Somogyi Néplap, 1964. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-19 / 15. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. január IS. Németh F ere net A busz porfelhőt kavarva indult tovább. Szürke eperfák állnak a kövesút szélén A porfelhő mögül cégtábla bontakozott ki: B. és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezet Italboltja. A szögletes arcú, fekete fiatalember rászabottnak látszó szürke típus-vászonöltöny- ben, kis vulkánfiber koffert lengetve bement. — Pohár sört kérek. — Sört? Csak vasárnap. — Akkor egy fröccsöt. — A bor elfogyott a bálban. — Pohár szódát? — Még nem hozták meg. Igyon pálinkát! — Zárja be a boltját! Az ajtóban visszafordult. — Megmondaná, merre lakik Palkovics Ferenc? — Nem ismerek semmiféle Palkovicsot! — Jól van. Azért nem kell mindjárt megsértődni. — Várjon csak ... Nem a Kinizsi? — Kicsoda? — Kinizsi. Nálunk mindenkit a melléknevéről ismernek. — Ügy. Magának is van? — Hát! Én vagyok a Fodor Csőre. Tudja miért? Ezért-e! Kiperdül, sokráncú szoknyáját szétterítve. Alatta fodros, rövid alsószoknyák repkednek. A fiatalember összehúzza a szemét. Az asszony rámosolyog. — Maga honnan jött? — A gyárból. — Ellenőr? — Nem. Munkás. — Akkor egy hónapig is marad! Szállása már van? — Azért keresem a Palkovicsot. — Palkovicsot? — Visszasétál a pulthoz. — Mert én kosztot is adok. A tsz-elnök is nálam kosztol. — Tényleg? — Magának lenne hely is... — Köszönöm. — Hát ahogy gondolja. Még visszajöhet. Itt lakom. Na, menjen csak egyenest itt ezen az utcán ... — Van most valaki a kazlaknál? — Hát. Főz az mindenkinek. Egyideig ebből élt. Az ura csendőr volt, lecsukták valamiért. Ad az mindent a kosz- tosainak. — Hogy értsem? — Maga fiatalember. Tudja azt — Rosszul főz? Ne menjek oda? — Ezt én nem mondtam. Nem veszem én el senki kenyerét. Fene ezt az öregasz- szonyt, de elcsavarog a boltban! Ki akar most menni a kazlakhoz? Van ott két ember, csinálják a kunyhót mert a tavalyit összedöntötte a sok eső. Most bezzeg nincs egy szem sem! Hogy is hívják magát? — Vass Alajos. De csak Alinak hívnak. — Hát én meg tudja azért lettem Kinizsi, mert az öreganyám olyan erős volt, egyszer kihordta a legényeket a bálból, hogy összeverekedtek. Hát ő lett a Kinizsi. Nekem meg korán elhaltak a szüleim, még az első háború alatt mikor fogságba kerültem. — Még mindig nem mondta meg, milyen az a Fodor Csőre. — Mondtam, amit mondtam. Szóval fogságban egyszer ösz- szeismerkedtem egy asszonynyal... ittenieknek meg eszükbe sincs. Még vágták tegnap is. Megmérik, körülnézik a kendert, s aztán a kazalhelyre küldik. Visszamegy a menyecskéhez. — Hát itt női munka nincs. — Vízhordás? — No, az jó lenne amilyen szomjas vagyok! Nincs rá keret.-r- Kár. Mit csináljunk, igaz? Csakugyan szomjas? — Persze. — Majd hozok én azért magának! A szomszéd falubeli tszmegbízott föltolja homlokán a kalapot Kacsint — Ropogós. — Mi? — Meg lehetne ropogtatni. — Mért kér itt munkát, mikor tsz-ben van? — Ja! — kárörvendően nevet — Hosszú sora van annak. Sze- rencsétle'nek ezek. Leváltották az elnököt, mert ragadt a keze. Hoztak egy másikat. Tavaly egy részének idénre is előlegezett, közben a kukoricát kintrohasztották az őszi esőkben, a többi aztán még most sem kapta meg a tavalyit sem. Nem akarnak dolgozni. — Nem lehetne segíteni nekik? — Segítsenek magukon! Mi is magunk segítettünk magunkon. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a kenderük. Mert nem forgatják! Majd jól figyelje meg, csupa zöld lesz! — Aha! Szállás kéne ennek ft fiatalembernek ! — Ugyan! Mit szólnának? — Sohse törődj azzal! — Ha nincs, már megyek is tovább... — Minek sietsz? Ülj már le! Leül. Nézi a fiatalembert. — Miről is beszéltünk? — Szóval... A fogságban egyszer összeismerkedtem egy fiatalasszonnyal. Az úgy történt, hogy lókórházban voltam ápoló, mikor kitört a forradalom. Jött egy szakasz matróz, azt kérdezték, ki mellett vagyunk? Fegyvert kaptunk, őrségben álltunk a katonatanácsnál. Olykor kimentem a piacra. Mindig láttam egy fiatal özvegyasszonyt. Beteg volt a gyereke, az ura ruháját cserélgette. Rendes menázsit kaptunk, olykor vittem neki. De a gyerek meghalt. Aztán jöttek a fehérek. Visszavonultunk. Az asszony jött velünk. Másfél évig tartott ez így. Akkor Ka- misinnál harcba kerültünk haslövést kapott. Ö is meghalt. Amikor hazajöttem, internáltak. Később a feleségem egy fiatalemberrel találtam idehaza. Elküldtem. Akkor hívtam ide őt — mutat az öregasszonyra. — Kit érdekel a te történeted? Hallja Ali, majd a Bö- zse megmutatja magának a borbélyt! — Vénségedre a nyelved is megcsúnyult Ne törődjön vele Ali! — Ha akar jönni a borbélyhoz, most jöjjön, mert én megyek! — De mehetnéked lett vele! — No, neked már csak az irigység marad! BÁNYÁSZVERS A vers, 1929 Januárjában jelent meg a KMP Crj Maréios cimü Bécsben kiadott folyóiratában. Szerzője egy a sztrájkban részt vett vörösvári bányász, neve ismeréuen. Kétezer bányász megindult a hegyeken keresztül, Kétezer bányász, asszonyostul, gyerekestül. Jöttek fegyvertelen, táblát vittek az élen, Jöttek remélve, esőben, sárban, télen. Kétezer bányász megállt a félúton, Kétezer bányász előtt hatezer szurony. Megfordultak; csillogtak a fegyverek, Visszafelé fordult a néma sereg. ^ Mentek keserűn, nehezen, de tudván-tudva, Fölkerekednek még egyszer az útra. Nem kétezren és keservesen, De százezerén, seregesen. Nem táblákkal és könyörögve, De fegyverekkel és dübörögve. Lepattan róluk fegyver és szurony, Proletárok serege végigmegy az úton. Esőben, vérben, harcban, az úton végig, Míg céljukat el nem érik. NÉMETH FERENC: DUNÁNTÚLI PILLANAT A ház előtt a fénylő kiskertben hajladozva libegtek tarka szoknya szirmai, a nap barna ujján virágszár lábát arcához emelte a remegő táj felett, libák totyogtak a kövesúti porban, a határt kettévágta egy vándor jegenye. A kendő alól kicsúszott fekete fényű kontya míg lopva rám pillantott és éppen nevetett. És hajlongott tovább az ágyúson ringatózva mandulaág a szélben, szeme mandula. Mentem az úton. Por szállt. A csend sugárzott és 6 csak hajladozva fokhagymát dughatott. 5. Utolsó előtti ház a falu szélén. Az utca a műútra vezet \zon túl legelő. Hullámos, nohos deszkakerítés. A kapu varóval betámasztva. Kis fe- rete kutya gurul elő a kertből. A csahoiásra kiszól egy hang i nyárikonyhából. Szikkadt és rozzant öregember bekecsben. Feltápászkodik a dikóról. — Én vagyok a Kinizsi! Megmutatja a szobát. Földes, lűvös helyiség, rövid, avitt ágyak. — Kosztolna is? — Valami Fodor Csőre ajánlott kosztot. — Ügy — morog az öreg és elhallgat. Kimennek az udvarra. — Miért hívják magát Kinizsinek? — Régi dolog. A másik átvevő is itt lakik. — Hol találom meg? — Hazament. Itt is kosztol. — Mikor jön vissza? — Reggel, ö is próbált a Csőrénél kosztolni. — Mikor kezdik hordani a kendert? — Holnap. Azt mondta, meg. undorodott a főztjétől. Korán kiment a kazlazó helyre. Beült a kunyhóba, amit irodának ütöttek össze az emberek. Szalonnázott Aztán kijött Még mindig nem jött egy kocsi sem. A nap fáradat- lanul sütött, szinte percegett a tarack. Egy traktor védőszántást húzott a vasút és a kazlazó hely között Nyomában sűrű füstként szállt a sötétbarna por. A traktoros megállt a géppel, néhány franciakulcsot készített maga mellé, s lehevert a pufogó masina mögé. Aludt Elhaladt egy vonat. A személykocsik ablakából néhány diáklány integetett Visszaintett nekik. Egy nő jött kerékpáron, mezítláb. Ugyanolyan rövid, bő ráncos szoknyában, mint az italboltos. Falatnyi ujjú, testhez álló, szoknyán kívül vetett blúzban. Kontyán kis babos piros kendő. Cigánybarna. Ügy mosolygott, mint a cigánylányok. — Hova szép lány? — Az is rég voltam. — Hát asszony! — Félig. Akkor lennék egészen, ha ember is lenne. Csak magához jöttem. — Hozzám? — Nem lenne valami női munka? — Hol dolgozik? — A tsz-ben. — Ott nincs? — Valami pénzt is akarok keresni! Egy sor kocsi hozza a kendert a szomszéd falu felől. A mázsához megy. Az első kocsiról alacsony, stuccolt ba.iszú, hegyes orrú, cseppet mosolygós ember ugrik le. Megbillenti a kalapja szélét — Mi vagyunk az elsők? — Maguk. A Felszabadulás? — Az. Akkor jó. A Dózsát is megelőztük. Gondolom, az 4. A nyári konyhában vacsoráznak, paprikás krumplit. — Én nem kosztolom a tsz- elnököt, nem kapok húst minden nap, mint egyesek! — hadarja Kinizsi felesége ráncos, töppedt öregasszony. Csutát rak a tűzre. — De az én főztöm is ér annyit, mint a Csőréé, nem is kerül annyiba! — Jó estét! A vízhordó fiatalasszony megáll a küszöbön. — Mi járatban? — Csak érdeklődnék. — Tőlünk? — Ö tőle — mutat a fiatalemberre. — Kérdezz csak Bőzse, mintha itt sem lennénk! — Hátha mégis akad valami női munka? — Csakugyan kéne szállás? — kérdezi útközben. — Persze. — De hiszen itt szállt meg! — Hát aztán? — Nem akarom elvenni tőlük a keresetet. — Maga merre lakik? — Nem tudja? Megmutatom, éppen arra megyünk. Egy ház előtt a pádon beszélgetnek. Ahogy közel érnek, felismerik a menyecskét. — Látom, itt a férjnek való, Bözse! — Ugyan? — Sohse szabadkozz! — Leültetik őket középen szorítva helyet, hogy a ruhán átsüt az asszony válla, oldala, combja. Csak be ne csapjon! Mit tudod, hány felesége van a városban? Nős? — Nem? — Nono! Mindenki ezt mondja. Mert ez a menyecske elvált ám, ennél készre lehet menni: van háza, melegített ágya, még a gyerek is kész, nem kell fáradni vele! Az öregasszonyok hangosan, rikácsolva nevetnek a sötétben. Az öregember még jobban nekibátorodik. — Ez tudja, mi az élet! Mi kell az embernek, hogy ott ne hagyják megint egy másik asszonyért. — Idősebbért! — sikít az egyik öregasszony. — De jól tudja mondani, Sándor bátyám mintha fizetnék érte! — Kommendáns az öreg! — mondja az öregasszony. — Még egy ilyent mond, megyek is! — Hogy kettesben lehess ezzel a fiatalemberrel?! — Na, isten megáldja! LfJ A sötétben érzi az asszony közelségét. A válla után nyúl, magához húzza. Izmos karjai vannak, melle feszes. — ... de menjünk, valaki jöhet! A rét szélén mennek, kis ösvények ágaznak be. Meleg szél hozza a fűszagot. — Arra nem megyek! Na, itt a házam — mutat egy ablakra. — Űj ház. — Az árvíz elvitte a régit. Kölcsön van benne. Ebben a tsz-ben meg alig lehet kipréselni egy kis pénzt. Városon lenne jó ... Maga mennyit keres? — 1400 körül. — Ha én annyit kapnék! — Az ott el is megy. Menjünk be! — Nem lehet Bent van a gyerek. Na, én bemegyek. — Várj... te! — Ne ... itt nem szabad ... a szomszédok ... A közelben kutya ugat. — Visszajövök, ha lemegy ■ hold. — Nem bánom... 7. VILÁGOK SZÜLETÉSE Jelentős, nagy figyelmet érdemlő mű a Világok születése című kötet, amelyet Vszehvszjatszkij és Kazjutyinszkij szovjet pi'ofesszorok írtak. Ez a tudományos munka ismerteti a kozmogóniai problémák mai állapotát, tárgyalja a korszerű módszertani kérdéseket és mindezt a marxista- leninista filozófia fejlődésének tükrében. A szerzők 19 olyan csillagászati problémát világítanak meg, aVnelyet a világhíres nagy csillagászok eredményes kutatómunkája tett lehetővé. A könyv, valamennyi fejezete érdekfeszítő. Például: a koz- mogónia problémái, a mikrovilág, az egyszerű kozmogóniai elgondolások, a fejlődés elve a korszerű kozmogóniában, stb. A könyvet eredeti felvételek illusztrálják. A természet- tudományos érdeklődésű olvasók számára nélkülözhetetlen ez a tudományos, de közérthetően megírt kitűnő munka. Megjelent a Kossuth Könyvkiadó Világnézeti Kérdések aorozaíában. 4 házak tetejére, a dombokra és az utakra odafagyott a tél. Az üvegesen csillogó erdők hideget árasztanak Jég, jég, mindenütt jég. A szél is süvölt. A tenyeremben egy kis meleget őrizgetek. Vajon a tél miatt van? Igen a tél miatt. Szőke kislány volt. Ennél kevesebbet nem lehetne mondani egy lányról. Mire emlékszem még? A kezére... Forró, kellemes kezére. A szorításában éreztem, hogy 17 éves, szereti a napsütést, a napraforgót, a szénaillatot, a pipacsokat, a ritmust. Egy órája ismerem. Ot percig beszélgettünk aztán eltűnt. Amikor újra felbukkant, rajtam már kabát volt. Tíz percig búcsúz- kodtunk a kultúrház előtt. — Ne menjen még — mondta szomorkás mosollyal, s a keze forró volt. Jönnöm kellett. Elengedtem a ‘kezét. A fagyos, téli éjszakában rohan velem a kocsi. Az út mentén üvegerdők, az erdőkön túl üvegtavak, s a messzeségben egyenletes sötétség. Ágnes... Ágnes... — Tessék? — rámnéz a gépkocsivezető. — Semmi — mondom. 4 2 út mentén üvegerdők ... Számvetésre alkalmas idő. Nehéz volt otthagyni a kislányt... Talán szeretem? Nem. Az lehetetlen. Ott maradt az új házak között, M engem nyolcvan kilométeres sebességgel röpít egy motor az ellenkező irányba. Ez fáj... Talán mégis? Ha szeretném ... Igen, akkor is elengedném a kezét. Egy hónap múlva, egy év múlva, de elengedném ... Mit csinálhat most Ágnes? (Félig levetkőzve ül a rekamié szélén és nézi a telefont. Miért a telefont? így látta a filmekben.) Izgalmas játék, de nincs erőm végiggondolni. Eszembe jut egy másik Ágnes, egy Monika egy Inge, Decin, az Elba. Minden eszembe jut és minden összekeveredik. Félmozdulatok, félszerelmek, a rohanó élet egy perces szenvedélyei. Inge telefonoslány volt a drezdai Astoriában, s a szemébe egyszer a lépcsőházzal együtt elmerültem ... Mónikával Meissenben találkoztam az utcán, és nevetett, mert azt hitte, hogy portugál vagyok ... A másik Ágnest Nagykanizsán láttam. Vonatban ültem, az ablak mellett. Dübörögve befutott egy másik vonat, és a mellettünk levő vágányon fékezett. Az egyik alumíniumkeretes ablakból Ágnes nézett rám. Biztosan Ágnes volt a neve. Mosolygott. A szeme kéknek látszott, de lehetett benne egy kevés sárga is. A fénye olyan volt, mint a napsütés. Felálltam, lehúztam az ablakot. Ö is lehúzta. Elindult a vonatom. Néztük egymást. Ágnes felemelte a kezét, és integetett. Vége. ueisszaültem a helyemre, és » kiszámítottam, hogy amikor én Murakeresztúrra érek, Ágnes Zalaszentjakabra, amikor én Pécsre, Ágnes Ercsibe. Mi lesz azokkal, akik a másik vonaton ülnek? Hová lesznek az érzékeny szemű lányok? Megérkeznek valahová? Mi lenne ha egyszer találkoznának ezek az életek? Mit érne az egyperces szenvedély, ami fellobbant a szemekben? Egyáltalán milyen lobbanások indítják meg ilyenkor az embert, s ha nem lobbanás és nem szerelem, altkor miári fáj, hogy elindult a másik vonat? A legnagyobb út embertől emberig vezet. Érdekes, hogy akikhez a legrövidebb utak vezetnek, mindig a másik vonatban ülnek. A másik vonat kíméletlenül elrobog. Nyolcvan kilométeres sebességgel rohan velem a gépkocsi. Az út mentén üvegerdők, az erdőkön túl üvegtavak, a messzeségben egyenletes sötétség. Egyszerű ez. Az úton autók rohannak. Azért vannak az utak, hogy rohanjanak rajta az autók. Az utak falukon, városokon át vezetnek a mesz- szeségbe. Minden faluban vannak Ágnesok, akiktől nehéz elbúcsúzni ... J j lenne egyszer megállni, kiszállni az autókból és a vonatokból, ráérősen végigballagni az új házak között, és ácsorogvn, rágyújtani egy cigarettárr. Blzonv, Ágnes ... Bertha Bulcsu Halk neszek távoli ugatás csöndje. Az ablak csillog a csillagf énében. Kipp-kopp, kipp-kopp. Másodszor is kopog. Bentről halk mocorgás is hallatszik. Az ajtóhoz megy. Űjra kopog. Hallgatódzik. Mintha lélegezne valaki a deszka másik oldalán. — Bözse! Csönd. — Bözse... — Nem vagy itt? — De... — Eressz be! — Hallod? — Nem lehet... — Na! — Várj, kimegyek. Menj a kamrához. Halvány árnyék oson át a sötéten. — Miért nem engedtél be? — Nem szabad ... nem akarom ... mit mondanának? — És így? — így is, de így nem igaz. — Tetszel nekem. — Maga is. — Hát akkor! — El akarok menni innen . . . városra! — Miért? — Ott jó lenne! — Itt is jó lehet. — Ott lenne jó! — Nem értem ... — Igazán nem? — Igazán. — Nem akarod érteni? Egyedül vagyok. — Hisz ide jöttem hozzád! Megöleli, de a nő kibontakozik. < — Tényleg nem akarod érteni... Kár. — Kívánlak! — Na eressz, be kell mennem! — Maradj még... — Minek?
