Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-01 / 256. szám

Séta a pénz körül Öten vagyunk együtt a föld­vári tanácson. Két helybeli: Kovács József né, a vb-titkár és Babina Ferenc postahiva- talvezetö. A másik kettő pénz­ügyi szakember: a megyei és a járási ÖTP-vezető. Azért jöttünk, hogy választ keres­sünk néhány kérdésre. Első­sorban azért, hogyan lett Ba- latonföldvár a megye egyik legtakarékosabb községe? A statisztikai kimutatásból ugyanis kiderül: Balatonföld- váron 288 család él, és 515 betétkönyv-tulajdonos vám. A falu betétállománya 1 813 000 forint. Az egy betétkönyvre eső átlag 3520 forint. Az első kérdést követi a többi. Nehezen indul a beszél­getés. Babina precíz, Kovács- né csupa derű. Egy időben ke­rültek ide, tíz esztendeje dol­goznak a beosztásukban. A postás is, meg a tanácstitkár is személyesen ismer minden embert. Most mégis hivatalos jelentésbe kívánkozó, első hallásra sablonnak tetsző vá­laszokat adnák: ■-— Ma más az élet. .. — Mindent megtettünk azért, hogy taakrékosságra ne­veljük az embereket... A megyei igazgató segít. Egy néhány éve történt esetet mesél el Idős anyóka kopog­tatott a pénzintézetnél. Bebo­csátást kért az igazgatóhoz. Gondosan betette maga után az ajtót, és suttogva elrebegte bánatát. Férjével együtt szor­galmasan gyűjtötték a pénzü­ket. De nagyon féltek, hogy egy rabló rájuk tör, ezért ki­találták a Megjobb« megol­dást. Papírba csomagolták a százas kötegeket, és a férj ka­tonaládájába tették. A ládát pedig alkonyat után elásták a pajtába. S ha a rablók nem is, de a patkányok rátaláltak a ládára, a benne levő pénzre. Mire a dolgot fölfedezték, majd minden köteget félig megrágtak. Az any álca bizonyításképp elővett egy újságpapír csoma­got. A csomagból kirakta az asztalra a feles kötegeket... Jót derültünk a történeten. A tanácstitkár megjegyzi: — Nálunk azért sohasem fordult elő ilyen eset. Nem. Ez való. Földvárt tigyanis tájékozott, az életet többé-kevésbé jól ismerő em­berek lakták mindig. De né­hány kivételtől eltekintve azért sem történhetett meg, mert itt nem volt mindenki­nek pénze. Ma a kimutatás szerint mindenkinek van. Az üdülőellátásban dolgozóknak éppúgy, mint az ipari és A beteg közreműködése rendkívül lényeges Rómában a XXVII nemzetközi tbc-kongresszuson a szakértők egybehangzóéin úgy nyilatkoztak, hogy a tuber­kulózis leküzdhető, ha a beteg naponta rendszeresen leg­alább egy évig szedi az előírt gyógyszereket. Nem győzik hangsúlyozni, mennyire elengedhetetlen a tbc-s páciens ak­tív közreműködése a gyógyulás érdekében. A konferencia részvevői egyben hangsúlyozták, hogy teljesen hamis az a széles körben elterjedt felfogás, hogy a tbc már leküzdött betegség, és világszerte eltűnőben van. Éppen ellenkezőleg, az iparosodó országok^ nagyvárosaiban, ahol egyre növekszik a népsűrűség, a fertőzés veszélye ma nagyobb, mint valaha. Ázsiában, Afrikában és Latin-Ame- rikában a tbc elleni küzdelem még kezdetleges állapotban egyéb munkakörben dolgozók­nak. Miért? Hogyan? A postás az ujjún számolja az éveket: — Hát először: az új élet. Másodszor: a bizalom az új élet iránt... A titkárasszony kiegészíti. Harmadiknak kiszámolja: — És az igényesség az új élettel szemben... Egymás szavába vágva bizo­nyítják a mondottakat, A kép tiszta és világos. Az üdülő- jelleg, a környezet megváltoz­tatta az emberek gondolkodás- módját. A kívülálló azt hi­szi, hogy a csillagfényes nyári estéken az itteni emberek is a vigadók körül élik világu­kat. Nem! Igaz, hogy a föld­váriak éppúgy kiveszik részü­ket a szórakozásból, mint bár­ki más, de nem költekeznek feleslegesen. Mert — ezt már a postás mondja: — Céljaik vannak. Terveik. Mindig jobban akarnak élni— Hogy mik ezek a célok? Tíz éve még a rádió volt. Ma? Majd minden házban van víz­vezeték. Néhány kivétellel minden lakás fürdőszobás, ötven tv-antennát számolhat meg a kíváncsi ember. És ha végigjárja a közkedvelt üdü­lőhelyet, megtudja, hogy ki­vétel nélkül minden ház új köntösben dísze az utcának. A lakásokban modem búto­rok vonnák. Az udvarokon és mindenütt tisztaság. És még egy: — Nálunk fővárosi színvo­nalon öltöznek az emberek... Ez sem kis dolog. És az sem, ahogy a takarékosságot napirenden tartják. A veze­tők és a tanácstagság példa- mutatsáa (minden tanácstag­nak van betétkönyve) sokat jelentett. Igazolt hát a me­gyei igazgató megállapítása: »A takarékosságról nem lehet eleget beszélni-«. Németh Sándor Október 19-én a lengyel—szovjet határon összeillesztették a »Barátság« kőolajvezeték lengyel és szovjet szakaszát. A képen: Lengyel és szovjet hegesztő a csővezetékek összeforrasztását végzi. (MTI Külföldi Képszolgálat) Magyarországról származik a grúz abe G. Sz. Csitaja, tbiliszi egyetemi tanár, aki részt vett a napokban lezajlott néprajzi kongresszuson, elmondotta munkatársunknak, hogy nemcsak ez a jelentős tudomá­nyos összejövetel hozta Magyarországra. — Nagy öröm volt számomra — mondotta —, hogy megismerkedhettem a népi demokratikus országok közt vezető szerepet játszó magyar néprajztudomány művelői­vel. De ezt a jó alkalmat arra is fel szeretném használni, hogy hazám művelődéstörténetének nyomait kövessem eb­ben a távoli országban. A magyar és grúz művelődéstör­ténet az elmúlt századokban számos ponton találkozott. A magyar kultúra történetében is nevezetes szerepet ját­szó Misztótfalusi Kis Miklós állította össze a grúz ábc-t, és ugyancsak, magyar, egy Istvánovics nevű fametszö. (xil- lográfus) állította fel 1710-ben az első grúz nyomdát Tbi­lisziben — Magyarországon talán kevéssé ismertek Zichy Mi­hály kapcsolatai Grúziával. Pedig ez a nagy festő a cá­ri udvarban eltöltött ideje alatt igen sokat tett Grúziá­ért. örülök, hogy felkereshettem a kastélyt, amelyben szü­letett, és ahol kéziratait, vázlatait őrzik. Remélem, hogy értékes, eredeti grúz kéziratok fotókópiáit vihetem majd magammal, hiszen Zichy Mihány sokáig élt a Kaukázus­ban, vázlatokat készített készülő műveihez, és gyűjtötte a grúz művelődéstörténet emlékeit. OOOOCOCXXXXXXXXXXXXXXX>DCOOCXXXXX>OOOOOOOOC<XXXXXXXXXX)30C<XXXX3C<XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX:OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC SENZI YAMAGUTI: A VÉGZETES NAP ® Már másnap folytatódott a kálváriáim. És naponta erősbö- dő szorongással a szívemben, lassan már ki se mertem men­ni lakásunkból. Esténként a tükörbe nézegetve orcámat, ilyeneket gondoltam: — Bizony, jobb lett volna a kórházban maradnom mámdha- lálig! Látod, hogy sírva mene­kül előled a riadt kisgyerek, ha meglát. A felnőttek is úgy néznek rád, mint valami so­sem látott szörnyetegre, sajná­latra méltó, értéktelen roncsra. Mit akarsz az emberek között így? Vörös bőrű rém vagyok? Ezek a rút sebhelyek úgy csú­fítják el fiatal arcomat, hogy csak rossz érzéssel nézhet rám vagy elfordul tőlem, akinek ízlése van. Én vagyok a ször­nyeteg? Én? Tehetek én róla, hogy...? Tehetek én róla? ... Emberek! Ki tehet róla? Én nem bántottam senkit. Nem akartam soha senkinek rosz- szat!. .i Három hónapot töltöttem otthon igen rossz érzésekkel tele, és — bár közérzetem semmiképpen sem volt .még csak közepesnek sem mondha­tó —, könyörögtem -szüleimn ek, hogy engedjenek vissza en­gem az iskolába, tanulni1 Május 30-án azt mondta atyám: — Menj csak, Senzi! Tanulj tovább, fiam. És tanulj jobban, mint diáktársaid, mi majd még szorgalmasai >ban dolgozunk, hogy kuldhessünk neked tandíjra, ellátásra valót. Crvltem ennek nagyon. Iskolánk, mely a nagasaki üonogaoka dombon áttett, ál­dozata lett egészen az atom­bombának. Háromszáznyolc- vanhét diáktársam és hatvan­négy tanárunk veszítette ott életét. Az új iskolát Gomura város egyik szögletébe, egy gyönyörű szép, tágas .{értben lévő volt penzió épületében helyezték el. Zsákkal a válla­mon ballagtam a hatalmas épület remek folyosóján. Fi­gyeltem az arcokat. Láttam sok diákot, de egynek sem volt oly elcsúfított arca, mint nekem. Kezdett lesújtani ez a magányérziet, hiszen szüleim­től is azzal búcsúztam el, hogy jobb lesz itt, ment biztosain sok diákkal fogok találkozni, akik­nek ilyen, vagy még rútabb lett az arca! — Nini! Te vagy az Yama- guti?!! — kiáltott rám várat­lanul valaki. — Ah! Uram! Én vagyok! — lihegtem riadtan. Fokozódó örömmel ismertem meg Ito urat, volt iskolánk tanárgond­nokát. Kikérdezett meleg ér­deklődéssel, hogyan menekül­tem meg, és mikor hagytam el a kórházat; elmondta, hogy őt hivatalos távoliét© mentette meg, de családja sajnos elpusz­tult; majd gratulált felépülé­semhez, és örömmel vitt a ta­nári szobába. A tág teremben csupa isme­retlen arcú tanár volt. Haj­longva léptem be, és nagyon megijedtem, ahogyan egyszer­re valamennyien azon mód rámszegezték tekintetüket, majd valami fura árnnyal ar­cukon szinte pillanatok alatt félrefordultak. Némelyik fél- szemmel még vissza-visszapil- legott rám. Ito úr részletesen elmondta kollégáinak, mint szenvedtem végig az atombombázás rém­ségeit. és hogy mikor jöttem ki a kórházból... Erre egyen­ként ismét rámméztek, most már különös érdeklődéssel és valami melegség is sugárzott tekintetükből... Úgy döntöt­tek, hogy újból elölről kell kzdenem a félbemaradt első évet... Ito úr elvezetett szál­lásomra. A 3-as számú szobában kap­tam helyet. Éppen beléptem, ledobva hátamról a zsákomat, amikor valaki ismét nevemen szólított: — Senzi!... Ma ér­keztél? — kérdezte. Megfor­dultam. Sikayama volt a szü­lőfalumból. — Igen! Ma érkeztem! — mondtam örömmel, ö két osz­tállyal feljebb járt nálam, megkérdezte melyik szobában jelölték ki a helyemet. Mikor megtudta, hogy ugyanabban, amelyikben ő is van, a lakó­társak felé fordult és fölényes hangon mondta: — Ö az én fa­lumból való, földim! Elvárom, hogy úgy viselkedj etek vele szemben! — Jólesett a pártfo­gása, neki, a szoba legmaga­sabb osztályú diákjának tekin­télye volt a többiek előtt. Álmatlanul vergődtem ágya­mon, pedig ugyancsak kényel­mes volt az. Vajon hogyan fo­gadnak ismeretlen osztálytár­saim reggel? Ez nyugtalaní­tott. Megjelentek előttem az otthoni epizódok, amikor a kisgyermekek sírva futottak be előlem az utcáról, az asszo­nyok összecsapták a tenyerü­ket, és jajistenemkedtek... De még itt, azok a tanárok is leg­először ... Ha Ito el nem mondja nekik, bizonyára azt hitték volna, hogy bélpoklos, vagy valami más, vérba jos va­gyok! Merő víz lett reggelre a párnám és lepedőm. Az esti tanfolyam csak dél­után három órakor kezdődött, így mi esti tanfolvamosok vál­lalhattunk pénzkereső munkát délelőttre, vagy a tanulóasztal mellett maradhattunk. Én ez utóbbit választottam szüleim jóvoltából. Már abba is kezd­tem belenyugodni, hogv nem fogok egyetlen volt osztálytár­sammal sem találkozni. Boldog volthm, hogy mégis találtam hét-nyolc volt osztálytársat ré­gi iskolámból. Nagy együttér­zést mutattak, és elmondották, hogy távol voltak iskolánktól és a várostól, azért maradtak életben ... Közben ők felsőbb osztályosok lettek, mert nem kerültek kórházba, mint én A tanítás elkezdődött. — Senzi Yamaguti! — szólított a tanár. — Igenis, uram! — mondtam szolgálatkészen és felálltam. Minden diáktársam ugyanúgy, szinte egyszerre ar­comra nézett, mint a tanárok odafent, mikor Ito bemutatott... Harsányan, pontosan válaszol­tam minden kérdésre. Abból kérdezett, amit már tanultam annakidején. — Igen jól van! — mondta és leültetett. A fiúk szemlátomást közelhozóbban néztek rám. Csak egy hétig éreztem szorongást eltorzult orcám miatt, utána kezdtem összepajfáskodni, sőt vígkedé- lyűvé válni új osztálytársaim között Egyik napon az állampolgári ismeretek tanára hetyke köny- nyelműséggel így szólított: — No! Maga Atombomba! Jöjjön ki! • Sajnos az egész osztály har­sogó nevetésben tört ki, én pe­dig öklömet összeszorítottam, dühösen végignéztem a tanár urat szótlanul otthagytam az óráját A tanítás végén rohan­tam a szállásunkra, ágyra dob­tam magamat és sírva fakad­tam, hangosan kiáltozva: — Érmek ki az oka ? ... És va­gyok az oka?... Én vagyok az oka?... Ettől kezdve utáltam ezt a 'au órát de mellőztem a tornát is, mert a kötelező fehér ine- Ken nagvon de n as von kirí­vóan éktelenkedett sebtorzítot- t* vörös arcom! j.. No de mégiscsak elvégeztem eminensül, úgy ezt az évet, mint a következőt is, amikor létesült egy felsőbb technikum, mélybe a mi iskolánkból mind­össze öt, kitűnő rendű tanulót vettek át. Így kerültem én is az öt közé a felsőfokú techni­kumba! ... 1951 márciusára ezt is kitün­tetéssel végeztem el, és elin­dultam kiváló okmányaimmal állásszerző körútra. Bizonyít­ványaimra mindenki esett in tett és megelégedéssel mondta: Ez aztán igen! Remek! — Ott­fogta, majd felszólított, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg személyesen bemutatkozásra az üzemben ... Meg is jelen­tem ... legalább hat-hét üzem­ben! Mindenütt úgy zajlott le ez a bemutatkozás, hogy amikor rámpillantott az a nagyhalai mú »állásbatevő«, arca elbo­rult, kicsit krákogott, megsi- mogatta saját — egészséges — orcáját, és vagy ezt mondta, hogy: — Majd az eredményről írásban értesítjük! — okmá­nyaimat pedig kezembe nyom­ta. Vagy egyszerűen így szó­lott: — Sajnos időközben be­töltöttük azt a helyet! Ha lesz valami, majd értesítjük! — és a címemet fel akarta Íratni. Én azonban majdnem futva hagy­tam ott ama nagyhatalmú úr magas személyét... Ügy dön­töttem, hogy mégiscsak haza­megyek, megpróbálok szüleim­nek segíteni a munkában. Közben Nagasaki újjáépíté­se megindult és családom oko­sabbnak találta, ha kistestvé­reim miatt is, odaköltözködik az elkülönült kis szigetecské­ről. Nagasakiban süteményké- szítést kezdtünk, amiben én szorgalmasan segítettem. (Folytatjuk.) SOR.OK Ez is rekord Egyedülálló rekordot állí­tott fel Benjamin Simmons londoni magánzó. A buzgó Simmons életében nem ke­vesebb, mint 23 000 levelet intézett az Egyesült Király­ság újságjainak szerkesztő­ségeihez, és e levelek közül 4500-at le is közöltek. Az angol lapok szerkesz­tőségei elismerő nekrológok­ban emlékeztek meg Mr. Simmonsról, aki a napokban hunyt el. • • • Mi a legfontosabb? A Német Szövetségi Köz­társaságban körkérdést in­téztek fiatal házasokhoz, hogy milyen beszerzéseket tekintenek elengedhetetlen­nek új háztartásuk számára. A fiatalok válaszaiból ki­derült, hogy első helyen all a televízió, másodikon a hű­tőszekrény. Csak ezután kö­vetkezik a mosógép, a fek­vőhely, a konyha- és a szo­babútor. Tizenkétmillió szellemileg elmaradott... Hollandiában világstatisz­tikát készítettek, amelyből kitűnik, hogy földünk mint­egy 3 milliárd lakója közül 12 millió a szellemileg el­maradottak és mentális ke­zelésire szorulóik száma. Ez nagyjából annyi, mint egy Hollandia méretű ország la­kossága. • • • De Gaulle „trónszékes“ autója De Gaulle elnöknek ter­mészetesen több autója is van, most azonban különle­gesen berendezett gépkocsit terveznek a részére. Az új autó, Citroen vagy Renault gyártmány, speciális karosz- szériávál lesz ellátva. Hatal­mas méretekkel, bevonható hágcsóval, automatikus aj­tózárakkal és olyan különle­ges üléssel szerelik föl, mely gombnyomásra a magasba emelkedik, úgy hogy De Gaulle-nak »az ujjongó tö­meg közepette« nem kell fel­állnia, így is kimagaslik majd, és kegyesen köszönti »alattvalóit« • • • Egy amerikai állattenyész­tőnek olyan juhászkutyája van, amely nem ugat, ha­nem bőg, mint a gondjaira bízott szarvasmarhák. Emberek is vannak, akik­nek az utóbbi években meg­változott a hangjuk. Féltonnás viza Az abháziai halászok (Ab- hazia Grúziához tartozó au­tonóm köztársaság) a Feke­te-tengerben, a partok kö­zelében gigantikus vizát fog­tak. Az óriáshal több mint 4 méter hosszú volt, súlya csaknem elérte a fél ton­nát Somogyi Néplap Az MSZMP Somogy megyei , Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Főszerkesztő: WIRTH LAJOS. Szerkesztőség: Kanosvár, Latinka Sándor u. 2. Telefon 15-10, 15-11. Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat. Kaposvár, Latinka S. u. 2. Telefon 15-16. Felelős kiadó: Szabó Gábor. Beküldött kéziratot nem örzünk meg, és nem adunk vissza. Terjeszti: a Magyar Posta. Elő­fizethető a helvi postahivataloknál és postáskézbesftőknél. Előfizetési dij egy hónapra lg Ft. Index: 25067 Készölt a Somogy megyei Nyomda­ipari vállalat kaposvári- üzemében Kaposvár, Latinka Sándor utca 6.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents