Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)
1963-12-31 / 303. szám
SOMOGYI NÉPLAP 4 Kedd, 1963. december 31. Holt tárgyak „varázslója“ Egy eldugott apróhirdetés — A négyezer éves kerámiák — Mivel foglalkozik a restaurátor? Az újságban megjelent egy eldugott kis apróhirdetés "Restaurátort keres a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum«. A ka- posújlaki fiatalember — akkor a Képcsarnok Vállalat dolgozója volt Budapesten — azonnal vonalra ült és jelentkezett. így kezdődött... i A „mestervizsga“ Hónapokkal később az an- docsi ásatásoktól négy mázsa cserép töredék érkezett a múzeum címére. A restaurátor apró műhelyében mindent elborítottak a gondosan kicsomagolt. évezredes kei'ámiadairaib- kák, az asztalokat, polcokat, padlót. A »holt anyagból« Kovács József, a fiatal, huszonöt éves restaurátor válogatta 141 az egymáshoz tartozókat, és aprólékos, végtelen türelmet igénylő munkája nyomán életre keltek az ősi tárgyak. Talán — ez volt a »mesfer- vizsga«. Az apróhirdetés »fölfedezése« óta két év telt el, azóta pontosan 1230 régészeti és néprajzi tárgyat restaurált Kovács József. Ha egyszer megnyitnák a raktárakat a múzeumlátogatók előtt, megteikinthetnék az ásatásokat, elvezetnék ókét a restaurátor műhelyébe, megtudnák, mennyire fontos Kovács József munkája a múzeum számára. Az ember nem is gondolná, hogy a sáros csenéptöre- délcekböl ősi szépségében pompázó edény lesz, a rozsdás, első látásra értéktelen vasdarab, ból a vitrin legszebb avar kori emléke... De a látogató csak a már »kész« évszázados, évezredes tárgyakat látj,a, és nem gondol a restaurátor munkájára. Van a múzeumban egy gyönyörű urna. — A kéthelyi téglagyárnál találták egy éve — mondja ' Kovács József. Az urnába, a hamvaik közé kisebb cserépedényeiket is tetteit az elhunyt hozzátartozói. A földdel együtt hoztuk be a leleiet, félő volt, hogy a legcsekélyebb külső hatásra tönkremegy. Olyan állapotban találták, hogy csak vizes és vegyszeres vattával mertem hozzányúlni. Hetekig tartó munka volt, most itt van... Ha nem találják meg egy edény minden darabját, még bonyolultabb a munka, mert a restaurátor feladata, hogy a leletet kiegészítse. Gipszből megmintázza a hiányzó darabkákat, összeragasztja, tartósítja... Felbecsülhetetlen értékű lelet — a leletben... Munkaidejének nagy részét a már korszerűtlen, szűk műhelyben tölti a restaurátor; a múzeumi tárgyak felkutatása a régész vagy a néprajzos feladata. Az idei év egyik legérdekesebb — és legértékesebb — leletére mégis Kovács József bukkant. — Az új kaposvári könyvtár építkezésénél egy kelta urna- sírra bukkantak a munkások. Az urnában találtunk egy vas- láncot és egy hólyagos kiképzésű bronz karperecét. Nagyobb értéket tulajdonítottunk először a láncnak, mert 2300 évvel ezelőtt a vasat ékszer gyanánt viselték, értékesebb volt, mint a bronz. A restaurátor a vaslánc után a karperecét is kézbe vette. Négy darabra törve találták, a bronarozsda teljesen elborította. A rozsdát távolította el, s már a kezelés első fázisában feltűnt egy kis textilszál. — Valamit rejt a karperec... — gondolta Kovács József, és kettőzött figyelemmel dolgozott tovább. A broinz.hclyagból aztán kibontott két kis textil darabkát. Kiterítette, nedves állapotban lúgos oldattal ecsetelte, majd vazeh’nos üveglapon konzerválta, s két üveglap közé zárta WurtneOtesen. Felbecsülhetetlen értékű leletre bukkant a restaurátor egy — másik leletben. Teljesen ép szövésmintájú, 2300 évesre becsült textillel kevés múzeum dicsekedhet a világon! De hasonlóképpen értékesek az andocsi avar temetőből előkerült — másfél évezredes — sírfosztogató ásó, az ezüst fülbevalók, csontszerszámok, az ólom övveret-garnítúra vagy az állat- és nővén /motívumokkal díszített pélpusztai bronz szfj- veret és övdlsz. Valamennyi Kovács József munkája nyomán kapott igazi múzeumi értéket. Bábosműhely a múzeumban A Rippl-Rónai Múzeum termeiben, raktáraiban sok ezer néprajzi tárgyat őriznek. "Életkoruk« meg sem közelíti az urnák, bronz karperecek, a kelta és avar emlékek életkorát, de gondozásuk, megőrzésük legalább annyira igényli a restaurátor munkáját, hozzáértését, mint az évezredes kerámia edények. — A falárgyak ősi és kegyetlen ellensége a szú. Az apróbb tárgyakat vegyszerbe mártva tartósítjuk, de a nagy darabokat injektálni kell. Magyarán: végtelen türelmet kívánó aprólékossággal vegyszert fecskendezni a szújára- tokba... Nemrég egy teljes bábos- műhely jutott a múzeum tulajdonába. Bábszaggatók, gyertya- cifrázok, művészi gondossággal faragott fa öntőminták. Értékes, szép néprajzi lelet, de hogy évszázadok múlva is gyönyörködhessem a kétezres évek múzeumlátogatója a bábos készségekben, a restaurátor taitósítor.t minden darabot. És a subák, szűrök, népviseletek? — Eulános kezelést kapnak — mondja Kovács József. — Tévedés, hogy a naftadin tartósan védi a molyoktól a ruhát! Legjobb az eulános kezelés, vagy a jól elzárt raktári szekrényben újságpapírba csomagolni a ruhát. A moly nem bírja a nyomdafestéket:: s Munkaidő után Az ország százhúsz restaurátora közül a legfiatalabb szenvedélyesen szereti munkáját. Iskolás kora óta a múzeumi pályára készült, két éve sikerült. .. Munkaidő után vonatra ül, liazamegy Kaposújlakra. Szak könyveket olvas, tanul, az Eötvös Loránd Tudományegyetem másodéves magyar szakos hallgatója a levelező tagozaton. Legkedvesebb időtöltése a festés. Nappal évszázados, évezredes tárgyak kelnek életre keze alatt, munkaidő után a ma emberének örömei, gondjai, a kaposújlaki táj elevenednek meg vásznain. Az újságban két éve megjelent egy eldugott kis apróhirdetés .; i Y. J. A hónap legjobbja Két évvel ezelőtt egy Zala megyei kis faluból került a Pamutfonóipari Vállalat kaposvári gyárába Simon Margit. Kevés szavú, de annál szorgalmasabb. Már többször bebizonyította, hogy egy egyszerű falusi lány mi mindenre képes, ha segítik, ha törődnek vele. Mint átképzés kezdte a munkát, és ma már 5 segít másoknak eligazodni a szakma labirintusában. A kongresszusi versenyben ő érte el a legjobb eredményt nemcsak a Minőségi szocialista brigádban, hanem az egész előfonóban. A legutóbbi versenykiértékelés után pedig kikerült fényképe a »Hónap legjobbjai« versenytáblára. nvihAi°*íunJett a ^nap legjobbja? Ez szerinte csupán any- miln<íif figyelmesen dolfi°Z(»tt. Szereti munkáját, gépelt. De mint később megtudtuk, más is sarkallja a 1°, munkára. Szülei már idősek, és tizenkét gyermeket nevel- tC,.’,_1^elVG,neVe^neJí' Családjukban hagyomány, hogy az idősebb gyerekek segítik szüleiket a fiatalabb testvérek eltartásában. Margitka is rendszeresen küld pénzt haza Mint KISZ-tag becsületesen kiveszi részét a fiatalok neveléséből is. Bár még csak 19 éves, de az élet már sok mindenre megtanította. Ezért választották meg a brigád tagjai helyettes vezetőjüknek. Sz. P. Plusz 45 Sok Cukorgyári jegyzetek Amikor a gyár előtti síneken együtt topogok Farkas Antal, Orsós József, Sánta István kocsi- rendezőkkel, arra gondolok, milyen kellemes lesz majd odabent a gépek között. Idekint a szakadó hóesésben úgy vélem, hogy a cukor- gyártás csak azoktól kíván nagy erőfeszítést ilyenkor, akik az úsztató környékén az összefagyott répát ürítik ki a vagonokból, meg, akik a jeges sínek közt répaszeletet szállító kocsikat kapcsolnak egymáshoz. Bent az épületben a többiek kellemesen töltik el a napi nyolc órát. Gyorsan el is köszönök Farkaséból, hogy hidegtől meg- gémberedett lábamat mielőbb fölmelegítsem. * * • — Arra menjünk, amerre jó meleg van — kérem Szerecz László mérnököt. Egykettőre ott vagyunk az úgynevezett centrifugák környékén. Egy ingujjra vetkezett fiatalember- rel találkozunk. — Király Károly csoportvezető — mutatkozik be. Aztán a mérnökhöz fordul: — Kettőre olvadt a csoportom, öt ember hiányzik. — Mit tehetünk — feleli a mérnök. •— < Az utak nehezen járhatók, a vidéki dolgozók nemigen tudnak bejönni. Mos- tanábun állandóan száz-száz- húsz ember hiányzik. Melegem van. Bosszankodom, hogy miért nem tettem le a télikabátomat az irodában. — Király elvtárs, mondja csak ki végzi el a hiányzó öt ember munkáját? — kérdezem. — Mi hárman — hangzik a válasz. A gyár a miénk. Mindent megteszünk azért, hogy menjen. — Ők — mutat a mérnök Királyékre — a gyár törzsgárdájához tartoznak. Mondhatom, derekasan megállják a helyüket. Most tőlük függ nagyrészt, hogy tudunk-e dacolni az idővel. Tudjuk-e helyettesíteni a hiányzókai. tatja, milyen nagy hóban tet- iű meg az utat a hegyből, ahol lakik. Továbbmegyünk. Nem merem mondani, hogy a hátamon folyik a víz. Hőseget árasztó gépek, vastag vezetékek között járunk. Egy pillanatra hűvösebb szellő csap meg. Megállnék, hogy egy kis friss levegőt szívjak, de nem lehet. Néhány pillanat múlva ott vagyunk egy másik centrifugánál. Derékig mezítelen munkás ül az egyik széken. Gyöngyözik róla a verejték. Mintha a Szaharában járnék. — Hány fok meleg van itt? — kérdem az egyik csoportvezetőtől. — Szeptemberben ötven szokott lenni, most valamivel kevesebb — hangzik a válasz. A legszívesebben visszamennék Farkasékhoz a havas Vágányok közé. Igaz. hogy ott topogtunk egy kicsit, igaz, hegy jegyzetfüzetem lapján elmázolta a tintát a szakadó hó, de legalább volt kedvünk beszélgetni egy kicsit erről-arról. Itt egy szót sem kíván kiejteni az ember. Friss levegő után kapkod, és legszívesebben kibújna a ruhájából. • * * Ilyenkor az igazgatói irodában a legkellemesebb. Ott nyugodtan beszélgethetünk a termelésről. Az igazgató a fejét fogja. Balogh József meg Nagy János szemében elszántság villan: — Mi kitartunk — mondják —, Nagy János a térdénél muHa. megkapnám a felei... Y acsora után furcsa gon- “ dolatom támadt, próbáltam elhessegetni, nem sikerült. — Ha megkapnám a telet, ha azt tehetném a hóval, jéggel, hideggel, emberekkel, amit akarok, mi történne? Akkor már a presszóban ültem, a textiltechnikus és a tanácsi ember között. Odakint havazott sűrűn, apró pelyhek- ben. Az emberek, félrelibbent- ve a függönyt, egy kis darabka telet hoztak magukkal a fűtőtestek és a tenyérnyi asztalok közé. A technikus azt fejtegette éppen, hogy a Trabant a gépkocsik birodalmában pontosan azt a helyet foglalja el, mint a palásoknál az öszvér. Nem ló, de nem is szamár. A technikusnak Wartburgja van, szép vajszínű, 6 lenézheti a Trabantot, engem nem érdekel. A tanácsi embert sem érdekelhette, mert a pohár oldalára száradt citrom- fecniket piszkálgatta a szalmaszállal. A presszóban meleg volt és édeskés kávéillat. A beszédfoszlányok álmosító sustorgássá olvadtak össze, süket, egyhangú volt minden, és hirtelen unni kezdtem a technikust, a tanácsi embert, a kávéillatot, a hűtőpult kanáriszínű cukorcsodáit és a meztelen térdű lányokat. Mondott valamit a technikus, és vigyorogva cigerettára gyújtott, a tanácsi ember a fülét piszkálta a szalmaszállal. Felálltam. Jó, csípős levegő csapott meg az utcán. C okáig csavarogtam a puha hóesésben, cél nélkül, zsebre dugott kézzel sodródva a fázós, téli tömegben. Aztán elnéptelenedtek az utcák, centis hó telepedett 'a jeges járdákra, az útkereszteződéseknél magamnak tapostam csapást. Régen elfeledtem már a presszó álmosító, édeskés duruzsolását, az autókat, a ravaszul föllibbentett szoknyákat. Ketten voltunk az utcán a téllel. — Jönne most egy ember — gondoltam —, vagy valaki, akinek erre hatalma van, és azt mondaná, ha akarom nekem adja a telet... Alkudoznánk biztosan, valamit cserébe kérne érte, amit nem adnék. Kinyitanánk egy piszkos üvegű barna ajtót, pé- hány kopott betonlépcsőn lebotorkálnánk az italmérésbe, zsebre dugott kézzel, felgyürt gallérral állnánk a lépcsők tövében, es senki sem tudná, hogy mi ketten a télre alkuszunk. Körülöttünk bizonytalanul hadonászó, sárgára aszalt arcú emberek; szék csikorog, pohár koccan, tompa, mély röhögések gurguláznak ét * termen. Ott, egy pogácsatörmelékes, borfoltos asztal mellett megállapodnánk — és megkapnám a telet. Egy fél órára csak, de megkapnám, és azt csinálnék a téllel, az emberekkel, a havas világgal, amit akarok. J ókedvem volt, ágat törtem a fáról, végighúztam a kerítéseken, a kopott vakolatú falon, úgy, mint gyermekkoromban. Csúszkáltam is, hógolyót szerettem volna gyúrni, megcélozni valakit, és elhajolni a keményre gyúrt hólabdák elől... Egy nehézkes járású férfi tűnt fel a másik oldalon. Óvatosan, aprókat lépve jött, kalapját öregesen a szemébe gyűrte. Látszott a járásán, hogy nem szereti a telet, haragszik a hóesésre, s bizonyára neveletlen suhancnak nézne, ha hógolyót gyúrnék, a lába elé dobnám, s azt várnám, dobjon 6 is. Ha az emberekkel együtt megkapnám a telet, parancsolnék az öregnek — aki biztosan hivatalnok valahol, és harminc éve naponta nyolc órát görnyed az íróasztal mellett. Ha ügyfelek jönnek, ideges. Morog, ha nem egyezik a karton végösszege az összesítővel. Türelmetlen, mogorva öregember — és én azt parancsolnám neki, és minden mogorva és mesterkélten nyájas, minden kicsinyes, önző embernek, a gúnyolódó textiltechnikusnak, a tanácsi embernek, a presszó lakóinak, a rövid szoknyás lányoknak, a kocsma sárgára aszalt arcú embereinek; jöjjenek az utcára hógolyózni, csúszkálni, gyereknek lenni — egy fél órára. De hagytam, menjen az öreg nyugodtan Megkapja mindenki a telet, de csak saját magának. A legtöbb ember azonnal el is dobja, nem kell. Kényelmes, meleg szobában menekül, egy világért sem csúszna végig a jeges járdán, azt pedig, hogyan kell hógolyót gyúrni, célozni és elhajítani, azonnal elfeledte, ahogy kinőtt a gyerekkorból. Óvatos- aprókat lépve elment akkor a szemközti járdán egy öregember. Kalapját a szemébe gyűrte, és látszott a járásán, hogy nem szereti a telet. jl,T ásnap és harmadnap fiatalokat is láttam. Puha gőz csapott ki nyomunkban az eszpresszó ajtaján, és idegesen toporoglak, mert nem jött a taxi. Észre sem vették, hogy a téllel együtt, ami az övék is lehetett volna, valami mást is elveszítettek az életükből. Vincze Jenő — Elakadnak a vonatok és a teherautók — mondja. — 535 vagon répa szállításával maradt el a MÁV és a TEFU. December 13-án még 600 vagon készlet volt a telepen. Jelenleg 200 vagon répánk van. — Fogy a tartalékszén is. Naponta 27—28 vagon szenet használunk el a tárolóbunkerból, és csak 20—22 vagon a napi utánpótlás. A víz- és a pakura-vezetékek elfagytak. Egy vagon répát 7—8 perc alatt szoktunk kirakni, most 45 perc kell hozzá. Naponta — mivel sokan hiányoznak —, csak 130 — 150 vagon répát dolgozunk fel. Kétszáz kellene. Ügy érzem, most itt, az igazgatói irodában a legkellemetlenebb dolgozni. Igaz, hogy csak 20—25 fok a hőmérséklet, de azért hamar kiveri az ember homlokát a veríték. Csöng a telefon. — Halló, Komló?! — kiáltja a hallgatóba az igazgató. — A bányagépüzem főmérnökét' Wilk elvtársat kérem. — Itt Wilk beszél!... — Kedves Wilk elvtársi Bajban vagyunk. Ma reggel a kötélpálya egyik szála elszakadt Veszélyben a csillézés. Kérjük segítsenek. Komlóról nyomban megígérik, hogy segíteni fognak. Az igazgató arca egy kicsfl nyugodtabb lesz. Talán arra gondol, hogy sikerül úrrá lenni a sok nehézségen? — Én — miután a munkásokat megismertem — úgy érzem, hogy igen. Szegedi Nando*
