Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)
1963-12-15 / 292. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1963. december 15. A z autó úgy robbant be az udvarra, hogy a sáros havat még a tornác ablakaira, is felfröccsen tette. A napközisek éppen uzsonnáztak, így azonnyomban ellepték, nem törődve a latyakkal, amiben gázoltak, úgy bűvölte őket a »Rádió« felírás a kocsi oldalán. A rádiótól jöttek ezek, hirdette egyszerre minden torok felém, engem keresnek! A kocsi megelevenedett. Elöl, hátul ajtaja nyílott. Kábelekkel rakott emberek huppantak bele a híg lébe. A rádiósok beszéltek, lelkendeztek, a gyerekek üvöltöttek, hogy jobban hallják egymást, így elég hamar megértettem, ez riport lesz, de még milyen, mert egy- szuszra elkérdezték, mit csinálunk, hogy élünk, vagyunk, nem vagyunk, panaszunk, vágyunk. Szerencsére nem vártak feleletet. Kérdeztek és feleltek is. Nagyon meg voltam elégedve velük, ezek valóban maguk csinálják a riportot. Van tánccsoportunk? Nagyszerű! Hol van? Ott van. Nem akadály! Nem is volt, mert mire parancsot adhattam volna bármilyen formában a táncosok kézreke- rítésére, az egész napközi megvadulva rárontott a falura. De lett is olyan hírverés, hogy nemcsak a táncosok nyargaltak be lihegve, hanem izzó lelkesedéssel a fél falu. Az udvar megtelt, a folyosók szintén, már a kőkerítés tetejét is kibérelték. A sofőr az autó tetejéről huzgálta le lábuknál fogva az eseményekhez közel vágyódó nyakig sáros lelkeket. A hangszóró bömbölt, mindenki üvöltött, csak én nem! Nem akartam túl korán elkezdeni. Zenekar van? Szörnyű, nincs! Mindnyájan elkámpicsorodva néztünk egymásra, oda a világhír! Nem baj, vidultak a rádiósok, ajánlanak egy megoldást. Táncoljunk énekszóra jó? Jó, eddig is így szoktük. Először felveszik az éneket, mondták, aztán a táncot. Ezen egy kicsit fennakadtam, dehát ők a rádiósok és nem én. De nem sokáig mélázhattam, mert sodort az áradat az egyik osztályba. Elöl a rádiósok, húzva maguk után a kábelt és zsinórt, utánuk meg az özönvíz. Énekeljünk! Összetereltem a gyerekeket egy csoportba. Mindenkit, mondták a rádiósok, legyen erősebb a hang. így is jó! Bevettük jó szívvel a fiúkat is, pedig nem tudták az éneket és majdnem mind mutált, de az úgy sem látszik. Az alsósok is beálltak. Intettem, hogy vigyék ki az irhájukat, de az öreg Benedek rosszallóan megcsóválta a fejét szívtelenségemen, mért akarom éppen ezeket kizárni a világhírből! Akkor csak maradjanak. Most már én is üvöltöttem, csak azért, nehogy azt mondják, semmit sem csinálok, mert úgy sem használt semmit. Most gyúródtak utánuk a szülők, nagyszülők, keresztszülők, rokonság le és felmenő ágon, ángyok meg térdkalácsuk! Felemeltem a kezem. A gyerekek felibe-harmadába elhallgattak. £gy pádról hosszú rúdon fejem fölé lógatták a mikrofont. Mindenkire rátört a röhögés,' olyan nagyszerűnek találták. Na, de ezen sem lehet reggelig mulatni, van még hátra elég! Egy hang máris számol, egy kéz integet, lehet kezdeni! Intek és kezdjük. Minden hang elszántan és külön utakon tör az érvényesülés felé hogy: Lenek folya Ti-szaa! Pillanatok alatt leállítanak. Nem csodálom. Újra kezdjük, engedelmesen. Az elkál megrezdült hangján, segítve az onokának, hogy jobban kijöjjön az ária. A hatodikos Balogh Péter hangja is tisztán hallatszik, ahogy oda ajánlja valakinek a bolyban, úgy bokán rúglak, hogy meggár- gyulsz! Vissza az egész! Túl- magasan volt a mikrofon. Lejjebb eresztik, majdnem a fejemre. A hangulat emelkedik. Mi voltunk túl alacsonyan! Felállítják a gyerekeket a padokra. Aztán engem is felraknak, mert onnan úgy nézegetnek le rám, mint a gólyák a toronyból. Jön utánam a mikrofon is, mint az árnyékon). Az öreg Lengyel majd lenyeli a pipáját a gyönyörűségtől. Jíezd elegem lenni, de a rádiósok egyre elevenebbek, vadul újrázna. A végén mégis az öreg Lengyel szinte megsértődik, hogy többször nem veszik fel mikor olykor szépen ári áztu nk. Na, most a táncot! Az izgalom teÉppen ezért a számba rágnak mindent, aztán szeretettel biztatnak, csak beszéljek nyugodtan, de ne nagyon vegyek közben lélegzetet, ne szuszogjak, ne nyeljek, mert ez mind hallatszik, és általában ne nagyon legyek közel, mert minden zavar. Lehetőleg mély hangon beszéljek, mert az érvényesül a mikrofonban. Szívtam a levegőből, mint gyöngyhalász lemerülés előtt, és értésére adtam a világnak kultúrigazgatói tisztségemet, valamint népi- táncbani matadorságomat, meg hogy ki foglalkozik kartársaim közül a KISZ-szel, az úttörőkkel az asszonyokkal, a tsz-szel, ki vezeti a felnőttek énekkarát, ki a sportos és ki a szakszervezeti bizalmi, hogy senkit se hagyjak ki a világ előtt. Lázár kartársamat még külön is megdicsértem, mert már harmadik hónapja veri a fejekbe Gárdonyi: »A bor« című daső szótag után úgy futnak széjjel a hango.,. mint a nyulak a mezőn vadászat idején! A rádiósok szaporán pislognak egymásra, törülgetik a homlokukat. A gyerekekkel együtt óbé- gatom a dallamot, hátha összeterelem őket, de nem megy, mert a rokoni kötelékek már a világért sem engednék el csemetéjük világ előtti érvényesülését, ha már egyszer mikrofon előtt áll az árva. Miközben oktatom őket, hogy ne olyan hangerővel, és ne ordítsák túl egymást, az öreg Lengyel Mihály, a kanász, aki éppen hazafelé hajtott a kora délutánban és csak a sarokig durrogatta el a cite- rázó malacokat, nehogy lemaradjon a rádióról, oda mordulja a pipája mellől a kis Lengyel Marikának, hogy nyisd ki a szád, tubám, hadd hallják azt a szép áriádat. Kovács mama meg előre lökdösi a Misit sértődötten, hogy olyan hátra került a gyerek. A rádiósok szaladnak a kocsihoz, visszahallgatni. Rohanunk mindnyájan, senki sem akar lemaradni ekkora műélvezetről. Kár volna, máris halljuk magunkat iszonyú hangszerelésben! Derekasan énekelek én is. Az öreg Lengyel is belekornyitőfokra hágott, mindenki lát“ ni akarta, hogy veszi fel a rádió a táncot. Irány a tornaterem! Elöl a rádiósok a sárban csúszó kábelekkel, utánuk a népvándorlás! Ez szerencsére nem tartott sokáig, mert az egyik rádiós körbe mászott a lábak közt a mikrofonnal, hogy a derék rádiózók is jól hallhassák majd a szilaj topogást. A szelíd Kovács Ilus. meg fordulás közben úgy találta megbillenteni megnevezhetetlen helyen szegényt, hogy mikrofo- nostól hasra esett. Volt is sikere! Ezzel be is lett fejezve, úgy, hogy vissza sem hallgatták, pedig ezt is szerette »volna hallani mindenki. Megkönnyebbültem, hogy vége. De tévedtem. Most következtem én! Be a lakásomba kábelestől! Még az ágy alja is megtelt. Kint pedig minden kihasználható helyen szétnyomódott orrok az ablakok üvegén. Orrom alá dugták a mikrofont. Csak pár szó kell a község kulturális életéről, mondják, ők, de nem olyan biztosak benne, hogy azt a pár szót magamtól el tudom mondani, sőt én sem vagyok ebben biztos, még abban sem, hogy egyáltalán tudok-e beszélni. Egyéb érzéseim is olyanok, hogy eddig talán még nem is beszéltem! R. rabját. Ekkor már egy kicsit siettem, mert kezdett fogyni a levegőm. ohanás a kocsihoz visz- szahaligatni. Elcsendesült az áhítattól mindenki, még én is meghatódtam, hogy egyszer már magamat is hallhatom. Ekkor valaki megszólalt egy kongó káposztás hordó fenekén fulladozva, mintha követ raktak volna a hasára, az nyomná ki belőle a szuszt. Lengyel Mihály kezdte a röhögést, aztán gátlás nélkül tette mindenki, még én is. Megismételni! De most már beszéljen vékonyabb hangon, az jobban érvényesül a mikrafaniban. Már előlegbe röhögnek. Kezd nekem ez nem tetszeni. Még sem gyönyörűség, ha az ember rájön, úgy beszél, hogy attól reped a jánép! Most meg olyan a hangom, mintha a koponyámat lékelnék érzéstelenítés nélkül. Ez már sok. Gombóc a torkomiban és nem tudom lenyelni, pedig frenetikus sikerem van. Dülöngélnek körülöttem, egymás Hátát verik, könnyek potyognak a fergeteges nevetéstől. A rádiósok a fejüket vakarják, sandán nézegetnek. Majd elsüllyedek, a rémület verítéke ver ki, csak valaki meg ne hallja az oktatási osztályon, mért eltiltanak a tanítástól. A falu megbolydult. Megvettek minden rádióújságot Az utcán lépten-nyomon megállítottak, megnőtt a becsületem. A közvetítés estéjén kihalt a falu. Mindenki a rádiója mellett várta a percek' múlását, de még egy óra múltán sem voltunk sehol. Egyesek kétségbe estek, hogi' talán a rádiójukkal van baj, nyargaltak 'a szomszédba. A szomszéd szintén akkor nyargalt a szomszédba. Perceken belül nyargalt a fél falu, de a riport sehol. Eecsaptak minket! Na te szegény rádió, amit kaptál! Egyedül csak én voltam elégedett, semmi kedvem nem volt nevettetni a világot. Azonban az öröm korai volt. M ikor már mindenki elfelejtette, úgy egy hónap múlva, éppen -»A bor« előadására siettem súgni, meg sminkem, csak még előbb egy gombot * varrtam fel septiben a kabátomra, mikor a rádióban meghajlottam a nevem. Egy vidám férfihang bizonygatta, hogy mi- lyen áldozatos munkát végzek itt a kék Balaton partján, mert nemcsak hogy kultúrigazgató vagyok, de én tanítom a táncot, vezetem a KISZ-t, az úttörőket, az asz- szonyokat, a tsz-t, a felnőttek énekkarát, én vagyok a sportos és a szakszervezeti bizalmi, ráadásul hónapok óta tanítom Gárdonyi: »A bor« című darabját! Kiment az erő a lábamból! Mi történt a riportunkkal, hogy ez lett belőle. Szerettem volna hinni, csak a dzsinnék incselkednek velem. Abban reménykedtem, hogy nálunk most kevesen hallgatnak rádiót, remélhetőleg senki, hiszen mindenki készül az előadásra, mert ha nem, mi lesz ebből, hogyan mosom magam tisztára, hogy én nem így mondtam?1 M ásnap, ahogy ..-lépek az irodába, hát'már mindenki ott van, fenyegetően zsohganak! Ahogy meglátnak, közutálattal forognak félre! Furcsa érzések kezdenek környékezni, de nem sok időm van a gondolkodásra, kilép középre Lázár kartársam papírlappal a kezében, háta mögött a felesége tüzeli bátor harcra, hogy ne hagyd magad Lázár!!! A Médics-díj nyertese A nemrég alapított Mé- dics-díjat, amely általában az újító tőréierőseket honorálja, az idén Gérard Jarlot- Gallimard-nál megjelent Az ugató macska című regénye kapta; Jarlot regénye a nagy sikerű tárcaregények modorában írt, fordulatos, izgalmas történet, amely nyakra-főre halmozza a valószínűtlenségeket és a véletleneket. Az író azonban — és ez az érdekessége a miinek — a »dicsőséges« dumasi hagyomá- nyaltat bizonyos egzisztencialista létszorongásokkal és csikorgó, képtelen szürrealista akasztófahumorral fűsze— Mindnyájan pedagógusod vagyunk! — kezdi sírí hangon A többiek mintha ezt kétségbe merné vonni valaki, sötétet bólogatnak. Igyekszem nyájasan mosolyogni, hogy én ebben sohasem kételkedtem. — Mindnyájan sokat dolgo zunk! De mit érdemel kartársak az a pedagógus, aki szegény kartársai kínnal megszerzett tollaival dicsekszik a: egész világ előtt, és azt mer állítani, hogy ő tanította fcx »A bor«-t és nem Én. Csat hápogtam, ez tévedés, én ez nem mondtam! Nem hittel nekem. Semmi emberré váltam, erkölcsi halott lettem Átnézitek rajtam. Azonnal írtam a rádiónak tegyék jóvá, amit elrontottak Kértem őket, hogy halogatás nélkül adják tudtára a világ nak, mielőtt még világkon Qilc. tus lesz belőle, hogy még z Tanganyika tó környéki négea törzsek is megtudják, végre a; igaz valót, meg hogy A bor című darabot nem én tanítottam be, hanem Lázár. A rádió mai napig sem helyesbített! A tantestület sebe a mai napig eleven szájú. Így a. egész világ tévhitben van felőlem. Mikor szolgáltatnak nekem igazságot? így nem lehel élni! Tessék engem rehabilitálni! Mihályi Margit THIERY ÁRPÁD: Jltea kellett ü&Lna élni Olapáleenl PANTÖ JÓ BARÁTOM VOLT. Különös, nagycsontú fiú, hideg szemekkel. Gyerekkorunkban együtt jártunk mi- nisztrálni, és délutánonként hallgatag, gyors csapatban a téglagyári gödörhöz. Pantó mindig feszes volt, fegyelmezett és egyszerű — ha beszélt, ha furcsa, ideges vonásokkal vigyorgott, ha elkért az anyámtól, vagy ha kifeszített mozdulatokkal követ dobott a vízbe. Irigyeltem, mert szép, erős forradás volt az arcán, és egymásután kétszer átúszta a Dunát. Nehezen tudtuk megközelíteni, legyőzni nem lehetett. Amikor a második világháborúban először jelentek meg a városok fölött a bombázógépek, felkapaszkodtunk a padlásra, egy zacskó homokkal és egy hordó békanyálas vízzel lé- giósdif játszottunk. Pantó mindig megvárta az utolsó pillanatot, amikor a gyúitóbomba bevág a padlásra, összehúzta a szemét, mintha valakit a fák között keresett volna, azután meghalt. Minden légitámadás alatt meghalt. Egyszerűen, lo- vagiasan, mert mindig 5 vo’t közöttünk a katona. Feszesen eldőlt, mint az óriásfenyő, zuhanás közben időnként beverte a fejét, de sohase nyögött. Erős volt és fegyelmezett. VASÁRNAP DÉLEI ÖTT találkoztunk a szobornál. Megöregedett, hatvanhét éves. Azt mondta, amikor felhívtam telefonon, hogy a bajuszáról megismerem. Negyedórát késtem, ő ott állt a szobor előtt mozdulatlanul, összehúzott szemmel, fegyelmezetten, jól- szabott szürke ruhában, szürke bajusszal, mintha a levegőbe szimatolt volna, és tudtam hogy kilenctől negyed tízig meg se mozdult. A presszóban egész idő alatt arra gondoltam, hogy ostobaság ez a kávégőz és az autóbuszmegálló piaci lármája, ide most büdös, fekete lőporfüst kellene meg egy zacskó homok, vagy pedig egy kicsit idegesen, turistamódra visszasuhannánk a téglagyári gödörhöz, a puha és bizonytalan agyagfal mellé. Mindig és mindig közbe - akartam szólni, hogy Pantó, Pantó, de megöregedtél, itt valami nem stimmel, hiszen te csaltál, hogy húsz év alatt ilyen nagy lett közöttünk a korkülönbség, de ő az asztalra könyökölt, fegyelmezett mozdulattal felemelte a poharat, az arcát előre tolta, és tudtam hogy nem panaszkodni akar. — Nem vagyok én jó cég, egy ezredes? — mondta zavartan, mentegetőzve, és hiába kerestem az arcán a forradást. — 30 évi katonai szolgálat után megpróbáltam nyugdíjat kérni, nem én akartam, hanem a család miatt, hogy ne mondhassák, ha meghalok, hogy nem gondoskodtam róluk. De nem adtak... LÁTTAM, HOGY LEGYINT, elzavarja a szája mellől a füstöt, és arról akartam beszélni, hogy ahol ő valamikor tíz és tíz kilométereket lovagolt a nyugtalan tüzérlovakon, ott most korszerű bérházak vannak, én is ott lakom, de láttam rajta, hogy nem kell előtte a korszerű bérházakról beszélni, mert nem ismeri az ilyen házak jelentőségét. — Napóleon? — kérdezte később elgondolkozva, pedig egy francia festő nevét emlegettem, és a finom ráncok hirtelen ösz- szetöredeztek az arcán. — Pitymallatkor eldőlt Poroszország sorsa. A franciák mindjárt kezdetben nagy sikereket értek el, a poroszok és a szászok visszavonulásba kezdtek, de Napóleon küzdelembe küldte Soult, Lannes, Augereau és Ney hadtestjeinek, valamint Murat lovasságának legjobb ezredeit... Arcán megnyíltak, ősszehú- zódtak a vonalak meg a mozdulatok, és nem hallotta, amikor elmondtam, hogy a keletangliai Norfolk megyében, Swaffham város piacán tegnap nyolcvan atomjelvényes elárverezte ötvennégy font tíz schilling a több százmillió fontos Vulkán mintájú légikötelékeket és hidrogénbombákat — Egyszer elhatároztam, hogy abbahagyom a dohányzást, naphosszat lovon ültem, a zsebembe dohányt szórtam, papírt vettem és megfogadtam, hogy csak akkor gyújtok ’ rá, ha lóháton, egykézzel a •zsebemben meg tudom sodorni a cigarettát... Tudtam, hogy megtanulta, hogyan kell farmeircigarettát sodorni, de én arról szerettem volna beszélni, hogy az ismerősei barátságosan köszöntik az utcán és nem oldalognak el mellette, szerettem volna megmondani néki, hogy a második világháború baji nem harcban esett fogságba, pedig a padláson mindig azt mondta, hogy a harcban csak győzni vagy meghalni lehet, hanem önként adta meg miagát Makó alatt, de ő megint közbevágott — Napóleon öt napipal a lemondása után a fontainebleaui palotában elbúcsúzott Caulin- court-tól, a harci táskájától, amelyet mindig magával hordott, kis ópiumoldatos üveget vett elő, amiben a gyorsan ható méreg volt, amit Yvan doktorral készíttetett a malo-ja- roszlaveci csata után, amikor majdnem fogságba esett, és kiitta az egészet.. s A HÁBORÚ, ÖREG PANTO, a csodálatos és lovaglás éldőlések a padláson, miközben idegesen zuhantak fönn a bombázók, és a friss, erőteljes karcsapások a Dunán oda és vissza. A harminchetedik feketét ittuk. A nevek és címek már könnyedén megbillentek a levegőben, Uzsok,, Papeinho- im, aki ugyancsak ezredes volt, Vinyica mellett Hitler főhadiszállása, Lemberg, egy miniszteri ebéd Proskurovban, aztán egy nagy tartály trinitrotoluol, uránkemencék, plu- toniumművek... Az ötvenedik feketénél közbe akartam kiáltani, hogy hazudik, hogy az oxigén nyolc protonja és nyolc neutronja sokkal több és tisztességesebb energiát képes leadni, mint a deutérium és a lítium egyesüléséből származó halálos hidirogénenergiák, és ha el tudnánk bontani az oxigént, akkor az erőművek a levegőből és a tenger vizéből. „; Legyintett, aztán valaki váratlanul az asztalunkhoz ütődött, megrezzentek a poharak, és a nehéz kávégőzből felbukkant Kuboyama, a halászhajós rádiójelzése: .. .23 X BDO... 3335... APS 993... naajd szűr- kő körvonalakkal lezuhant egy bomba. A NAGY TENGERJÁRÓ hajókról és a termelésekről akartam beszélni, de a heívenne- gyedik fekete után már megfeledkeztem a halászfregattokról és a lomha tankhajókról, elfelejtettem a termelési statisztikákat, hogy Japán évente majdnem kétmillió brutto regiszter tonna hajótestet épít, és a világ személygépkocsi termelésének fele Amerikában van. Tulajdoniképpen mindenről megfeledkeztem, furcsa és ideges nosztalgiák támadtak fel bennem, és éreztem, hogy nagyon szerettem volna. Pántot a bizonytalan agyagfallal látni. — Megölték Pántot... — morogtam később kedvetlenül, és a sok feketétől hányingerem volt Az arcán összemosódtak a lőporfüstös vonalak, a szürke bajusz idegesen megrándult. Egy ideig furcsán, gyanakodva hallgatott, mintha kitért volna valami elől, és a penészes dohányszagra, a s re pacitokra meg a lőelemekre gondolt, mert tüzér volt — Fegyverrel a kézben itt is, ott is, lovagiasan... — mondta közömbösen, és valami megint megrándult az arcán, de az is lehet, hogy valamelyik ablakot kihajtotta a szél, és egy fény csapott az arcára. — A lovagias katona is öl, ezredes úr... Szemrehányóan rámmézett — Távcsővel láttam, hogy az ellenséges üteget áttelepítették egy másik tüzelőállásba, ez az üteg egy órával ezelőtt száz emberemet levert, és tudtam, hogy egy óra múlva megint tüzelni fog. Napóleon a wag- rami csatában... Hallgattam. Már este volt, izgatott, könnyű fényekkel, és a presszósáé a kötényébe nyúlt, megcsörgette az aprópénzt. — Kétszázhetvenkót forint hetven fillér... SZERETTEM VOLNA megbeszélni ezzel a fegyelmezett, szürke ezredessel, akit én a gyermekkoromban Pantónak neveztem, hogy soha többé nem megyünk fel a padlásra ott Pesterzsébeten az Angyal utcában, és nem kell neki lovagiasan eldőlnie, mint az óriásfenyőnek, de nem lehetett beszélni. A presszosnő az aprópénzt csörgette. A villany rendőrnél se lehetett beszélni, ahol zöld jelzésre vártunk, mert Pantó előre dugta az állát, mintha a meleg gépszagban lőpor, füstöket keresett volna. Nem is törődött velem, rövid, magabiztos mozdulattal biccentett, azután áttört sz utca másik oldalára, mintha erős karcsapá- s okkal a Dunát úszta volna át. Belefúródott a gyanú lan tömegbe, vitte magával a napóleoni csaták stratégiai tervét és a hidrogén bomba képleteket. Jól szabott szürke ruhája, fegyelmezett tartása meg é- vesztő volt, és ebben a nagytömegű, nehéz utcában csak egyedül én tudtam, hogy meg kellett volna ölni a presszóban. Most szólóik.
