Házitanító Doroghyéknél, felolvasó az öreg és vak Pósalaky úrnál. Pénzkereső ember, altár a felnőttek, akik között nagyon jó forgolódni, mert így belelátni az élet rejtelmeibe. Mindabba, ami csak remegő, érdeklődő izgalomban képes tartani egy álmodozó kisfiú képzeletét. És Misi most találkozik először azzal az igazsággal, hogy a felnőttek sem jobbak a gyerekeknél. De a felnőttek rosszaságára nincs magyarázat. Elveszett a reskontó, melyet Pósalaky úr megbízásából vett. Pedig íme a bizonyság, kihúzták a számokat. Nyertek! (Berek Katalin.) Nem kétséges... a reskontót Török János úr lopta el, aki éppen Doroghy kisasszonyt akarja szökésre bírni azzal, hogy megkapta az edelényi örökséget. Hagyja itt az úri élet látszatokon nyugvó cifra nyomorúságát! Misi végighallgatja a szörnyű hazugságot, és nem veszi észre, amikor Török »kárpótlásul« a zsebébe dug egy tízforintost. Sok ez a pénz egy kisfiúnak, de kevés egy csalódás keserűségétől hirtelen érett embernek a becsületért cserében. Misi már bizonyos benne, hogy a reskontót tavalyi kosztadó gazdájának a fia vette el, mégis úgy határoz, hogy megteszi kötelességét. Hallgat. (Forgács Tibor és Berek Katalin.) összeült a kollégium tanári kara, illetve fegyelmi bizottsága, hogy döntsön Nyilas Mihály ügyében. A látszatok teljesen félrevezetik a nagytiszte- letű tanár urakat. Ügy rémlik, hogy a kollégium dísze, büszkesége minden rosszban benne van. Eladta a reskontót, tudott a lányszöktetésről, pénzeket küldöz haza. És amire kibogozódnak az élet összekuszálta szálak, Misi már nem akar felnőtt lenni, nem akar gyermek lenni, és nem, soha nem akar a debreceni kollégium diákja lenni! A naiv ábrándok világa összeomlott... (Horváth Jenő, Kiszelyi T., Csihák L., Korán- dy C, Balázs A. es. Berek Ka- talinj Az öregember belépett a7. ajtón. Becsukja csöndesen, aztán megállt, körülnézett. Senki sem ügyelt rá. Pedig a presszó zsúfolt volt. Mégsem vették észre, mintha nem lépett volna be, mintha ott sem állna az ajtónál. A szomszéd asztalnál világjáró labdarúgók ülnek. Éppen a sokszoros válogatott kapus mesél Londonról. Menyasszonya — homokszőke hajú szépség — unottan hallgatja, arany karkötőjével játszadozik, amelyről apró mütyürkék — négylevelő lóhere, dominó, dobókocka, lópatkó meg mindenfélék — csüngnek le. Lala és Csöpi. Ezt a két nevet sokszor említi a kapus. Említést tesz valami bizsutériáról is meg egy óriási étteremről. Ez hát London: Lala, Csöpi: bizsuté- ria és óriási étterem. Amikor az öregember az asztalom felé indul, a szép menyasszony éppen azt mondja: — Hogy milyen jól megy ezeknek! — Játszik a karkötőjével, hangja ugyanolyan unott, mint az arckifejezése Mivelhogy a többiek hallgatnak, megismétli. Milyen jó ... A fekete, kenderhajú jobbfedezet egykedvűen vonogatja a vállát, neki mindegy, őt nem szoríthatja ki a csapatból. A csatár — szabálytalan arcú, barna fiú — helyeslőén bólogat. — Nem mindenki hülye, kis- anyám. Én az voltam. — Iszik a Mécseidből. Mecsekit iszik mindig, néha rumot is. — Megengedi? Az öregember a székem támlájára teszi sovány kezét. — A feleségemet várom... De ... — A székre mutatok. Leül Zöld műbőr kabátját komótosan kigombolja, kalapját az ölébe helyezi, igazgatja, kesztyűjét a belső zsebébe csúsztatja. Ujjai feltűnően hosszúak, körme alatt fekete a bőr. Mozdulatlanul ül, csak a fejét fordítja finoman a sportolók felé; szája szögletében lenéző mosoly. — Egy szimplát kérek, hosz- szú szimplát — mondja gépiesen, amikor Kati megáll az asztalnál. A szavakat halkan, paposán elnyújtva ejti ki. , Elfogyott a virslihez való tormám, rendeltem még egy adagot. Hátradőlök, és az öregember arcát fürkészem. Bőre cigányosan barna és feszes; tömött, fekete bajusza Bethlen István grófra emlékeztet; keserű, konok szája után ítélve valahogy matematikatanárnak nézem. Kati közben az asztalra teszi a szimplát, és sajnálkozva közli, hogy a torma elfogyott. Mustárt hozott. Meg- adóan bólintok, falatozni kezdek. — Nyírségben a földben rohad — mondja az öregember. — Igen? — kérdezem, de nem várok választ, a labdarúgókra figyelek. A kapus a Re- cordját dicséri. Húszezer kilométer van benne, de eladja, mert nem tetszik a színe. Cigarettát húz elő a* zsebéből, lágyan megnyomkodja, rágyújt. Mellére szívja a füstöt, aztán bágyadtan azt mondja: — Tetszik tudni, ezt sem volna szabad. Meg azt sem. — Megérinti a kávéspoharat. — Miért dohányzik? Megvonja a vállát, nem válaszol. A kapus hangja fölrebben a halk zsongásból. — Megmondtam nekik. Ekkorák lettek. — Mutatja az ujjaival, hogy mekkorák. Nekem ők ne misézzenek, érted? A valutát mi hozzuk, vagy nem? Nahát! Az öregember a bal szemöldökét felcsúsztatja a homloka közepére, egy pillanatra ott marad, mintha odaragasztották volna, aztán lassan, fokozatosan visszaereszti. — Hát nem mindegy? Senkim sincs. — Hangja keserű, kicsit vádló, mintha személy szerint én volnék a felelős a magányosságáért. — Két éve vagyok nyugdíjban. Azóta haldoklóm. — Maga elé bámul, kezében alig észrevehetően remeg a cigaretta. — Soha semmi bajom nem volt. Azóta egyedül... — Nem fejezi be a mondatot, kezével legyint. — Gyerekei sincsenek? — Három évig voltam nős. Az asszony májsorvadásban halt meg. Mintha emlékei mögé rejtőzne, lágyan mosolyog. Gyorsan számolok. Hetvenéves, harminc éve özvegy, három évig volt nős, tehát harminchét éves korában nősült meg. — Szép, puha húsú, kövér asszony volt — folytatja. — Karcsú akart lenni. Fűzte magát. Délben semmi baja sem volt, este már görcsökben hánykolódott. A mentők a klinikára vitték. Három nap múlva meghalt. Egy pillanatig süket csend; aztán a jobbfedezet hangját hallom. — Ilyen kasa szövetet hoztam Párizsból, de az a hülye fránya elszabta. — Mert süket vagy — mondja a kapus — nem tudom, mit kajolsz azon a palin. — Miért nem nősült meg újra? — kérdem az öregtől. Furcsán vigyorog. Az arca elváltozik, nem látom rajta az előbbi szomorúságot. — Inkább felkötöm magam — mondja —, vagy fölmegyek a hegyre, és leugrom a legelső szikláról. Tetszik tudni, megnősülhettem volna sokszor. De hányszor... Egészen megfiatalodik: szeme élénk, hangja vidám. Bizalmasan közelebb hajol. — Nagyon szép lakásom van. Itt lakom a szomszéd utcában. Két szoba, melléhelyiségek, termálvíz, minden ablak a Dunára néz. Nem, kérem szépen, én nem nősülök meg. — Ügy gondoltam, hogy anHol dolgozott? — kérdem most már érdeklődve. — ötvenkilencig a tanácsnál voltam. A lakásügyekkel foglalkoztam. — Sóhajt. — Micsoda lehetőségeim voltak!... Nem fizettek; egyébként jó helyt volt az, kérem. Aztán szívességet tettem egy barátomnak, tetszik tudni, hogy van ez ... Főmérnök Csepelen. Szereztem neki egy remek lakást. Persze nem pénzért, kérem. Nem, ilyet én nem csináltam. A barátom igazi úriember. Hálából bevitt a gyárba. Ha hiszi, ha nem, jó- szerint havonként adott fizetésjavítást, hogy magas legyen az átlagom. Úriember volt. Sajnos, így is csak ezerhármat kapok. Nagyon kevés ez, kérem Hát nem sok, gondoltam, de több, mint havi hétszáz. Apám negyvenévi szolgálata után hétszáz forintot kap. — Miért csak tizenöt évet számítottak?... — Közbevág: — Mert nincs jogfolytonosságom. Én, kérem, nem adtam el magam nekik. Persze, amíg lehetett. Én megőriztem az emberségemet. Független voltam én' világéletemben, kérem. Pénzem volt bőven, hát barátaim is akadtak. Én, kérem, beutaztam az egész világot; én tudtam élni, nem úgy, mint ezek... — A labdarúgók felé int. — Micsoda életem volt nekem! Tetszik tudni, milyen nők vannak Olaszországban? És Párizsban? Hát, kérem, azok nők. De tessék elhinni, azért a Balatonon éreztem magam igazán otthon. Vitorlás... víz, napfény, nők... Mert azért a magyar nők is remekek. Naponként választottunk más más hajóanyát. Én, kérem, jól éltem. Nem panaszkodom. Csak most nehéz. Nem jó egyedül lenni. Meg kevés az az ezerhárom. — Hát nem sok. —■ Ha nem volna egy-két barátom, nem is tudom, mit csinálnék. Most azért jobb lesz minden bizonnyal. Tetszik tudni, kaptam ... — hangja lehalkul, majdnem suttog. — Beutalót kaptam az üdülőbe. Rácalmásra. Egész nap pecáz- ni fogok. És nem leszek egyedül. Anyagilag is jobban kijövök. Ott maradok néhány hónapig. Tetszik tudni, ezerháromszáz nagyon kevés. — Itt hagyja a szép lakását? Rám sunyit, furcsán vigyorog. — Bérbe adom a főmérnöknek. Havi háromszázért. — Neki van lakása. Azt mondta, hogy ... Vigyorogva közbevág: — De abban nem tud nyugodtan »alkotni«. Feleség, két gyerek ... Tetszik tudni, hogy van ez. Még csak ötvenéves ... — Értem — mondom, és nézem a sunyin vigyorgó öreget. A pohár alja finoman koccan a márványlapon. Az öregember megitta a kávéját. Rám emeli szemét; tekintete szomorú. Elszégyellem magam. Persze, beszélgetni szeretne, én pedig azzal a furcsán kiejtett igennel elvágtam ismerkedési szándékát. — Nem tetszik elfogyasztani? — kérdezi szinte alázatosan, és mutatóujjával a tá- nyérkámon heverő cukorra bök. — Nem. — Megengedi? — Parancsoljon. A cukrot nem csomagolja papírba, csak úgy, egyszerűen a külső ‘ zsebébe csúsztatja. Mondanom kéne valamit. De mit mondjak? Megzavart alázatos hangja, a »tetszik« szócska. Vagy harminc évvel lehetek fiatalabb, miért viselkedik ilyen alázatosan? A cukrot valószínűleg a kutyájának viszi. Megkérdezem, hogy mondjak valamit. — Milyen kutyája van? — Kutyám? Nincs nekem kutyám. Senkim sincs. Kavargatom a kávét — Senkije? — Hetvenéves vagyok. Harminc éve özvegyember. nak idején... Halkan kuncog, közelebb hajol. — Hülye lettem volna. Negyvenéves voltam, kérem, stram ember, amikor az asz- szony meghalt. Pénzem volt, annyi nőt kaptam, amennyit akartam. — Az emlékezés átszínezi az arcát. — Asszony, lány... — meg sem tudom számolni őket. Jól éltem én, kérem. Tetszik tudni, milyen életem volt nekem? — Nem vár választ, legyint a kezével. —- De most nehéz. Tizenöt évi szolgálat után csak ezerháromszáz forint nyugdíjat kapok. Mi az? Semmi. Egyszer az Annynak, talán tetszik emlékezni rá, az Elisében énekelt, kétezret adtam egy éjszakára. — Cinkosan rám hunyorít. — De megérte. Folytatja: — Mondtam neki: Ferkém, ha nyugodtan akarsz »alkotni«, szerezz beutalót, fizess a lakásért havi hármat... — A főmérnök szerezte a beutalót? — ö szerezte. De hát ez jár nekem. Több mint három évig nagyüzemi dolgozó voltam. És a veterán nyugdíjasokkal törődniük kell, vagy nem? — No, persze — mondom és fizetek. Amikor visszanézek az ajtóból, látom, hogy az öregember a labdarúgókkal ismerkedik. Máris valami viccet mesélhetett nekik, mert a focisták hangosan nevetnek. SZEMKÖZT A CSILLAGGAL Mi vagyok? Röpke porszem, suhanó pillanat .. . Ez villan rám az éjből a csillagok alatt. Évmilliók lobogtak, s körös-körül a csend átszelve hömpölyögve a Tért, a Végtelent. Alázat szállt szívembe, majd szóltam: csillagok, egy lobbanás az égen, s eltűnők, meghalok* de parányi emberiétem mégis több és nagyobb: én tudom, hogy ti vagytok, s ti nem, hogy én vagyok. VIHAR BÉLA
