Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)

1963-12-31 / 303. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Kedd, 1963. december 31. MIHÁLYI MARGIT: Sandika ártatlan marad Most kell megtenni, gondol­ta Sandika, most a bátorsá­gom is elég hozzá. Ittunk mind a ketten és Julika szerint ennyi elég is egy férfinak. Julika bátor lány, eleget mondja Sandikának, hogy szamár és a harisnyájától kezdve mindent ajándékba kap. Sandika feje zúg. Az írógép az ölében, ül a kilométer- kövön és álmélkodva kacará- szik magában, mert olyan könnyűnek érzi a testét, mint a pihe. Kabátja nyitva, mele­ge van. A diri meg felgyűrte a gallérját és topog, mint egy medve, valószínűleg dühös a kocsi miatt, aminek már várni kellett volna őket. A mesékben van ilyen holdfény, gondolja Sandika. Ott ilyen sűrű és özön a fény, hogy harapni le­het és tarisznyában hordani, míg ezüstté válik, és ilyenkor jelenik meg a tündér is a há­rom kívánsággal. Sokat ittam, csuklik riadtan Sandika. Titokban is ittam, hogy nagyobb legyen a bátor­ságom, és az első kívánságom az lenne, hogy sokáig ne jöj­jön a kocsi. Sandika fejében ijedt és merész gondolatok mászkál­nak. Gyorsan, biztatja magát, minden pillanatban jöhet a kocsi, soha ilyen alkalom. Ju­lika majd tátja a száját, ha el­mondja neki, mert nem olyan biztosan igaz ám minden Ju­lika körül, mindig hazudós volt egy kicsit lett volna kezdeni. Majdnem elszalasztottá az alkalmat Az út egyre lejtősebb, nem a tű­saroknak való! Sandika a diri kezébe kapaszkodik és arra gondol, először ruhát kér, egy bunda is jó lenne, ilyet még Julika sem kapott ajándékba, de hirtelen kíváncsi lesz. sikoltana, de hang nem jön ki a torkán, csak nyög. A sofőr már ott kell legyen a kőnél, ujjong fel megkönnyebbülten. Tíz lépést, ha jöttek lefelé! Rohanni kezd az országút fe­lé, a fény foszlányokká szaka­dozik előtte. — Mióta szeret? — kérdi bátran, kacéran, de tegezni azért csak nem meri. — Mindig szerettelek! — mondja a férfi. No, lám, gondolja Sandika kis komisz nevetéssel, elége­detten, mind ilyenek, és hogy megjátsszék az erkölcsöst! A férfi arcát kutatja, de alig lát­ja a nyugtalanító különös fényben. A gőzfürdőben úszik így a pára, meg-megszakadva, fátyolosán, ziláltan, ahogy itt a fény. Fút és nincs sehol az út ele­je. Ezt nem érti és megtelik iszonyattal. Vissza kell fordul­ni, mert még eltéved és még nagyobb lesz a bűne. Rettene­tesen fél és sír, de mégis visszatér. Mit tegyek, jaj, mit tegyek, nyög kétségbeesve és nem mer a mozdulatlan testre Micsoda éjszaka, gondolja Sandika, ilyet még nem láttam, és talán feleségűi is vesz. A diri autójára gondol és meg­telik szerelemmel. Milyen bátor lettem csodál­kozik Sandika, mert kinyújt­ja a karját, megérinti a férfi vállát. — Menjünk gyalog! — mondja és leszalad a földútra, mely feketén kúszik a lábuk alatti mélyben. — Menjünk! — mondja a diri, és megindul Sandika után. Csak ennyi az egész, álmélkodik Sandika. Julikénak van igaza, csak el kell kezde­ni! A fenyők cakkos tetején ezüst pára gomolyog, sűrűn, opálosan dereng benne a hold fénye. — Szeret? — kérdi Sandika mereszen. — Szeretlek! — mondja a férfi. Milyen egyszerű, lelkende­zik Sandika, már előbb el kel­Az út hirtelen meredek lesz és eltűnik lent a feketeségben. Lábuk alatt kavicsok. Kere­kek, tenyérnyiek és fénylenek, mint a pénzek. Szedni kéne belőlük, gondolja Sandika, és játszani velük. A férfi hirtelen megcsúszik, elvágódik és már gurul is a mélybe. Csengenek a feje alatt a kavicsok. Sandika úgy csú­szik utána, mint a jégen, és kacag, micsoda játék! Segítene a férfinek felállni, de az élettelenül esik vissza. Most látja, hogy a feje csupa vér, de véresek körülötte a kavicsok is. Hallja, ahogy sű­rűn csepeg a vér. Megőrülök, gondolja Sandi­ka, és már nem érez semmi szerelmet Legszívesebben el­futna, szeretne otthon, az ágy­ban lenni. De nem hagyhatja itt, így is mi lesz ebből! Uvöl- teni szeretne és futni innen. Riadozik, hogy meghalt, és nő benne a borzalom. Irtózattal próbálja meg újra felültetni. Semmi az egész, mondogatja, hogy bátorítsa saját magát, a kabátot lemossuk a pataknál, mert valahol patak is van a közelben, bolondul csobog. A holdfény most már a föl­dön gomolyog tovább, mint a legsűrűbb köd és az uszálya véres lesz, ahogy átcsúszik a férfi arcán. Sandika eszelősen A távolban füttyszó és vi­dám kurjongatás hallik. Még válaszolni sincs ideje, már is ott van a két mesterlegény ba­tyukkal a hátukon. Az egyik égimeszelő, a másik gombóc. Szemügyre veszik az élettelen testet és mintha látnák San­dika gondolatait, így beszél­nek: — Hát ennek kámpec! — véli a gombóc és röhög. — Átlátszó az eset kis- anyám! — mondja a meszelő, és biztatóan megrugdalja az igazgatót. — Ide a pénzt és cipeljük a tatát! Kibírhatatlan borszaguk van. Mit gondolnak ezek, riado­zik Sandika, mit tettem én? De gyorsan odaadja a fizeté­sét, nehogy itt hagyják és is­mét magára maradjon az iszo­nyatos testtel. Azok kényelme­sen osztoznak a pénzen, ke­veslik. Éppen ezért gyorsan levetkeztetik a dirit, az égi­meszelő a vállára kapja, mint egy zsákot, a gombóc a ru­hákat gyömöszöli a batyuba, Sandika félájultan botorkál utánuk. Iszonyodva veszi ész­re, hogy az égimeszelő, mikor azt hiszi, senki sem látja, a holdig nyújtogatja a nyakát, miközben vidáman fütyüL Házak! A mesterlegények ordítva elfutnak, a diri csu­paszon hempereg a földön. Ahonnan fény szűrődik, San­dika beles egy résen. Julika gépel ott szédületes iramban. Mikor tanult ez így meg gé­pelni? Bekopog és a ház fala úgy fut fel, mint a redőny. — Segíts! — kiáltja Juliká- nak. — Nagy baj van, azt hi­szem meghalt a diri! ZALAEGERSZEG, OLAJMUVEK (Szlovák György rajza) — Nem érdekel! — mondja Julika — Mássz ki belőle ma­gad, én rendes lány vagyok! — és visszarántja a ház falát. Sandika a falba kapaszkodik és ismét feltolja. — Segítség! — üvölti. Hát nem érti ez a Julika, micsoda szörnyűség történt? Julika dü­hösen fejbevágja egy fémvo­nalzóval. Sandika a hajába markol, de ekkor a ház fala nagy csattanással leszalad, alig bírja a nyakát kirángatni aló­la. Sandika hangosan zokog, eszeveszetten rugdalja a ház falát és piros gőzt fúj az orrá­ból. Rázzák a vállát — Na, Sandika! Itt az autó! — mondja a diri. — Csak nem aludt el? Igyekezzünk, mert nincs nálam szódabikarbóna! Sandika tétován áll. Határ­talan öröm terjeng benne. Semmi sem igaz! Álmodta csak. De az iszonyata lassan oszlik. Soha többet, fogadozik, még csak nem is gondol ilyet. Vacog a foga, most érzi, a hi­degei. Ä diri előre ÜL — Csak aludjon Sandika! — mondja apásan. Sandika felkuporodik az ülésre, meleg van, ringatózik. Meg-megborzong a visszaem­lékezéstől. Csináljon Julika, amit akar! És Sandika most úgy elalszik, hogy semmit sem álmodik. Mit látunk a tv-ben? Sok új, választékos, friss műsoranyaggal jelentkezik a Magyar Televízió az új év el­ső negyedében. Februárban megváltozik a tv-híradó arculata: a film­anyag mellett közlik a legfris­sebb híreket is. Érdekes, új is­meretterjesztő (főleg műszaki és mezőgazdasági műsorok), és filmsorozatok indulnak. Húsz éve történt címmel dokumen­tum összeállítást láthatunk a második világháború történeté­ből; Hazai tájak — hazai em­berek címmel pedig riportfilm sorozatban ismerkedhetünk a Sárköz, a téli Balaton és a Mátra tájaival. Három ismeret- terjesztő újdonság: A magyar tudomány nagy öregei, a Tudo­mányos figyelő és az Autó­sok—motorosok című sorozat. Az utóbbi műszaki közlekedé­si tanácsadás a gépjárműveze­tők részére. Újdonság a tv kul­turális rovata is. A Barangolás című kulturális szemle tájé­koztatást nyújt a színházak, filmek, tárlatok világából, és foglalkozik á népművelés több fontos területével. Tovább folytatódik a népszerű Belépés csak tv-nézőknek! című soro­zat. A negyedév során a Hun­nia filmgyárba, a bűnügyi rendőrségre, az Országos Le­véltárba, a Gellért Szállóba és a Hadtörténeti Múzeumba »léphetnek be« a tv-nézők. A sportműsorokban legkiemel­kedőbb az innsbrucki téli olimpia gazdag eseménysoroza­tának közvetítése iesz, janu; 29-től február 9-ig, csaknei minden nap. A művészet berkeiben föl; tatódnak az eddigi műsortípi sok. Itt három említésre mél' új sorozat indul: Az Irodálr képeskönyv egy-egy hazai vaf külföldi írót mutat be; a Kő tészet-ben verseket hallunk, magyar képzőművészet rém kei című sorozat pedig az el: negyedben Székely Bertala Munkácsy Mihály és Me nyánszki László művészet ismerteti. A televízió saját műfaja a tv-játék és a tv-fil igen mostohán bánik tisztele vei: mindössze hét ilyen m sort láthatunk az első negye évben. A legtöbbet ígér és a le változatosabb ezúttal is az j júság műsora. Nagyjelefttőséj kezdeményezés február elejét az Iskolatelevízió, mert szerd napokon jelentkezik az oro nyelv, a fizika, a környezeti meret és a gyárlátogatás kör bői összeállított műsorával, műsorok a tantervi órákh< kapcsolódnak: szemléltetne és kiegészítik az iskolában ti nultakat. Megkezdik A Tenk< kapitánya című tizenhárpi részes filmsorozat adásait i A kuruckorban játszódó tört« netet Örsi Ferenc írta, és F« hér Tamás rendezte. BERTA BULCSU: / $ 11 0 V 0 e e a & A hálót elrejtettem a nádba, aztán vissza­mentem a hátizsákomért a lékhez. «A széle már meghár­tyásodott. Amíg a szíjakat be­csatoltam, még egyszer körül­néztem. Csendes volt minden. Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesí nádasokon, megduz­zadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen. Jól előrehajoltam, mert ne­héz volt a hátizsák, és neki­lendültem. A korcsolyám alatt sercegett a jég. Igyekeztem a part mellett maradni. A sze­mem előttem pásztázott har­minc-negyven i méterrel, vi­gyázni kellet, mert sok volt a rianás és a hígvíz. Sorra maradtak el az öblök. Egy görbe jegenyén két varjat láttam, károgtak, aztán az egyik elrepült. Vadludak is jöttek, alacsonyan húztak, szinte érték a nádast, a turzá- son túl leszálltak a jégre. Szentmihály alatt hirtelen úgy éreztem, hogy követ valaki. Megfordultam. És csakugyan. A távolban most bontakozott ki egy alak a part sötét vona­lából. »Nádverő lehet« — gon­doltam, — »De nem, hiszen gyorsan közeledik, korcsolya van a lábán. Felém jön. Rend­őr lehet. Feljelentett valaki.« — Na, nem baj. Elfáradsz, barátocskám, ha engem meg akarsz fogni — motyogtam magamban, és nekilódultam. A rianásokat nem kerülget­tem tovább, hanem átugrot­tam. A hideg belemart az ar­comba, és könnyet csikart a szememből, de csak tiportam tovább, nekivadulva. A jég felporzott a nadrágom szárá­ra, és ráfagyott. Szentmihályon túl lassítottam és hátranéz­tem. A távolság fogyott köz­tünk. »Hogy a fenébe, ez ilyen gyorsan jön? Fiatal lehet. Per­sze, engem visszahúzott a há­tizsák.« Rohamosan közele­dett. Egyenesen felém tartott, most már nem volt kétséges, hogy engem üldöz. »De mi a fenét akar? Milyen kacsázva jön? Ez nem rendőr. Hisz én ezt ismerem! Ez Péntek, az or­gazda!« Megfordultam. A korcso­lyám szinte tépte a jeget. Szá­guldottam. Aztán beljebb men­tem, mert kásás jég követke­zett, és nagyon fékezte az ira­mot. Elszakadtam a parttól, nem törődtem vele. Minden erőmet megfeszítettem, hogy növeljem a távolságot. A zsák égette a hátamat, a szíjak a vállamba martak. A fülemben dobolni kezdett a vér. Az idegzetem megfeszült, és az agyam lüktetve a tudatomba lökött egy furcsa histómt. TT ét éve történt. Talán lv több is lehet. Tél volt, és már hetek óta nem hívtak napszámba. Alig volt kenye­rem. Január végén beállt a víz. Léket vágtam Csetény alatt. Amikor a hálóból a jégre ön­töttem a halat, valaki felneve­tett mögöttem. A nádból ala­csony férfi mászott elő, sárga fogai nem fértek el a szájá­ban. Vigyorgott Két ajka kö­zött megnyúlott és elővillant a nyál. Péntek volt — Na! Halászgatunk, halász- gatunk? — Igyekszik az ember — mondtam kelletlenül. — Csak veszélyes az igye­kezete. — Idáig senki sem tudta. — Na... hát iszen meg­egyezhetünk. Azt mondják, maga okos ember, és jobb má­ma egy veréb, mint holnap a börtön, ugye? — nézett rám és nevetett. Ettől kezdve megkapta a hal felét. De ezzel nem fejeződött be. Egy hét múlva már a hal háromnegyed részét követelte Ebbe már nem mentem bele. Ekkor följelentett. Két hóna­pot ültem. Április elején sza­badultam. Májusban leégett a háza. A faluban elhíresztelte, hogy én gyújtottam fel, bosz- szúból, és úton-útfélen mondo­gatta, hogy rövidesen megöl. Bántott a dolog, mert semrrii közöm nem volt a tűzhöz. "p's most itt vágtat a nyo- momban. Meg akar öl­ni. Ez a tudat új erőt adott. Előredőltem, és még jobban rohantam. Vigyáztam, hogy szabályosan mozgassam a ke­zemet, kerüljem a fölösleges mozdulatokat. Közben az agyam is dolgozott. A megfor­rósodott idegpályákon össze­vissza nyargaltak a gondola­taim. Végül dühbe gurultam. »Mit akar ez a patkány? Meg­ölni? Na jó!« Megtapogattam a késemet, aztán lassítottam és megálltam. Péntek nem volt a nyomomban, egészen távol, köztem és a part között ácsor­góit. Ügy látszott, mintha a nádas felé menne. De nem le­hetett jól látni, mert már erő­sen szürkült. »Marha vagyok, gondoltam, lehet, hogy ez nem is Péntek, és én meg itt ro- hangászom, mint egy őrült. Lehet, hogy nem is utánam jött, csak képzelődöm.« Elindultam feléje. Megállt. »Érdekes, mégis engem vár.« Balra fordultam, néhány pil­lanat múlva ő is balra for­dult. Megpróbáltam jobbra, de erre is követett. "Deljebb mentem és vár- tam. Lassan közénk ereszkedett a sötétség. Néha pattogás hallatszott, és apró rianások kanyarodtak körém olyan hangot adva, mint a xi­lofon. A jég hízott, öblösebb lett a reccsenés, és mindig szélesebb barázdák nyújtóztak parttól partig a sötétségben. Néha'felrebbentek a vadludak, panaszos gágogásuk betöltött mindent! Meregettem a szeme­met, de már nem láttam a tá­voli alakot. Mozognom kellett, fáztam. Egy húszméteres kör­ben szaladgáltam, aztán figyel­tem egy kicsit, és újra kezd­tem. Tálán fél óráig mehetett ez így, lehet, hogy tovább. Ak­kor nagy rianás hasított végig a jégen. Nyomban utána ká­romkodás hallatszott. — A nádvágó isten döglessze meg! Elmerülök!... Segít­ség! ... Segítség! Lassan a hang felé indul­tam. Ügy ötven méter után el­értem a rianás szélét. Félmé­teres híg víz volt. — Segítség! — hallatszott újra. A rianás mentén tapogatóz­tam. Egyszer csak egy fejet láttam magam előtt a jégben. Gyufát gyújtottam. Péntek ka­paszkodott a rianás szélén. A kezéből folyt a vér. Rimánkod- va a szemembe nézett és nyö- szörgött. Az első gondolatom az volt, hogy belerúgok. Nem tettem meg. Lehajoltam hozzá, éreztem a leheletét az arco­mon. S amikor a, kezemet nyújtottam, valami furcsa, el­mosódott röhögés hallatszott. Hirtelen hátranéztem, de csak sötétség tornyosodott mögöt­tem és némaság. »Halluciná- lok« — gondoltam, és vissza­fordultam a rianáshoz. De ekkor újra hallatszott a röhögés. Belőlem bukkant fel. Görcsösen és rekedten bukdá­csolt az agyamban. Péntek ne­vetése volt. Szinte láttam, hogy előmászik a nádból, és megszólal. Hirtelen minden sé­relmem belém nyilallott. Az arcomat eltorzította a düh Kegyetlen vigyörral a rianás­hoz hajoltam. — Na! Halászgatunk!? Ha­lászgatunk?! péntek dermedten hallga­A tott. — Felelj, te disznó! Mert be­lerúglak! — ordítottam. Péntek is kiabálni kezdett: — Segítség!... Segítség!... — Segítség??! Hát te segí tettél rajtam, mocsok pat kány!? Amikor fuldokol tan víz alá nyomtál egészen. Ne sze, itt a segítség — üvöltőt tem, és teljes erőből belerúg tam a fejébe. A korcsolyár furcsán roszogott, aztán elei tem. Csend lett. Nagy ólmo ereszkedtek a vállamra. Szürk tompaság hullt a jégre, és b« lém szivárgott. A félelem áll: tott talpra. Gyorsan lemosta: a korcsolyámat, átugrottam rianáson, és rohantam a pai felé. A nád szélénél egy kuc: más emberbe ütköztem. Elkai ta a karomat, és az arcom! nézett. Péntek cimborája vol — Maga kiabált? — kérde: te. — Én! — mondtam dühöse: aztán kitéptem magamat, i elrohantam. 1VI ásnap este bekopogol J-TX hozzám a kucsmás en bér. A havat leverte a esi; májáról, és az asztalomhoz ül — Délelőtt kifogták Péntí hulláját, egészen keményre f< gyott — mondta, és lasst tömni kezdte a pipáját. Rámeredtem, és leültem v< le szembe a másik székre. ' Ö meg folytatta: — Azt mondják, maga ó‘ ember. Ahogy látom, még eg< szén fiatal. Szóval, ha akt megegyezhetünk. — Lehajo egy hálót dobott az asztal Később meggyújtotta a pi) ját, lassan elszotyogtatta és • zament. Fttől kezdve hajnaltól k ső estig kellett halé nőm. Veszélyes vizeken js tam. Sokat éheztem. Többsí kerültem törvény elé ... Az ső télen elfagyott a kezem, 1 sőbb a lábam is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents