Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-27 / 252. szám
c JANNISZ lUTSZOSZ: A PINTÉR TAMÁS: * LEGYEN VILÁGOSSÁG M ondd él a fákat, A lány homloka párás volt. Egy pillanatra rátette tenyerét és száját beharapta. Nem nézett ki az ablakon. — Már egészen zöldek a a fák — kezdte —. Kint vannak a levelek. A fiú mereven ült a pádon, nyakát egyenesein tartotta. Csák a fákra akart gondolni. Várta, hogy a lány folytassa. A vonat éles kanyarba fordult. Kis kemény koromszemek vágódtak be az ablakon. A mozdony hosszan sípolt — És? — kérdezte sürgetve a fiú. — Még egészen gyengék, vékonyak a levelek — mondta a lány. A fiú hallgatta. Elképzelte a szélben mozgó új leveleket Száruk ruganyoson hajladozott a levelek vibráltak. Mintha látta volna. Csak erre akart gondolni és semmi másra. S zemüveg volt a fiún. A fekete szemüvegen végigrohantak a telefon- oszlopok és a töltésmenti fák, A tükröző üveg kétoldalt behajtott, teljesen eltakarta az üres szemgödröket — Milyen fák? — kérdezte, — Akácok. — Csak akácok? — Nyárfák ia. — És? A lány fáradt volt. Elengedte a fiú kezét Sírni szeretett volna. Fél éve tartott ez így. Most úgy érezte, nem tudja tovább csinálni — A fákat mondjam még? — Mindent! — felelte a fiú erőszakosan. Tapogató ujjakkal a lány kezéért nyúlt Erősen megfogta a csuklóját és közelebb húzódott az ülésen. Kapaszkodott a lányba, mintha attól félne, hogy elmegy. Jobb kezével a pádhoz támasztott fehér botot szorította. Megint elöntötte a félelem — Nem akarok az intézetbe menni — mondta. — Utána minden jobb lesz — suttogta a lány. — Nem akarok idegen emberek közé menni. A legközelebbi állomáson leszállónk és hazamegyünk. — Megtanítanak írni, olvasni — mondta a lány. — Talán valami szakmát is tanulsz. — Hiába volt minden — szólt hangosan a fiú. — Hiába éltem. Minden hiába volt Hiába iratkoztam be a rohadt technikumba. A lány már tudta, mi következik. — Megint kezded — szólt rá. í — Ácsorogni fogok az utcasarkon, hogy átvezessenek? Minek kell végigcsinálnom? — Ne kezdd újra! — Könnyen beszélsz. A lány visszanyomta magában a sírást. — Minden szót nehéz kimondanom — nyögte. ■ — Mindent vállalnék helyetted, ha lehetne. — Csak sajnálatból maradtál velem. A lány .megrázkódott — Szeretlek — mondta. F ehér mészkőhegyek között ment a vonat. Az oldalban domború égetőkemencék füstöltek. Nagy halmokban állt a kiégetett mész. A lány habos, fehér szivacsokra gondolt. — Jó lenne egy akkora szivacs, amelyen mind a ketten elférünk — mondta. A fiúra nézett, megpróbálta felvidítani. — Nem csinálnak ilyet műanyagból? Akármennyibe kerülne, megvenném. Beszéljek neked erről? Csak súgva mondhatom. A fiú meghallotta a távoli dörrenéseket. — Mi ez? — kérdezte. — A mészkőbányánál vagyunk — felelte a lány. A dörrenések közelebb jöttek. A fiú előtt újból felrobbant az akna. Az akna tizenkét évig feküdt • földben. Rozsdás volt már egészen. A vakondok körültúrták. A hangyák rajta mászkáltak és lerakták tojásaikat. Hiába akart másra gondolni. egint ferobbant az akna. s.; — Jössz délután? — Jövök — mondta. Aznap nem volt technikum. Bezárta a szerszámosfiókot, rohant az öltözőbe. Dőlt a forró víz a rózsákból. — Marha nagy gőz van, nem látni semmit. — Nyisd ki a szemed — mondták. Teherautóval mentek ki a grundra. A mérnök megmutatta a rajzot: ilyen lesz a játNéha nevettél. — A lány egy pillanatra megállt — Többet kell nevetned. Akkor is nevetned kell, ha én nem vagyok veled. És meg kellene próbálnod a járkálást a bottal. Nem lehet örökké a szobában lenni. — A szobáról beszélj! — mondta a fiú. — Arról beszélek. Nincs több ilyen férfi, mint te vagy. Én ismerlek. Ha valaki ismer, akkor én vagyok az. Nincs olyan dolog, ami kifogna rajtad. — A szobáról beszélj! — Szembe kell nézned a dolgokkal — mondta a lány. szótér. — Középen szökőkút — Színes kivilágítással? — Miért ne. — Jobbra homokozó, itt hinta. Egykapus focipályát is csinálunk. Itt. Látom? — Látjuk. — Na, nyomás! Pakolni kezdték a szemetet Kövek, vasak és cserepek voltak a földiben. A kifordított giliszták összegubancolódva tekeregtek. — Esni fog. — Hadd essen. — mondta. — A rohadt sarokból jön, látod? — Látta. — Hadd essen. — Levágta a csákányt Tízszer, tizenötször, harmincszor, százszor. — Hozhatnátok egy kis sört — mondta. Levágta a csákányt Akkor robbant fel az akna... Tizenhét évig veit a földben. — Rosszul vagy? — kérdezte a lány. A fiú arca remegett Az izzadságcseppek végigmentek a bőrén, amely sűrűn tele volt a szilánkok kis, kék nyomaival. A lány körülnézett a kocsiban. Senki nem figyelt rájuk. Néhány magányos utas ült az ablaknál A menetiránnyal szemben ültek, mint ők. Csak a hátukat látta. Kicsit felemelkedett és a fiúra hajolt. Sokáig csókolta a száját A mészkőbegyek lassan ' elmaradtak. — Beszéljek a folyóról? — kérdezte a lány. — Nem. — A virágokról? — Nem. — A kövekről? — A szobáról beszélj — mondta a fiú. Most is mereven tartotta magát. Egyik keze a lány combján volt, másikkal a fehér botot szorította. — ' Mindennap vártál — kezdte a lány. — Nem is ettem, csak rohantam hozzád. A gyárból mindennap egyenesen hozzád rohantam. A szobaajtóban vártál. Bementünk, becsuktuk az ajtót. Szeretem azt a szobát. Éppen akkora, mint amilyen nekünk kell. Mindig be volt sötétítve. Csukott szemmel levetkőztem és úgy mászkáltam a szobában. Most hirtelen megrémült. Ezt nem lett volna szabad mondania. A szem igéit ki kell törölni a szótárbóL — Nem vagy éhest A fiú hallgatott. Csak a szobára akart gondolni. B eértek az állomásra. A kocsi megtelt cigarettafüsttel és hangokkal. A fiú még szorosabban a lányhoz bújt. Eldugta a fehér botot, egyenes nyakkal ült Fogta a lány csuklóját. A zajok egészen körülvették. Fogait összeszorította, idegesen nyelt, — Mesélj! — Miről? — kérdezte a lány. — Akármiről. — Ácson vagyunk — mondta a lány. — Sokan felszálltak. A kocsi végében egy katona áll Három csillagja van.». — Ne erről beszélj. ■— Miről beszéljek neked? — Ne hagyj gondolkozni! A kalauzok sípoltak. Lassan előregördült a szerelvény. Áthaladt a külső váltókon és fokozatosan felgyorsult A gőz besodródott az ablakon. A lány különös formájú mélytengeri halakról beszélt amelyekről egy könyvben olvasott. Hangja egyre akadozóbb lett Elhallgatott. A fiú tudta, hogy elaludt A hátuk mögötti ülésen két férfi beszélgetett ö csak a halakra akart gondolni. Kés alakú, háromszögletű és kerek halak úsztak a sötétkék vízben. Mélyvörös, zöld, szürke színeket villantottak fel. Hullámzó, csendes uszony- mozgatással kerülgették egymást Szemük nem volt Ezt nem képzelte hozzá a halakhoz. Háta mögött hangosan beszéltek és ez zavarta. Megpróbálta felsorolni azoknak a halaknak a nevét, amelyeket ismert: ponty, kárász, süllő, keszeg, harcsa, márna, fogas..; Az egyik férfi azt mondta: — Százhúszért vettem a gyereknek cipőt Egy hónap alatt lerohadt a talpa. — Csodálkozik? A beszélgetés összezavarta a fiút Újból kellett kezdenie a felsorolást — Rohadt az egész gazdaság élet — mondta az egyik férfi. A fiú a halakra akart gondolni, de nem tudott Kicsit megszorította a lány kezét hátha fölébred. A lány álmában visszaszorította. Mélyet sóhajtott feje oldalra billent — Ébredj fel, ébredj fel — mondta magában a fiú. A kerekek csattogásán keresztül a lány finom, lassú lélegzését figyelte. Csak a háta mögött ülőket hallotta: — Készülnek. — Persze. A vak is látja. — Rakéták, meg miegymás. — Van ott is, ne féljen. — Naná. — Háború lesz, tiszta sor. A fiú előtt megint felrobbant egy akna. Csak erre tudott gondolni. A háború majd tisztázza, hol több a duma, mint a erő. Nevettek. — Hagyja abba! — kiáltott fel a fiú. A kocsiban csend lett egy pillanatra. ö érezte, hogy szíve nagyon gyorsan mozog. Mintha teljes erőből hosszú távot futott volna. A lány felébredt és a fiúra nézett. A VILÁG GYÖKEREI Kis száraz indák a nyár ölében, perzselt fűszál, timári. Megszomjaztunk nagyon. Megéheztünk nagyon. Megfájdultunk nagyon. Nem gondoltuk soha, hogy ilyen kegyetlenek az emberek Nem gondoltuk soha, hogy ilyen kitartó a szívünk. Borotválatlanul, egy darab halállal a zsebünkben — hát nincsen itt kalász, hogy jó napot köszönjön? Alkonyodik, A szürkület fövenybe dugott kulacsával, a túlsó parton horgonyzó holddal, mely arra vár, ringassa már a békesség kisujja — de hát miféle parton? és miféle béke? Megszomjaztunk nagyon. Egész nap viaskodtunk a kővel. A mi szomjunk alatt — a világ gyökerei. , , PAPP ÁRPÁD fordítása. LADÁNYI MIHÁLY: IMA Sók a szürke rímpergető, kik mind papírt falnak uraim, és tintát isznak rá, uram s alig akad vers tűrhető. Ennyi bátor húrszaggató sohasem fetrengett még, uram, hát add meg utólag, uram, hadd legyek inkább hintaló. Egyenesen ült a fiú, jobb kezével a fehér botot fogta. — Mi történt? — kérdezte a lány. A hátsó ülésen két férfi feléjük fordult. — Mit akar? A fiú gyűlölte őket Nagyon erősen magához szorította a botot, hogy uralkodni tudjon magán. Az egyik férfi megütötte a vállát — Van valami hézag? ö nem fordult arra. Akkor egészen közel hajolt hozzá. A lány és ő közötte hajolt át, valamit akart még mondánk A leheletét érezte az arcán. Az idegen szó nélkül visszacsúszott az ülésre. — Ml történt? — kérdezte a lány. A fiú elképzelte ezt az embert, akinek csak a hangját hallotta. Valami arra kényszerítette, hogy maga elé képzelje. Most pontosan tudta, hogy csizma van a lábán. Amikor ide, mögéje ült, a csizma dobogását tisztán hallotta. A csizma más zajt ad, mint a cipő. Ez mellékes volt, mégis erre gondolt. — Mi történt? — Semmi. A lány belekarolt. Vigasztalni akarta a fiút és saját magát Hangja egészen átmelegedett, ujjai végében forr óságot érzett BALLADÁK - FEST Hódmezővásárhely Kaposvártól légvonalban is messze esik. A fiatal festő — aki a művésztelepéről és kiállításáról híres Hódmezővásárhely őszi tárlatán szám- szerinx is tekintélyes súllyal vesz részt az idén — ilyen messze került Kaposvárról. De nemcsak lokálpatriotizmusból érdemli meg, hogy beszéljünk róla. Noha a korábbi vásárhelyi tárlatokon is kitűnt képeivel, az idei tárlaton már jóval többet tett ennél. Magam a legutóbbi vásárhelyi kiállításon az ugyancsak nagyon tehetséges fiatal Szalag Ferenc mellett törtem volna pálcát. Szalay erőteljes, eredeti tehetsége most sem csökkent a szememben, de az előttem eddig jóformán ismeretlen Németh József képei megdöbbentettek. Az első kép, amely előtt megálltam, a Kapu előtt című volt. Ha lehet és szabad egy kép tartalmát elmondani, megkísérlem. Falusi házkapu, mellette egy ablak fele. Az ajtó előtt asszony áll, mellette borítókosár alatt tyúk. Talán úgy jellemezhetném — mint többi képét is —, hogy költemény, ballada festményben. Nagy színfelületeinek, egyszerű formáinak varázslatos ritmusa van. Tömörek és az ábrázolt jelenségen kívül, vagy inkább azzal együtt sokkal többet is mondanak. Az ember szeretete? Hit és bizalom az emberben? Igen, vagy még inkább: megfogódzkodás az emberben. Fáradtságukban, egyedül megjelenő voltukban is a közösség, az összetartozás melege és nagysága sugárzik az ö emberalakjaiból. így látja ő az embert egyenrangú, segítségére levő dolgai között, és ez a nagyszerű, a korszerűen modem, de egyúttal a népballadák, a népművészet hagyományaiban gyökerező. Sajátosan magyar jellegű és egyben a provinciálison fölülemelkedő. A Kapu előtt megtekintése után a Pihenő ragadott meg a boglya tövében pihenő parasztjával. Ez már nem a régi parasztábrázolás. Más embert, mezőgazdasági munkást érzünk az ő emberében, holott semmi tárgyi jelzőt nem fest. Aztán a Vízsugár bámulatos és lendületes színei ragadnak meg. Az öntözés bőséget hoz a földre — ez a kép ezt az élményt sugározza, anélkül, hogy aprólékos realizmussal rajzolgatná a mikéntjét és hogyanját. A Csend, állataival és fáival Garda Lorcát, a világhírű spanyol költőt idézi bennem. De nem kevésbé hat rám a Kislány, vagy a Fehér pullóveres nő dmú festménye, sőt még a hozzájuk képest gyöngébb B. Zs. portré is, A legnagyobb élményt az idén Németh József portréi jelentették a vásárhelyi tárlaton. Kibontakozást érzek bennük, alkotójuk túllépését a jól festés periódusán, a jelentős művészet felé. Eredeti, nagy átütőerejű művészet kibontakozásának lehetünk tanúi új képeit látva. Németh Ferenc — Mielőtt bemennénk az intézetbe, felugrunk a nagyné- némhez — mondta. — Talán egy órára magunkra maradhatunk. — Jó — felelte a fiú. — Az előbb abbahagytam a halakat — ElaludtáL — Meséljem tovább? — Még most is álmos vagy. — Velem ne törődj. Egészen friss vagyok. — Hallom a hangodon — mondta a fiú. — Mi volt itt az előbb? — kérdezte a lány. — A háborúról beszéltek — felelte a fiú. — Azt mondták, hogy háború lesz. — Marhaság. A fiú mély lélegzetet ve«, mint aki víz alá merül. — Kár, hogy soha többé nem láthatok — mondta. — Jó volna, ha az intézetben is velem lehetnéL — Nem leszel egyedül. Ügy fogok gondolni rád, mintha ott lennék. A vonat lassított, újból megállt Hallották, hogy a kieresztett fékek nyikorognak a kocsi alatt. A felszállók hangosan, tolakodva jöttek befelé. A csomagok az ajtóhoz ütődtek. A fiú kényszerítette magát, hogy megpróbálja szétválasztani a zajokat. Figyelte, hogyan foglalják el a körülöttük levő üléseket Bőröndöket dobozokat csúsztattak fel a csomagtartókra. Egy gyerek köhögött. Először élesen, aztán tompábban. A fiú tudta, hogy a gyerek szája elé tette a kezét — Sokan szálltak fel — mondta a lány. — Tudom — válaszolta a fiú. A lány gyorsan arconcsókcü- ta. — Együnk. Levette az akasztóról a kézitáskát Egy sonkászsemlét félbetört, az egyik darabot a fiú kezébe adta. A város már közel volt Gyárkémények, raktárak és ezüstre festett olajtartályok álltak a vonal mentén. A sorompóknál autók várakoztak. A lány kivett a csomagból egy narancsot és meghámozta. Héját szoknyájára rakta. Egészen letisztította a narancsot és felét a fiúnak nyújtotta. — Beszéljek a házakról? — Igen. A lány elmondott mindent, amit látott. Barátságos, rendes házak között ment a vonat. Emberek álltak és integettek. Az emberek is rendesek voltak. A fiú összeszorított szájjal hallgatta. Arca szürke volt a fáradtságtól. Nem nyúlt a narancshoz.
