Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-04 / 28. szám

Kedd, 1964. február 4. 5 SOMOGYI NÉPLAP Favágók és szénszállítók között (Tudósítónktól.) Pillanatonként csöng a telefon a TÜZÉP Szokola-berki irodájában. Hivatalok, vállalatok és magánosok sürgetik a tüzelőt. A hídmérleg előtt hosszú sor áll: teherautók és lovas kocsik várják, hogy továbbindulhassanak. — Naponta 30—35 vagon szenet adunk ki — mondja a telepvezető helyettese —, de volt már olyan napunk is, hogy 52 vagon szén hagyta el a telepet. Gyorsan és pon­tosan kell dolgoznunk, hogy minél hamarabb a megrende­lőkhöz kerüljön a tüzelő. Nehéz munkát végeznek a fafűrészelők is. Naponta 110—130 mázsa iát vágnak fel. Hosszú kocsisor áll a hídmérleg előtt. Horváth Sándor, Ambrus György és Cselik József a fűrészgépnél. A tanácselnök a múlt évi terveket lapozgatta irodájá­ban. Az egész délelőttje elsza­ladt, megbeszélés volt a já­rási tanácson. Délután meg­nézte; hogyan haladnak az emberek az árokásással. In­nen az iskolába ment, megbe­szélte az igazgatóval a napkö­zi bővítését. Nagyon fáradtnak érezte magát, vörös karikák táncoltak a szeme előtt. Már régen haza akart menni, de valahogy itt ragadt az irodá­ban. Először csak az újabb aktákat tanulmányozta, aztán elképzeléseit, terveit vetette papírra. Kopogtak az ajtón. Hát ez meg ki lehet? — kapta föl a fejét az elnök. — Tessék! — kiáltott ki. Egy fiatalember nyitott be. Megállt az ajtóban, mintha bátorításra várna. — Jó estét kívánok ... Sá- rosi Gyula vagyok, a Petőfi utca 34-ből. Már jártam itt délután. A hivatalsegéd azt mondta, hogy bátran nézzek be este, Balázs elvtárs ilyen­kor is meghallgat, ha fontos az ügyem ... — S csakugyan olyan ha­laszthatatlan, hogy nem ér rá holnapig?! — Hát... — a késői láto­gató nem fejezte be a mon­datot. — No, üljön csak le. s mondja el, mi járatban van. A fiatalember lekabátolt, kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben. Nagyot nyelt, s kibökte jövetele célját: — Sürgősen szükségem vol­na egy kétszobás lakásra. — Nofene, aztán mire ez a nagy sietség? Most nősült ta­lán? — Nem, négy évvel ezelőtt. — Gyerek? — Egy kétéves ... — Talán nem jönnek ki a szülőkkel? — Dehogynem ... Az apóso- méknál lakunk, leválasztottak nekünk egy szoba-konyhás részt. — Hát akkor? — futotta el a méreg az elnököt. Dühösen nézett a fiatalemberre, nem tetszett neki, hogy úgy kerül­geti a lényeget, mint macska a forró kását. — Vettünk egy kombinált szobabútort. S nincs hova tenni. Most a fészerben doho- sodik, eszi a penész. Az elnök gorombát akart mondani, de lenyelte. Hol él LECKE ez az ember? Azért kér két­szobás lakást, mert a fészer­ben van a bútora. Kihúzta az íróasztal alsó fiókját, elővett egy köteg aktát. — Nem tudok lakást adni — jelentette ki. — Legalább ígérje meg — kérlelte a fiatalember. — Amíg nagycsaládosok ugyanekkora lakásban élnek, addig nem ... Ezeket a kér­vényeket a legrosszabb hely­zetben levők adták be. S vár­niuk kell, mert egy szükség- lakáson kívül semmije sincs a tanácsnak. Majd a tavasz- szal megkezdjük az építke­zést, októberig nyolc család új lakásba költözhet. . — Nem követelni jöttem, de nekem is jogom van megfe­lelő lakást kérni — húzta ki magát a fiatalember. — Javaslok egyet, jöjjön át velem a szomszédba. Borsos Gyula pályamunkás lakik ott tizedmagával. Ezt a kérvényt ő adta be egy évvel ezelőtt. Hallgassa csak meg a befeje­zését: «-Kérem a tisztelt ta­nácsot, hogy méltányolja egy kicsi, egészségtelen lakásban élő család kérését, és sürgő­sen intézkedjen,« A fiatalember az órájára nézett, zavartan köhécselt: — Sajnos, nekem nincs időm, engem vár a felesé­gem. — Ide figyeljen, Sárosi elv­társ. Én is mondhattam vol­na, hogy most nincs félfoga­dás, de meghallgattam. Ugyan­ezt kérem magától. Az elnök a fogashoz lépett, fölvette a kucsmáját és a nagykabátját. A fiatalember is felöltözött. — Hát akkor induljunk — mondta az elnök. A tanácsháza előtt egy fe­kete Pannónia állt. A fiatal­ember felajánlotta, hogy men­jenek azon. — Két kőhaj ításnyi útért kár volna motorra ülni. Csak abba a bepucolatlan házba megyünk el. Szótlanul lépkedtek egymás mellett. Az elnök benyitott a kapun. Hátul, egy nyárikony- haszerű épületrésznél megállt s bekopogott. Egy termetes asszonyság nyitott ajtót. — Isten hozta az elnök órá­kat nyájaskodott. — Fá­radjanak beljebb. Egy kendővel letörölt két széket, hellyel kínálta őket. Az ember kijött a szobából, s kezelt a vendégekkel. — Az elvtárs szeretné meg­nézni, milyen a lakásuk — mutatott az elnök a fiatalem­berre. Sárosi Gyula elfehéredett, meglepetten nézett az elnökre, s nem tudta, hogy mit mond­jon az eléje álló Borsosnénak. — Hát ezt ugyan megnézhe­ti — kezdte rá az asszony. — Az uram. a nagybeteg apó­som, a két nagyobbik fiam itt alszik kint a dikókon. Mi he­ten a lányokkal a szobában. A három kicsi a földre rakott matracokon. A fal vizes, om­lik a vakolat. Az ablaknál pe­nészes. Hektikát kapunk, ha még sokáig itt lakunk. — Tartsanak ki októberig Bprsosné — szólt közbe az el­nök. — Nagyon várom az őszt — mondta a férfi. Az elnőü felüli, szemével intett a fiatalembernek, hogy mehetnek. — Aztán siettessék azt az építkezést! — búcsúzkodott az asszony. Az elnök csak a tanácsház előtt állott meg. A fiatalem­ber arcába nézett: — Ha kapna lakást, mit csinálna a régivel? A fiatalember elvörösödött* zavartan köhécselt. — Eladnánk, igaz? Ha a bútorpénzt meg a motor árát összerakná. akár házépítésbe is belevághatna egy kis OTP-kölcsönnel — felelt az elnök helyette. Kezet nyújtott. — Minden jót! Gondolkozzék rajte. A Ü3i3Í8llli)6r berúgta a motort, felült a nyeregbe. Hirtelen azonban meggondol­ta mr.gát, leszállt, s odament az elnökhöz. — Ne haragudjon, hogy így magára törtem . . . Már két he­te rágja az asszony a füle­met. Mindenféle tesze-tuszá- nak elmondott... Hát azért. De jó lecke volt ez nekem. Majd megbeszélem a dolgot az asszonnyal. Még egyszer a viszontlátásra. Az elnök elégedetten mo­solygott, megvárta, míg elin­dul a motor, s csak azután ment be a tanácsházra. Lajos Géza Ax állsitok téli Síondoxíssííi’ól A jószágok teleltetése sok községünkben az elmúlt évszá­zadok során jóformán semmit sem változott. A fiú úgy csi- ■lfa, ahogyan apjától tanulta azt, amit az apa a szüleitől örökölt. »Ha nekik jó, nekem is az« — s a jószágok úgy te­leltek, ahogyan száz éve, és sok- helyen úgy telelnek ma is. Nem a mezőgazdasági nagy­üzemekben, hanem odahaza, a magángazdaságokban. Míg a A z asszony az asztalra ^ tette a frissen fejt te­jet. Megállt, a kendő alá si­mította haját, és kifújta ma­gát. Nem nagy munka azt az egy tehenet megfejni, mégis egyre nehezebb. Végighordozta tekintetét a konyhán, es már­is mozdult a keze: gyerünk a bögrével, gyorsan reggelit az embernek, mert mennie kell. A tej csorranására leugrott a sütöajtón melegedő macska, s hátát felpúposítva nagyot nyújtózott, majd az asszony lábához dörzsölte a fejét. — Jól van, na, mindjárt ka­pod, várj a sorodra ... Lukács Péter fát aprított hátul az udvarban. Minden reggel elkészíti az aznapi tűz- revalót. Az asszonynak már nehezére esik, az orvos is mondta, hogy kímélje. Hiszen kíméli ő, de ez már amolyan »késő bánat, eb gondolat-«, mert amit akkor régen elron­tottak, azt most már nem le­het helyrehozni... A sok me- zítlábjárás meg az erős mun­ka tönkre tette a lábát, dere­kát. A szíve ... az talán akkor sem volt jó, amikor nem szí­vesen fogadottan megszületett erre a világra ... — Jó reggelt, Péter! — kö­szönt rá a szomszédból Szekér Károly. — Még itthon? — Vágok egy kis fát az asz- szonynak. Hát maga hova ilyen korán? — Egy kis paprikát szedek, még el akarom érni a vona­tot. A lányomnak viszem. Tudja, hogy vannak ezek a vá­rosi emberek ... Meg nem ál­líthat be csak üres kézzel az emb«r. T .kacs Péter a távolodó után nézett. Letette a fejszét, mert hirtelen nagyon nehéznek érezte ... A szomszéd félrehajtogatta útjából a mé­regzöld kukoricaleveleket, az­tán átkanyarodott az ő kert­jébe, és szedni kezdte a papri­kát. Amint hétrét görnyedt, a szürkületben csak egy fekete kupacnak látszott... Az ö kertjébe .., Nem az már, nem az ő kertje... Keserű ízt ér­zett Lukács Péter, összeszorult a torka, és belevágta a fejszét a tuskóba. Sietős léptekkel ka­nyarodott be a konyhába, és nyúlt a kabátjáért. — Itt a reggelid, ne menj el már megint evés nélkül... — Nincs az embernek még enni sem kedve. — Már megint mi bajod? Hogy az a magasságos úris­ten ... Hiába igyekszem a ked­vébe járni, már reggel korán a kertészkert nem volt hálát­lan, adta a forintokat. Igaz, nem maradt megmunkálatlan egy négyzetdeciméter sem, s amit ki lehetett hozni a föld­ből, ő kihozta... — Oklevelek, dicséretek! — Port vágott szemébe az előtte robogó teherautó. Ritkán ült motorra, csak rendkívüli eset­ben — az ő korában már nem is igen való. — Elég bolond vagyok, hogy nyelem most is ezt a szeme­tet. Elromlott, hát elromlott. mgosnnTOTTmi benne van a méreg ... Leg­alább a tejet idd meg, Péter. Ne szívd egész nap azt a bü­dös cigarettát... Csöndes korholás, de inkább kérés volt ez. Az asszony so­se szokott veszekedni. És Lukács Péter már nyúlt is a tejesbögre után, de lehanyat­lott a keze, s a mozdulatból le­gyintés lett. tJjra a kertet lát­ta meg a görnyedő szomszédot, és valami kimondhatatlan nagy keserűséget érzett. Hát ezt tették vele ... A kertészkertben már vár- ták az asszonyok. El­igazította őket, aztán tette a dolgát. De az előbbi képtől nem tudott szabadulni. Min­dig elébetolakodott a paprika- bokrok között hajladozó alak... Két óra múlva elromlott az öntözőberendezés. A raktárban nem volt alkatrész. — Jó kis nap ez is! — mor­mogta a foga között, s mivel más nem akadt, maga ült mo­torra, hogy alkatrészért men­jen. Mert a kertészet az első. Tíz év óta, mióta itt dolgozik, mindig annak tartotta. Nem egy oklevelet kapott már meg szóbeli dicséretet. A legnehe­zebb időkben is kitartott... S — Ne házsártoskodj, Péter, úgysem tudod te elnézni, hogy fonnyadoznak a paprikák — szállt vitába vele egy belső hang. — Nem hát, persze, hogy nem. De ez is az én bajom — feleselt vissza —, mert ha olyan volnék, mint sok más, akkor talán nem is bántana, hogy Szekér Károly az én ker­temben szedi a paprikát... De így. így bájit... Nem ezt ér­demiem én... JP zt mondta akkor tavasz- szal is. Még meg is alázkodott, könyörgött. Sze­gény Béres Jani, nem ő tehe­tett róla, hogy a tíz év óta használt ezernégyszáz négy­szögölből lehasítsa és a szom­szédnak adja azt a kétszáz négyszögölet. O csak végrehaj­totta a határozatot. Ha szíve szerint kérdik, nem teszi. Meg is jegyezte este az irodán: — Halljátok, sok igazság van ebben a közgyűlési határozat­ban. Helyes, hogy a dolgozó ta­gok száma szerint adjuk a ház­tájit ... No de azért van egyéb is... Péter bátyámra gondo­lok. Bizisten, nehéz szívvel vá­lasztottam le azt a kétszáz négyszögölet... És nem tu­dom, hogy jól cselekedtünk-e... Megkapta az alkatrészt. Igaz, csak kölcsön, de mind­egy. S amikor Lukács Péter újra felszökkenni látta a víz­sugarat, barázdás arca meg- szelidülten elmosolyodott. El­feledkezett a reggeli képről, mindenről, s elmélyedve dol­gozott ... Csak este jutott megint eszé­be, mikor magára maradt a följegyeznivalówal. Xjjra érezte azt a keserű ízt, és nehezen ment a számolás. Talán ha megkérdik tőle, ha­marjában nem is tudja meg­mondani, mi az, ami bántja tulajdonképpen. Hiszen nem is az a kétszáz négyszögöl a fáj­dalmas. Hiányzik, hiányzik — de azért alapjában véve tud­ják nélkülözni. Az fáj, ami e mögött a kétszáz négyszögöl mögött van, illetve az az üres­ség, amely az oklevelek, dicsé­retek meg e között az intézke­dés között van. Mert az asz- szony, az valóban már nem bír dolgozni... Éppen elég szomorúság ez nekik. És ő, Lukács Péter azért is tesz meg mindent, sokszor erején felül is, hogy még véletlenül se ér­je meggondolatlan vád az asz- szonyt. T assan ballagott hazafelé. Mikor cigarettáért nyúlt a zsebébe, észrevette, hogy azon mód ott lapul az ebédre csomagolt kenyér. Az asszony megint szemrehányást tesz majd — gondolta —, s egy ku­tyának odaadta az egészet. — Ne tudja meg szegény asszony, hogy milyen napom volt ma megint. Mikor befordult a kapun, te­kintete akaratlan is a kertre esett. Újra látni vélte a regge­li képet, a kertjében görnye­dő alakot, és lehajtotta a fe­jét. Felesége a konyhaajtóban állt, Lukács Péter arra gon­dolt, hogy valahol nem egészen jó ez az intézkedés .. . — Nem a kéts- ' "s-.öo- öl miatt... Vörös Márta nagyüzemek már elsajátították a korszerű állattartás köve­telményeit, addig a háztáji­ban nevelt állatok körül több minden a régi maradt. S hogy ez így van, abban két dolog' játszik közre. Egyik: a háztáji gazdaságok nem bizto­sítanák lehetőséget az igazán korszerű állatgondozás számá­ra. Másik: sok falusi ember többre becsüli az ükapáktól örökölt módszert, mint az újat, a szokatlant és a számára eléggé ismeretlent. Ez utóbbit csak erősíti az a tény, hogy korábban erről a tárgyról ke­veset és nem eléggé meggyő­zőt hallott a gazda. Régebbi ezüst vagy aranykalászos tan­folyamaink is éppen csak egy szűkre szabott előadás erejéig érintették a témát. Nem arról van szó, hogy gyökeresen meg kell változtat­ni a háztáji állatok téli gondo­zását, s a korszerűség maga­sabb igényeivel lépjünk fel. Azt azonban mindenképpen szorgalmaznunk« kell, hogy mindenütt okosabban gondoz­zák odahaza a jószágokat. Ma is sok helyen látni, hogy eldugaszolják az istállók ab­lakait, pokróccal betömik az ajtó réseit. Benn sötét van, bűz, pára. »Meleg kell az ál­latnak, nehogy megfázzék« — mondják, és közben napokig nem szellőzik az istálló, a jó­szágok vakoskodnak, hiszen csak ritkán kapnak fényt. Az ilyen, elhasznált levegőjű is­tállóban aztán a legtöbb eset­ben gümőkórosak lesznek a te­henek, s azt a tavaszi, majd a nyári legelőn terjesztik. Az helyes, ha meleg az istálló. De nem szabad elsötétíteni. A na­pi alapos szellőzés is okvetle­nül szükséges. Az a gazda cselekszik okosan, aki napsü­téses idő esetén néhány órára kitárja az ablakot, hiszen a napfény a legjobb orvosság az istálló levegőjében lévő bakté­riumok ellen. A másik, még mindig ural­kodó szokás, hogy az állatok hetekig el nem mozdulnak a jászol mellől, még az a kis mozgás is hiányzik, ami a kin­ti itatással jár, mert vödörrel hozzák helyükbe a vizet. Pe­dig az állat igényli a mozgást, az egészsége megköveteli azt. Naponta egy-két órát jártatni kell őket, különben a mozgás­tól elszokott szervezet köny- nyen megkapja a tbc-t, nem is beszélve a csontlágyulásról. Az se jó, ha többféle állat él egy istállóban. Sok helyen látni, hogy éjszakára a tehén­istállóba hajtják a baromfia­kat. Bár közvetve ez nem je­lent különösebb veszélyt, de az aprójószág rátelepszik a szarvasmarhák takarmányára. Az ürülékes takarmány pedig étvágytalanságot okoz. A sertés, a baromfiak telel­tetése körül nincs különösebb baj. Legfeljebb az ólak rend­szeres tisztántartása az, ami ellen sok helyen vétenek ma is. Az, hogy a néhány hónapos malacok hogy vészelik át a te­let, főleg a takarmánytól, de attól is függ: milyen alattuk az al- n. Ha jó vastagon al­mozik úgy, hogy a kismala­cok elbújhatnak benne, akkor nem lesz különösebb baj átte­lel tetősükkel. Az aprólékokról csak any- nyit, hogy sokan azt hiszik: azzal, ha kukoricát adnak ne­kik, el van intézve minden. Aztán jön a tavasz és egyre később kezdenek tojni a tyú­kok. Az oka egyszerű. Kevés olyan táplálékot kaptak, amely fehérje tartalmú. A tojáshoz pedig az kell, a kukorica vi­szont csak hizlal. Nem okoz nagy gondot és meg is való­sítható, hogy több olyan növé­nyi és állati eredetű táplálékot adjunk az aprólékoknak,. ame­lyek sok fehérjét tartalmaz­nak. Hogy példát is említsünk: ott a csíráztatott árpa. Nem költségesebb, mint a kukori­cával való etetés. A hibák, amelyekről beszél­tünk, olyanok, mint a rossz szokások. Egy kis igyekezettel, egy kis megértéssel és egy ki­csit több időn át — le lehet szokni róluk. Érdemes! — Hankóczi — CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ Délután 3 órakor: Légy jó mindhalálig. Munkácsy ifjú­sági bérlet. VÖRÖS CSILLAG FILMSZÍNHÁZ Szédülés. Szélesvásznú cseh­szlovák film. (Február 5-ig.) Előadások kezdete 5 és 7 órakor. SZABAD IFJtTSAG FILMSZÍNHÁZ Cartouche. Színes széles­vásznú francia film. Korhatár nélkül. (Február 5-ig.) Előadások kezdete: 4, 6, S órakor. )

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents