Somogyi Néplap, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-04 / 102. szám

Szombat, 1963. május i. 3 SOMOGYI NÉPLAP BURGONYAÜLTETÉS A kisgyaláni Petőfi Tsz 37 holdas tábláján 56 asszony ülteti a burgonyát. Hasznosítják a régi tapasztalatokat Gyakran hajijuk falusiaktól emlegetni, hogy ennek vagy annak az embernek egyéni gazda, konában a legszebb és a legjobb lovad, szarvasmarhái, sertései voltak. Milyen mun­kakörben dolgoznak ma ezek az emberek? Tapasztalataikat hogyan hasznosítják a termelő- szövetkezet javára? Ezt nézitük meg a magyaratádi Lenin Tsz-ban, I. Biró László már eimüüit öt­venéves. Takarmányos kocsis, tavaly 735 egységet szerzett. Szerény, csöndes ember. A ma­jorban találjuk munka közben. Elismeréssel mondja: — Finom takarmányt karr mák az állatok. A siló sokáig elég volt, még mindig van belőle, de nemsokára kaszál­hatjuk a lucernát, akkorára nőtt. Saját állatainak nem elég a közösből kapott éleség meg a háztáji földön termett takar­mány, ezért ami még kell, megvásárolja. —■ Miegéri? — Én kifizetődőnek tartom. Két törzskönyvezett tehenem van, nagyon jól tejel mind­egyik. Ezenkívül bikahizlalásra szerződtem.. ? A múltra tereljük a szét — Régente is szívesen fog­lalkozott állatokkal? — Igen. Istállótrágya nélkül keveset terem a föld, és az ál­latokért év közben is kaptam pénzt, nem kellett vámom az őszi betakarításig Persze, nem adhattam a jószágnak silót meg tápot, amit most a közös állatok kapnak. Bíró László gyakran felszó­lal a vezetőségi üléseken. Meg­mondja, hogy mit tart rossza nak, mit kellene kijavítani, hogy a tsz erősödjön. Nemrég vizsigázott az ezüstkalászos szakmunkásképző harmadik évfolyamán. Tanult, mert ke­vésnek érezlte, amit saját pár holdas gazdaságában szerzett tapasztalatai alapján tudott, 2. — Ilyen szép baromfiak kö­zött öröm dolgozni — dicséri a közös tyúkálfományt özv. Nagy József né baromfigondozó. Több mint ezer tötrzsbaromfija van a Lenin Tsz-mek, s ezek 'körül Nagyiné másodmagával látja el a tennivalókat — Otthon is voltak, meg most is vannak tyúkjaim, de hatvan darabnál többet soha­sem tartottam. Naponta 25— 30 tojást szedtem össze. A kö­zösben az 1010 tyúk egyetlen nap alatt 650—700 tojást ad. így nagyban már sokkal ér­demesebb baromfival foglal­kozni. Nagyné portáján ocsún és kukoricán éltek a tyúkok, s a tojásokból a saját szükségle­tén feliül eladásra is futotta. Nem eltette túl a tyúkokat, ami szemes terményt kaptak, abból már lehetett tojást vár­ni. — A tojótáp etetése nagyon eredményes., de annak étiemé­re, hogy sok a tojás, és a keltetőkben mindenütt dicsé­rik, mert jó a kelési arány, nem vagyunk egészen meg- elégiedve. A tojások között sok a hibás, csak fogyasztásira alkalmas, és ezeket nem ad­hatjuk el a keDAetőáliloimás- nak, olcsóbban értékesítjük. Gyűrött héjú, hosszúra nyúlt tojásit mutat. — Csök­kenteni kellene a tojófcápada- got, mert az a tyúk, amelyik egyszer ilyen tojást ad, nem tojik többet. Egyéni koráiban nem etetett tojástápot, tehát hatásáról nem győződött meg annak idején, de azt tudja, hogy a duplájá­ra megnőtt tojás kárára van a tyúknak, megsínyli az állat. Segíteni kell ezen, s nem is mulasztja el, hogy szóljon a főmezőgaadászmak, valahány­szor a sízabályosmál nagyobb méretű tojást talált a barom- fiíarmom. * * • Bíró Lászlón és özv. Nagy Józsefnén kívül még nagyon sok embert bemutathatnánk, akik ma a termelőszövetkezet­ben hasznosítják a koráb­ban szerzett jó tapasztalato­kat. De a magyaratádS Lenin Tsz két tagjának példája is azt bizonyítja, hogy hasznára válik a közösségnek, ha az emberek legjobb tudásuk sze­rint végzik a rájuk bízott munkát, Hermész Ferenc összeszedte magát — a ven­dégek szórakozni jöttek, és nem azért, hogy szomorkod- janak. Andrej Amdrejevics visszatért az asztalfőre, régi barátja, Vszevolod Alekszeje- vics mellé. Az ablakdeszkán, a zongo­rán és az íróasztalon helyez­ték el a hatalmas virágcsok­rokat, amelyek kellemes illa­tot árasztottak a lakásban. Egymás után hangzottak el a vidám és lelkes pohárkö­szöntők, beszédek és jókíván­ságok. A jelenlevők közül egyedül Ligyija volt nyugta­lan, s ugrásra készen állt, mint a felhúzott rugó. Nyu­godt és kedves mosolya azon­ban nem árulta el, mi megy végbe benne. Csak egyszer ve­tett türelmetlen tekintetet az ajtóra, de még az a röpke, ag­gódó pillantás sem kerülte el Ljubov Petrovna figyelmét. Az asszonynak minden ide­jét lefoglalta az estély meg­rendezése, a menü összeállítá­sa. az asztal gondos megtérí­tése, de most sem ült le egyetlen percre sem. Hol a konyhába ment. hogy utasí­tás* adjon a szakácsoknaK, és átvegye a kész ételeket, hol a felszolgálásban segített. A felszolgálólányok fél szóból is megértették, gyorsan, ügye­sen végezték munkájukat. Ljubov Petrovna úgy bánt ve­lük. mint régi ismerőseivel. Amikor Andrej Andrejevics meglátta az ízlésesen megte­rített asztalt, szívből megkö­szönte fáradozását, és öreges lovagiassággal kezet csókolt Ljubov Petrovna az utóbbi napokban rendkívül sokat dolgozott Pihenésre alig ma­radt egy-két órája naponta. Ligyija látta, mennyit dolgo­zik, milyen fáradt, és még csak fel sem tételezte, hogy a háziasszony valamit is ész­revett rajta, és még kevésbé azt, hogy figyeli őt. Már javában tartott az es­tély, amikor hatalmas virág­csokorral megjelent Sztyepan- kovszkij. Forrón megölelte az ünnepeltet, melegen gratulált neki, és bocsánatot kért kény­szerű késéséért. Andrej And­rejevics éppen meg akarta kérdezni, miért nem jött ide­jében, de Valentyin Alek- szandrovicsot máris körülvet­ték a vendégek, és követelték, hogy »büntetésből« a késésért, igyon egy pohárral. Ligyija nem tudta levenni szemét a fiatal tudós sápadt, sovány arcáról. Arról az elha­tározásáról is megfeledkezett, hogy ha Sztyepankovszkij mégis eljönne, észrevétlenül nyomban eltűnik. De amikor Valentyin Alekszandrovics az asztalhoz közeledett, gyorsan lehajolt, és sokáig keresgélte a leejtett villát. Sztyepankovszkij megjele­nésével Ligyija feszültsége te­tőfokára hágott. Külsőre nyu­godt maradt ugyan, de hideg­vére elhagyta. Mind gyakrab­ban tekintett türelmetlenül az ajtó felé. Amikor végre két nagy vi­rágkosárral feltűnt az isme­rős borotvált fejű ember — csak erővel tudta rákényszerí­teni magát, hogy nyugodtan felálljon, és átvegye a virágo­kat. De máris mellette ter­mett a mindenütt jelenlevő Ljubov Petrovna. A lány egy szempillantással mégis meg­előzte, és sietve megfogta a világoskék kosarat. Ljubov Petrovna ugyanakkor a másik kosarat és a névjegyeket vet­te át. Figyelmes pillantást ve­tett a kopasz fejűre, aki el­köszönt, és gyorsan távozott. Az asszony körülnézett, mint aki el akarja dönteni, hogy hova is helyezze a virágokat. Mivel a szobában nem volt már egyetlen szabad sarok sem, Ligyija, megértve pil­lantását, a segítségére sietett. — Jöjjön, Ljubov Petrovna, vigyük a virágokat a lugasba; a szabad levegőn tovább ma­radnak frissek. — Igaza van, Tánya! — fe­lelte a háziasszony; zsebéből kulcsot vett elő, és udvaria­san maga elé engedte Ligyi- ját. A kerti lugas egyszeriben megtelt a virágok fűszeres il­latával. A két nő elhelyezte a kosarakat és távozott. Ljubov Petrovna lezárta a lugas aj­taját, és a lánnyal együtt a ház felé tartott, de hirtelen behúzódott az orgonabokrok közé. Az ajtóban Sztyepankovsz­kij állt, aki nyilvánvalóan Ligvijára várakozott... Ha­lálsápadt volt az arca, ajkát keményen összeszorította. — Könyörgök önnek, Va- letntyin, most ne kérdezzen semmit! — mondta Ligyija alig hallhatóan. Majd egy lé­pést tett előre, és megfogta a férfi kezét. De Sztyepam- kovszkij, mintha kígyó csípte volna meg, elhúzódott. — Menjünk be a szobába! — kérte a lány sápadtan. — Mindent megtne.svarázok ön­nek, de csak később ... Ké­rem, menjünk be a házba! — S nagy kék szemével könyör­gően nézett rá. Valentyin Alekszandrovics azonban az ellenkező irányba, a kapu felé tartott Nemcsak jog, hanem emberi kötelesség is Olyan emberrel még nem találkoztam, aki tapsolt volna, mikor megbírálták. Az már előfordult, hogy valaki meg­köszönte az építő bírálatot, egy részét visszafizette, más részét elegánsain és fogadkozva zseb­re tette, hogy majd ezután, majd másként — de az a kis tüske legtöbbször ott benn saj­góit a szívben, »Miért tűzött ez a Kovács a nyelve hegyére ennyi ember előtt? Mi baja le­het velem? Üzlet az neki, ha engem piszkál? No, várj csak! Hiszen én is tudok!-« Hált még ha egy kis szenvedély is van a bírálatban, s esetleg föntebb- ről jött! Mennyien latolgatják ilyenkor a következményeket, mennyien inognak meg koráb­bi biztonságérzetükben... S miért? Azért, mert még min­dig emlékeznek arra a rideg és kérlelhetetlen légkörre, mely­ben annyiszor az ember ellen fordult a mi rendszerünkben javára és segítségére hivatott kritika. Egy-egy »idejébe::« el- dörgött bírálóit zöld utalt nyit­hatott tisztségekhez, hivatalok­hoz. Alkalmas fegyverré vál­hatott személyi bosszú, harag érvényesítéséhez, magyarul szólva ki-käfordulit eredeti lé­nyegéből. Máskor meg öncélú lett, dörgött joggal és jogtala­nul, mert szempont volt, és a szempontokat csak túlteljesíte­ni volt szalbad. Ilyen múltbeli tanulságok után természetesen nehéz iga­zi, tisztelt helyére tenni a kri­tikát is. De még nehezebb va­lódi szel lemében megfelelően alkalmazni. Mert az elvekkel már csak-csalk megvolna min­denki. Egyetértünk abban, hogy a megalapozott bírálat a gyorsabb és zavartalanabb ha­ladás eszköze, s nem arra való, hogy bárkit lesújtsunk vele, in­kább arra, hogy fölemeljük. A kritika nem rombolni, hanem építeni hivatott a gazdaságban, a politikában, az erkölcsben egyaránt. De miikor elhangzik, különböző eszmei torzulásokat takaró gesztusokat vált 3d, a már említetteknél torzabbakat is. Emlékezhetünk még rá, hogy a funkciók fetisizált árnyéká­ba burkolózott emberekről úgy pattant vissza minden bíráló szó, mint az acél a falról. S ennek a magatartásnak még ma is nyoma van. Az elbizako­dottság a kritika halála. Az ön­— Ne! Ne tegye! — kiáltot­ta Ligyija rémülten, és meg­ragadta kezét, sőt még útját | is elállta. — Ne menjen ki! t Nem szabad. Azonnal térjen j vissza a házba! Minden to- * vábbi lépése az életébe ke-1 rüihet! — mondta halkan, de J nagyon határozottan, és erő- $ vei maga után húzta a férfit. E pillanatban valami fel­villant mellettük. Ligyija vil­lámgyorsan Sztyepankovszkij elé vetette magát, és tüzelt a banditákra. Égő fájdalom hasított a bal vállába, de azért újból tüzelt. Ekkor észrevette, hogy a sö­tétből váratlanul emberek bukkantak elő, és rávetik ma­kukat a támadókra. Kezét vérző vállára szorít­va, figyelmes pillantást vetett a megdöbbent Sztyepankovsz- kijra, majd a következő pil­lanatban eltűnt a sötétben. Oly gyorsan és váratlanul történt mindez, hogy a zavart mérnök szinte csak álomnak hitte... Ligyija a szomszéd udvaron át kijutott egy másik utcára, futva megkerülte a házat, és szabad térségre ért. A bok­rok között elrejtve itt állt a Pobeda. Kulcsával gyorsan kinyitotta, majd elővette zseb­kendőjét, és tenyeréről letö­rölte a vért. Azután átkötöz­te vállát a seb felett, kezével és fogával meghúzta a cso­mót. Majd kormányhoz ült. Végighaladt az utcán, kijutott a primorszk—lubkovói ország­úira, ahol nyomban a legna­gyobb sebességre kapcsolt. (Folytatjuk.) [ telt emberek életében nem vi­heti több, nagyobb szerepre a bírálat a puszta dekorációnál. A másik véglet pedig — ami mostanában a revizionizmus gyakorlata — éppen a kritika szerepének eltúlzására törek­szik. Amikor például az MSZMP Központi Bizottságá­nak határozatát nyilvánosságra hozták a személyi kultusz és következményeinek végső le­számolásáról, ez a kórus töme­ges leváltásokat, mellőzéseket sürgetett. Emberek százait, ez­reit szerették volna e kritika ürügyén félreállíttatnd olyan közéleti posztokról, esélyeken egyébként igen eredményesen tevékenykedtek — csak azért, mert kisebb-nagyobb mérték­ben, objektív okok miatt kö­zük volt egy Klikk által rész­leteiben elrontott s egészében veszélybe sodort, de jó ügy­höz. Az ilyen nézetek természete­sen nemcsak azok között ter­jednek és hatnak, akik prófé­tákká szegődnek, hanem széle­sebb körben is. S minthogy ma is szivárognak e fals és idegen szemléletből a köztudatba, idő­szerű ezeket a kritikával kap­csolatban is leleplezni, s ve­lük szemben a bírálatot mint szocialista kategóriát, mint a kommunista pártélet és a de­mokratikus közélet egyik kri­tériumát magas helyére tenni. Arra a helyre, ahová pártunk VIII. kongresszusa is tette, mikor leszögezte, hogy tűrhe­tetlen a kritika lebecsülése és megtorlása, a bírálat szabadsá­gának korlátozása, de éppúgy megengedhetetlen az, hogy a kritika ürügyén gyalázzák vagy rágalmazzák rendszerün­ket és politikánkat. A bírálat legfőbb indítékának a segítő- szándéknak kell lennie. Hibák és hibás nézetek ellen irá­nyulhat, melyeknek káros er­kölcsi, társadalmi stb. követ­kezményei vannak általában, nem pedig emberek ellen. Gondoljuk csak meg: ha egy művezető goromba a munká­sokkal, a társadalmi érdek szenved csorbát, mert ilyen légkörben nem halad rendesen a munka. Ha egy nevelő hely- | télén történelmi szemléletre | oktatja a gyerekeket, megront- | ja szemléletüket, ítélokópes­* ségüket. Ha egy családapa iszik, gyermekei sorsát nehe­zíti meg, s fölösleges terheket ró a társadalomra is. Amikor tehát ilyen hibák ellen fellé­pünk a kritika eszközével, tár­sadalmi érdeket is képvise­lünk anélkül, hogy e társadal­mi érdekből kizárnánk az egyes embert, vagy ellene cseleked­nénk. Az a szándékunk, hogy a bírálat, a felvilágosítás, a nevelés együttes fegyverével az emberek gondolkodásából száműzzük mindazt, ami ide­gen a szocializmustól, s ezzel a szocializmus ügyét erősítsük. Ismerünk embereket, akik jószíwel dolgoznak a szocia­lizmusért, de még magukkal cipelnek tudatbeli és erkölcsi terheket az előző társadalom­ból is. Együtt élünk és mun­kálkodunk vallásos állampol­gárokkal, akik szintén nincse­nek haragban rendszerünkkel, sőt, részt vesznek építésében. A kommunistákat nem választ­ják el egymástól ideológiai kü­♦ lönbségek, mégis közöttük is télnek és hatnak emberi gyön- - geségek. Ha mi küzdünk az anyagiasság, az elvtelenség, a revizionizmus, a dogmatizmus vagy bármely más, a szocializ­mustól idegen ideológia vagy emberi magatartás ellen, nem az emberek ellen lépünk fel! Az embereket meg akarjuk szabadítani ezeknek visszavető nyűgétől; elvekben, erkölcsben egységessé akarjuk tenni tár­sadalmunkat. A kitaszítás, az embereknek hibáikkal vagy té­vedéseikkel és tévelygéseikkel való kirekesztése nem lehet módszer. Minden teremtő kéz­re, elmére és szívre szüksé­günk van, s az embereknek is szükségük van a társadalmi, politikai és erkölcsi igazságok­ra, s e kölcsönösségi viszony­ban végtelen nagy a jóindula­tú segítés, a felvilágosítás, a hibás nézetek elleni harc sze­repe — éppen az ember javá­ra. E kitérő után talán újra visszakanyarodhatunk az ere­deti témához: a kritika szán­dékához és fogadtatáséhoz. Ko­rántsem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy minden bíráló szó feltétlenül emberi jóindulatból, segítő- készségből fakad. De a mi mai közéletür r légköre semlegesí­ti az egyé..' indítékokat. Senki­nek sem esik bántódása, ha jóindulatú igyekezetében hi­bát követ el, de rendelkezik azzal a szándékkal és készség­gel, hogy levonja a szükséges következtetéseket, s nem ■ azt latolgatja, hogy miként vág­hatna vissza, hanem azt, hogy miiként teheti jóvá tévedését, hibáját. Közhely, de velős igazság, hogy a munkás, dol­gos élet magában hordozza a hibák elkövetésének veszélyét. Senkinek sem szabhatjuk azt a követelményt, hogy minden ilyen veszélyt messze elkerül­jön, hiszen ezek rendszerint rejtve maradnak az ember elől. Azt sem várhatjuk meg, hogy magától jöjjön rá bizo­nyos tévedésekre, mert akkor esetleg az első hibából már kész halmazat lesz. S ha ezt a gondolatsort végigjátsszák, el­jutunk odáig, hogy a kritika tulajdonképpen nemcsak em­beri jog, hanem emberi köte­lesség is a szocializmus társa­dalmi viszonyai között, mert látni a hibát és szó nélkül hagyni a mi erkölcseink sze­rint súlyosabb emberi gyenge­ség, mint önszántunkon kívül elkövetni. A kommunista pártok életé­ben ezernyi példa bizonyítja önnek az elvnek a helyességét Sokan föltették annak idején a kérdést, amikor a párt oly őszintén és leplezetlenül feltár­ta a személyi kultusz éveinek minden fonákságát, hogy ki­nek használ ez a nagy őszinte­ség és nyíltság. Mire jó ez a hibákkal való szembenézés? A párt szigorú bírálata és onbí- rálata volt ez a saját érdeké­ben és az egész társadalom ér­dekében. A hibákat sajnáljuk is, restelljük is, de nem hor­dozhatjuk magunkkal, ha fel­ismertük, mert az vak követ­kezetesség volna, nekünk pe­dig éber, reális és nem látszat­következetességre van szüksé­günk. S mindig idejében! Va­lamikor .gyakorlat volt az, hogy megvárták, amíg valaki hibát hibára halmoz, s akkor bírál­ták meg — nagy doronggal. Az ilyenfajta »gyűjtögetés«, ösz- szevárás ideje lejárt, nem mél­tó ügyünkhöz, társadalmunk­hoz, és tisztességtelen. Nekünk menet közben kell mindig iga­zítani lépéseinken s egymás lépésein! Igaz, közben ki kell irtani magunkból a gyanakvás spóráit, s helyüket át kell ad­ni a munkatársi, elvtársi biza­lomnak, annak a hitnek és meggyőződésnek, hogy az ide­jében alkalmazott igaz bírála­tot nem hátsó indítékok, ha­nem a személyünk iránti tö­rődés és megbecsülés diktálja. A bírálat közéleti becsületé­nek, tisztességének helyreállí­tásával nem késlekedett a párt, az egyes ember se késlekedjék hát, ha van még ilyesféle tar­tozása! Sz. Simon István A lakosság részére mindennemű villanyszerelést,-javítást soron kívül, szabvány szerint ké­szítünk. Telefonhívásra azonnal házhoz megyünk. Vasipari Ktsz, Kaposvár, Május 1. utca 3. Telet n 16-98. _________________(37166) i :

Next

/
Thumbnails
Contents