Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-07 / 261. szám

' SOMOGYI NÉPLAP 8 CefltOrtök, 1963. november T. FEKETE GYULA: \ CSvt,afcori L1 gy asszony mesélte, ilyes- ^ formán: Pontosan emlékeszem arra a napra. Gézát nemrég ismertem, csak futólag találkoztunk az ) unoikabátyám révén; évfolyam­társak voltunk az egyetemen. Előző nap tudtam meg, hogy ! együtt utazunk Keszthelyre, az unokabátyám esküvőjére; sej- 1 tettem már akkor, hogy nem egészen véletlenül utazunk !! együtt. ' De mondom, én sejtettem már. Nem tagadom, izgatott a do­log. Kész jogászdoktor volt Gé­za, és nem lehetett sok hátra a katonaidejéből sem; karpa- szományos őrmesteri egyenru­hában láttam, legutóbb. Amel­lett, elég csinos, művelt fiú, és a művészetekhez is van érzéke, állítólag remekül zongorázik. Nagyon téved, aki úgy kép­zeli el azokat az időket, hogy akkor mindenki — és főleg minden középosztálybeli — a rang és a pénz után szaladt. A mi családunk értékrendjében a műveltség előbbvaló volt, mint a rang és a vagyon. De visszatérve Gézára: sem­milyen érzelmi kapocs nem fű- ; zott még' hozzá. El is tűnődtem ezen akkor. Végtére is épp az a jó — gondoltam —, hogy nincs j. közünk egymáshoz. Szereiem- ‘ ről, ábrándozásról szó sincs, vagyis: tiszta fejjel ítélhet az ember. A legtöbb rosszul sike­rült házasságnak az a baja, hogy csak azért jöhetett létre, mert már az egyik fél sem volt beszámítható állapotban. E1 A kanizsai gyorssal utaz- tunk, arra is emlék­szem: péntek délután. Decemberben korán sötéte­dik, amellett az eső Is szemer­kélt: a gyatra villanyfénynél elkerültük egymást Gézával. Mint később kiderült foglalt nekünk helyet, de mi Is talál­tunk még üres fülkét a másod- osztályon. Átköltözött hozzánk, és leszállt apuval cigarettát venni. — Csinos fiú — mondta anyu, amikor kettesben marad­tunk. Egy férfi bámészkodott a fo­lyosóról, áhitatos és olyan bor- : júszemekkel, ahogyan csak a mulya férfiak tudnak. Azt hi­hette, csak anyuval utazom, mert ránk nyitott később. Nem mondhattuk, hogy nincs szabad hely, nagyon kellemetlen volt. Apu különben nem zavartat­ta magát az ötödik kerék miatt. Valamilyen parlamenti herce­hurca tört ki a. kultuszminisz­ter személye körül, ez volt a téma amikor visszajöttek, öt perc múlva pedig — anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna — elkezdte a férj jelölt vizsgáztatását. Lapozgatta az Üj Idők leg­frissebb számát, egy cikknél megállapodott, s elhúzódott tőlünk, ne lássunk bele a lap­ba. — No, anyu, ezt egy magyar- történelem szakos tanárnak tudnia kell... Országos hírű leánygimná­ziumban tanított anyu, törté­nelmet és magyar irodalmat, lég gyakran játszottunk mi ilyen »-Ki mit tud«-ot családi hármasban is. Félelmes memóriája volt apunak, jobb szerettük, ha ő csak kérdez. — Tehát figyelem — kezdte apu. — Címe: ... mekkora mű­vészt veszít bennem a világ... Géza velem szemben ült az ablaknál. Felkapta a fejét: — Szabad a gazda? — Nem, nem, most a ma­gyar-történelem tanár felel — mondta apu. — Betársulhat különben, írja föl egy cetlire. Géza névjegyet vett elő a zubbonya zsebéből, arra fir- kantotta föl. — Utolsó szavak — folytatta apu. — Egy fiatalembernek voltak ezek az utolsó szavai ... Törtem a fejem, nem jutott semmi eszembe. — ... Jól tudta, hogy halha­tatlan marad... hogy nevét évezredek múlva sem felejtik el... Anyu bosszankodott. — Pe­dig ezt olvastam. Feltétlenül. Mondd az eredeti nyelven az idézetet, biztos eszembe jut. — Majd a végén esetleg. Mentő kérdésnek. — Apu ke­gyetlenül folytatta a leckét: — .. í . Az öngyilkos életkora: harminckét év. — Megvan, így már könnyű, ha tudom, hogy öngyilkos: — Anyunak a kezében volt már a papír-ceruza, mintha csak otthon játszottunk volna. Egye­dül maradtam a játékban. Apu tovább olvasott: — ... Foglalkozása: költő... színész, énekes és versenykocsis..: Szűk családi körben már fel­tétlenül kapcsolok erre a kér­désre. De itt borzalmas zavar­ban voltam, égett az arcom. En­gem nézett mindenki, az ajtó mellől az idegen is. — Mellékfoglalkozás... — hosszú szünetet tartott apu — ;;. római császár. Per­Megkönnyebbültem: sze, hogy Néró. Apu is szemlátomást meg­könnyebbült. — Qualis artifex pereo — idézte a latin eredetit Géza, és hozzátette: — Csakugyan nem a legjobb fordítás. A pu már tüzet fogott ak- kor, tetszett neki a fiú. Én nehezteltem rá egy kicsit, nem tudom miért. Szótlanul hallgattam a Néró ki­értékelése körül kiala­kult vitát: az idegen férfi valami ócska könyvet olvasott. Láttam a címlapot, de nem is­mertem a könyvet: én a házi könyvtárunkból éltem, mióta megtanultam olvasni. Több, mint háromezer kötetünk volt. Apu válogatta; néhány tucat magyar klasszikus és történel­mi összefoglaló munka kivéte­lével csupa eredeti német, an­gol, francia. Kellemes arca volt az idegen férfinak. Viseltes ruhájáról rögtön gondoltam, hogy nem a saját pénzéből utazik gyors másodi­kon. Lestem a jegyét, amikor jött a kalauz; vonalbérlete volt. Mire megint odafigyeltem, eljutottak Nérótól Ortegáig. — Nézzük a történelmet, mindig a nagy egyéniségek lök­ték előre a világot — mondta Géza. — Még ha a világnak olykor nehezére esett is. Apu eltűnődve helyeselt. — Nagyjából igaz. Törvényszerű, hogy a legnagyobb szellemi ér­tékek is mindig a kevesektől indulnak ki, és a kevesekig jut­nak él. Semmit sem változtat ezen, hogy nő a színvonal, a tömegé, az átlagé. Az átlagnak épp az az értelme, hogy mindig voltak és lesznek fölötte is. Tulajdonképp két malomban őröltek. Géza a politikai dik­tatúrára gondolta, apu a szel­lem arisztokratizmusára, de elég elvontan fogalmaztak ah­hoz, hogy egyetértsenek. Közeledtünk Fehérvárhoz. Apu franciául tett valami­lyen kényesebb politikus meg­jegyzést, mire Géza is franciául válaszolt, s a társalgás így folyt tovább. »C’est la huitieme mer- vedlle du monde« — jegyezte meg valamire Géza, s megkér­dezte nincs-e melegem, önkén­telenül franciául válaszoltam; az idegen fölállt az ajtónál, fogta táskáját, s anélkül, hogy ránk né­zett volna, kiment.' 1LT egakadt a társalgás egy pillanatra. Az ablak üvegét befüggö- nyözték a lefutó esőcseppek. — H pleut des hallebardes — mondta a szaporázó esőre anyu, és megkérdezte Gézától — ugyancsak franciául, hogyan telik az idő a katonaságnál. Vonzása van az idegen nyelv­nek — különösen a franciának —, szinte kóstolgatja az ember a régi nem használt szavak jó ízeit. Én úgy nőttem föl, hogy hétfői napokon csak németül, szerdán franciául, pénteken pe­dig csak angolul beszélt min­denki a családban, de ez ké­sőbb, a gimnáziumi években abbamaradt. A tisztikarról az értelmiség­re terelődött a szó: reményte­lenül elmaradt a magyar értel­miség a huszadik század szín­vonalától. Géza szerint nem töltheti be vezető funkcióját; apu szerint: emberi funkcióját nem tölti be — itt is más-más szempontból ítéltek, s ugyan­arra az eredményre jutottak. Apu nem szerette a kultúrában a célszerűséget, az ember nem ilyen vagy olyan céllal műve­lődik, hanem egyszerűen azért, mert csak így válhat teljes em­berré; a ma Robinsonja, ha rádióhoz jutna a lakatlan szi­geten, nyilván nemcsak a lá­matenyésztésről szóló szakelő­adásokat hallgatná végig, ha­nem egyebeket is, és az egye­beket sem azért, hogy megoszt­hassa majd az osztrigákkal és a papagályakkal. — Bugac — mondta összege­ző hangsúllyal; mióta emlék­szem, kedvenc szavajárása volt ez. (Még a huszas évek elejé­ről ragadt meg bennem egy ki­fejezése: «-Bugaci macskazene«. Később egy londoni hangver­senyen hallotta a II. vonósné­gyest, és megbékélt Bartókkal.) Anyu már az előbb elhúzó­dott tőlünk, és fejét a télika­bátba temetve bóbiskolt. Apu is észrevette magát, hogy túl sokat szerepel, s az Új Időkbe bújt. Ha jól emlékszem Dubaiméi­ről, Georg Tnaklról beszélget­tünk, aztán minden egyébről. Járok-e műjégre, nehéz-e az egyetem, kik a professzoraim. Nem is a téma volt fontos. A könnyed csevegés, hogy kikére-' kednek, csattannak, tovább- tovább gyűrűznek a dallamos francia mondatok — volt eb­ben valami nagyon jóleső. Mintha tizenkilenc év óta erre a beszélgetésre készültem vol­na; valamiféle vizsgára, ame­lyen egyenrangúnak kell len­nem a tanárral. Itt van a pilla­nat. és minden sikerül. TV-JEGYZETEK Tizenöt év — négyezer előadás — hárommillió néző A közelmúltban ünnepelte megalakulásának 15. évfor­dulóját a Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrend­del kitünteti művészegyüttese. Másfél évtizede alig nyolcvan tagú együttes jó hangú, jól táncoló katonákból és főiskolát végzett fiatal művészekből kétszázötven fő­nyire növekedett. Eddigi több mint négyezer előadásukban hárommillió néző gyönyörködött, s a kül- és belföldi ven­dégszereplések nyomán mintegy kétszázezer kilométeres utat, sikerekben, elismerések en gazdag tizenöt évet hagy­tak maguk mögött. A művészegyüttes jubileuma alkalmából megtartott díszelőadás második részét a televízió is közvetítette. Mű­soruk minden egyes száma az alkalomhoz méltó, ünnepi volt. Örömmel láttuk és hallottuk a képernyőn az együt­tes kórusát, az ország egyik legjobb férfikarát. Érces zen­gésű orgánum, tökéletesen hangzás jellemezte a Háry- toborzó és a Faust Katonakórusának előadását, s emléke­zetes, szép perceket okoztak Horváth Jenő Drága szép Budapest című kórusának és Juhász—Kövesdi Mikor a század című menetdalának tolmácsolásával is. Különösen nagy sikert aratott a Magyar Néphadsereg Központi Klub­jában — s bizonyára a tv milliós nézőtábora előtt is — a Kovács Árpád vezette népi zenekar. A szépen harmonizált Verbunk és csárdás előadásakor a legmagasabbrendű népi zenekari kultúrát nyújtotta az együttes. Ugyanezt éreztük Dinicu Pacsirtájánál és a Kárpáti Ernő friss, természetes előadásában hallott népdalok kíséretében is. A műsor fénypontja a könnyed hangvételű, derűs, üde falusi kép, Vadasi—Behár Bevonulás című kompozíciója volt. A tánc­kar ötletes, szellemes produkciója nyomán elevenedett meg ez a kitűnően összeállított ízzig-vérig mai történet. Szmimov humorban bővelkedő Sporttánca tett pontot a közvetítés végére, s az alig egyórás műsor után úgy érez­tük, hogy a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese magas­rendű művészi élménnyel gazdagította hallgatóit, nézőit, és bátran állíthatjuk: sok barátot szerzett ezen az estén. W. E. D itka értelmes fiú volt Géza. Azt hiszem, mindketten hamar felfedeztük a másikban a partnert — és a magam részéről nem is a férfit, legalábbis ekkor még nem a férfit. Mintha a házassághoz BERTHA BULCSU: JUa^aku efjij púi t/a izéién Emlékezetemben most össze­csúsztak az összes futópályák, melyeken valamikor szöges­cipőben nyargaltam, össze­csúsztak az összes edzőtáborok, futballpályák, és mindenféle pályák, melyeken megfordul­tam, s ezen o pályán most százával vágtáznak a futók, futballisták, az atléták néha kiemelkednek közülük, és fe­héren villának a fejek és a képzeletbeli magasugró lécek fölött, aztán visszaesnek és el­tűnnek nyomtalanul. Ettől a zuhanástól félünk mi vala­mennyien, azok is, akik már régen otthagyták a vörös sala­kot, vagy a zöld gyepet, s egy másfajta salakon és másfajta gyepen feszülünk bele az öl­döklő finisbe. A győzelmekhez, legyőzőite­ken át vezet az út. S aki a hajrában nyargal, nincs ideje visszanézni, nincs ideje meg­állni, nincs ideje, hogy a mel­lette nyargaló arcára nézzen és felmérje mások erőfeszíté­sét. Ha valaki összeesik mel­lette, a tudata mélyén valami egészen rejtett kis zúgban tu­domásul veszi a zuhanást, és előreszegett fejjel nyargal to­vább, míg egyszer a saját iz­maiban is megérzi a fáradt­ság savós szorítását, s akkor megtorpan, mert fél a zuha­nástól, vagy továbbszalad és fotoriporter megöregedhet... összeeseik... S azt végképp nem tudtam el­Minden erőmmel igyekszem képzelni, hogy milyen lehet erre a különös, képzeletbeli egy öreg fotoriporter. Hát futópályára gondolni, de a va- ilyen... A nyakában egy vé- lóság néha kizökkent, mert kony zsinóron két gép lafog, ezen zöldebb a gyep, s egy-egy egyik kezében egy összecsuk- pillanatra azt az illúziót kelti ható tábori szék, a másikban játékosokban és nézőkben, egy papírvékony aktatáska, hogy ez egy másfajta pálya, Laftat a pálya szélén, és a fia­hasonlítani sem lehet a koráb- tol kolléga mindené ellődöz biakhoz, melyek mint a kísér- előle. Most egy-két pillanatig tetek visszajárnak a sörpspo- egymás mellett mennek. Va­karunk mellé, és emlékeink lamiben azért hasonlítanak. A élén lobognak hívatlanul, fiatal kollégénak is tábori szék Húszezren meredünk a pályá- lafog a kezében, csak a papír­ra, s a pályán huszonkét játé- vékonyságú aktatáska hiány­kos nyargal a biztos cél felé, zik még, s talán harminc év... s mi valamennyien biztosak Borzalmas hangzavar van vagyunk abban, hogy ez egy egy ilyen futballpályán, és egy egészen másfajta pálya, mint kicsit minden kaotikus. Egy az eddigiek. Pedig döbbeneté- fiatalember üvölt a fülembe, sen azonos. hogy ő is Hercegszántón szü­A hátvéd mellett háromszor letett, akár a Flóri, mi több, szaladt el a fiatal csatár, s a együtt kezdték, csak hát... hangzavar mélyén feltámadt Valaki végre leinti: bennünk egy kis részvét, Részvét? Nem tudom... Lehet, hogy csak bizonytalanság... A pálya szélén egy öreg, figyelni. Az emberek hajlotthátú ember ballag vé- többségét a pillanatnyi — Ki a fene az a Flóri? Szóljon, ha a labdába rúg! Ilyen lényegtelen dolgok miatt sokszor nehéz a lényeget nagy ered­gig. öreg fotoriporter. Légin- mény is megzavarta, így alig kább a marabura hasonlít, de vették észre, hogy egy fiatal a mozdulataiban megőrzött játékos, negyedszer is elsza- egy keveset a kanalas gém tu- ladt egy öreg játékos mellett, lajdonságaiból is. Soha nem s az öreg játékos arca megvál- tudtam elképzelni, hogy egy fosott, Görcsös erőfeszítés vo­naglik a homlokán, és leka­nyarodik a szája mellé is. Nem bírja a tempót, kilép a szabá­lyokból, felvágja a fiatal já­tékost. .. A fiatal arcán fö­lény, tudja, hogy győzött, a részeredmények még nem iz­gatják. . i Tragikus pillanat. A húsz­ezer emberből hétezren észre­vették a lényeget. Elkesered­tek. Egy kedves Jókai fejű öregember, aki az első félidő­ben elémtolakodott, most ösz- szeesett. Szépen, a szabályok­nak megfelelően félreleffent a feje. hecsúszni nem tud, mert a tömeg tartja. Az orvos és a segédei nagy üggyel-bajjal kihalásszák. Minden pillanatban, min­den mérkőzésen végetér vala­mi. Jól látom, amikor a mara­bu forma fotoriporter szétnyitja a tábori szé­két és letelepedik a kapu mögé. Maga elé mered, lógatja a fényképezőgépeit, lógatja a kezét, a fejét, emlé­keit. Most ő is arra a másik, kép­zeletbeli pályára gondol, ahol százával vágtáznak a futók, futballisták, és az atléták né­ha kiemelkednek közülük, és fehéren villának a fejek és a magasugró lécek fölött. Valaki leverhette a lécet, mert Mara bu, alá mozdulataiban egy ke veset megőrzött a kanalasgém tulajdonságaiból is, felemelte a fényképezőgépjét és elkat- tintotta. s az egé&z hosszú élethez nem is férfire volna szükségem, ha­nem egy jólnevelt partnerre, akivel igen kellemesen és vá­lasztékosán elbeszélgethetek majd esténként. Dühöméiről franciául és Traklról németül. (Hogy miért nem sikerült a há­zasságunk? — nem tudom. Bennünk volt az eredendő ok vagy a történelemben? — Mert a fülke négy utasát a világ négy sarkába szórta szét az el­következő vihar; apu Svájcban van eltemetve, anyu nemrégi­ben kérte a visszahonosítóst a bécsi magyar követségen. Gé­záról tíz éve nem kaptam hírt, akkor Brazíliában élt egy por­tugál nővel.) Gyorsan telt az idő. Siófok után egy kisebb állo­máson sokáig állt a vonat. Gé­za lehúzta az ablakot. Messze, élöl, csoportba verődve embe­rek ácsorogtak. Égy kalauz lámpással a kezében kivált a csoportból, s errefelé indult. — Mi baj? Mire várunk? — kér­dezgették az ablakból az uta­sok. — Valami szerencsétlen­ség. Nem enged ki az állomás. Később egy idősebb férfi jött. A mi kocsinknál megállt a lép­csőnél és rágyújtott. — Egy te­hervonat elé feküdt Valami író — mondta. — Kicsoda? kérdezték fönt­ről, de ő csak megvonta a vál­lát Az, akihez beszélt most lépett le melléje. Rögtön megismer­tem: az útitársunk volt. Tehát nem szállt le Fehérváron, csak más fülkébe költözött. Apu a vállára kapta a kabát­ját, és kiment. Anyu is előbújt a nagykabát mögül. Láttam a szemén, hogy nem aludt; nyil­ván a beszélgetésünket hallgat­ta. Uár perc múlva indult a 1 vonat, s visszajött apu. Tudta már az áldozat nevét is, fiatal költő — a forgalmista most beszélt Szárszóval Nem a vasút az oka a szerencsétlen­ségnek, az illető szántszándék­kal a kerekek alá szaladt, ő volt az oka. — Szerencsétlen — sóhajtott anyu. — Pedig ismerős a neve, a Nyugatból, vagy valahon­nan ... borzalmas. Lassított a vonat, amikor kö­zeledtünk az állomáshoz. Az ablakhoz torlódtunk mind a né­gyen. Itt nem állt meg, csak áthaladt a vonat; villanásnyi kép maradt meg bennem: ég­tek a lámpák, szuronyos csend­őr meg néhány bámészkodó a sorompónál, aztán a földön va­lami fehérség. — Magyarország térképe, s kilátszott alóla az elbicsaklott lábfej. Géza szólalt meg első­nek: — Ez már lira, térkép a köl­tőn. Van ebben valami szim­bolikus. Amikor visszaült mindenki a helyére, apu hangosan eltűnő­dött: — Verhaeren ;.: Ismeritek? A vonat gázolta el, szerettem egy időben a verseit... XT erhaerenről kezdtek be- ' szélgetni, nem is bán­tam, hogy apu átvette a szót: engem nagyon felkavart ez az eset. Nem bírtam szabadulni egy kényszerű látomástól: al­vadt, sikamlós vér a síneken, nem lehet elkerülni többet, minden vonat belegázol, véres lett a mi vagonunk kereke is. A FEKETE LÁNG Kilencvenöt esztendőt élt meg a nemrég Afrikában elhunyt Willi­am du Bois professzor, a nagy amerikai néger tudós és író, aló pátriárka korban is oly sokat, oly jelentősét tett a békevilág- mozgalom kibontakozásáért. William du Bois nem akart anélkül meghalni, hogy élmények­ben és tapasztalatokban gazdag életének tanulságait ne összegezze valahogy a legszélesebb tömegek számára. Ezért írta meg — több mint kilencven éves korában — A fekete láng című trilógiát, és nemcsak büszke, hanem boldog is volt, hogy még befejezhette a nagy munkát. A rabszolgák ivadékaként szüle­tett, iskolát alapító, majd közéleti harcossá vált Manuel Monsart, a regény-trilógia hőse, őt nevezik el szülei »-Black Fiaméi­nak, azaz »fekete láng«-nak, és az ő köntösét magára öltve mondja el William du Bois életének vi­szontagságait. Mint Mansart-nak. neki is nagy sikerei voltak _ a négerek körében szinte példátlan sikerei —, s mint Mansart-nak. Neki is súlyos konfliktusokkal voltak terhesek napjai Mansart négy gyermekének sorsában —, amelyet oly balzaci izgalmasság- gal mond el a trilógia második kötete, a »Mansart iskolát építi. Benne van Bois professzor gyer­mekeinek és unokáinak nem egy­szer nagyon nehéz, nagyon bonyo­lult életútja is. Feledhetetlenül rajzolta meg az író a legkisebb Monsart-fiú, a kecses, nemes kül­sejű Bruce tragédiáját: egy fehér lány iránt érzett reménytelen és megalázott szerelme vitte őt er­kölcsi és fizikai kátyúba. Ahogy Bruce-et és drámáját du Bois le­írja, az ábrázolás hőfokán érezni: átélte ezt a drámát. Es a harma­dik kötetben, a »Színesek világáé­ban a személyes élmények hite­lességével írja le Mansart elnök utazásait a »színeseké öntudatra, tettre ébredő világában, és rész­vételét a nemzetközi békemozga- lomban. Az idős Mansart — a szerző szócsöveként — szembe­száll a faji előítélet minden for­májával. »A fekete lángé egész vonalve­zetésén érezni, hogy William du Bois végigszenvedte regénye hő­seinek szenvedését, együtt re­ménykedett velük, és hogy amikor papírra vetette szívében élő, ele­ven emlékeit, azt tette, amit egész életében tett a tanári dobogón és a szónoki emelvényéken: harcra buzdított, cselekvésre mozgósított a jó ügy győzelméért. SzinnaJ Tivadar kitűnő, érzékletes fordí­tása jó segítséget ad William du Bois regényének magyarországi sikeréhez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents