Somogyi Néplap, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-04 / 102. szám
Somogyi Méplap 57MP MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANACS LAPJA f cALav<íöű)ád A pécsi színház operatársulatának vendégjátéka Szint és gazdagságot, maradandó művészi élményt hozott Kaposvár zenei életébe Verdi operájának pécsi előadása. Ügy vagyunk már, mint a gyermek, aki önfeledten örül a húsvét közeledtének; s talán még fokozottabban, hisz a húsvét, az ajándék ismétlődik, Kaposvár közönségét viszont igen ritkán örvendeztetik meg egy-egy jó operaelőadással. A vendégjáték ténye tehát önmagában is kedves ajándéknak tetszett, hát még ha számítunk arra, hogy ilyen magas színvonalú előadást hallgathatunk végig! A pécsi művészek produkciója ugyanis többszörösen túlszárnyalta várakozásunkat, érthető hát, ha a legőszintébb elismerés hangján emlékezünk meg az Álarcosbál kaposvári bemutatójáról. Verdi operáját méltatni, muzsikájának szívbemarkoló drámaiságát, színeit és hangulatát elemezni, azt hiszem, ma már fölösleges, hisz értékét több mint száz esztendő világsikere bizonyítja. De érdemes szólni az opera újmateremtői- ről, aikik a rendezéstől a díszletmegoldásokig, a színészi játéktól az előadás legapróbb részletéig mindent a muzsika szolgálatába állítottak. Ezért oly kifogástalan az előadás. Verdi zenéje egyéniségeket jellemez, szituációkat fest meg mély tónusokkal húzza alá a cselekmény drámaiságát, csak meg kell találni őt s visszaadni művészetét. S a vendégegyüttes ezt tette. Paulusz Eleméré, az előadás zenei irányítójáé a fő érdem, öt segítette művészi alázattal dr. Németh Antal egyszerűségre és lényegre törekvő rendezése is. A rendező megérezte a muzsika nagyságát, háttérbe vonult, s a zene szépségeinek kibontakozásához teremtett színpadi lehetőséget. Paulusz Elemér határozott, biztos kézzel irányította az együttest. A jó képességű szólisták, a zenekar és a kórus valóban egy- gyé kovácsolódott, szinte tökéletesen adta vissza a művet. Ennél nagyobb elismerést aligha mondhatnánk a vezénylő karmester művészi munkájáról. A zenekar néha kissé vérszegényen szólt — nem a pécsiek hibájából. Helyszűke miatt csak kisebb együttest hozhattak. A zárókórusokat azonban — kivéve a harmadik felvonásét — mégis agyon- nyomfca, háttérbe szorította a zenekar, ez volt talán az egyetlen kifogásunk. Örömmel tapasztaltuk, hogy milyen kitűnő erők állnak a pécsi színház rendelkezésére. Az előadás egyenletességét, színvonalát annak is köszönhettük, hogy az olyan kisebb szerepekben is, mint Sámuelé (Marczis Demeter), Tómé (Tréfás István), Silvanoé (Bérezik Tibor) vagy a jósnőé (Illés Éva) igen tehetséges, jó hangú énekesek kaptak teret. Nem szándékom rangsorolni, mégis azt 'kell mondanom, hogy az együttesből leginkább Bolla Tibor Renéje ragadott meg. Mélytüzű, a basszushoz közelebb álló baritonja kiegyensúlyozottan zengett. Fájdalmának kifejezése, harmadik felvonásbeli áriája sokáig emlékezetes lesz számunkra. Bárdos Arma Amélia szerepében muzikalitásával hatott ránk leginkább. A gyermeke utáni vágyódás, a szerelem és hűség, a két férfi, közötti kilátástalan vergődés tökéletes zenei rajzát adta. Wagner József (Richard gróf) nagyon szép részletekkel örvendeztetett, teljesítménye azonban nem volt egyenletes. Szerelmi vallomása és búcsúja az élettől a zeneköltő művészi koncepciójából fogant. Az előadásnak kedvessége, bája volt Pataky Öttilia Oszkár szerepében. S nemcsak egyéniségével, hanem elsősorban szárnyaló szopránjával aratott megérdemelt sikert. Az Álarcosbál előadása szép estét szerzett városunk közönségének s talán vendégművészeinknek is, akiket a hálás tapsvihar nemcsak elismert, hanem hívogatott is több operai élményt szerezni Kaposvár lakóinak. Jávori Béla „Ne áldozzátok fel a bárányokat!" Ben Bella algériai miniszterelnök április 25-én rádió- és televizióbe- szédben fordult az algériai lakossághoz, és arra kérte az embereket, hogy mondjanak le a vallási hagyományokról a népgazdaság érdekében. Májusban kezdődik ugyanis az Aid el Kebir nevű muzulmán vallási ünnep, amikor — régi arab szokás szerint — minden hivő egy bárányt áldoz. Ben Bella miniszterelnök becslése szerint, ha fenntartanák ezt a népi szokást, a muzulmán ünnep első napján nem kevesebb, mint háromszázezer bárányt kellene leölni, egy tizedét az ország egész állományának. A miniszterelnök javasolta, hogy az egyéni áldozatok helyett minden mecsetben egy bárányt áldozzanak fel »az egész lakosság nevében«. Ben Beila elmondotta, hogy 1954 óta az ország juhállománya hétmillió állattal csökkent. A Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézet laboratóriumába új típusú Zetor 4011 Major elnevezésű négyhengeres csehszlovák gyártmányú traktor érkezett. Az intézet munkatársai megvizsgálják a traktor teljesítőképességét, majd tartóssági próbának vetik alá. Ha a traktor jól vizsgázik, rendelnek belőle a mezőgazdaság részére. A képen: Madarász András csoportvezető és Baracskai László szakmunkás az új traktor működését vizsgálja. (MTI Foto: Fehérváry Ferenc fedv.) A mesélő múlt följegyzőre vár Qsehovrol, Tolsztojról, Du- mas-ról és Zoláról meg a híres Dreyfuss-perröl beszél egy 86 éves SomogyaszEÜói ember, Bognár Sándor. Emlékezete egymás mellett őrizte meg az irodalom klasszikusainak műveit, s néhány érdekes betyárhistóriát. 1877-ben született. Akkor még hatalmas erdőségek borították a Kaposvár környéki vidéket, s az apák és nagyapák friss élményeiket beszélték el a betyárvilágról. Ott: tanulta, szívta magába ez a rokonszenves öregember a régi történeteket, és egy különösen kedves maradt neki: Juhász András históriája. Nem mondta még el senkinek, őrizgette magában, de mostanában azt súgta neki valami belső hang, hogy adja tovább, adja az utókornak, nehogy nyomtalanul eltűnjön ennek az időnek egy érdekes epizódja. Juhász András szegénylegény meg négy társa, Papp Andor, Gyenge Sándor, Kö- työri István és Druzsin Ferkó Somogy aszaló vidékét járta, ijesztgette a gazdagokat. Kirabolták Fronszek Sándor várdai földbirtokost is, aztán meg tűzharcot vívtak az üldözésükre ment pandúrhaddal. Juhász Andrást csúnya végzet érte utol: saját keresztkomája ütötte fejbe; csábító volt az ezer forint vérdíj. Bognár bácsi a történetet még dallal is fűszerezi, és magnetofont reklamál, mert jó lenne fölvenni a históriái. Nos, javasoljuk a népművelési tanácsadónak: menjenek ki So- mogyaszalóba. Juhász András története megérdemli, hogy megörökítsék. P. Gy. fii k • *»* • i • « G 8 » Iwml " w \ ~ somajK „Tiszta ügy" Folyik a tárgyalás, a bíró megkérdezi a vádlottól: — Volt már büntetve? — Igen. Tíz évvel ezelőtt. Azért kaptam a büntetést, mert tilos helyen fürödtem. — Na és azóta? A vádlott gondolkodás nélkül rávágja. — Azóta nem fürödtem ... Közmondás-magyarázat »Járt utat járatlanért el ne hagyj!« — Ha Kolumbusz szófogadó, soha nem ismerjük meg Amerikát.;. »■Bajban ismerni meg a barátot.-« — Lehet. De gyakoribb, hogy a barát nem ismer meg bennünket, ha bajban vagyunk. »Kutyaharapást szőrivel.« Steril dolog ez? »A gazda szeme hizlalja a jószágot.« — Biztos, ami biztos, időnként azért egy Ms kukoricáit is szórjunk elé... ... Ünnep után Két barát találkozik az utcán. A szokásos »hogy vagy, mi újság« után természetesen a közelmúlt ünnepre terelődik a beszélgetés. — Na és hol szórakoztál május elsején? — kérdi az egyik. A másik lemondóan legyint: — Ugyan, én nem szórakoztam sehol. A feleségemmel voltam kirándulni... Az amerikai Denver Post című lapban jelent meg az alábbi hirdetés: -Mivel feleségem várandós, és már nem fér el a kocsinkban, ezért kénytelen vagyok 2. számú szerelmemet, 1960-as típusú Triump tr. 3. kocsinkat eladni. Kitűnő állapotban van.« 1 555. szeptember... A látóhatár szélén rozsda, színűek a fák meg az ég alja is. Bíborszínben fürdik a mocsár menti nádas. A lilás viz fölött szúnyogok percegnek. Egy percre sem hallgat: el a béka- vartyogás. Felbufognák a tábori zenekar üstdobjai. Kis tüzek égnek, onnan a lassan kerekülő szél sülő birkák szagát tereli. Ahol tocsogósabb a víz, janicsárok meg ulufendsik állnak bele övig. Mossák magukat iszappal, gyolccsal vagy hasított vászonnál. A Malomárok partján vízhordó lajtok sorakoznak. Kecel felöl dübö- gés és ütemes üvöltés hallatszik. A várhoz tartozó vizesárkot már harmadik napja tömi el ott a török. A vártöl keletre, ahol a dombhajlat kezdődik, tarkáll- nak a janicsárok meg az ulufendsik, delik, aszábok sátrai. A dombhajlat peremén rézingbe, sisakba bújt idősebb, komor arcú ör áll a lófarkú sátor elől. Az a vezérlő Tujgon ■pasa sátra. Mozog-nyüzsög a környék. Fegyvergyártó kalmárok kiabálnák, az ágyúk körül fürge tüzérek, topcsik rakják halomba a golyót meg a fojtást. Kell a holnapi nagy ostromhoz. A had szélén cigányok, csiszárok, martálócok, százféle hitvány népség lebzsel. Várják a biztos prédát. A rézsisakos ör a nagy tisztelgéstől majdnem hanyatt esik. Bár hivatása magaslatán áll, de szolgai lelke erősebb. C enkinek se vagyok meghallgatója! — Recseg a hang a hajbókoló szolga fölött, és mint aki jól végezte dolgát, Tujgon pasa összeereszti a sátorfüggönyt. Maga elé mélyed, és ápolt, sima kezével többször is beletúr jól gondozott bajuszába, szakállába. Egy kicsit hajlott hátú már, ráncok szabdalják ke- resztbe-kasul az arcát. Szeme is öreges, de azért szaporán pillogó. Tekintete parancsoló, és valami fölényes, lenéző hidegséget rejt. Mozgásán nem lát? ELYEMKAFTÄN ÉS SZÁRNYAS HÍR szik meg o kora. Odamegy a sátor közepén levő kerevethez, és kényelmes mozdulattal leül. A semmibe néz, és beszélni kezd. Mintha valakivel szót váltana, kimérten és tagoltan. Arcán azonban alig látszik, hogy mozdul az ajka. — Ha Allah, a nagy és kegyelmes megengedi, pár napon belül már a díván is tudja, a szultán is hallja híremet! Hiába a békesség a gyaur Ferdi- nánd királlyal, én itt megmutatom! Szétterpeszti lábát, krákog néhányat, azután újra megszólal: — Tujgon nevét fogja harsogni az egész birodalom. A kegyelmes szultán kitüntet. Igaz, ennek már éppen a legfőbb ideje!... Megjön a kék selyemkaftán, és szárnyas hír beszél rólam. Annak is nagyon ideje már! Körülhordozza szemét a sátorban. A falakat anatóliai szőnyeg, balkáni bársony és keleti selyem borítja. A mennyezetről damaszkuszi és velencei fegyverek csüngnek alá. Bolgár rózsaölajtól illatos a levegő. A török sátrak, még a vezíreké is, koszosak általában. Ez itt úgy ragyog és illatozik, mint a szentély. Tujgon egy kicsit összegörnyed, és mintha bizonygatni akarná előbbi szavait, hunyor- gatni kezd: — Ha nem jöttem volna ide, a Duna menti gyaurok földjére, mar régen az enyém volna a kaftán is meg a hír is. Minek is jöttem ide? Fiatal voltam és tekintélyes. Karomat ismerte Konstancinápoiy, erőmet a ve- zirek. Dalnokokkal, képírókkal barátkoztam. A szultán legfiatalabb és legkedveltebb bégje voltam. Válogatott nőkből válogathattam volna hárememet. Lehettem volna pasa keleten, délen, akár még a tengerparton is! Kellett nekem idejönnöm? Szemem akkor még nyugodt volt, arcom derűs, és ítéletem biztos. Megtetszett ez a gyaur táj dombjaival és völgyeivel. A többi bégek meg pasák összeneveitek, amikor megkértem a fenséges padisaht, hogy itt maradhassak, összenevettetek? Ezek ocsmány völgyek és dombok nektek? Majd megmutatom, hogy innen is híres leszek, az én dicsőségem zengi ez az ocsmányság, ez a szerintetek Allah talpa alatti vidék! Ahogy kimondja a szavakat, úgy tüzesedik meg az arca. Szerne a régi fényben ég. Petyhüdt arcán kisimulnak a ráncok, keze ökölbe rándul: — Bolondnak tartottatok? Hát még itt is nem enyém-e a fiatalság, az élet? Köpönyegemet a díván pasái is irigykedve néznék! Papucsom olyan, mint amilyent a fiatal agák és bégek hordanak Konstantinápolyban! Borbélyomat is a Boszporusz mellől hoztam. Hát turbánomat is nem a divat szerint tekerem-e? Itt szerzem a selyemkaftánt és a szárnyas hírt! Bolondnak tartotok? Lassan fölemelkedik a kere. vetről. Látszik, hogy elhagyta eddigi nyugalma. Járkálni kezd föl-alá. A sátorhasítékon késő délutáni fény szűrődik az arcára. — Ti pasák, rosszabbak vagytok a gyauroknál! Mert ti tudjátok a mesterséget, és tudjátok, hogy könnyebb központban lenni. És mégis irigykedtek rám! Minek irigykedtek? Én választottam, én is mutatom meg, hogy ez a gyaur táj alapozza meg a dicsőségemet. Megadja magát Kapusújvár, ez a döngölt sárfészek. Holnap újra rohamot f avatok. Enyfm lesz az arany, a kincs, és enyém a dicsőség! Lehajtja a fejét és elgondolkodik: — Hogy miért éppen Kapus. újvárt t álasztottam? Abbahagyja a tűnődést, nem tud válaszolni a saját magának feladott kérdésre. Hirtelen top? pant a lábával, és még egy- szuszra hozzáteszi. — Rettenetes gyaur népség van ebben a várban! Kalmár népség, jött. mentek meg Tablókatonák. Ha először fölijednek ágyúim szavától, hason csúszva szalad elém az egész társaság kalmárostul, katonástul, kincsestül, mindenestül! M ég akar valamit monda, ni, de kívülről hangok ütik meg a fülét: — Nem lehet, a kegyelmes pasa senkinek sem meghallgatója — üvölti az őr, hogy lás. sák fontos hivatását. Zengi, visszhangozza szavait a kör, nyék. — Kapusújvári küldöttség volnánk... / — Akármik vagytok, ebhi- tűek vagytok! — A pasa udvarlására jönnénk, hogy ne lövetné palánk- jainkat... — Nem megmondtam, hogy várjatok! fc— De fontos lenne dolgunk... —1 Akkor is várjatok Allah békéjével, és ne hangoskodjatok. A kegyelmes pasát nem lehet ilyen zajjal megzavarni —> üvölti úgy. hogy megremegnek a sátorlapok. Jóleső hangok ezek Tujgon pasának. Elmosolyodik. Tíz éve szolgálja az ör, és még soha nem volt vele semmi baja. Csak ne volna már olyan öreg szegény. Tetszik neki a kívülről jött beszéd is. Mégsem szól, csak tenyerét dörzsölgeti. Hiszi és vallja, hogy semmiben sem csalódik. És íme .. -. Még ki sem mondta, máris megijedt Kapusújvár! Selyemkaftán és szárnyas hír! Kinyújtózik, és széthúzza a függönyt. Az öreg, meghazudtolva korái:, áhítattal esik újra hasra előtte. És közben eltakarít egy kis tollpelyhet a bejárattól. Merthogy ö van rendelve a sátor tisztán tartására, nemcsak az alkalmatlan idegenek féke. zésére. — Nagy kegyelmű pasa, követek jöttek udvarlásodra ... — Kik vagytok? — kérdezi, mintha nem hallotta volna az előbbi párbeszédet a pasa. — Kapusújvári népség — válaszolja fontoskodva az őr. — Eresszed színem elé vala. mennyit, mert most van ideje a fogadásnak! — és mint mindig, ha idegenekkel beszél, széles mosolyra húzódik a szája, és kegyesen int köpenye szélé, vei. AT éhány pillanat múlva ré^" mült arccal sorakoznak befelé az udvarlására érkezett követek. Becsületes mesteremberek, látszik az arcukról. Megszoktak ők már mindenféle hatalmasságot. A várbeli Széli Péter jobbágyot sanyar. gató martalócait, a tizedet szedő földesúr fogdmegjeit, Ferdi- nánd talpig vasas ingyenélőit is. Egy villanás alatt érzik Tujgon arcán a hamis mosolyt. Csak nem tudják, mire magyarázzák. — Azért jövőnk, hogy kér. nénk, ne lövessed palánkjain- kát, kegyelmes pasa! — Hogyan? Nem restellnek megzavarni a nyugodásomat, ti kutyák! Zavarni merészeltek munkámban? — Ne nézd merészségünket, hiszen kegyeidért jöttünk... — Ugye, ebek, most behúzott farokkal szűköltök előttem?! Elhűltetek temérdek népem láttán, reszkettek dühöngő ágyúimétól. Tudjátok erő* met. Szüköltök, ebek?! A követek látják az arcon az alig észrevehető lekicsinylést. Az elöl álló sasszemű mester tehetetlenségében dolmánya szegélyét gyűrögeti. — Tudjátok, miért vagyok itt? Honnan is tudnátok? Elmétek gyengébb, mintsem felfognátok! Védőszárnyam alá veszlek benneteket, hogy érjen titeket is fény és dicsőség. Ed. dig nem láttátok bennem szerető atyátokat? Nem érzitek gondoskodásomat? Nem részi kettek ezért féktelen haragom; tol? A sasszemű mester érti, már, hányadán áll a dolog: — Nem reszketünk haragodé tói. Várunk romhalmaz. Ami volt katonánk, Széli Péterrel az élen aranymarháinkat, ér? tékáinkét elrabolva megszökött. Mi se nerh félünk, se nem szűkölünk. A mi nyakunkon nem szednéd dicsőség virágát. De várunk romhalmaz, és tele vagyunk sebesülttel, asszonnyal, gyerekkel. Őket akarjuk kímélni. Azért jövénk hozzád! A kegyelmes pasa szeme összeszűkül. Vége a selyemkaftánnak, oda a szárnyas hír. Hiába gyötörte agáit és bégjeit, hiába hízott izzadásükon. Amire életét tette, ím, odavan. Hogyan adjon egy romhalmazból, egy üres putriból hírt és ajándékot a fényes tekintetű padisahnak? És tetejében még a békét is felrúgta, amit a pa- disah kötött Ferdinánddal! Egy halom gyűlölködőt is szerzett. Oda a hír, oda a dívántagság! És már nem is fiatal, hogy elölről kezdené! JJirtelen ráeszmél, hogy el. 1"L árulta csalódását, elárulta érzéseit. Riadtan néz a követekre. Arcára most már vigyáz. Újra a kegyes, leereszkedő mosollyal. Csak belsejében ég a keserűség és a düh. A követek állnak és hallgatnak. Nem tudják, de érzik, hogy itt valami összeomlott. A vállveregető nyájasság sápadt, és az előbb még fennhéjázó tekintet tehetetlen méreggel van teli. összecsapódik előttük a sátor bejáratának függönye. Csak állnak tovább, szótlanul, míg körülöttük sürög-mozog a környék, a tábor tipródó álla; teával és zsákmányra éhezett embereivel. És másnap mindenféle táj bori zene és pompa nélkül vő. nül be a török Kapusújvárblt. Tujgon sátra nem nyílik egy pillanatra sem. önmaga elől is elrejtőzne. Csak ül-ül, hall; gat, és meg sem mozdul. Győri D. Balázs
