Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)

1963-12-24 / 299. szám

Kedd, 1963. december 24. 5 SOMOGYI NÉPLAP HIVATÁSSZERETŐ EMBER ÖTVEN- HÉTBEN vagy ötvennyolcban leshetett. Ősz volt» Darány­ion jártam, és a mezőre iski- ballagtunk a falu egyik ve­zetőjével. Ott találkoztam a járási, pártbi­zottság egyik munka társával Időaebb ember volt őszülő hajjal és ba- Kaéde tetszett legjobban, erő- Ben ózott, olyan ,■ volt, mint bár­melyik paraszt- emberé. Vissza­felé együtt tar­tottunk, s aki­vel csak talál­koztunk min­denkihez volt egy-kói tréfás- kedves szava. Keresztnevü­kön szólította a férfiakat, asz. aranyokat, Ez meglepett, és tűnődtem is rajta sokáig, hogy honnan ez a nagy ismeretség, hogyan tud annyi arcot, ennyi nevet meg­őrizni emlékezetében. Akkor elfelejtettem tőle megkérdezni. Nemrégen egy kis ünnepsé­get rendeztek a megyei párt- bizottságon. A pártapparátus- bam tíz esztendeje dolgozó elvtársakat lepték meg egy kis ajándéSakal. ö is ott volt az ünnepeltek között Ezer- kilencszázölvemtoárorn óta hi­vatásos pártmunkás. Közben elvégzett egy pártiskolát, s eb­ben az évben érettségizett a mezőgazdasági technikumban. Negyven-valahányan kezdtek, s húszam jutottá!, él az érett­ségiig. ö volt köztük a legidő­sebb. öt év múlva nyugdíjba megy, ötvenöt éves... A tu­dománya több lett, egyébként ugyanolyan egyszerű ember maradt, mint amilyen azelőtt volt Véfígszenvedte a második világháborút Az urasági er­dészetből — ahonnan bevonul­tatták •— a frontra vezényel­ték. Együtt futott a felszabadí­tó szovjet seregek elől »terv­szerűen elszakadó-* német és magyar csapatokkal. Végig az országom. Már csak egy gon­dolat lüktetőét benne: elsza­kadni, megszokni. Jaknál si­kerűit. A felszabadított terüle­ten látott politikai jelszavak és feliratok megdobogtatták a szívért. Útközben megszületett benne a gondolat: »Hazame­gyek és kiosztjuk a nagybirto­kot-« ODAHAZA, Háromfán új, friss szelek fújnak. AzormtJ belép a kommunista pártba, és a többiekkel együtt hangoztat­ja: el kell foglalni, szét kell osztani az ősi jussot A föld­igénylő bizottságban ő a föld­mérő. Verték a cövekeket, viaskodtak a reakcióval, és erősítették a kóshitűekert, bá­torították a gyávákat. Akadt, aki nem akarta elfogadni a földet, mert »hátha megfordul a kocka, és akkor lesz nekünk hadd el hadd«. A kimért par­cellákon az újgazdák meg­kezdték a krumpli ültetését, a tábla másik szélén meg a föl­desúr seóratta a zabot rá a krumplira. A harcban a sze­gények győztek... A földes­úrtól felszedték a fölösleges igavonót, ekét, gazdasági föl­szerelést. De Horváth János magának semmit sem kért be­lőlük, nehogy azt mondhassák a többiek: »Lám, közel van a tűzhöz, könnyen melegszik.« A legrászorultabbaknak adták a földbirtokosok lói elkobzott javakat, hadd boldoguljanak. A harcosok 'között akad'ak, akik elfáradtak, s kiálltak a sorból, vagy nem volt bennük elég kitartás. Akadtak állha­tatlanok, s olyanok is, akikről később kiderült, hogy nem a közösség érdeke hajtja őke., hanem csak a maguk javát hajszolják. Ezek is kirostálód­tak, íélrelökődtek idővel Mi­lyen fényesein tündöklik ezek mellett az életutak mellek az önzetlen ' forradalmáré! »Amit tettünk, mindent önzetlenül, a jobb jövő reményében, min­dent másokért tettünk.« S az egykori »képesítés nélküli« földmérő a szegén.vparasztók, az újgadák, a földmunkások érdekvédelmiéit látja el — szin­tén fizetség nélkül. Ott bábás­kodik az új, demokratikus, a nép hatalmát megtestesítő köz- igazgatás bölcsője körül, s a falubelijei, osztálytársai őt vá­lasztják meg a községi tanács első elnökiévé. Majd párttitkár lesz, s a pártisikola után öt­venháromban elviszik Barcsra, a járási pártapparátusba. Itt maradt, gyökeret vert, s innen szeretne manmi nyugdíjba is. Alig akad még egy olyan ember, aki úgy ismeri a járás mezőgazdaságát, mimt ő. Nem könyvből, . jelentésekből, ha­nem a közvetlen valóságból. Szereti n földet s a földdel, a jószággal bánó embereket. Sze­reti a falut, szereti hivatását NEM CSODÁLOM, hogy ar­ra a kérdésre, hogy mi volt tíz éves pártmunkásságának legnagyobb élménye, így vall egyszerűen: »Akkor örültem a a legjobban, amikor az egész járásban befejeztük a szövet­kezetek szervezését, amikor si­került nagy táblákba egyesí­teni a földeket.« Ha valakinek, hát neki sokat mond a legkisebb fejlődés is. A volt földosztó, a szagónyemberek védelmezője, az egykori ta­nácselnök harcosa volt annak a gigászi küzdelemnek, amely az egész parasztság végleges megnyeréséért és a szocializ­mus mellé állításáért folyt. Az ellenforradalam után Pa teafán kezdték el s fejezték be ered­ményesen a tsz-szervezést. ö volt a szervező brigád veze­tője. Eljutattak Darányba, Ist­vánéiba és a többi faluba is. Mennyi maradandó benyomás, emlék tárolódik ezekről a he­tekről. Akadtak akik egyik nap azzal bocsátották el a népnevelőket, hogy ők bizony nem lépnek be a tsz-be, s másnap minden szó nélkül aláírtak. Darány, Istvánéi... Emberek, akik senki másnak nem voltak hajlandóak aláírni a belépési nyilatko­zatot, csak »Horvárh bácsinak«, a jó ismerősnek. Véletlen? Egyáltalán nem az! — Darányban, Istvánéiban és még néhány községben a szó szoros értelmében min­denkit ismerek. Tudom, me­lyik házban ki laidk, s még a gyerekek is nevemen szólíta­nak. Egyszerű a magyarázat. Ezekben a községekben inst- rukfcoroekodtam másfél évig vakban. Nincs kiválasztott V < | községe, egyformán kedvence mind a huszonegy. Hetenként általában három-négy napot tölt vidéken. Egy nap egy község — ez nála rendszer. Mert »hasztalan szalad az cum­ber, ha nem tud érdemleges munkát végezni. Meg ha az ember valahol megjelenik, nem is hagyják elszaladni.« Jó do­log, hogy az egyéni panaszo­kon kívül manapság már ilye­nekkel is megállítják a járási pártbizottság főelőadóját: »Nézze meg, Horváth elvtárs. ezt a Bzénakazlat, a tetejét le­fújta a szél, baázik, mégsem csinál vele semmit a vezető­ség. Vagy ilyennel: »Bizony, a mi vezetőink elsiették a dol­got, tisztítatlan magot küldtek a vei tógéphez**. . A tapasztalatoknak legjobb kútforeása a nép — ezt tartja Horváth elvtárs — s ezért az ő útja legtöbbször mindig a mezőre, az emberek közé ve­zet Néha meglepetés, éri azt, aki nőm a valóságról tájékoz­tatja a járási emberit Külön­bé» is elve, hogy oda kell menni többet, ahol jobban el­kel a segítség. Szem/tbarbéson például két hónapja járt, Cso- kanyavisonitán viszont kéthe­tenként megfordul Ott több a baj. Mert igaz, hogy megyénk­ben a barcsi járásban ért el eddig legjobb eredményeket a termelőszövetkezeti mozga­lom, ám itt is akad nehézsé­gekkel küzdő, a többitől elma­radó tsz. A pártmunkásnak ezt is látnia kell, nem huny­hatja be a szemét a hibák lát­tán. És látja is. Hétmázsés bú­zaterméssel indultak az első /esztendőben. Tavaly 11, az idén 10 mázsár? tornászták föl hozamukat a közös gazdasá­gok, de a járás a vártnál ke­vesebb kenyérgabonát adott az ország éléstárába. Ma a kö­zös és háztáji istállókban együttesen több a jószág, mint egyéni korban, de a tervele, az igények még többet kívántnak. A járási vezetés azt tűzte ki célul, hogy a közös gazdasá­gokra seázholdankénit jusson nyolc tehén és öt koca, a ház­táji gazdaságokban pedig leg­alább kétezer tehén és ugyan­ennyi anyakoca legyen. Ez a jövő, de biztosan meglesz nem. sokára. Ötven lány nem tudjmi a háború... Már látom, hogy a szigorú történelem-sza­kos tanárok összevonják szemöldöküket: »Ho­gyan ... ? ütvén lány nem tudja, mi a hábo­rú? ...« Pedig nem tudja. Ez az ötven lány egy gyönyörű, új Iskolá­ban tanul. Tiszta, fehér falak között élnek, természetesnek tartják, hogy az osztályban akkor is jó meleg van, amikor Svédországban 41 fok hideget mértek, odakint szakadatlanul hull a hó. Talán eszükbe sem jut — miről is jutna eszükbe? —, hogy amikor ők születtek, fát vittek az iskolába az akkori diákok. 1946-ban és 1947-ben születtek. Csillogó szemű, szőke, barna, fekete lányok, kamaszosan jókedvűek, irigylésreméltóan gondtalanok. Tizenkét kérdésre kértem tőlük választ, az egyik ez volt: Mi a háború? íme, néhány válasz szó szerint: »Szerintem a háború szörnyű borzalmak sorozata. Pusztulás, nyomor, éhség.., A gaz­dagok marakodása a több pénzért ...Az em­ber pusztulása ... Borzalom ... Az atomhábo­rú szörnyű pusztítást hozna ... Romok, nélkü­lözés ... Az emberiség pusztulása... Nagyapa sok rosszat mesélt a háborúról...« Sokan csak ennyit írtak: »rt háború .. .« És nem folytatták. Nem tudják, mi a háború, és nem tudják a többiek sem, mert nem emlé­keznek a romokra, a nélkülözésre; nem érez­tek tartósan éhséget; azt sem tudják, mit rejt a diákosan megfogalmazott »szörnyű borzal­mak sorozata«. Pedig a háború száraz definíciója mögött megbújó valóság kegyetlen. Anna Frank nap­lójának híre bejárta a világot — de hány ezer vagy tízezer Anna Frankról nem tud a világ. Pontosan 2194 napig tartott a második világháborúi, melyben 61 ország vett részt 61,2 millió főnyi haderővel, az áldozatok száma 34 millió halott s csaknem 70 millió sebesült. Az új iskolában ezerharminc lány tanul. A széles folyosókon falba épített szekrények vannak, a szekrényekben kék, bordó, drapp, szürke télikabátok prémgallérral; irha- bundák, meleg sapkák, gyapjúsálak. A kérde­zett ötven lány között nincs olyan, aki a múlt hónapban nem volt színházban, moziba min­den héten járnak, érdeklődési körük szerte­ágazó. A 2194. napon, amikor befejeződött a má­sodik világháború, romokban hevert fél Euró­pa. Kevés olyan család volt Magyarországon, ahol valakit nem gyászoltak. Aztán begyó­gyultak a sebek, a romok helyén új épülete­ket emeltek a szorgalmas munkáskezek. Ez az ötven lány már a mába született. A múltkor valóban »ritka zenei élményben« volt részem. Az egyik külföldi rádióadó konk­rét zenét kö^etített. Zenekar nem volt, hang­szerek sem, a »zeneszerző« utcai zajt, tele­foncsengést, repülógépzúgást, kopácsolást és ezernyi lármát vett hangszalagra, s egyszer csak rövid szirénavíjjogás hangzott fel. Rö­vid szirénavíjjogés, de biztosan mindenki­ben — aki átélte — felkavarta a borzalmas 2194 nap emlékét. Mit mond ennek az ötven lánynak a sziré­navíjjogás, és mit mond a többi tizenhét-ti­zennyolc évesnek? Talán ezt mondja: »Háború volt, mielőtt születtünk. Éhség volt, romok, nélkülözés, nagyapa sok rosszat mesélt a háborúról...« Iskolás ízű válasz, száraz, mint egy sebté­ben elhadart felelet. Az emberiség legsötétebb korszaka — és az ő számukra történelem. Ar­ra a kérdésre, mi a háború, csak iskolás ízű választ tudnak adni. Szerencsére... És végül elárulom azt is, hogy ez az ötven lány a béke meghatározását sem tudja. Mert mit válaszolt erre a kérdésre az egyik kislány? »A béke a mi új iskolánk.« Ennyit írt csak. Mégis nagyon szép, nagyon igaz a válasz. Ennek a kislánynak a világos, korszerű, tizenhat fokos télben is meleg is­kola jelenti — a békét. Vincze Jenő A sínek orsxéfútján GAZDAGODIK, gyarapodik a falu. Ebben a küzdelemben sok — Horváth János elvtárs­hoz hasonló —: harcos hétköz­napi tette, áldozatkészsége, teremtő embersége is benne vallj Varga József Emberek viaskodnak a hó­val, a faggyal; kezük odata­padt a vashoz, arcukat vörös­re cserzi a metsző szél, Ha ők nem dolgoznának, megállna az élet: nőm érkezne tüzelő és élelmiszer, nem olvashatnánk újságokat, és nem kapnánk meg a karácsonyi jókívánságokat Amikor mindenki ünnepel és a családok békés melegben körülülük a csillogó-ragyogó fenyőfát magasba lendülnek az intti tótárcsák, a mozdony­vezetők gőzt adnak, a kalau­zait pedig tisztelegnek s a vo­natok útjukra indulnak. A vasutasok majd máskor pihennek. Mert a vonatoknak menniük kell. Álljon itt ez a néhány sor megemlékezésül ezekről ez emberekről küzdelmükről, helytállás ükről. A forgalmista Vagy tíz telefon között ug­rál. Csöng, zörög a sok készü­lék, morzejelek: töltik be az irodát — Nem tudom.,, Fogalmam sincs.., Felém fordul. — A forgalmista most nem állhat hivatása magaslatán Ez a fagy... — és elfojt egy ká­romkodást A következő pillanatban magára kapja a kabátját és kifut az állomás elé. Egy motor- lcocsl éppen a szerelvényhez — mit szerelvény! egyetlen kocsi! — tolat Az emberek felugróinak a mozgó motorra. Nem lehet mit tenni. Utazni alkarnak, s meg kell érteni őket S máris indul a vonat Egy sszony nagy tálkával ugrik, elcsúszik — és Molnár Pál úgy* rántja ki szinte már a kere­kek alól. Egy emeberélet — és az övé is. Mert ugyanígy oda eshetett volna. Már bent van az irodában. — Az 5622-es egyórás késés­sel elindult.. r— És az asszony?... — Alázuhant volna... — Már nyolc éve csinálom-. Ezen az állomáson kezdtem.., J^arácsony este volt. Kint többet olvasott a könyvből, merült a könyvbe. Majd vala- fújt a szél és havazott, amely színesen mutatta be a melyik szórakozóhelyen megta- Aki csak tehette behúzódott a föld országait, természeti kin- iái ja a galerit — gondolta, és meleg lakásba. cselt, nevezetességeit. aduit. Laci szobája hideg volt. Érdekelte a téma. Mindig Az ajtóban megállt. Menjen, Nem kérte meg a házinénit, szerette a földrajzot az isko- neL 1rffnle>n: gondolta hogy fűtsön be, mert úgy tér- Iában. Falta az útleírásokat, végülis, mégsem megy el. .vem vezte, hogy a karácsony estét Boldog volt, ha ízelítőt kapóit Érdemes mar Iceseregni « » a galerival tölti el valamelyik távoli tájakról, emberekről. co''at az éjszakában, kocsmában. Ügy beszélték meg, Amikor az elemibe járt, min- hogy mindenki el fogja mesélni Kint fagy..; tizennyolc fokos A toronyban c&fándéh mi volt számára a legizgalma­sabb kaland az év folyamán. Ügy döntött, hogy azt meséli el a srácoknak, hogyan szúrt ki a rendőrrel, amikor az dig arról ábrándozott, hogy egyik alkalommal nyakon földrajz tanár lesz, és majd akarja csípni. bebarangol jó néhány országot. he sem vetette a kabátját, Élményeiről beszámol diákjai- amikor hazajött. Gyorsan be- nak. Képzeletben szinte látta, kapta a vacsorát. Megvetette hogy figyelik minden szavát a az ágyat, hogy ha hajnalban gyerekek. hazatámolyog, ne kelljen ve- De aztán az álmok szerte­le vesződni. Aztán vette a ka- foszlottak, amikor belekerült a lapját, és elindult a találkozá- galeri egyik szennyes alcdíőjá- si helyre. ba, és eltanácsolták az iskolá­As előszobában, az asztalon ból. egy könyvet pillantott meg. Becsukta és az asztalra tet- Kicsit hiányosan volt csoma- /p a könyvet. Indulni készült, golva. Letépte róla a papírt, és Közben még mindig arra gon- dett. Vissza­fordult. Lefeküdt. Kezébe vet te az ajándékba kapott köny­vet és olvasni kezdett. Hajnal lehetett, mikor el­aludt. Azt álmodta, hogy föld­rajzot tanított a III. b-ben. • • • Ez hat évvel ezelőtt történt, — gondolta — amikor a ka­rácsonyfa alatt átnyújtotta fe­leségének és kisgyermekének az ajándékokat. Azóta tanári divlomát szerzett, családot ala­pított. De még mindig nem si­került megtudni, kitől kapta azt a könyvet. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hi­szen ennek a könyvnek kö­szönheti elsősorban, hogy sza­kított a galerival, tanulni kez­kinyitotta »Kellemes ünnepe- dőlt, amit az imént Ausztráliá­két, sok boldogságot« — ezt jqi olvasott. Valamit elfelej­tett megnézni ezzel az érdekés földrésszel kapcsolatban. T/isszalépett hát, fellapoz- * ta a könyvet. Egy da­Amióta a járási pártbizottsá­gon Horváth elvtárs a mező­gazdasági ügyek első számú szakértője és felelőse, azóta is gyakran látott vendég a fai­rt feleségére esett a tekinte­te. ö lett volna az ajándékozó? De hisz akkor még alig is­merték egymást. Vagy mégis? Miért hallgatna róla? f~í ialépctt a vitrinhez, s kivette a könyvet. Ügy írta valaki az első lapjára. Több nem volt rajta. Vajon ki küldhette? Visszalépett a szobájába. Le­ült a heverőre, és lapozgatni ______ _ ___ k ezdte a könyvet. Arra szarni- r&°ig allva olvasta, azután le- lapozta, mint akkor, először, tott, hogy valamelyik oldalán ismét a heverő szélére. Mintha most is egy név után majd fölfedezi az ajándékozó Az órájára pillantott. Aztán kutatna benne. Egy név után, nevét. De hiába kereste. villámgyorsan felugrott a he- amely örökre titokban marad. Lassan el is feledte már, verőről. Alaposan elkésett a hogy név után kutat. Egyre találkozóról, Túlságosan bele- Szegedi Nándor Nagy gázfelhőt eregetve mozdonyok húznak el az irá­nyítótorony alatt. A váltókon jég csillog. Mozdítani is ne­héz őket. — Naponta ötven-hatvan mázsát is megemel az ember — jegyzi meg Volner József. — Ugye, nem irigyel bennünket? — Néha hárman is húzzák a váltót annyira befagy — mondja Ihász János. — Mióta csinálja? — 1943 óta. Ebben a torony­ban. .. Azt már meg se kérdezem, hogy szereti-e a hivatását.* A mozdonyvezető Baloldalát perzseli az izzó szén hője, jobb oldalát pádig szinte megbénítja a fagy. Hiába vesz magára meleg ru­hát A robogó mozdonyon ez nem sokat számít Koponya György a 275 005-ös géppel Szigetvárra megy. • Elfagynak a vezetékek, hiába/ erőlködünk. 1100—1400 fokos hőséget kell fejleszte­nünk a tűzsaekrényben, hogy megfelelő gőzünk legyen. — A szén? — Elég jó. Csak sakkal töb­bet kell felhasználni belőle, mint máskar. Meg gyakran kell a salakot kidobni. Hat éve mozdonyvezető. Ar­cára fekete barázdákat vésett a korom meg a Strróság. De a szeme csillog. — Higyje el, nagy odaadás­sal kell most dolgoznunk. A vasút nem állhat meg... És a többiek... Ismert és névtelen emberek* a téléi dacoló vasutasok. A kocsik közt dolgozó összekap­csolok — kezük a vashoz fagy —, a pályafenntartás munká­sai — váltókat tisztítanak, és havat lapátolnak a sínekről —, vagy a kocsimester, Sztankó Sándor — a kaposvári állomás tolatásának irányítása az ő kezében van —, Gócza Jenő vonatkísérő — reggel nyolc óra óta várja, hogy szerel­vénye elinduljon; most már fél egy van —, meg a kala­uzok, fűtők, és a többiek. Derék emberek. — Januártól emelik a fize­tésüket. — Igen. Ránk is gondoltak... Hangjukban nincs szemre­hányás a késedelem miatt. Tudták, hogy sorra kerülnek. Megérdemlik! Polesz György «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents