Somogyi Néplap, 1964. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-21 / 16. szám
Kedd, 1964. január 31. 3 SOMOCTl NÉKLAF Somogy autóbuszokra vár Ha a múlt étre EZEKBEN A HIDEG, TÉLI NAPOKBAN nagyon sok Somogy megyei autóbuszutas bosszankodik amiatt, hogy késve érkezik, vagy egyáltalán nem jön a kocsi; nem kellemes a megállóknál topogni, várni. Az emberek eleinte zúgolódás nélkül vették tudomásul, hogy a fagy és a hó miatt akadályok keletkeztek, később azonban mind méltatlanko- dóbban tárgyalták, hogy hiába a megváltott bérlet, ha gyalog kell nekivágniuk .az útnak. Sok-sok értékes óra veszett kárba, s ez nem közömbös egyetlen vállalatnak sem. Igaz, a személy- és poggyásszállítá- si díjszabás második részének 24/4. pontja szerint a járat elmaradásáért vagy késéséért a fuvarozótól kártérítés nem követelhető, mégis az a véleményünk, hogy ezzel nem lehet elintézni az ügyet Somogybán a buszforgalmat a 13. sz. Autóközlekedési Vállalat bonyolítja le. A vállalat vezetői elmondották, hogy az utasok ostora rajtuk csattan, noha a lehetőségekhez mérten mindent megtesznek a forgalom zavartalanságáért. Az autóbuszra váró embereket azonban nem érdekli, hogy az irodákban milyen harc folyik egy-egy új kocsi megszerzéséért, ők utazni akarnak — és ebben igazuk van. Körülbelül negyvenezer ember utazik naponta a vállalat kilencven kocsiján, s a kalauzok följegy zik a lemaradt utasok számát is. Nyolcvan-száz ember nem fér fel az autóbuszokra az adatok szerint, de ez nem egészen reális. Kaposváron például számtalanszor előfordul, hogy a járatok késése miatt gyalog mennek be munkahelyükre a dolgozók, s ez máris több százzal emeli az összesítést. Akadt olyan nap januárban, hogy a kilencven- ből huszonegy autóbusz vesztegelt a telephelyen javításra várva, v agyls a huszonegy autóbusz utasait nem tudták elszállítani. Kényszerhelyzetben az AKÖV már azt is bevezette, hogy kizárólag a hetijeggyel utazókat veszik föl a kocsira; de mi történjék azokkal, akik orvoshoz indultak vagy más elintéznivalójuk akadt a megyeszékhelyen ? TUDOMÁSUNK SZERINT több oka van ennek az áldatlan állapotnak. Elsősorban az, hogy kevés a kocsi. Egy-egy autóbusz évente ötvenhatezer kilométert fut Somogybán , — az országos átlag negyven- nyolcezer kilométer körül mozog. A kocsiknak több vonalop is végig kell menniük. Érthető, hogy gyorsabban elhasználódnak, és a túlfeszített munka következtében hamarabb tönkremennek. Január elején az AKÖV tervosztályának vezetője azzal a jó hírrel érkezett meg Budapestről, hogy ebben az évben tizenhét új kocsit kap a vállalat. A nagy örömbe azonban néhány nap múlva sok üröm csöppent. Kaposváron jártak a vezérigazgatóság képviselői, és közölték, hogy a tizenhét autóbuszból ■ csak négy lesz. És ez a négy is a második félévre várható. Pedig a somogyi igények rendkívül nagyok. A Balaton- partra minden körülmények között kell szállítóeszközt adni, ezzel viszont tovább romlik a helyzet a megye többi részében, és a zsúfoltság változatlan marad. Mert tavaly is mi történt? Miután a korábbi ígéretek — új autóbuszok beállítására — nem valósultak meg, az AKÖV kénytelen volt a Kaposváron közlekedő öt legjobb kocsiját a Balaton- partra küldeni. (Ezek a »legjobb« kocsik is már háromnégy éve futottak a városban.) Mi lesz a nyáron? Milyen autóbuszokkal bonyolítják majd le a rohamosan növekvő forgalmat? Megint a városi kocsikat viszik el? A nehézségek másik oka az alkatrészellátás rendszertelensége. Megtörténhet-e, hogy egy autóbusz száznégy napot álljon motorhiány miatt? Kaposváron előfordult. Szabad-e, nogy kormányhiány miatt tíz- cizenkét napig vesztegeljenek a kocsik a telephelyen? Kaposváron ez is megtörtént. Ügy tudjuk, hogy a felújí tásokat Budapesten végzik. Nem lehetne ezt a munkát meggyorsítani?! Avagy nem tarthatnának a vállalatok raktárában állandóan megfelelő tartalék alkatrészt? A népgazdaság is kárát látja, hogy a filléres ventillátorszíj hiánya miatt három-négy napig várnak javításra az autóbuszok. Vannak ugyan a vállalatnak új gépkocsijai, ezeket azonban az elhasználódott, kiselejtezett buszok helyébe kellett Beállítani, voltaképpen tehát nem bővült az állomány. MEGOLDÁST KELL TALÁLNI az autóbuszok ügyében, hiszen egyre inkább fejlődik a megye, s a dolgozók utazni akarnak. Kaposváron például 1965-ig olyan hatszáz lakás épül az északnyugati városrészben — meglehetősen távol a városközponttól, az üzemektől és a hivataloktól —, s nyilvánvaló, hogy a jelenlegi autóbuszpark képtelen lesz a forgalom lebonyolítására, ha már most is alig győzi. Somogy autóbuszokra, segítségre vár. Tárgyalni kellene róla. Polesz György mssxagonaoi Csurgőnagymarfoni beszélgetés © • 9 Körülbelül égy. évvel ezelőtt jártam Csurgónagymartonban. A behavazott falu utcáin kevés ember járt. A jószágokat nézegettem, és még ma is előttem van az a szívet szorító kép, amelyet láttam. Siralmas állapotban voltak a szarvasmarhák. Abban az istállóban most lovak állnak. Az emberek derűsebb, bizakodóbb arccal jámak-kelnek. Beszéltem velük, a múlt esztendő forgott szóban. A társalgás fonala akörül szövődött, hogyan alakult a múlt év. mi volt a jó, és mi az, amin még javítani kell. Vezetők, tsz-ta- gok mondták el véleményüket. Hadd idézzek belőlük. * * * Szaggatott és témáját tekintve egy kicsit ide-oda csapDélben a niklai majorban Hiába kopogunk a niklai Berzsenyi Dániel Tsz irodájának ajtaján. Senki sem válaszol. Dél van, ebédelni mentek a könyvelők. Vajon a major is ilyen kihalt? Látszólag igen. Minden csöndes. De amikor közelebb érünk az istállókhoz, valami különös, búgó hang üti meg fülünket A takarmány-előkészítőben három asszony, Gránics Jánosné, Szentgróti József né, Máté Jó- zsefné meg egy idősebb férfi, Sebrek Mihály szorgoskodik: kukoricát morzsolnak, s a szemet gondosan a zsákba merik. — Maguk nem ebédelnek? — kérdezem túlkiabálva a gép zaját. — Sietünk a morzsolással, mert délután az állatgondozók répát vágnak, ahhoz kell a villanymotor —• mondja Grá- nicsné. — Minden délelőtt lemorzsolunk annyit, amennyit másnap megesznek a hízóálla- toE, délután pedig a másnapi morzsolást készítjük elő. Ez a munka egész napi elfoglaltságot ad mind a négyüknek, ugyanis naponta 40—50 mázsa kukoricát készítenek elő. — Nem fárasztó az emelge- tés? — Hosszú az éjszaka, kipiheni magát az ember. Férfiak jönnek egymás után, és évődve siettetik az asszonyokat. Távolabb, a dohánypajtáhál UTOS pergeti a szecskavágót. Az etetők kukoricaszárral tömik a gépet. Az apróra szeletelt csutát _ asszonyok rakják halomba. —t Almolásra használják a szárat? — kérdem Káplár Pétertől. — Nem, hanem etetésre. — Akkor jobb lett volna az ősszel lesilózni. — Csak a harmados kukorica maradt meg, a többit a törés után felvágtuk. Nézem a szecskavágó körül szorgoskodó tagokat, a két etető kivételével valamennyi nő. — A férfiak hol vannak? — Az erdőben fát vágnak, most annak az ideje van — válaszolják. Mire visszaérünk az irodába, már jönnek a könyvelők is. S a kartontömegből lassan kialakul az év végi mérleg. — Körülbelül húsz-huszonöt forintot ér majd egy munkaegység — mondja Vitai István könyvelő. — Nagy terméskiesésünk volt a múlt évben, de a hiányból sokat pótolt az állattenyésztés. K. I. kodó volt az a társalgás, amelyet Tóth János elnökijei folytattam. Hiszen olyan sok mondanivaló kívánkozott ki belőle, annyi minden történt egy év alatt! Egy szétzilált, mérleghiányos, súlyos takarmányozási gondokkal küszködő gazdaság vezetését vette át egy évvel ezelőtt. De jött egy megbízható segítőtárs, Bocsi Jenő agronómus ... Csurgónagymartonban azelőtt a fegyelmezetlenség, a munkaerőhiány okozott minden bajt. A gazdaság elszegényedett, egyre kevesebb lett az osztalék. A magyarázat két szóban kifejezhető: zárt kertek. — Meglehetősen sok, mintegy kétszázhúsz hold zárt kert van ebben a kicsi faluban — mondta az elnök —, s ez lekötötte a munkaerőt, elvonta a közös tennivalóitól... — Hogy mi volt helyes a múlt évben? — Hof man Ernő állatgondozó szavait idézem. — Sikerült megoldást találni a zárt kertekre. Mert addig mi történt? Részesre voltak kiadva azok is, aztán például az alja széna bekerült a közösnek, már ami bekerült, a többi ment a háztájiba. 1963-ban négyszögölenként — a kaszálók milyenségétől függően — beterhelték a tagokat. Helyes intézkedés volt ez... Az elnök szerint körülbelül 130 000 forint bevételt jelent ez a szövetkezetnek. Első hallásra talán nem tetszik túlságosan jelentősnek ez az intézkedés, pedig fontos volt, és nagyrészt ennek köszönhető, hogy ma szálas takarmánnyal bőségesen el van látva a jószág. És része van abban is, hogy a soron következő munkákat rendben elvégezték, igaz, a vezetőség minden taggal megbeszélte, mit vállal. Jó dolog volt ez is, közelebb került a közösség a vezetőihez. — S ha már a múlt évről beszélünk — mondta Kiss Ferenc brigádvezető —, szólni kell arról, ami az említettekkel legalább egyenrangú változás. Sok kaszálónk van, s mini a kapások, a rét is részes volt. De nem úgy ment a részeiéi, mint régen. Az agronómus minden egyes parcellánál kint volt! Maga végezte a munkát S előbb behoztuk a közösét aztán vitte haza a tag a magáét ... Az agronómus ... Mindenki azt mondta róla, jó, hogy ide került. Sokat tett a fegyelem megszi lárdí tásáért. — Pedig nem büntettünk senkit — emlékezik az elnök, — Meggyőző, szép szóval igyekeztünk hatni az emberekre. És sikerült. Mód János, özo. Tóth Istvánná, Récsei János arról beszélt, hogy milyen változások történtek. Eltűnt a mérleghiány, 17 helyett körülbelül 25 forintra emelkedett a munkaegység értéke. S ez a nagyon mélyről indult szövetkezet már ott tart, hogy mind többen kopognak munkát kérni az irodán. Nagy szó ez — és magáért beszél... Elrendeztek egy sor szervezeti problémát. A tönkrement állattenyésztést maga az agronómus irányítja. Kivált a sertések fejlődnek szépen. Nőtt az egység értéke — ez jellemzi a múlt évet. S mi az, ami még mindig gond, mik a tennivalók? Idősb Sós János gyalogmunkás szerint: — Az a jó, hogy mindent megbeszélünk. Ügy látom, hogy a legfontosabb feladat most az állattenyésztés megjavítása, no meg a trágyahordás fokozása. Mert szegények a földek, márpedig termést csak úgy lehet várni, ha megadjuk a talajnak, ami kell. Ha úgy megy ezután is, mint tavaly, akkor szépen rendbe jön gazdaságunk. Takarmányt termelni, állatot tartani — ez hozza a pénzt, erre kell nekünk törekedni! Eszembe jutott, amit az elnök mondott: már' megtették az első lépéseket a takarmánytermesztés fokozásáért, több árpát vetettek, és több kukoricát fognak földbe tenni. — Ha a múlt évre visszagondol ... — így kezdtem a beszélgetést minden c'surgó- nagymartoni emberrel. A válaszokból az derült ki, hogy kimozdult a kátyúból a gazdaság, de még sok a tennivaló. S ami a leglényegesebb: bíznak az emberek! Bizakodva várják a zárszámadást, s készülnek idei feladataikra. Vörös Márta £2EHSHSHSH5H5HSa52SH5aFHSH5H5aSa5a5a5HSHSa5a5a5a5a5HS35a5HSEFaSHSaSHSa5E5asaSZr5E5HSíSaSHSaSH5H5a5HS2Sa5aSH5aSHSÉ52SEEHSH5aSH5HSH5E5aSHSESH5a5S5aSESH5HSH5H£raF2SH5252Sa5H5ESHSaSH GULLIVER Brazília Latin-Amerika Gullivere. A hatalmas, Európa méretét megközelítő területű C8 513 844 négyzetkilométer) országhoz képest a földrész valamennyi állama liliputi- nak számít, akár gazdasági, akár politikai befolyását nézzük. Noha óriásnak számít a kicsinyek között, de a Gulliverek — a nagyhatalmak — táborában Brazília is liliputi elsősorban fejletlen gazdasága miatt. Erről a távoli, egzotikus, sokszínű országról mindenkinek más jut az eszébe. Az egyiknek a kellemes ízű San- tos-kávé, a másiknak a kau- csuk, amely itt még mindig vadon terem. A labdarúgás rajongói Pelé, Garrincha és Didi nevére emlékeznek, Az irodalombarát nyomban Jorge Amadóra gondol, a kiváló íróra, a Zsubiabá és még rengeteg nagyszerű könyv szerzőjére. A fiatalság a tüzes, vérpezsdítő sambákra és bossa- novákra. Ä természetbúvár a hatalmas Ríato Grossóra és a rejtelmes Amazonasra, az ott élő növény- és állatvilágra. A néprajzi kutató a még ma is kőkorszaki állapotok között élő indiánokra, és így tovább, és így tovább. Brazília a valóságban ez is meg az is, és minden együttvéve. Ez sem és az sem, hanem egy csodálatos egzotikus keveréke azoknak a fogalmaknak, amelyeket róla az emberek alkottak. Egy hónapnál többet töltöttem ebben a körülbelül het- venmillió lakosú országban. Bejártam az Egyenlítő vidéket, a Mato Grosso, a hatalmas őserdő egy részét. Láttam nagyszerű városaikat: az új fővárost, Brasíliát; Rio de Ja- neirót, a világ legszebb városát; Belő Horizontét, a bányavidék centrumát; Sao Paulót, az ipari központot; Santost, ahova a világ minden tájárói szinte percenként érkeznek a hajók, és még számos helységet. A legváltozatosabb közle- Kedési eszközökön huszonki- lencezer kilométert utaztam, néha tűző napon, máskor özönvízhez hasonló trópusi esőben. Rengeteg emberrel beszélgettem, gazdagokkal és szegényekkel, fehérekkel és négerekkel, indiánokkal és mulattokkal, meszticekkel, sőt japánokkal is. Itt nemcsak az élet sokszínű, hanem az emberek is! A lakosság 50 százaléka fehér, 26 százaléka mulatt, 11 százaléka mesztic, ugyanennyi a néger, ázsiai 1 százalék, indián és egyéb 1 százalék. Allianza par a regreso Működik Latin-Amerikában egy szervezet, amelynek “Szövetség a Haladásért« (Allianza para rogreso) nevet adták. Természetesen az irányító USA akaratát és érdekeit igyekszik tetszetős köntösbe érvényesíteni. A kedélyes brazilok »Allianza para regresó«- nak. azaz »Szövetség a visszafejlődésért« gúnynévvel illetik. — Tudja, ennek a gúnyolódásnak is komoly politikai alapja van — mondta régi ismerősöm, az egyik legnagyobb Rio de Janeirő-i lap munkatársa. — Nem volt nekünk soha semmi bajunk a jenkikkel. A történelemben eddig még semmi sem állított bennünket egymással szembe. A második világháború óta azonban egyre szemtelenebbek lesznek. Igaz, szavakban gyakran emlegetik, hogy nekünk, a kontinens két nagy országának ösz- sze kell fognunk, de a gyakorlatban nem tekintenek egyenrangú partnernek bennünket. Az országot újabban az ösz- szes statisztikai könyvek az ipari-agrár kategóriába sorolják. A nemzeti jövedelem megoszlása is ez mutatja: 62 százalék az ipar, 35 százalék a mezőgazdaság részesedése, 3 százalék egyéb. De ha a számok mögé tekintünk, megdöbbentő dolgokat tapasztalunk. Az észak-amerikai ipari és kereskedelmi monopóliumok 1945— 60 között valóságos inváziót indítottak az ország ellen. Betörtek a brazil gazdaságba, és emiatt egy sor létfontosságú gazdasági ág függőségbe került. A Wall Street úgy rátelepedett az országra, hogy az szinte belegörnyedt. — Nézze, a latin-ajnerikai országok formailag valameny- nyien szabadok — magyarázta kollégám —, most azért folyik a harc, hogy a gazdasági függetlenséget kivívják. A nyersBrazíliai útijegyzetek anyagot exportáló, a késztermékeket importáló ország voltaképpen félgyarmati helyzetben van. És ezt mind a jenkiknek köszönhetjük... A hazafiak — az egyszerű munkástól a nemzeti burzsoáziáig — a fejlődés fő akadályozójának az USA-t tekintik. A kávé ingatag fundamentum A braziloknak évek óta a legtöbb fejfájást a kávé okozza. Az is baj, ha kevés terem, az is, ha jó a termés. Az el nem adott kávé tárolása havonta körülbelül 200 000 000 cruzeiróba (200 000 dollár) kerül az államnak. A gazdaság hosszú ideig a kávén nyugodott, de amint később kiderült^ ez nagyon ingatag fundamenS ebben igazuk is van. Egy olyan országban, ahol a tudományos becslések szerint egy- milliárd ember tudna normális körülmények között élni, nem szabadna előfordulni, hogy az államháztartás súlyos adósságokkal küszködjön: 1960-ban 340 000 000, 1961-ben 300 000 000 dollár volt az állam deficitje. tumnak bizonyult. Még a mi esztendőben is a devizajöved lem hetven százaléka a káv bői származott. Ez szinte hih tetíen, hiszen Brazília Lati: Amerika legfejlettebb iparr rendelkező országa. Ennek e lenére mezőgazdaságát m( ma is a monokultúra jellem: Ennek is az észak-amerik tőkebeáramlás az oka. Amiki az USA behatolt a brazil ga dasági életbe, a tőkések szoros kapcsolatba léptek a hadsereg vezetőségével és a kávéültetvényesekkel. Ezzel biztosították maguknak a befolyást a katonai és a gazdasági politikában is. Rövid idő alatt megszerezték a kávéfelvásár- U* 5s, a kávékivitel és a tengeri kávészállítás háromnegyed részét. Ezzel a brazilokat nagy haszontól ütötték el. A háború utáni kávékonjuk- túrából is helytelen következtetéseket vontak le a földes- urak. Növelték a kávéültetvényeket, viszont jóformán teljesen elhanyagolták a gabona- és babtermelést, ami itt a fő élelem. Ez oda vezetett, hogy jobb évben — mint például az 1960-as — a kávétermelés csaknem elérte a harmincmillió zsákot (egy zsák 60 kg). A világfogyasztásnak viszont csak negyven százalékát fedezi Brazília, ez pedig nem több tizennyolcmillió zsáknál. Az árakat különböző egyezményekkel igyekeztek stabilizálni, új piacokat kerestek, az iparosítással is csökkenteni akarják a kávé egyeduralmát. Ez nem könnyű feladat. Közben a mezőgazdaság egyoldalú fejlesztése is éreztette káros hatását. Jelentkezett az »önzetlen Róbert bácsi«, vagyis az USA, és látszólag méltányos föltételekkel felkínálta »mező- gazdasági fölöslegeit«. Brazília a gabonafronton is függővé vált, annak ellenére, hogy területén kétszázmillió ember számára bőségesen elegendő gabonát és babot lehetne termelni. Becs István Következik: ELTŰNT DOLLÁROK.
