Somogyi Néplap, 1963. augusztus (20. évfolyam, 177-202. szám)

1963-08-19 / 193. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Hétfő, 1963. augusztus ISt A BADACSONYI MÓLÓ (Lóránt János tusrajza.)------------------------------------------------------------------------------------­-­^ SZEMTELEN” 2? IÁT ALI Az egyik vidéki színhá­zunkban hallottam — még a múlt évadban — az alábbi történetet. Gyorsan elmon­dom — még az új évad kez­dete előtt. Régi jó színész- mondád ugyanis, hogy «-Régi díszlet csak átfestve jó«. Es én nem akarom a sztorit át­festeni. Majd jövőre. — • • * A negyvenhez közeledő — de harmincat mutató és húszéveseket is játszó — ked­ves primadonnát nagyon ki­hozta sodrából az az alig húszéves (a főiskoláról nem­régiben kikerült) leány, aki nem elég, hogy csinos, nem elég, hogy tehetséges, de még hangja is van. Hangja az ope­rettszerepekhez és hangja a vitákhoz a próbákon. — Ké­rem, én nem tudom megér­teni, miért szól bele? — kér­dezte például (egy kicsit fel­csattanva) a kellemes han­gocska gazdája, amikor a primadonna a puha, mindig álmos rendező helyett nagy lendülettel rendezgetett. Pri­madonnánk először hápogott valamit, majd levegőhöz és a helyzet tiszta fölismeréséig jutva, így zengett (némelyek szerint süvített, mások sze­rint vijjogott): — Szemtelen fiatalja! Tdknyos csibe, en­gem akar oktatni? biccenteni? ... NEKEM?! Ezt tanítják azon a híres fő­iskolán? (Tudni kell, hogy a főiskola régi vesszőparipája öpárducságának. Neki ugyanis nincs főiskolája. Rossz nyelvek szerint elemi iskolája is alig.) A primadonna szeme fel­csillant. A Párduc nemigen szokott szóba állni vele. És most mégis! Es éppen a szemtelen fruska ügyében! Majdnem kezet csókolt a megilletődéstől. — Hát veled is? Te édes, te szent, akit csak tisztelni szabad? Hát neked is kelle­metlenkedett az a... A Nagy öreg Párduc köz­bevágott: ■— Csak mondd ki bátran, az a szemtelen fiatalja. Azért, mert ö csitri, mi meg már öregek vagyunk, azt hi­szi, velünk mindent lehet?... A primadonna — dicsére­tére szolgáljon — egy szót sem szólt. Szótlanul biccen­tett (pardon, Biccentett) és eltávozott. Másnap, a próba után meghívta egy duplára a »szemtelen fiataljá«-t. Hogy miről beszélgettek? Nem ne­héz kitalálni... A Nagy Párducot szidták és a be­képzelt — öregeket ... A. G. POLNER ZOLTÁN: Hőség Csupa nyár szívükhöz kapnak kék virágok. Pereg a szél, dobol a szél, fuldoklik az árok. Csorbult zománc dobját tó veri a tájon. Pereg a szél, dobol a szél, csóvát vet a lábnyom. Lángot rak a hőség tornyos nagy kazlakba. Pereg a szél, dobol a szél, ég az árnyék fattya. Lándzsás jegenyékkel búzák keseregnek. Perég a szél, dobol a szél, parázslik a felleg. Felharsan a földek harci riadója. Pereg a szél, dobol a szél, belecsap a tóba. Meggypiros zászlójuk kibontják a falvak, s nekivágnak esőt hozó lombos zivatarnak. SZIRMAY ENDRE: Rend Gondolatterelő, kemény törvények rendezgetik zizegő ^sorsod, tenyered arany púba melegén a közösség akaratát hordod. Rendünk erős csontfésűjével fényeket bogoz a homály hajából, szándékaid rebbenő pilláin találkozik a közel s a távol. O lvasni akart, míg rákerül a sor, de nem ment. Bűbájos borbélyleány pa­macsolt a szélső széken egy hullámos hajú fickót, aki vastag pulóvert viselt. Ügy kel­lett magára parancsolnia, hogy ne nézze a lányt. Kiesik a szemed, és poros lesz — mondta magának. Jól vigyázz ez egy husza­dik századi hölgy, tvisztet táncol, s a hom­lokába borzolja a frizuráját. Az a fickó, az kell neki, az ám, a vastag pulóverével. No, ‘mondj le róla szépen. Látod, milyen álmo­san, milyen unalmasan néz rád vissza a tü­körből. Ügy pöccinti le magáról a pillantá­sod, mintha pelyhet fújna le annak a vakí­tó köpenyének ujjárói. Ne nézz te csak oda, még beképzel valamit a kicsike. Kapsz tőle egy szájbiggyesztést, aztán az a tied lesz. Nem éri meg, öregem. Észbontóan kedves a szőkesége, a bugivugis frizurája. S a szemöl­dökének a huncut meredeksége. Vajon mit csinál az estéivel? Persze mozi­ba megy, vagy elmegy táncolni. Sok fiúval... Ügy bizony, jó neki. Szép és fiatal. És azt választja magának, akit akar, bármelyik fér­fit választhatja. A régi borbélyához került, Janihoz. Mind­járt a szomszédos szék. Ej no, Janinak bű­vészkeze van, de azért ne téveszd össze a lányka ujjaival. Az a te bajod, hogy mind­járt képzelődni kezdesz. Minha ő turkálna a hajadban, aranyos nyomokat hagyna a vé­kony ujja, ahogy bozontod süppedékében lé­peget, s ott maradnak a nyomok sokáig, a hajszálak elektromos töltést kapnak, s talán még holnap is bizseregnek. Nos, játsszunk mást jó? Ez butaság. És kár magad belelo­valni. A lány a szomszéd szék fölött áll. Hajlékonyán jár kezében a kés, mintha uj- jainak hegye szikráznék. A pulóveres fickó a hátradöntött arcából néz föl a lányra. A lány föléje hajol, a késsel dolgozik. »Ha si­kerül levágni, a fülemből egy szelet a ma­gáé.« A lány szája parányit rebben, moso­lyog. Ez az, ami neki nem megy, ez a stílus, pedig a lánynak ez kell, nem vitás, s a fickó söpri be a mosolyt, nem ő. ö sohasem fog­ja a lány mosolyát besöpörni, reménytelen. Most mit zabolsz a fickóra? Egy jóképű va­gány, pimasz pofával, és »szellemes« békö- pései vannak. Mellette sehol se vagy. Kár ezen rágódni, az egész nem ér annyit. Röhej. Igen, de a lány kezétől nem lehet megsza­badulni. A haját is mintha ő mosná, az áram valósággal futkos a koponyáján. S nem aka- ródzik kiszállni a képzeletből, sőt egyre bel­jebb csúszik, mert a hangja is ott duruzsol már a fülében. »Ejnye, ez az ezüst, ez sza­porodik. ..« — Ilyeneket ad a lány szájába. El kell, hogy nevesse magát. Jani észreveszi, s erről eszébe jut, hogy megkeresse vendégé­nek a Ludas Matyit. Azt mondják, a nők szeretik a hajban az ezüstöt. Nem vette még észre. Ott húz el a lány a bura mellett, felágos- kodik a fehér szekrényhez, s ott matat, szap­pant vagy mit keres, nem lehet tudni. Bol­dog ember, aki feleségül kapja. Minha a nap tűzne a tükörre. Pedig ide se néz, egy pillantása sincs a bura felé. Ugye, ugye, nincs neked mit keresned a szép fiatal nők- néL A vágyakozás kínja, az a tiéd. Ne vágya­kozz, akkor jobb lesz. Mikor fizetett a lány ott állt a kassza mellett, a falnak dőlve. Egykedvűen nézett valamerre, unalmasan. Átnézett fölötte, s ő tudta, hogy sohasem juthat közelébe, soha meg nem fogja szólítani, pedig igen szeret­né. .. Egy csöndes, szomorkás sóhajt nyomott el magában: eh, nem való hozzád úgyse az ilyen. Túl szép, és tűi fiataL Betemette a lány képét a sóhajjal, s ami­kor kilépett az utcára frissen megnyírva, már csak annyi volt az egészből, mintha egy fájdalmas dallam záróhangjai még nem tudtak volna egészen elhalni. C'gés.z cipőt vesz, vannak szép, fehér ■*-* vászoncipők, ezek fogják a lábat; a sarkuknál és orruknál pedig ki van vágva, irtó jól mutat, abban bírja majd az állást, egész nap pancsolni, s undorító pasasok bo­rostás kepét nyúzni, mint ennek is itt. S mind azt hiszi, hogy vele mindent lehet, mind meg akarja fogni magának. De belemélyedt az az alak az olvasásba! Se lát, se hall. Muris lenne, ha ittfélejtené ■magát, s mikor már mindenkit megnyírtak, megborotváltak s csuknák a boltot, oda­menne hozzá: »Uram, maga kire vár?« Erre fölnézne a könyvből, azt válaszolná: »Magá­ra.« Biztosan ezt válaszolná? És ha nem? És ha rád se hederítene? Azt hiszed, már mindenki csak terád kiváncsi? Látod, föl se néz a könyvből, fütyül rád. Mi lenne, ha este korán lefeküdne, bezár­kózna és nem engedne be senkit? Meg­mondaná a házinéninek, hogy nincs itthon. Megint jönnek Pistáék, hozzak a kanaszta kártyát. Neki mindig ilyenféle alakok csap­ják a szelet, mint ez a Pista. Azt mondja: Mari jössz csörögni? Nem megyek csörögni. Hagyj békén. Es egyáltalán, hagyjatok mind békén. Unom a süket dumátokat, a hullá­mos hajatokat és a pulóvereteket. Kérek egy könyvet, bezárkózom, és olvasni fogok. Jaj, az Aranyembert ígérték. Az szép szerelmes könyv, azt mondják. Mi lenne, ha megkér­dezném a vendég úrtól? De ide se néz, csak olvas. Istenem, ha neki egyszer egy komoly férfi udvarolna, olyan, aki neki is tetszik, és komoly szándékkal. Más lányok olyan szeren­csések. Neki mindig ilyen süket pasasok jut­nak, mint is itt, akit szappanoz, ez mind ugyanazt akarja tőle. Hah, Janihoz került. Kiasz haja van. Irtó szereti az ilyet, egy kis ezüst is van benne. Borzasztó szeretném nyírni, összeborzolni, aztán megint szépen megfésülni, de ennek a randa szőrét kell itt lehúzni, így jött ki. Hogy miért nem jön ki úgy soha, ahogy az ember szeretné? Jaj, de szellemes! Bőg! Hogy a füléből egy szelet az enyém. Egye meg magának. Levágom neki az egészet, azt is megeheti. Jó étvágyat. ■ • - Nem kellenek én ennek. Ide se néz. Ügy látszik, a komoly embereknek én nem kell ele. Manci kifogott egy olyan klassz, ko­moly palit, elveszi őt feleségül... No, végre, ezzel megvan... Mit, hogy men­jen vele moziba? Megy a halál. Örül, ha nem látja a pulóverét Vigye csak innen a fülé­vel együtt. Sóhajtott, és lustán, magakelletően nyúj­tózott egyet. A bura közelében. Mit is akar itt? A szekrényhez lépett, és keresgélni kez­dett. Jó kis pofa vagy. Tudod tuíajdonkép- Pen> hogy mit keresel? A krém amott van az asztalod fiókjában, hihi. No, csukd már be ezt az ajtót. Szeme sarkánál ott lebeg a bura. Az aki alatta ül, ha még az hívná őt moziba, de sehová se hívja, és soha se fog beszélni neki az Aranyemberről. Pedig a Bartók-szín- padon is játsszák, oda is elmehetnének együtt. ■ Nekidőlt a falnak a kasszánál, dolog híján. Mindjárt jön fizetni, s itt áll meg! Biztosan van felesége. A nők az ilyet el­happolják, ne félj. Különben is, mit fog ő valaki után futni? Az ajtó becsapódott a férfi mögött, s ő el­lökte magát a faltól. Odament az asztalkához, hogy egy kis rendet csináljon. Fásultnak érezte magát s az életet kietlennek. Szoborénvi Lehel Nem részletezzük, hogyan csillapodott le a botrány, hogy aztán a következő pró­bákon újra meg újra felka­varodjék. A »táknyos csibe« kifejezést a primadonna kü­lönböző porig álázó kifejezé­sekkel variálta (»teremtő el­me!« — jegyezte meg róla a viharos próbák alatt teljesen szétpuhult rendező); a »szem­telen fiatalja!« azonban ál­landóan ismétlődött, mint egy régimódi kupié refrénje. Történt egyszer, hogy a Nagy öreg Párduc, aki csak igen fontos szerepeket szo­kott elvállalni, és az igaz­gató előtt rangjára, a tanács előtt meg betegségére hivat­kozva a színház táján is csak ritkán bukkan fel, izgatot­tan elkapta a primadonnát. — Te Izé (mindegy a név), mit szólsz, az a főiskoláról frissen idekerült fruska nem köszönt NEKEM! Némelyek szerint kegyes biccentése kö­szönés jefiegű volt ugyan, de ualáLkczáSfrk cl cZzejtcLciruficL Mondják, a tavasz és a sze­relem ikertestvérek. Meglehet... Ámbár a tűnt évek mást bizo­nyítanak. A szerelem mindig szerelem marad, legyen tavasz vagy ősz, nyár vagy tél. Talán csak annyi igaz, hogy ha Amor kiröppenti ezüst nyílvesszőjét, tavasszá szelídül a rekicenő nyár, a szomorkás ősz, a der­mesztő tél. Harsogó, mámoros, bolondos tavasszá. Vidéken laktunk néhány évig. No, nem messzire a vá­rostól, csak néhány kőhajítás- nyira. Mégis vidék volt a javá­ból. A szomszédunkban lakott Jutka. Lehetett vagy hatéves, én meg ha eggyel több. Nyúl­farknyi copfja volt. Kunkori. Talán azt szerettem meg ben­ne. Pedig gyakran játszottunk haragszomrádot. Miért? Azt hiszem, egyikünk sem tudta. Egészen addig, míg apám két szép piros léggömböt nem ho­zott a városból. Az egyiket Jut­kának ajándékozta. Orrollam is rá akkor: ki neki az apám? Szeleburdi egy teremtés volt. Tíz percig, ha egészben ma­radt a szép piros léggömb. Nekieresztette a rózsabokornak, és pakk,., vége volt. Hogy itatta az egereket! Egész kis tó nőtt a lakkcipők körül a szörnyű nagy bánattól. Meg­sajnáltam. Olyan védtelen volt, olyan csalódott! Odaadtam az enyémet, pedig a szívem majd beleszakadt. Rám csodálkozott. Nem akar­ta hinni. — Ott van, fogd már! — ri- valltam rá, s a kezébe nyom­tam a léggömb spárgáját. — Tényleg az enyém? — ta- máskodott még mindig. — A tiéd! Nekem nem l eli! A férfiak már nem játszanak! — idéztem apámat. — Te tényleg már férfi vagy? — bámult kitágult szem­mel. — Az leszek nem sokára! — mondtam fennhangon. — Akkor feleséget is kell vá­lasztanod! — Hát persze... — adtam a férfit. — És ... és kit? — Találok én! Üjra elpityeredeti: — Biztosan szebb lesz, mint én. — Hát... — kínoztam to­vább. Brühühü ... — És... ha téged választaná­lak? — Igazán? Mondd, igazán? — s maszatos kezefejével vé­gigtörölte könnyázott szemét. Szerelmes volt? Nem tudom. Csak ázt tudom, hogy amikor néhány hét múlva felpakoltunk a teherautóra, nagyon fájt a szívem. A csöppnyi ablakból sokáig bámultam még távolba vesző alakija után. Fehér ken­dője úgy röpdösött, mint egy riadt galamb. * » • Az első nyaralás is szerelem­mel végződött. Tizenkét éves voltam. Két hét egy igazi ta­nyán! Csodálatos élmény! A világ teteje! Pedig csak afféle megtűrt vendég gyerek voltam. Szívességből. Hogy szint kap­jak, én, a vérszegény pesti gyerek. Szint azt csakugyan kaptam. Kint a réten, ahova reggel hatkor a két tehenet ki­hajtottam. Milyen széneket is lehetett álmodni a zöld pázsiton a kék eget bámulva! Voltam feltaláló és orvos, tanár és autószerelő, lovaskocsis és mérnök, vadász és kovács. És ... mint sofőr ép­pen az autómat akartam bein­dítani, amikor gyönge hangon segítségért kiáltott valaki. A fákon túl, a tó felől jött a hang. Egy kislány kiáhált. nagyiéba lépett vagy mibe — megvágta a lábát. Nem 'kellett sok vetkőzés, már tocsogtam felé. — Ne! Ne! — kiáltott rám, s védőén tartotta maga elé ke­zét. Egy tenyérnyi helyen piros volt a víz, vem törődtem sem­mivel. Az ölembe kaptam, úgy vittem ki a portra. Pucér volt egészen. Sírt. A fájdalomtól? A szégyentől? Mikor lefektettem a -arti fövenyre, s jobb híján ez ingemmel takartam be véz­na testét, sokáig hallgatott. Az-i tán egyszer csak megszólalt, de a világért sem nyitotta volna ' föl a szemét. — Ugye, most már a szeretőd vagyok? Így lett nekem szeretőm. Még nem is tudtam igazából, hogy mi a szerelem. • • • Hatodszor láttam a filmjét. Ráköltöttem minden zsebpénze­met. Szí,ke volt és Iték ~ jmű. Sárga aranyhaja mint pv.i.a se- Ivemkendő ölelte az arcét. 1 án- colt, énekelt és mosolygott. Mindig csak rám mosolygott, bárhol ültem is a r r on. Szerettem. Kamaszos lobogás- sal. Es közben halálosan félté­keny voltam mindenkire, aki velem együtt a moziban ült. Hogy hallgatták a hangját. Osztozhattak a mosolyában. De talán azért mardosot; legin­kább a féltékenység, hogy lát­hatták, amikor tánc közben övig röppent könnyű szokmyá- ja. A legszívesebben mindenki­nek befogtam volna a szemet. Esténként arról ábrándoztam, hogy másnap találkozom, vele az utcán. Szólni biztosan nem nerek, csak követem titkolt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents