Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-11 / 238. szám

Sommal Néplap AZ MSZMP MEGVEI BIZOTTSACÁ ES A MEGYEI TANACS LAPJA 'j BEVÁSÁRLÁS UTÁN — LENGYELTÓTIBAN Rövidfilmsorozatok a Latinka Művelődési Házban Tömegkatasztrófa Olaszországban Roma (MTI). Borzalmas szerencsétlenség sújtotta csütörtökre virradó éjszaka Észak-Olaszországot. Hírügynökségi jelentések sze­rint összeomlott a vaionti gát, a világ egyik leghatalmasabb duzzasztó erőműve. A Piave folyó völgyét több millió ton­na víz és iszap árasztotta el A szennyes áradat a völgyben fekvő településeket maga alá temette. A duzzasztómű alatt épült 4700 lakosú Longarone — mint a rendőrség egyik szóvivője mondotta ■— gyakorlatilag eltűnt a föld színéről. Víz alá került öt másik tele­pülés is, köztük az ezerlako­sú Casteliazzo és a 600 lelket számláló Codissago község. A szerencsétlenséget tetőz­te, hogy a gátszakadás éjszaka tör­tént, és az áradat álmuk­ban érte a községek és falvak lakóit. A megmentettek egyik cso­portja elmondotta, hogy Lon- garonéban kártyavárként om­lottak össze az épületek. Az ár elemi erővel sodorta ma­gával az embereket, akik két­ségbeesetten harcoltak a hul­lámok ellen, de végül alul maradtak az egyenlőtlen küz­delemben. A legújabb hírek szerint a mentőalakulatok eddig 300 holttestet találtak. A rendőr­ség egyik szóvivője kijelentet­te: — Habár az eddig beérke­zett jelentések korántsem tel­jesek, biztosra lehet venni, hogy több ezerre tehető azok­nak a száma, akik a víz alatt lelték halálukat. A 285 méter magas gátösz- szseomlásának pontos oka egyelőre ismeretlen. Szakértők azonban feltételezik, hogy a gátszakadást vagy földrengés, vagy pedig földcsuszamlás okozta. A I.atinlta Művelődési Ház ok­tóberben két rövidfilmsorozatot in­dít. Az egyik — szerdai napokon középiskolások és felnőttek ré­szére — havonta négy előadásból áll. Két alkalommal ismeretterjesz­tő rövid-, egy ízben játékfilmet, egyszer pedig Szomszédaink — ba­rátaink címmel a magyarországi nag> követségek dokumenUimfilm- anyagából összeállított filmeket vetítenek. Az első előadást szerdán tartot­ták meg. A 10. sz. világhiradót, a Koncert és a Hajnal után sötétség című magyar rövidfilijieket ját­szották. Több német, szovjet, len­gyel és magyar riport-, illetve is­meretterjesztő filmet is bemutat­tak. A következő sorozatban a Fesztivál Helsinkiben (magyar), a Mai Herkulesek (magyar), A szá­zad diadala (szovjet), A világ- egyetem hangja, A Királykőtől a Fogarasi havasokig (román) és a Sajkái tó című szovjet színes rö­vidfilmek bemutatását tervezik. Játékfilmként a Csodagyerekek cí­mű nagy sikerű nyugatnémet film­alkotást játsszák, és egy Vietnam­ról szóló filmösszcálUtás szerepel még a rövidfilmsorozat októberi programjában. A másik bérleti filmsorozatra körülbelül minden harmadik va­sárnap délelőtt kerül sor. Ennek a műsora két-három rövidfilmböl és egy játékfilmből (pl. október­ben: Bagdadi tolvaj, A kis Muck, Teli Vilmos, Copperfield Dávid stb.) áll. ^)nkú(f n itá hau f'sak semmi ceremónia, — semmi felhajtás, ér­ted? Mintha nem is az volnék, aki vagyok. Mert ugyebár úgy nem lehet megismerkedni a munkások igazi problémáival, ügyes-bajos gondjaival, hogy unktumpunktum panasznapot rendelek el, és egyenként vé­gighallgatom az embereket. Ez nem helyes, igaz, Dömikém? Most úgy teszek, mint Mátyás király egykoron: álruhába bú­jok. Ez lesz aztán az igazi! Mindenki elmondja majd. mit gondol rólam, az üzemről, és általában közlékenyek lesznek majd hozzám... Mócsing Döme osztályvezető szívrepesve hallgatta az igaz­gató szavait. No de ilyet! — gondolta. — Még hogy Svá- nyek Vend a munkások közé megy. Ó, bárcsak ott is marad­na... Sietve megkérdezte: — És meddig szándékozol, igazgató elvtárs, hogy úgy mondjam, inkognitóban ma­radni? — és az alázatos aláren­delt nyájasságával körülsün- dörögte főnökét. — Hogy meddig? — nézett ki elmerengve az ablakon Svá- nyek Vencel. — Talán egy hé­tig — mondta vontatottan, majd amikor észrevette, hogy lent az udvaron négy ember nagy hórukkolás közepette emelget egy jókora vascsövet, gyorsan hozzátette: — Vagy az is lehet, hogy pár nappal be­érem. Attól függ ... Az osztályvezető mélyet só­hajtott, akkorát, hogy az igaz­gató ádámcsutkáján megreme­gett tőle a csokornyakkendő. — És melyik üzemrészbe kí­vánsz fölvételt nyerni? — Buta kérdés — hűtötte le az osztályvezetőt az igazgató. Bosszantotta ugyanis az imén­ti felszabadult sóhajtás, mert kiérezte belőle a beosztott afö­lötti örömét, hogy egy időre megszabadul főnökétől. — Oda akarok menni, ahol egyáltalán nem ismernek az emberek, mert különben fuccs az inkognitónak. — Hát ilyen helyet könnyű lesz találni — mondta az osz­tályvezető, és bár az. előbb mellbe vágta az igazgató rend- reutasító megjegyzése, nem tydott ellenállni a belső csik- landozásnak, és megint viho­gott, de most már halkabban. — Könnyű lesz találni ilyen területet, mivel téged alig is­mer valaki az üzemben. De ta­lán a dugaszolóban. lesz mégis a legjobb ... — Az hol van? — Itt alattunk, a földszin­ten. — És mit kell ott csinálni? — Ott, igazgató elvtárs, kér­lek, a falat dugaszolják, job­ban mondva... — Falat dugaszainak? Mi­lyen falat, és miért, dugaszol­ják? — Ó! — csapott homlokára az osztályvezető —, most jut eszembe, hiszen te még nem is tudhatod, hogy nekünk ilyen részlegünk is van. — Ezt eddig tényleg nem tudtam. De hát mit dolgoznak ott? Az osztályvézetö örült, hogy most az egyszer o magyaráz­hat az igazgatónak, és nem for­dítva. — Tudod, kérlek, az új gé­pek számára szűknek bizonyul­tak a szerelőcsarnokok, úgy­hogy szinte naponta átszakítja a falat egyik vagy másik hosz- szabb géptartozék. És ekkor jönnek a dugaszolók. Befalaz­zák a rést. Ezt csinálják állan­dóan. Van úgy, hogy egy mű­szakban kétszer is dugaszai­nak egy lyukat. Örömmel új­ságolhatom, kérlek, hogy en­nek a részlegnek mindig van munkája, és akik itt dolgoz­nak, jól keresnek, elégedettek. Az igazgató hallgatott. Bán­totta ugyan, hogy az osztály­vezetőtől értesült a részleg lé­tezéséről, és nem maga derí­tette ezt ki, ennek ellenére öröm járta át a szívét. Hiszen van-e jobb érzés, mint azt hallani, hogy a dolgozók elége­dettek? ... Aztán .mégiscsak elgondolko­dott valamin. — Mondd csak, Dömikém, ha azok ott falaznak, vagy va­lami ilyesmit csinálnak, gon­dolom. szakképzett kőművesek lehetnek? — Á, dehogy — szakította félbe az osztályvezető. — Azok kerültek oda, akik az orsós- csapágyrészlegben a legtöbb selejtet termelték. így ugyebár nem dobjuk el a használható munkaerőt, mert aki orsócsap­ágyat nem tud csinálni, abból még jó dugaszoló lehet, nem igaz? És ehhez még csak mes­terlevél sem kell. z igazgató megnyugo­dott. Az érdekesnek ígérkező tapasztalatok már megpezsdítették vérkeringé­sét, és percek alatt átöltözött. Egy kicsit feszült ugyan raj­ta az olajfoltos overall, de ilyesmire most nem szabad ad­ni. Az osztályvezetővel az ol­dalán lesietett a földszintre. Az első ember, akivel a mű­A KÁLÁP Vasárnap este nyolc órakor, a második mozielőadás utál a kisváros egyetlen cukrászdájában ülünk. Miközben a forró krémkávét kavargatjuk, kinyílik az ajtó, és egy jól öltözött tanyasi házaspár lép be rajta. Hogy tanyasiak, azt nem is annyira ruházatukról, mint inkább félszeg mozdula­taikról és pirospozsgás arcukról sejtjük. Zsúfolt a helyiség, ezért egy ideig tétován nézelődnek. Aztán asztalunkhoz lépve udvariasan megkérdezik: — Le szabad ide ülni? — Tessék — szabadítunk fel két széket táskáinktól. Körülményesen elhelyezkednek, majd a hozzájuk lépő kiszolgálónak «feladják« a megrendelést. Az asszony málna­szörpöt, az ember egy kis üveg kőbányait hozat. Így ül­dögélnek szótlanul egy ideig, s már ügyet sem vetünk rá­juk, majd csak akkor, amikor az ember zsebkendőjével a homlokát törülgetve nevetve megszólal: Mindennek a kalap az oka. Az asszony visszamosolyog: — Igaz... Ha kalap nincs, akkor most nem va­gyunk itt. Fura történetet sejtünk a~titokzatos párbeszéd mögött, ezért tekintetünket a szóban forgó kalapra irányítjuk, ám­bár ettől még egy jottányit sem leszünk okosabbak. A ka­lap olyan, akár a többi, legföljebb az látszik rajta, hogy új még, nemrégen kerülhetett ki az üzletből. Furdal ben­nünket nagyon a kíváncsiság, ezért az emberhez fordulva megkérdezzük: — Nem mondaná el nekünk is, hogy minek az oka a kalap? • Először meglepődik a váratlan kívánságtól, aztán el­neveti magát: — Hiszen elmondani elmondhatom,, mert most már úgyis minden mindegy, utána vagyunk a dolgoknak. Sört löttyint a poharába, és beszélni kezd: * — Ügy nézzenek rám ?— mondja —, hogy nekem éle­temben ez a második kalapom, amely most a fejemen van, noha már néggyel haladtam meg az ötvenedikét. Az elsőt még az esküvőnkre vásároltam, a másikat nem is vettem, csak most három hete. Addig az a régi kalapom volt a hét­köznapi ig meg az ünneplő is. Pedig az idő már alaposan megviselte. Szúnehagyott, elformátlanodott kalap vált be­lőle, de úgy voltam vele, hogy jó az a tanyára, mivelhogy máshová nemigen szoktam én járni. Ismerőseim már tréfá­san el is neveztek »csajla kalapú Laskodinak«, de én en­nek ellenére hűséges maradtam a kopott holmihoz, csak abban éreztem jól magam, úgy gondoltam, ha másikkal cserélném föl, hát elfagyna a fejem. A hűtlenség három héttel ezelőtt kezdődött. Akkor, amikor Kengyeles, a fogatosok brigádvezetője jó munkám jutalmául kihozta a kéthetes üdülésre szóló beutaló cédu­lát. Nem jártam én még ilyen helyen sose, ezért vonakod­tam az elutazástól. Főleg akkor makacsoltam meg magam, amikor az asszony kijelentette, hogy márpedig a csajla ka­lapban nem mehetek el, mert ilyen szégyent nem hozha­tok a termelőszövetkezetre. Elég az hozzá, hogy huszonöt év után ismét új kalap került a fejemre. Százhatvan-e vagy százhetven forintba került, erre már nem emlékszem, csak annyi bizonyos, hogy finom, puha tapintású, akár a vaj. De azért, mikor az üdülésből hazajöttem, először is a kalapot vágtam sutba, és ismét a régit tettem a fejemre. Am az asszony nem hagyott békén. Mindig zsörtölődött ve­lem, hogy mivel most már van új kalapom, hát ne pusz­títsa _ a szekrényben a moly, hanem hébe-hóba beruccan­hatnánk a városba szórakozni egy kicsit. Ma este aztán ma­gam álltam elő az indítvánnyal. Öltözzünk! — jelentettem ki — Megyünk a moziba! Azt sem tudtam, mit játszanak, de nem is nagyon érdekelt, mert csak az asszonynak akartam a kedvében járni. De azért nem bántam meg, hogy bejöttünk, mert éppen a Háború és békét játszották, aztán mindkettőnk­nek nagyon tetszett, idefelé jövet el is határoztuk, hogy ez­után máskor is beruccanunk a városba. Hát erre mondtuk mi, kérem, hogy mindennek ez a kalap az oka... Elhallgat. Ki önti a maradék sört, fizet, s elbúcsúznak. Néhány perc múlva kint felzúg egy Pannónia motor, mi pe­dig az imént hallottak fölött morfondírozván, így módosítjuk a kalaphistóriát: mindennek az a termelőszövetkezet az oka... Ari Kálmán helyajtóban összetalálkozott, egy hatéves gyerek volt. Szaty­rot tartott a kezében, benne négy sörösüveg. Az igazgató az osztályvezetőhöz fordult vol­na, ha az még mellette van, de Mócsing Döme nyomtalanul eltűnt, mint a kámfor. — Hova viszed az üvegeket, öcskös? — fogta vallatóra a gyereket. — A büfébe kicserélni. Az igazgató megvakarta a feje búbját. — Hm — gondol­ta —, söröznek, lógnak az em­berek ... Tovább nem fűzhette követ­keztetéseit, mert egy mély basszus megzavarta. — Új em­ber a láthatáron — dörömbölte egy kövér munkás, és barátian a vállára csapott. — Melyik részleghez osztották be? — A dugaszolóhoz. — Ahá, szóval eggyel töb­ben fogunk falazni ezután — kacsintott rá a körtér, és a gye­rek után kiáltott. — Hozz még ■négy üveggel, a százasból fut­ja! — és bevezette az igazga­tót új munkatársai közé. Hárman ültek egy pádon, kártyáztak. — A többiek? — kérdezte bizonytalanul, mert nem tudta, valójában hány emberből áll a részleg. — Valakinek villát építenek maszek alapon. Tudniillik ma rajtuk a sor, itt mi dolgozunk helyettük is... A gyerek visszajött a sörrel, felbontották az üvegeket és it­takAz igazgatónak is adtak belőle, és így biztatták: — Igyon, szaki, ma úgyse csiná­lunk. mást, mint iszunk, és üt­jük a blattot. És most már öten kártyáz­tak, azaz csak négyen, mert az ötödik mindig kibicelt, és mel­lékesen az, figyelte, hogy me­lyikük próbálkozik svindlweL Az igazgató egyre jobban életközeiben érezte magát, és alig tudta magába fojtani a fölismerés friss örömét, hogy végre a munkások igazi prob­lémáival találkozott... szerencse, ugyanúgy a sörös­palackok körforgalma is zöfc-j kenőmentes volt, sőt a későb­biekben fokozódott. A nyolcadik üveg után így kurjantott fel az igazgató. — Drága szaktársaim, sze­retlek benneteket, kukk... Erre aztán volt nagy öröm és »ihaj-tyuhaj, sose halunk meg«, úgyhogy a nemrég be­tömött falról vidámságában leugrott a koraérett vakolat. A hangulatot még Mó- csing Döme belépője sem zavarta meg. — Riadó, száktársak, itt van­nak az ellenőrök! Nem fejezte be, mert félre­tolta az ajtóból egy jól öltözött idegen. — Hol az igazgató elvtárs? Az osztályvezető szeme e pillanatban kétségbeesetten forogni kezdett, s remegő uj­jal mutatott Sványek Vencel­re. — Ő az... — Én bizony — fordult az ajtó felé az igazgató. — Én vagyok az, nem más, öleljük meg egymást, gyerekek, hisz minden percért kár — mond­ta vidáman, és lefordult a pád­ról. Útközben még azt mond­ta, hogy: — Van egy piros negyvenem, hukk... — és jó időre elhallgatott. Valószínű, hogy még most hallgat, mert azóta sem lehet hallani olyan igazgatóról, ki inkogni­tóban akarta volna megközelí­teni a mukások problémáit. Heraesz Ferenc SOROK Vezet a tviszt — nem kell a limbo Még mindig a tviszt a leg­népszerűbb tánc hazánkban. A táncpedagógusQk tapasztala­tai szerint az ifjú táncos kedvű lányok és fiúk 80 százaléka el­sősorban a tvisztet kedveli. A tánczenekarok, az alkalmi együttesek — no meg a házi­murik magnetofonjai — ezt játsszák a legsűrűbben, s a ze­nés szórakozóhelyeken sokan bizony még más ritmusú szá­mokra is tvisztet táncolnak. Azt is elmondták a tánctaná­rok: a tviszt előreláthatólag egyhamar még nem múlik ki, s bizonyára még jövöre is ugyan­ezt táncolják majd — csak más néven. A ranglista második helyén a csa-csa-csa áll; ez a népsze­rű, mambóból továbbfejlesztett tánd is, úgy látszik, sokáig élet­képes lesz. A többi divatos tánc is eljut — mégpedig vi­szonylag gyorsan — a magyar fiatalokhoz. A tánciskolákban tanítják már a — madisonon, a rumba-bolerón és más tánco­kon kívül — a pasadoblet, sőt a tviszt legújabb változatát, a bossanovát is (a brazil szamba és a rumba keveréke), amely Pesten most kezd divatba jön­ni. Megbukott viszont egy-két olyan újdonság, mint a loko- motion és a hülly-gully. Nem tetszik a fiataloknak a limbo sem, ez egyébként nem csodá­latos, ugyanis úgy kell lejifceni, hogy a táncoló hátrafelé hajlí­tott felsőtesttel egy minél ala­csonyabban kifeszített kötél alatt áttáncol, miközben tviszrt- mozdulatokat tesz. Yálóperügyek a Bazilika altemplomában Meglepően sokan járnak mos- tonában a Bazilikába, helyeseb­ben annak altemplomába. El­sősorban építészek, műtörténé­szek és — kíváncsiak. Az altemplomban sok min­deme választ kapnak. Az épí­tészek például arra, hogy egy­két évszázaddal ezelőtt melyik teleknek ki volt a gazdája, ki építette a lakóházakat. A Bazi­lika altemplomában megkap­hatják az 1808 után épült lakó­épületek teljes tervrajzait. A történészek kíváncsiságát is kielégítik: kutathatnak az egy­két századdal ezelőtti perira­tokban, a jobbágy-íöidesúr vi­ták anyagában. Akadnak azon­ban olyanok is, akik a 20-as, 3(Kis évek, sőt az 1946—1947. években szerzett szakképzettsé­güket akarják igazolni, és arra is van lehetőség. Mert szellemi kincset rejte­get a Bazilika altemploma, a fővárosi levéltár gazdag anya­gát. A levéltárat 1942-ben men­tették ide, a vastag falak közé. Huszonöt teremben, 12 kilomé­ter hosszú polcsoron sorakoz­nak az egykori akták. S hogy jól konzerválják ezt a gazdag anyagot, legújabban készül a légtisztító berendezés is. Sze­retnék még több századra meg­menteni az évszázadokkal ez­előtti sok tonnányi akta- és irathegyet... Mindent gombnyomásra... Egy dús domborzatú olasz fitoncsáliagocska Amerikából hazatérve beszámolt kollé­ganőinek amerikai tapaszta­Forgott a kártya és vele a latairóL Elmondotta, hogy re­mek fogadtatásban volt ré­sze: — A kikötőiben a bará­tom várt egy hatalmas or­szágúti cirkálóval. Valóságos meseautó volt. Egy gomb­nyomásra kellemes illat árasztotta el az egész kocsit, egy másik gomb megnyomá­sa után a televízió kezdett működni, a harmadik gomb a radart kapcsolta be, a ne­gyedik gomb megnyomása után kellemes szellő lenge­dezett a kocsiban, a szok­nyámat is fellebbentette. Meg is kérdeztem baráto­mat: maguk, amerikaiak semmit sem csinálnak kéz­zel? Somogyi Néplap Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanáé? lapja. Főszerkesztő: W1RTH LAJOS. Szerkesztőség: Kaposvár, Latinka Sándor u. 2. Telefon 15-10, 15-11. Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat, Kaposvár, Latinka S. u. 2. Telefon 15-16. Ffelelős kiadó: Szabó Gábor. Beküldött kéziratot nem örzünk meg, és nem adunk vissza. Terjeszti: a Magyar Posta. Elő­fizethető a helyi postahivataloknál és postáskézbesítőknél. Előfizetési díj egy hónapra 12 Fi. Index: 25067 Készült a Somogy megyei Nyomda­ipari Vállalat kaposvári üzemében Kaposvár, Latinka Sándor utca 6.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents