Somogyi Néplap, 1963. április (20. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-07 / 81. szám

Vasárnap, 1963. április 7. 5 SOMOGYI NÉPLAP Balogh Gyula ­A lány fáradtan támasz- tattá kerékpárját az út menti fához. Megnézte kar­óráját, amelyet pár hónap­ja szüleitől kapott érettségi ajándékul. Fél tizenegyet mu­tatott. Az ősziesen délelőtti napfény ezüstös ragyogással árasztotta el a tájat, de hideg derűje nem keltett jókedvet. A lány ráncolt homlokkal fölkérte a messze kígyózó or­szágút hosszúságát. Szürke szemében aggodalom tükröző­dött. Éva a városban dolgozott egy nagy üzemben. Maga is csodál­kozott, amikor az első jelent­kezésnél rögtön fölvették. Igaz, jeles bizonyítványa volt, és az sokat számított. — Ilyen szép, fiatal lány, minit te, tíz állást is kaphat egyszerre — szokta mondani az anyja nem kis büszkeség- gel Efeárete ő is úgy gondolta, hogy ezért ment olyan simán minden. De az elmúlt négy hó- naip alatt rájött, hogy az ember értekét nem a formás lábszár és a szép arc, hanem az el­végzett munka határozza meg. Egyik társnőjével, a fekete ha­jú Magdával kapcsolatban jött erre rá, aki igazán nagyon szép volt, karcsú, nyúlánk alakjá­val, hosszú puha lépteivel, sö­téten izzó szemével és diszkré­ten núzsazott, érzéki szájával. Ez a lány, ha leült, mindig tudta, hogy mikor kell »vélet­lenül" térden felül csúszni a szoknyáinak, és nyáron több­ször is kirándult autóstoppal a Balatonra. Csodálatosképpen mindenütt nagy sikere volt, csak az üzemben nem boldo­gult. Hanyagul és ímmel-ám- mal dolgozott, de ezt senki nem nézte el néki csak azért, mert szép. Egyszer Éva maga is hallotta, amint az egyik fia­tal mérnök valamiért dühösen iei-e’ősségié vonta, és azzal fenyegette, hogy kiteszik a szű­rét, ha nem változik meg. Évá­nak hát — bár hasonló dolgok eszébe sem jutottak — nem volt nehéz a következtetést le­vonni. Valahonnan egy láthatatlan traktor halk pöíögése hallat­szott, itt-ott emberek mozog­tak a földeken, mégis ijesztően egyedül érezte maigát. Hazafelé tartott szüleihez, akiket gyak­ran meglátogatott. Legtöbbször kerékpáron tette meg az utat, mert a falu messze esik a vasúttól, az országút viszont a szomszéd községien megy ke­resztiül, így hát — különösen éjszakai műszak után, mikor két. napot tölthetett otthon — elég sokszor hazakerekezett. Eddig nem is vélt baj, három­négy óra alatt mindig célhoz ért, de most elhagyta hagyo­mányos szerencséje, mert a ke­rékpár első gumija kilyukadt. Egyszer felpumpálta. akkor még pár száz métert tudott ha­ladná véle. de most már hiába minden. Arra, hogy leszerel­je a kereket, és megragassza a gumit, gondolni sem mert. vi­szont gyalogolni sem volt ked­ve a legközelebbi faluig. De ha el jutna is odáig, ki csinálná .meg a kerékpárját? Néhány forint lapul csak a kézitáská­jában. és nem szívesen dobja ki a nehezen keresett pénzt.->» ->» ->»->» ->»->£->» 1,01)1 FERENC: VIRÁGÁRUS Az éjszakában föl villanva él rózsát árulva, szegfűt, ibolyát. Bogártestű kis törékeny öreg, s a szemének fényt néma szitok ád micsoda fényt, ha rend tilalma kél kiűzni őt az asztalok közül boros fejektől hangos éjszakán, mert pénzre vár, hogy vendége fizet, s nem lármázik egy csokor ibolyán. l.estem szemének srótlan igazát: villant, mint kés, ha fénybe ütközik, aztán oarázs volt, egyre aluvó, s végül csillaggá békülte magát. Cigányszemével rokon szememet rajtafelejtem, s titkait lesem, haragvó lelkét, ahogy csendesül ölelve-szórva szegfűt, ibolyát, míg éj-haján a dohányfüst megüt úgy tíztől négyig, hajnalig tipeg, hogy virágai meg ne törtnek, és jusson minden szeretőnek egy, amíg a nap az égre nem siet. LÁSZLÓ IBOLYA: AGUTON Egy zsákokkal megrakott te­herautó zörgött el mellette. Éva sokáig nézett utána, és a fekete hajú Magdára gondolt: mit csinálna ő ebben a hely­zetben? Bizonyára kiállna az út közepére, magabiztosan föl­emelné a kezét, az autó fékje megcsifcardulna . . . Kérem, le­gyen szíves... Örömmel, pa­rancsoljon ... Hát ő nem tehet­né meg ugyanért? Elvégre ő is szép és fiatal, és mosolyogni is tud, ha kell. Elő hát a tükröt és a púdert. ügy szekér, meg két te­1J herautó porozott el mel­lette, és már kezdett elcsüg­gedni, amikor végre feltűnt egy személygépkocsi. Éva szí­ve hevesen dobogott az izga­lomtól. Az autó sebesen köze­ledett. Alany kilépett az útra egy-két pillanatig .gyámoltala­nul topogott, aztán bátortala­nul fölemelte a kezét, mintha üdvözletét intene a tovatűnő utasnak. Az autó azonban nem suhant tova, hanem puhán az út szélére gördült, és megállt a lány mellett. — Segíthetek valamiben? — bújt ki a kocsiból egy magas, őszes halántéké férfi, és tekin­tete végdgsiklott a lány alak­ján. A lány észrevette a felmérő pillantást, és enyhén elpirult. Titkolt örömmel gondolt arra, hogy a ragyogó napsütésre va­ló tekintettel ma nem a szoká­sos nadrágban indult el, ha­nem szoknyát húzott, s így for­más lába jobbam érvényesült. Zavara egy pillanat alatt el­tűnt. A férfi nézéséből meg­érezte, hogy csatát nyert. Elfo­gulatlanul mondta: — Ha nem lennék alkalmat­lan. kérem, vigyen él, ameddig az utunk azonos. Ugyanis de- fektet kaptam — mutatott a kerékpárra —, és minél előbb haza kell jutnom. — örömmel — mondta a — Mi történt? Miért álltunk meg? — kérdezte a lány fel­riadva, mert az egyhangú ber­regés az ablakon át megszűrt napfény eibágyasztotta. — Legyein jó kislány, és mindient megért — mondta a férfi elfúló hangon, és mielőtt a lány védekezhetett volna, magihoz rántotta úgy, hogy az félig az ölébe dőlve mozdulni sem bírt. A lány sikoltani akart, de a férfi ajka mohóm tapadt a szá­jára. Érezte, amint egy kéz a térde fölött türelmetlen simo- gatással mozdul előre. A vak rémület, ami hatalmába kerí­tette. emberfölötti erőfeszítés­re késztette. Fejével és felső­testével ide-oda hánykolódott, hogy a férfi csókjait elkerülje, lábával a kocsi oldalát rugdal­ta, és egyfolytában sikoltozott. — Legyél jó kislány — kö- nyörgatt a férfi. — Nem bánod meg. Mindent megadok, amit csak kérez — suttogta vágytól rekedt hangon, és egy-egy pil­lanatra sikerült elnémítani a lányt. De az szívósan védekezett. — Gazember! Aljas gazem­ber! — sikoltozott, bár tudta, hogy senki sem hallhat ja meg. — Segítség! Sikerült végigikarinolmia a férfi arcát, erre az még dühöd- tebben esett neki. Éve érezte, hogy nem sokáig bírja a küzdelmet. Ereje fogy­tán volt. És átsiuhamt agyán a gondolat: ha elhagyja magát, ez a megvadult férfi még meg is ölheti. Ekkor fiatal életösz­töne újra riadóztatta a fáradó izmokat, és foggal, körömmel védekezett, amíg egyszerre va­lami történt. Tivoliról melyem morgó autóbenregés hallat­szott. A férfi elengedte a lányt és a visszapillantó tü­körbe nézett. A JÖVENDŐ FELEL Hogy szívein állhatatlan, ily váddal illeti szívem, ki sose látta, így nem is ismeri. Ki csak a felszínt látta, mélyet nem vallatott, mivégre mondja rólam, hogy szalmaláng vagyok? Engem az idő birál, túl majd az életen, de addig itt a dolgom, mint kezdtem, végezem. Aki most eltanácsol, konok fejemre ver, annak majd szóért, tettért, a jövendő felel. a jövendő, mely mint én, beszélni most tanul, de nem feled, bár most még sokat tűr szótlanul. Engem az idő bírál, akár a tölgyeket, gallytörő szél, nevethetsz, végül a tölgy nevet! HORÁNY1 BARNA: HOGY BÍRJAD Harmatban járj, kedvesem­Ami nyáron karmait az ősszel dér és télen jég korcsolya-szirti lányokkal menj ki a jégre míg ők kétélű szíveket futnak a tóra szaladj át sima talppal parttól a partig és vissea hogy bírjad a jég ropogását a sima tükrű veszélyt milliméter életedet s vadlibákkal én Vé betűt íratok fel az égre fő léd Zsuzsanna Veled. 0» ->» -xr ■}» ->» ->» •»> -»► ->x­Péter János (Kaposvár): TÉLI TORA (A Barátság Hídja foCokiállftás an yagűMIh férfi, majd nevét, mormolva udvariasan bemutatkozott, és a kerékpárt beemelte a hátsó ülésre, s már indultak is. Éva elégedetten dőlt hátra az ülésein. A férfi ujján jegy­gyűrű csillogott, ez megnyug­tatta. — Meddig vigyem? — kér­dezte rövid hallgatás után a másik. Bársonyosan zengő ba­riton hangja volt. A lény elmagyarázta, hová igyekszik. — De hiszen akkor majdnem hazáig együtt mehetünk! — mosolygott a férfi, és jobbját levéve a konmámykerékiről atyaian megsimogatta a lány karját. Éva nem tudta mit fiíük ilyenkor tenni, hát hagyta, hogy a forró, sima tenyér egy röpke pillanatig a kezén pihen­jen. — Szereti a muzsikát? Ha akarja, bekapcsolom a rádiót. — Szeretem, — mondta örömmel a lány abban re­ménykedve, hogy nem kell be­szélgetniük. De a másik nem nyúlt a kapcsolóhoz. — Milyen zenét szeret? — kérdezte. — A komoly zenét — felél­te Éva merészen, mert művelt­nek akart látszani. — Mégis, mit? — Hát..: mi ndent. -. -. ami szép. — Hazudik — gondolta ma­gában a férfi. — Nekem akar tetszeni. Milyen szép ahogy a nap az arcára világít, A szája olyan, mint a kinyílt rózsa. Kis falu házai között suhan­tak előre. Erőszakkal kellett fi­gyelmét a vezetésre irányítani. A vágytól rég nem fűtött hit­vesi ágyra gondolt, a kihűlt házastársi csókokra és a lány­ra. aki itt ül mellette üdén, fiatalon, forrón, mint a szere­lem és boldogság megtestesí­tője Lehet, hogy védekezni fog, lehet, hogy engedelmes lesz, mindegy... Meg kell pró­hálni. TTjra a nyílt országúton jártak. Az autó lassított, és az út szélén megállt. — Ostoba — mondta liheg­ve és zsebkendőjével az arcát törolgette. A lány az ajtó kilincséit rán­gatta, de az sehogy sem akart kinyílni. A berregés már egé­szen közelről hallatszott Asztalos Bálint: cA kőt n ód — Na gyerünk — mondta a férfi, és az iodftógomb felé nyúlt. — Engedjen ki! — kiáltotta a lány, és teljes erejével a fér­fira vetette magát. — Ha még egyet kiáltani mer, megfojtom! — sziszegte az fenyegetően, és az ablak füg­gönye után kapott, hogy be­húzza. De elkésett. A motorbúgás elhalkult. Te­herautó stoppolt mellettük, és egy piros arcú. bajuszos, ősz férfi nézett le rájuk a soförülés nyitott atjajábóL A nagy, gyönyörűen csillogó- villogó üvegezett konyhaszek­rény pontos időre érkezett. S a tornácon, ahová az állomás­ról hozva leteszik, nem állhat végleg. Benn annak a rangja szerinti hely. Csakhogy ki kell akkor tenni a régi Icomódot. Berta nénje, özvegy Lakatos Ferenc né szentül hiszi a püla- natbeli halált. Akárha valami erős, nagy karmú, ismeretlen kéz markölászná hetvenhat éves szívét, amitől az annyira fáj, annyira vérzik, hogy mind­járt megáll. Csupa csont, büty­rrteny, született Vidor Awnm pedig ezt mondja: — Inkább örülne, anyánk, hogy nekünk már ilyen mo­dern szekrényük van. Na, fog­jad, Gábor. Vigyük ki ezt a ... régiséget. Aztán megint mind a ket­ten lehajolnak a kopott, öreg komód két végénél — Hova tesszük? — kérdezi Gábor. — Egyelőre az ólba. Onnan meg ... majd lesz vele valami — feleli a menyecske. — Valami baj van? — kia­bált át hozzájuk mosolyogva, de az arca egyszerre elkomoro- dott, és leugrott az ülésből. A vérző arcú férfi kinyitot­ta az ajtót. kös ujjú, gyermeknyi markát mély Táncoktól puhított kes­keny vonalú szájára teszi tom­pítani az elszálló utolsó sóhajt. De a sóhajok közül utolsónak egyik sem akar maradni. Ha­Csodálatos, hogy özvegy La­katos Ferencné, Berta nénje mindennek láttára, hallatára még mindig nem hcd meg. A nyitva hagyott kcmyhaajtón ke­resztül, mint egy koporsó után, — Nem akar elindulni a ko­csink A kisasszonynak sietős az útja. Elvinné egy darabig? Éva sietve kászálódott ki az autóból. Az idős gépkocsivezető szót­lanul rakta fel a kerékpárt a teherautóra. Mikor a lány is mellette ült mér, lekjáltott a zsebkendőt szorongató férfi­nak: nem leeskeny vonalú szája hir­telen megremeg, és olyan sza­bálytalan görbülésekkel kezd rángatózni, mint eltört csésze cikcakkos széle. Bab nagyságú, feketére érett szemölcsét gyá­moltalanul babrálgatja hegyes állának bál felén; a magas padlású pitvar belső falának mered rá a komód üres helye. Nem is marad benn tovább. Lassan, lehajtott fejjel elválik a festett fal mellől, és megy, csoszog végig a magas tornácon. S amikor fia és menye az istálló innenső szögleténél, a kis já­szai mellett hagyja a valami­kori büszke komódot, rákönyö­— Könnyű rendszáma van a kocsijának! Na minden jót! A másik nem feleit. A teher­autó nekiindult a végtelen or­szágúinak. Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Akkor a lány­ból kitört a sírás, és az idős ember vállára hajtotta a fe­jét- Az megsimogatta a lány kezét, de ez a simogatás egé­támaszkodva egész mindene kicsi, fekete árnyékosoménak tetszik csupán. — Ó, gyermekeim, hadd le­gyen ott az a komód! Az én komódom. Akkor vette azt még nekem szegény édesanyám, amikor férjhez jöttem ... Nagy hozomány volt az akkor... Ó, gyermekeim, hadd maradjon ott, ahon eddig volt! Leg­alább ... míg én élek még ... köl. Feje fölött összekulcsolja csupa csont, bütykös ujjú ke­zét, és végtelenül fájó hosszú sírásba kezd. A Piros, a rövid szarvú, de meglehetősen jó tőgyű tehén szánalommal néz hátra a nagy jászol mellől. Fején csörren a lánc, kérődző pofája meg-meg- áll a bámulástól. Vagy azon töpreng hirtelen: hova kötik majd a kicsijét... ? szén más volt, mint az a má­sik. — Ha a menetlevéllel meg ­ússz uk. a szövetkezetnél, rako­dás közben megragasztjuk a kerékpár gumiját. Jó lesz? — kérdezte dörmögő hanján. A lányt elárasztotta a biz­tonság boldog tudata. — Nagyon jó lesz — mondta könnyei között, és megnyugod­va dőlt hátra aiz ülésese Gyenge, rimánkodó hangja megállítja, fölegyenesíti fiát és menyét. A fiatalok egyáltalán nem ijedős természetűek, de a hang, a kérlelő, rimánkodó só- hajözön szembenézett őket. Lakatos Gábor szólal meg előbb jobb kezének hüvelyk­és mutatóujjával két oldalra nyomva szénfekete, hetyke ál­lású bajuszát: — Ugyan, anyám. Mit bán­kódik ezen a szúfészken? Az aIma arcú, gödrös állá Berta nénje pedig csak sír és sír. A fiatalok viszont már be is tették azóta az üveges, hal­ványzöld és krémszínben csil- logó-villogó új konyhaszek­rényt. Látásával, hogy a többi, modern bútorok közé meny­nyire beillik az, nem tudnak eltelni. Különösen Annus, az alma arcú, gödrös áüú, kék szemű menyecske csettentget elégedetten. — Vágytam már egy ilyen­re, Gábor. — Anyám sajnálja a ko­mád ját. — Mii csináljunk üde? Nem maradha tok le a többi fiatal- asszonytól. Különben **--• Nem mondhatod, hogy nem ér­demiem meg. Nem sokkal zár­tad többéi az esztendőt, mint én. Pedig van itthon is éppen elég gondom. Meg a két gye­rekkel .. i — Megvettük? — Meg. — Nahát. Ez a lényeg. Az anya és anyós Berta mén­je nem találja helyét. Az ni szekrényt elkerülve tvpeget er- re-arra, fejét mindig lehajtva, és csupa bánat, csupa szomorú- ság mindene. Mintha halottja volna. A két unokát öreg ma­gával szereti. Másoknak így dicsekszik velük: »Ö, az én unokáim? Gabri mégy éves, Irén kettő. Olyanok, mint kék eleven ördög«. Most nem. tud­ják helyre vidémüani nagy­anyjukat. Aztán mégis. Másnap még elmegy az éj bútor mellett. Harmadnap meg is áll előtte egyszer, kétszer, azután mindig többször. Háttal. Hosszú, rán­cos bő szoknyájának fedezéke mögött bütykös, vékony bőrű ujjaival hozzá-hozzáér a fé­nyes, sima festéshez. Követke­zőleg ujjait már meg is huzi­gálja rajta fenéről lefelé. Az­tán meg lentről fölfelé és vias­szá. A fiatalok vasárnap délután egy kis beszélgetésre mennek Bige György komáékhoz. Mi­kor hazajönnek, Berta nénje váratlanul azt mondja menyé­nek: — Hallod-e, jányom. Csipke - térítők kellenének ebbe ** új komlódba. Az mutatna taka­rosán. Az illene a polcaira. A menyecskének melegen villan a szeme. Arcán is piro­sabb a hamvasság. — Fogok én azt beletenni, persze. Már kinéztem a textil­ben. Hanem ... csak szebb ez, igaz, anyám? Mint az a ma­gáé. Mint az a régi. — Ez is jó — feleli anyós Berta nénje. — Csak meg kell ám becsülni, fiaim!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents