Somogyi Néplap, 1963. szeptember (20. évfolyam, 203-228. szám)
1963-09-29 / 228. szám
Vasárnap, 1963. szeptember 29. 3 SOMOGYI NfiPfcAP Somogyi katonák között GONDOLATOK rr r GÖDRÖS ÜTŐN halad a gépkocsi. Fakózöld erdő takarja el a kilátást, amerre a gyakorlóteret sejtem. Még néhány száz métert megyünk, és már hallom is a fel-felcsatta- eó géppisztolyropogást és a puffancsok éles durranását. A porral együtt beszökik a kocsiba a »■hajrá!« kiáltás is. Egy éles kanyar után elénk tárul a gyakorlótér. Somogyi katonákat keresek. A parancsnok gondolkodik, aztán ezt mondja: — Vannak itt barcsiak, cso- kcnyavisontaiak. bői hói ak... Szünetet rendel el. A katonák körbefognak bennünket. — Az elvtárs látogatóba Jött — mondja a parancsnok. A hatás kedvéért hozzáteszi: — Somogyi.:. Láthatóam fölenged a légkör. Cigaretta kerül elő, megered a szó. A napcserzett arcokról mosoly árad. Egymás szavába vágva mesélnek. — Voltunk a télen egy gyakorlaton. A kenyér kővé fagyott a hidegtől. Olyan kemény volt, hogy rajbaitával is alig bírtuk szétvágni. Gázálaroos katonák masíroznak el mellettünk. — Látja, ez rossz. Légszomja van az embernek benne, meg nagyon meleg... — Eltávozás?... — Jó énlés elmenni, de nehezebb visszajönni, mint amikor bevonultunk. Otthon nincs ébresztő meg reggeli torna. — Vannak ám itt pogácsás katonák is — szólal meg valaki a hátsó sorokban. Azokat nevezeik így, akik olyan közel laknak a helyőrséghez, hogy ki se hűl a pogácsa, mire ide érnek. Határőrök. — Látogatók? Mosolyognak. A parancsnoktól tudom, hogy vasárnaponként annyi feleség és menyasszony érkezik látogatóba, hogy alig fémek el a laktanyában. BENT A LAKTANYÄBAN katonás rend fogad. A bejáratnál a napos — Bogdán Ferenc — feszesen tiszteleg, ö is somogyi. Borostás arca mosolyra derül amikor megtudja, hogy látogatóba jöttünk. Nem n ondja, de látom rajta, hogy fáradt. Amikor erről kérdezem, megered a szava. — Éjfél uitán a legnehezebb, akkor vigyázni kell az embernek, hogy el ne aludjon. Ilyenkor a katona számtalanszor megszámolja a folyosón a kőkockákat sokszor rátekint az órára, de a mutatók, mintha megbabonázták volna őket, csigalassúsággal vánszorognak. Nehezen jön el a reggel. A szobákban gondosan bevetett ágyak sorakoznak A fiúk szolgálatba készülnek. Begesdiek, kutasiak, marcaliak. Egymás után mennek a borbély keze alá. Egy-egy jól sikerült hajvágás fizetsége egy barátságos hátbaverés. — Jól van, figarókám! És a siófoki »figaró«, Stadler József mosolyogva veszi ezt tudomásul. A folyosón és a szobákban mindenütt a katonák keze munkájába ütközik az ember. Színes tablók, ötletes feliratok, jól sikerült karikatúrák teszik otthonosabbá, vidámabbá a laktanya falait. »Akarunk, merünk« — olvasom az egyik kultúrszobá- ban. A felirat alatt cigaretta, cipőkrém s egyéb használati tárgyak sorakoznak. Ez a becsületbolt. Elveszik, amire szükségük van, s a pénzt egy kis dobozba teszik. A katonák ötlete volt, vigyáznak is rá nagyon. LENT AZ UDVARON ütemes léptekre száll a noha. A tisztesjelöltek gyakorolnak: A parancsnok megkérdi. — Kik vannak itt somogyiak? A kézerdő arra enged következtetni, hogy jó páran lesznek somogyiak azok között, akikre majd a jövő katonáinak nevelését bízzák... K. I. A FEGYVERES ERŐK NAPJAN 1951 A laktanya nagy szemű ablakai sötéten meredtek az éjszakába. A szobákban egyhangú szuszogással aludtak a katonák. A napos az óráját nézte. NTég egy negyedórája volt hátra a szolgálatból. Valahol a ’ távolban vonat sípolt hosszan, elnyújtottan, aztán újra csönd lett. A csendet a csengő éles, vészjelző hangja vágta ketté. Nem is annyira tudatosan, mint inkább reflexszerűen kiáltotta el magát a napos: — Riadó! Bent a szobában valaki mérgesen mórgott. A kicsapódó folyosóajtón a parancsnok lépett be. Hóna alatt térképet szorongatott, és mintha az előző hangnak akarna válaszolni, biztatta a katonákat. — Mozgás, fiúk! Határsértés! Élesen csikordult a csizma, ahogyan fékezte gazdáját_ a fegyverállvány előtt. Helyére ugrott a tár, s már szaladtak is az udvarra. Az eligazítás rövid volt: — Határsértés történt. A helyszínen mindenki megkapja feladatát. A gépkocsioszlop száguldott a cél felé. Mögöttük sorra maradtak el az apró falusi házak. A távolban erdő sötétlett, mögötte már a határ húzódott. Le kell zárni az erdőt! Az autón feszült a várakozás. Az álmosságnak már nyoma sincs. A katonák a határsértő arcát próbálták fölidézni. A gépkocsi nagy zökkenéssel állt meg. Halk parancsszó hallatszott. — Két ember szálljon le! A kocsi hátuljáról ketten lemásztak. Az erdő sarkába telepítették őket, oda, ahol az útkereszteződés vcHt. Az eget kémlelték. Sehol egy csillag. Koromsötét minden. — Beásni...! Előkerült a lapát, lassan ment a munka. Szemerkélni kezdett az eső. Hűvös őszi eső volt. A gépkocsi elment. Aztán jött az utasítás: — Fokozni a figyelést! COCOCOCOOOOOOOOOOOOOO |A HATÁRONJ cocooocoooooooooooooc A távolból egy erős »Állj!« kiáltás hallatszott. — Megvan? — Nincs, csak egy megriadt vad volt. Lassan hajnalodon. Az ólomszürke ég alatt jól kirajzolódtak a fák. A reggelit hozták, feketekávét meg szalonnát és egy új hjrt. A határsértő nem jutott át a határon. Itt kell lennie a környéken. Még feszültebb a várakozás. Végre kivirradt. Megkezdődött a kutatás. Jólesett fölkelni a hideg földről. A katonák lassan haladtak előre. A fákról esővíz csörgött az arcokra. Minden bokorban látni vélték a keresett személyt, akiről csak annyit tudtak, hogy nem becsületes módon akarta elhagyni az országot. A csizmák átáztak, a puha erdei talaj mélyre süppedt a nehéz léptek alatt. Úrák teltek el így. Már feladtak minden reményt, hogy sikerül elfogni a határsértőt.., — Állj! Az egyik bokor mögött riadt tekintetű fiatalember nézett farkasszemet a katonákkal. Gyors intézkedés, és a határsértő fegyveres kísérettel indult a gépkocsioszlop felé, — Miért tette? — összevesztem apámmal. — Csapzott arcán könnycseppek gördültek végig. A gépkocsioszlop döcögve indult el a göröngyös úton. A zsávolyruhás katonák között lesütött szemmel ült a csapzott hajú, pulóveros fiatalember. Az út mentén, a falukban ünneplő ruhás falusiak néztek a tovarobogó gépkocsisor után. Nem tudták, mi történt. A katonák egy embert visz- szarántottak a hazátlanság széléről , Kercza Imre óta minden évben megünnepeljük a fegyveres erők napját. Ez a nap emlékeztet bennünket arra a népi összefogásra, melyen 1848-ban megtört az elnyomó hatalom katonai ereje. 1848-ban, a »népek tavaszán«, amikor a magyar nép is fölkelt, hogy lerázza magáról a Habsburg-igát, a reakciós osztályok mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a népek, így a magyar nép szabadságmozgalmát. Azért bérelte föl a Habsburg-ház Jellasicsot, hogy vérbe fojtsa a szabadságmozgalmat. A fiatal honvédsereg 1848. szeptember 29-én ütközött meg a sukoró-pákozdi dombokon a Jellasics vezette jól fölszerelt hadsereggel, s győzelmet aratott fölötte. Pedig a kishitűek a csata előtt kilátástalannak ítélték meg a magyar hadsereg helyzetét, hiszen sem fegyverzetben, sem létszámban nem érte el Jellasics seregét. Ezek a kishitűek azonban nem számoltak azzal, hogy itt egy nép kelt föl, és fogott fegyvert szabadságának, hazájának védelmében. Már a támadás első napjaiban országszerte tömeges népi megmozdulások voltak a fiatal honvédsereg megsegítésére. Somogy megyében is ezrével jelentkeztek a zsellérek, kanászök, béresek és kisneme- sek, hogy megvédjék a hazát, megvédjék családjukat. Jelszavuk ez volt: »Meghalunk, de nem hátrálunk!« És az ellenséggel vívott harcban a forradalmi diákok, honvédek, napszámosok hősi ellenállásán megtört a bécsi udvar zsarnoki terve. Ez a győzelem a hadrakelt fiatal honvédsereg és a fölkelt nép együttes diadala volt az osztrák reakció fölött. A magyar nép gyűlöld a háborút, hiszen történelme folyamán sokszor vitték el fiait idegen érdekekért idegen országba meghalni. Apáink még emlékeznek Doberdóra és Isonzó harcmezejére. Az uralkodó osztály 1941—45-ben is idegen érdekekért vitte háborúba a munkásosztály és a parasztság fiait. Népünk mégis különbséget tudott tenni a hódító és a forradalmi háború között. Ezért álltak oly sokan az első világháború után kifáradva, mégis lelkesen az 1919-es vörös zászló alá, hogy megvédjék az első győztes magyar proletárdiktatúrát az intervenciós csapatokkal és a belső ellenforradalmárokkal szemben. Munkásosztályunkban már ekkor is mélyen élt az internacionalizmus szelleme. Ezért találkozhattunk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alatt csaknem százezer önkéntessel a Vörös Hadseregben. Ezért védték a magyar internacionalisták Madridot a spanyol fasizmus ellen. Ezért találkozhattunk a második világháborúban Európa különböző területein magyar partizánokkal, akik a német fasizmus ellen küzdöttek hazájuk szabadságáért. E hősi harc mégsem volt elegendő ahhoz, hogy felszabadítsuk hazánkat a német és a Horthy- fasiszta uralom alól. A győztes szabadságot a szovjet katonák hozták el nekünk, akik azóta is hű szövetségesei a magyar népnek, és védelmezői a magyar szabadságnak. A felszabadulás után a párt vezetésével kezdtük újjászervezni fegyveres erőinket. Ennek a fegyveres erőnek a vezetői is a nép fiadból kerültek ki. Ez a fegyveres erő a nép fegyveres ereje, a nép szabadságának és érdekeinek védelmezője. Ez a fegyveres erő a nép parancsát hajtja végre a nép érdekében. Ezért születnek a békeidőben is hősök. Fegyveres erőink mindig készen állnak arra, hogy segítsenek népünknek, mint az árvizek idején is tették. Katonáink, rendőreink, munkás- őreink fáradságot nem ismerve sajátítják el a korszerű haditechnika kezelését, amely nélkül elképzelhetetlen hazánk biztonságának védelme. TA olgozó népünk tudja, hogy a korszerű ^ fegyveres erők fenntartása nagy terhet ró a népgazdaságra, de azt is tudja, hogy ez a teher nem mérhető össze azzál a veszteséggel, amelyet egy esetleges háború pusztítása jelentene számára. Mi kiváló haditechnikával szereljük föl fegyveres erőinket, de nem azért, hogy mások szabadságára törjenek, hanem azért, hogy biztosítsuk és védjük békénket, szocialista vívmányainkat. Jól tudjuk, hogy még mindig vannak a világon olyan erők, amelyek figyelmen kívül hagyva a jelenlegi haditechnika pusztító erejét, nem tettek le arról, hogy egy új háborút robbantsanak ki. Egész dolgozó népünkből és a fegyveres erők tagjaiból is lelkesedést váltott ki az a hír, hogy Moszkvában aláírták a részleges atomcsendegyezményt, és ehhez az egyezményhez azóta már száz ország csatlakozott: Hatalmas sikere ez a szocialista országok békepolitikájának. Szilárdan valljuk, hogy a szocialista, kommunista társadalmi rendszer képes békés versenyben legyőzni a kapitalizmust. Ellenzőnk minden olyan elgondolást, amely a két társadalmi rendszer közötti ellentéteket háborúval akarja megoldani. Akkor, amikor már megvalósulóban vannak azok az eszmék, melyekért a nép legjobbjai századokon át küzdöttek és véreztek, kalandorpolitika lenne minden más, ami nem a békés egymás mellett élés politikáját szolgálja. Ha mégis akadnának olyan esztelenek, akik a szocialista országokkal szembeni elvakultsá- gutobam kirobbantanák a háborút, számolni kell azzal, hogy van hozzá erőnk, hogy méltóképpen visszavágjunk, s ezeknek az esztelen hódítóknak a kezéből örökre kicsavarjuk a fegyvert. A Varsói Szerződésben tömörült országok egyesített ereje megbízható védelmezője a szocialista országok függetlenségének) szabadságának. A dolgozó nép mindig akkor vallotta magáénak a fegyveres szerveket, ha azok a nép szabadságáért, jólétéért harcoltak. Ma jobban, mint bármikor, elmondhatjuk: szocialista államunk fegyveres testületéi szoros és megbonthatatlan kapcsolatban vannak a dolgozó néppel. Fegyveres erőink tagjai fölkeresik régi munkahelyüket, élénk kulturális cserét folytatnak gyárainkkal, termelőszövetkezeteinkkel. De a dolgozók küldöttei is meglátogatják a laktanyákat, részt vesznek a fegyveres erők gyakorlatain, ünnepségein, a munkásőrségen keresztül pedig közvetlenül képviseltetik magukat a fegyveres szervekben. Hä a jó elvtársi, baráti kapcsolat segít elmélyíteni azt a tudatot, hogy a fegyvert jól kezelni a kiképzésben egyet jelent a termelésiben elért jó eredményekkel. n olgozó népünk büszke fegyveres erejé^ re. De el is várja katonafiaitól, hogy legjobb tudásukkal vegyenek részt a kiképzési feladatok végrehajtásában, és ha arra szükség lesz, a haza, a nép fegyveres védelmében, Oraveez Ferenc, a munkásőrség megyei parancsnoka SmiÉkezÉP... Egy kicsit elgondolkozik, s aztán határozottan felel. — Hogyan emlékszem visz- sza a haza fegyveres szolgálatában eltöltött több mint tíz esztendőre? Ha ismét döntenem, határoznom kellene, újból ezt az utat választanám — Nemcsak szavai meggyőzőek Keresztes József elvtársnak, a marcali járás munkásőrpa- rancsnokának, hanem a tettei is. A harcászati gyakorlaton, az »ellenség« üldözése közben az önjáró, kétcsövű légvédelmi löveg korszerű átkelési eszközzel éri el a folyó túlsó partját. — Emlékszem, együtt álltunk ott az Üllői úti volt Mária Terézia laktanyában a magas, karján arannyal szegélyezett vörös csillagot viselő katonatiszt előtt, és hallgattuk szavait: — Fiúk! A népi demokráciának új hadseregre, ._a rendszerhez hű katonatisztekre van szüksége... Olyan emberekre, akik képesek a hazáért áldozatot is vállalni..; Jóska válaszolt. Csöndes, szerény hangon, de a szokásosnál is elfogódottabban: — Én ugyan csak miagapiról beszélek, de érzem, hogy társaim nevében is szólok. Cselédgyerek voltam, iskolába sem járhattam rendesen... Tanulni szeretnék... Ígérem, becsülettel helytállók mindenkor... ,1950-et írtak ekkor. Nemsokára ott ültünk a hűvösvölgyi katonai politikai akadémia tantermében. Keresztes Jóskát avatták előbb. Az ünnepségen mi, visszamaradó növendékek díszmenetben tisztelegtünk a hadsereg új, fiatal tisztjei előtt. Ott álltam közel hozzájuk, s hallgattam, amint társaival együtt esküdött, hogy tiszthez méltóan fog élni, dolgozni... Több mint tíz év suhant el. Felsorolni mindazt, amit Ke- I resztes József cselekedett, hosy adott szavát valóra váltsa, nincsen mód. Az éjszakába nyúló nappalokat, a munkával teli heteket, a családtól távol töltött napokat, amit a haza fegyveres szolgálata megkívánt. Vagy elmondani az 1954-es nagy nyári árvizet, amikor élete kockáztatásával mentette Bölcskénél, Madocsnál, Bajánál és Mohácsnál a bajba jutott embereket... Nem nézte soha, hogy életét veszélyezteti, a nehéz helyzetekben is helytállt. Hűségesen teljesítette adott szavát, amit a nép fegyveres szolgálatának vállalásakor tett. Amikor az ellenforradalom viharában kellett helytállni, habozás nélkül lépett a karhatalomba, s vállalta a marcali járás munkásőrségének parancsnokságát. S amint szerényen, de büszkén mutatja a fegyveres szolgálatban eltöltött esztendők alatt kapott kitüntetéseket: az Árvízvédelmi Emlékérmet, a Munkás-paraszt Hatalomért Érdemérmet, a Szo'lg álati Érdemérmet és a Munka Érdemérmet, arra gondolok: mily sokan vannak a Keresztes Józsefhez hasonló emberek, akik nem felejtik, honnan indultak, s tudják, hogy mivel tartoznak a nép államénak... Szabii László
