Somogyi Néplap, 1963. július (20. évfolyam, 152-176. szám)

1963-07-07 / 157. szám

Vasárnap, 1963. június 7. SOMOT,n NÉPLAP KÉT ESTE IWo, nézd csak azt a kék ruhást! Egészen csinos! Egy kicsit molett ugyan, de úgyis az a zsánerem. Felfésült kontya van és nagy masnis nylonruhája. Ráadásul pisze is. Most idenéz. Biztosan észre­vette, hogy figyelem. Ügy látszik, mégis érdemes volt eljönni ide ma este. Ha a srácok nem piszkálnak anv- nyit a műhelyben, biztosan otthon maradok. Különösen az a táskarádió-hangú Varga öcsi szekál folyton. — Persze — mondják — az érettségizett szakmunkás úrnak derogál a mi társaságunk! Ha meg velük megyek, akkor azon akadnak fel, hogy kikkel táncolok. Azt mondják, hogy engem csak a jói nevelt nylonvirágok érde­kelnek. Hát tehetek és arról, hogy mindig ilyenekkel akadok össze? Különben az ilyenek közt ír akadnak rendes lányok. Bä is biztosan az! Varga öcsiék most is az ajtó­ban állanak. Nem megyek oda hozzájuk. Biztosan azt figye­lik, kit kérek majd fel. Ügy látszik, észrevették a kék ru­hást, mert gúnyosan összemo­solyognak. Ha nem fociznék együtt velük, most összetörném a képüket. Azért is fel fogom kérni! Nem érdekel az a hülye banda! Megigazítom a nyakkendőm, aztán odalépek. — Szabad? — hajlok meg és bemutatkozom. A szája egy kicsit vastag, és kissé nehezen táncol. Jól meg ked fogni. — Ma mindenkinek ilyen érthetően mutatkozik be? — kérdezi és rám néz. — Igen! — mondom —, sze­retem, ha a nevemet is tud­ják. Táncolunk tovább. Egészen kicsi a füle, ás szép a foga. Kár, hogy a lábát nem néztem meg az előbb. — Tegeződhetűnk, ugye? — mondom — mert én senkit sem tudok magám.. — Jó! — áll rá könnyen. — Egyébként én is itt dolgozom az üzemben. — Még nem láttalak, pedig én mindenkit ismerek. — Két hete vagyok csak itt, biztosan azért nem találkoz­tunk. — És miért csak most Jöt­tél ide? Hamarabb is fölvet­tek volna! — Tudod, most érettségiz­tem, de ne*n sikerült bejut­nom az egyetemre. Szóval kartársnő! Én két évvel ezelőtt jártam ugyanígy. Egyébként nagyon tetszik, így közelről még mutatósabb. Különösen a szeme szép. Meg olyan közvetlen, és nem kapja el a tekintetét, ha egy kicsit jobban ránéz az ember. A zenekar elhallgat. Le­ülünk a fal mellé. Szorosan melléh úzódom, és kitartóan nézem az arcát. Most egy ki­csit zavartan visszanéz, mint­ha kérdezné, mit nézek annyi­ra, de nem szól egy szót sem. — Te — mondom neki —, kivel vagy itt? — A nagybátyámékkal — feleli —, ő itt a főkönyvelő. — A Kemenesékkel? Jól ismerem a Pista bácsit! Szóval akkor nem kísérhetlek haza? — kérdezem később, és meg akarom fogni a kezét. — Te mindig ilyen gyorsan szakiad elintézni az ilyesmit? — tért ki a kérdés elől, és ar­rébb húzódott egy kicsit. — Nézd! — mondom neki —, jobb az ilyesmit minél hama­rabb tisztázni, és különben sincs már sok idő a bál végéig. Éjfélkor vége lesz. Szóval igen vagy nem? — Ne haragudj, de nem! Pista bácsiókkal megyek ha­za! — És holnap? — csapok rá. — Holnap? Holnap nem tu­dom! 10—15 méteres üregház vasszerkezetét megvesszük. Ajánlatokat „Növényvédő Állomás, Kaposvár” címre kérünk. (3738) — És mikor tu^ksd. majd? — Várj egy kicsit! — mond­ja, és elkéri a fésűmet. Ez min­denesetre jó .jel. — Nem akarsz valamit inni'? Gyerünk a büfébe! — mondom aztán. — Jó — feleli —, úgyis szom­jas vagyok. . Átmegyünk a termen. Egy ki­csit hátramaradók. A lábát akarom megnézni, de nem si­kerül. Túl bő a szoknyája. Varga öcsiék ott állnak az ajtóban. Nem is nézek rájuk. Visszafelé már kézenfogva jövünk. Á bál végéig csak ve­le táncolok. — Szóval holnap? — kérde­zem tőle éjfél előtt. — Hát — néz rám a szeme sarkából —, ha nagyon aka­rod? — Persze, hogy akarom! Jó lesz hatkor a Mókus előtt? — Jó, de nyolcra otthon kell tennem! Hazafelé egyedül megyek. Végigfütyülöm az egész utcát, és szeretnék bekopogni minden ablakon. Hülye srácok! Még hogy egy ilyen nő nem tehet rendes! Igazi angyal! ásrtap hat előtt ott va- gyök. Ö tíz percet ké­sői. — Azt hittem, már nem is jössz! — mondom neki —, és jó alaposai megnézem. Kék kosztüm .van rajta meg rózsa­szín kalap. Most is nagyon csi­nos, de most valahogy más­ként. — Hova menjünk? — kérde­zem. — Ide a Mókusba, nagyon jó hely! — mondja, és rám mosolyog. Én inkább sétálni akartam, de így is jó. Beülünk egy sa­rokasztalhoz. — Mit kérsz? — kérdeztem tőle. — Mindegy! Amit te! — mondja aztán kedvesen. — Voltál már itt? — kér­dem tőle, míg kihozzák a li­kőrt. — Csak egyszer — feleli, és nagy szemével körülnéz a te­remben. — Fiúval? — Fiúval! — mondja kis szünet után. — Most mi van vele? — Nem tudom, valahogy el­maradt. Pedig egészen jó meg­jelenésű fiú volt. Különben ha­sonlított egy kicsit rád — te­szi hozzá később. — Szerettél vele lenni? — faggatom tovább. — Csuda tudja! Egy kicsit zárkózott volt, meg tudod, nem volt társasága. Ezt is a társaság érdekli? Ezt nem bírom némelyik nő­ben. Az embernek legyenek jó barátai, jó ismerősei, de ne »társasága«. Fene tudja, vala­hogy olyan rossz ize van en­nek a szónak. Na. mindegy! Hallgatunk egy kis ideig. — Voltál is náluk? — kérde­zem aztán. — Nem, de sokat mesélt a szüleiről. Egészen egyszerű em­berek. Azért nem is mentem el hozzájuk, hátha csak feszé­lyezném őket. Ugye, jól tet­tem? — Jól! — mondom minden meggyőződés nélkül. — És 8 járt hozzátok? — Volt néhányszor, de min­dig olyan furcsán viselkedett. És kéjpzeld, a nagynénimnek mindig jónapot köszönt. Meg tudod, más ilyen problémák is voltak vele. Anyukám nem is nagyon szerette, hogy vele járok. Elgondolkozva bólintok né­hányat. Most tökéletesen el tudom képzelni az édesanyját. A likőr mellé szódát is kap­tunk. A buborékok az előbb még vígan táncoltak, de most már lecsendesedve, lassan odatelepszenek a pohár falá­hoz# — De beszéljünk most már másról! — mondja, és megiga­zítja a haját — Hányra szoktál hazamen­ni? — kérdezem. — Rendszerint nyolcra! — És ha egyszer kimarad­nál? — Nem lehet! Tudod, én nem csinálhatom meg azt, amit mások! — mondja, és je­lentőségteljesen rám néz. Aytán megint hallgatunk egy sört. —* Jó ez a likőr! — mondom, hogy szóljak valamit — Jó! — feteh, és azonnal iszik is egy csöppet. Nézem a kabátját. Gallérján fehér virág van. Ügy fest ott, mintha kék földből nőtt vol­na ki. Sápadt, vértelem, de szir­mai a kínosságig szabályosak. Aztán észneve&zem, hegy ő a kezemet figyeli, látszik raj­ta egy kis feketeség, de az nem olaj, az már én vagyok. Min­denkié ilyen a műhelyben .. . Megfordítom. Hadd lássa mind a két oldalát. — Te régóta dolgozol ilyen beoszrtsban? — kérdői, s ér­zem, hogy úgy kereste az utol­só szavakat. Gondolkodom egy pillanatig. — Már régen — mondom az­tán, és most tényleg úgy ér­zem. mintha régóta volnék ott., Hétkor mondom, hogy me- j hetnénk. — Jó — egyezik bele kész­ALKALMI TÜKÖR ELŐTT. Ahogy megyünk kifelé, most látom csak, milyen jó laba van. Odakint gondolok egyet, és a vállára teszem a kezem. Épp egy villany alatt haladunk ei. — Jaj, de modortalan vagy! — mondja és lelöki. Aztán egy sötét kapualjhoz érünk. Elém áll, és simogatni kezdi a kabátom hajtókáját. — Na, ne haragudj! — mond­ja, és felém csücsöríti a száját. Vagy jó negyedóráig ott álldo­gálunk. Mikor elindulunk, nem érzek semmit, csak az agyon­fésült hajára emlékszem. Útközben összeér a kezünk. Arrébb húzom egy kicsit, de ő belém karol. Most már nem húzódhatok el. A kapujukban vagy öt percig búcsúzkodik. — A jövő vasárnap bemutat­lak a szüleimnek — mondja, és megsimogatja az arcom. — Csak aztán illedelmes légy! — teszi hozzá, és nylon­kesztyűs kezével megfenyeget. Nagyot nyelek, és nem szó­lok egy szót sem. Csodálkozva néz rám, aztán beszalad a ka­pun. A lépcsőről még visszain­teget. p n csak átlók zsebreúu- ^ gott kézzel. Nézem a kapujukat. Zöldre festett, vékony kis vasrácsból van. Csupa ciráda meg kacs­karingé. Ha megráznám, szét­potyogna az egész. Aztán csapok egyet a levegő­be. és elindulok haza. Ahogy távolodom a háztól, egyre könnyebbnek érzem magam. összefcacsintok a csillagok­kal, s magasra ugorva belefeje­lek egy telógó faágba. Ha látna, most még a Varga öcsi is meg volna elégedve velem ... Akácz László Szint* perzsel a nap, de azért nem moccanatlan a levegő. Mert. ha az volna, nem esik Imj ezzel a hajkollemennyel. Helyre kell igazítani, amit összekuszált a szél. és igazán nem gond, ha a mindig kéznél levő fésű mellé nem társul tükör. Mióta kitalálták a foncsoroeolt szemüveget, csak egy türelmes szembenállóra van szükség, és elég néhány mozdulat..« PAPP ÁRPÁD: Július Kezükben a keskeny holdsarlo Ezüstösen sajog. Járják a mezőket, és tártón Tépik véresre talpukat A marokszeciőiány-hajnalok. A sárga váltja már föl a zöldet. S az ébredező táj kérges Kitáruló tenyér. Ügy párolognak rajta a földek, Mint frissen sült S a hajnal pengéivel Megszegett kenyér. LUDÁNYI MIHÁLY: Este Foltos felhők legelik az eget, csordájuk egyre árad, változik. Ha elvonultak, majd megláthatom a sötétség kis repedéseit. Onnan talán könnyednek látszom Mt a fű kései közt, ahogy hanyatt fekszem, zöld égben, hol csillag leszek, mert harmattal borít az alkonyai. Gyerünk, elő egy derűs éneket! Az este tücskei bangóinak a szamártövis csipkés erkélyeim, s táncolni készül a galagonya. ÚJ KÖNYVEK Harmadik kiadásban jelént meg tó Európa Kiadónál Stendhal nép­szerű regénye, a Vörös és fehér. A VÜágífödaló.m Ktesszilcuß&i-aoro- zatban 4 kötetben adták ki Tolsz­toj Háború és békéjét. Kenyér-törés címmel jelent meg a Magvető Kiadónál Gyufkovics Tibor fiatal költő második versés- kötete. Az angol társadalom hű keresztmetszetét adja Kolozs Rál regénye, a Westminsteri útvesztő. Solymár József első müve. a Meg­öltek agy leányt könyvben és film­ben is nagy sikert aratott. Most két művet tartalmazó kötetét adta ki a Magvető, címe: Jó emberek örököljék a Világot. Rideg Sándor két önéletrajzi ada­tokra épülő írását foglalja magá­ban a Szépirodalmi Kiadó kiadásá­ban megjelent kötet, címe: Tűz- próba — Sámson. Ugyancsak e ki­adónál jelent meg két kötetben Laczkő Géza történelmi regénye, a Rákóczi. A Képzőművészeti Kiadó újdon­ságai: egy Botticclli-albuvn és A Művészet. lCi3könyvtár-soro«atban Cseh Miklós Ferenczy Noémiről szóló monográfiája. Régi adósságot törlesztett :: Gon­dolat Kiadó Eisenstein kötetének kiadásával, címe: A filmrendezés mii vés sete. A KlastóikU* Üttéira- sok-sorozatban adták ki Mark Twain művét, az Utazás az Egyen­lítő körül elműt. A Helikonná! Potroniiw szatiri­kus regénye jelent meg, a Satyri- kon. A hitleri koncentrációs táborok borzalmairól szól a Kossuth Kiadó­nál megjelent Fritz Selbmann-re- gény. címe: A hosszú éjszaka. Fia­talokról rzól deorgi Markiv regé­nye, a Férfiak. A* I.n Könyvtéram-sorazatban ietent meg & Móra Kiadónál Mii’k Twain műve, a Tóm Sa«vycr ka­landjai. Két történelmi regen5 je­lent meg továbbá a kiftdónál LÁTOGATÁS Ál ÉCESZGYÁRBAN Már évekkel ezelőtt vállára kapta a hír a gyárat, mert se­hol annyi jó kezdeményezés, ötlet nem született, mint itt. Nem múlt el hónap, hogy ma­gára ne -hívta volna a figyelmet az ügyes miszaki és szer­vező gárda. Innen indult el a »Fűrészeljünk fűrészpor nélküli« -mozgalom, melynek híre csakhamar befutotta az egész országot. Jó öreg écesz- géberek költötték ki ötletto­jásból ugyanitt azt a kezdemé­nyezést, hogy •semmiből vala­mit/«, aminek hatalmas anya­gi eredményei lehetnek a ta­karékosságban. De nemcsak termelési mozgalmunkat segí­tették kitűnő ötletekkel, hanem a társadalmi élet más zugaira is kiterjedt a figyelmük. Hal­lották, hogy sok a válás? Ki­adták a jelszót: -Többet törőd­jünk egymás feleségével/« El- szaparodtak a közlekedési Hal- esetek? Kitalálták, hogy aki nem »közlekedik«, annak nem eshet baja az országúton. Valamennyi ötletük, kezde­ményezésük, mozgalmuk közül azonban a legfrissebb volt a legszenzációsabb. Egy hónapja sem múlt még, hogy új jelszó­val lepték meg a közvéleményt, új tartalommal gazdagították a versenymozgalmat. Ennek lényegét így foglalták össze: »Mindennap tegyél túl önma­godon!-’ S a sikerre jellemző, hogy « gyárkapukon és a mun­katermekben mindenüt ott fo­gadta a jelsző az embereket, mindenütt és mindenkor élt és hatott, mint élesztő a kalács­ban. Gyűléseken az ö mozgal­mukról beszélt az előadó, bri- gádgyüléseken őket idézték, róluk cikkeztek az újságok, és ha öntudatról, leleményesség­ről, a kezdeményező készség kibontakozásáról, a népen be­lüli tartalékok feltárásáról ta­nakodtak valahol, az écesz- gyár neve lett a zászló. A mi gyárunkban is minden­napos szólás lett a lelkesítő ige, de annál többre alig ju­tottunk. Megpróbáltuk ugyan a fűrészpor nélküli fürészelést, a semmiből valamit csinálás nehéz feladatát is, de mégis az utóbbival voltunk a legna­gyobb bajban. »Minden nap tegyél túl önmagádonJ« — ho­gyan kell ezt helyesen értel­mezni, s hogyan kell ebből anyagi hasznot préselni a kö­zösségnek? — máig is hozzá­férhetetlen számunkra. Így esett meg, hogy elküldték az éceszgyárba, nézném meg, ho­gyan és miként, és hoznám haza a tapasztalatokat. Kerek egy hetet kaptam ta­pasztalatcserére, minthogy a téma gazdag és sokágú, mind­amellett srok-sok mást is el le­het lesni egy ilyen helyen. Na­gyon kedvesen fogadtak, és minden ajtót kinyitottak előt­tem. — Nálunk nincs titok — mondogatták —, mi bárkinek szívesen átadjuk gazdag ta­pasztalatainkat, hiszen az a cé­lunk, hogy kezdeményezéseink­kel az egész népgazdaságot előbbre lendítsük. — Haladjunk talán akkor sorjában! — kértem hű segítő­társaimat, és mindjárt érdek­lődni kezdtem, hogyan Is megy az a fürészelés. — Mozgalmunk célja az, hogy megtakarítsuk a ffíré- szelésnél keletkező hulladék­anyagot, a fűrészport, s ne vesszenek el értékes köbméte­rek a drága faanyagokból. Ha ezt az ország valamennyi üze­me meg tudná valósítani, mil­liókat spórolhatnánk az ál­lamnak. Egy a baj: mindeddig nemigen ismerték föl ennek a jelentőségét. — Talán nem is ismerik még a módszereket. — Ez az! Éppen ez az! — mondták egyszerre. — Ki kell dolgozni ennek a technológiá­ját, és akkor megy, mint a ka- ríkakcsapás. — Értem, értem. És a »sem­miből valamit!-«, az hogyan megy? — Az még egyszerűbb. Mondjuk, egy üzemnek bősé­gesen van értéktelen semmije. Ha ennek csak tíz százalékát bekapcsolja a termelésbe, vagy mondjuk csak ötöt, újabb mil­liókat fial a kezdeményezés. Vegyünk egy kerek példáit, Mondjuk, hogy mi rendelke­zünk háromezer köbméter semmivel. Köbmétere átlago­san érjen nyolcszáz forintot, bár semmije válogatja. Tessék számolni! Az annyi mint cirka két és fél millió. Osztva tíz­zel... És csak ebben az egy üzemben! — A számítás jó! — De ennél is hatásosabb a «Mindennap tegyél túl önmaga- don!—mozgalom. Ennek az a lényege, hogy aki ma egy forint árú anyagot megtakarít, hol­nap már keltőre lesz képes, és így tovább. A végén az egész termelési költség olyan mini­mális lesz, hogy szinte elha­nyagolható. Persze, persze, nem mindenütt értik meg, hogy milyen módszerekkel kell ezt az ügyet szorgalmazni. — Hát önök például? / — O, kérem, nálunk ez már régi gyakorlat. Itt váltak, ugye, az említett kezdeménye­zések ... Mi már valamennyien túl vagyunk. Ezen is. — De még csak nem is al­kalmazzák saját módszereiket? — Alkalmazni? Az már sem­mi! Kitalálni mindig és újra kitalálni, ez a valami! Hiszen az előbb mondtuk: semmiből valamit. Tudja maga, milyen jóT fizetnek ezek az újítások? No, csak próbálgassák,' Sok szerencsét hozzá! Aztán ha megy, majd üzenjenek! Sa. Simon István

Next

/
Thumbnails
Contents