Somogyi Néplap, 1963. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-20 / 16. szám
T*sarnap, 1963. Januar 39. 5 SOMOGYI NfiPLAV cinya fa (f iai 1/ inézett az utcára. Ott- ' hon ilyenkor esik a hó, fehér minden még éjszaka is. Itt locsog az eső, a neviiuekiémo-v, a higanygőzlámpák színes karneválja visszatükröződik az aszfalton. Régen állt az ablakban, régen nézte az utcát.. Ez itt nem szokás. Legalábbis neki éveken keresztül eszébe sem jutott. Most erre is gondolt meg arra is, hogy egyszer otthon a két lurkóval, Petivel meg Tomival a meredek hegyoldalon szánkóztak. A gyerekek hangosan kacagtak; kacagtak aikkor is, amikor ő egy pillanatra belefeledkezve a kedves téli játék örömébe nem jól irányított, s a hóval teli árokba fordultak. Most is érzi az akkori ijedtséget, egyszerre nyúlt mind a két gyerek után. Kabátjukra, sapkájukra ragadt a hé — pöttöm hóemberek nevető fekete gombezemekkel. — Apu, olyan jót estünk! — dicsekedtek otthon, mint akik büszkék arra, hogy a nagyszerű délutáni szánkózáson férfiasán kiállták a próbát, átestek a veszedelmek tűzkeresztségén. Tibor nevetve simogatta meg fejüket, s fél szemmel őrá sandítva megkérdezte tőlük. — És vigyáztatok anyukára is? — Négy pici kar fonta át nyakát, két apró gyerektest ugrott az ölébe... H át elmentek. Ezek a meglett férfiak voltak a nevető gombszemű hóemberek. Vajon tényleg azok voltak, az ő fiai? És ki került messzebbre tőle: a koncentrációé tábor rémségeibe belepusztult Tibor vagy az életben maradt két gyerek?! Az ablak üvegén száz kis patak csorog lefelé. Megdörzsöli homlokát, megfordul. — Hol a cigaretta? Géza a székben ül, nézi a füstöt... Mikor kikerült ide Amerikába, egyedül volt. A menekülők élni akaró es félelemtől eltorzult forgatagában elvesztette őket. Huszonöt évesen, hófehér hajjal, egy szál rongyos ruhában kezdte itt az életet. AzéleHVNYAD1 ISTVÁN: VÉRIVÓ MADÁR A dombnak sok-sok karja van, És tüskeágán karma van. Sűrűjén vérivó madár, A csőre szivembe talál. Hiába váltanék irányt, Csak térülőin a domb iránt. Vak ösztönöm kézenvezet, Mint akinek kincse ottveszett. Oly halkan dúdolnak a fák, Szavuk figyelni balgaság: »A forrásnak ttérszín habja volt Egy özsutn vére abba folyt!-» »Nem menekülsz innen tovább, Elejtettél egy őzsutát!» »A forrás mindig tiszta volt, De gyöngyvízébe vére folyt!» Azóta mindig látom én A rettegést az őz szemén. Rajta halált ütött a seb, ö életemmel büntetett! Két gtdája mellette volt, És vére rajtuk rozsdafolt. Még nem értették ők a halált, De foltjukat, vitték tovább! Viselték véres foltjukat. Ki letörölje, nem akadt. Anyjuk sírása rám szakadt: Viszem, mint hal a horgokat! POLNER ZOLTÁN: ESTI VÁZLAT Házak mögé öntve kék dombokon a délután hűlő salakja füstölög. Verődnek borzas rét után roskadó, ezüst ködök. Megkövesedik a fák lángos levelén az ég. Esteledik. Gyöngvveretű. hosszú villanásokat lép a csend, mely csupa derű. Meleg alkonyt zománc utcánk, a folyó felől sűrű holnapi szél lobog, körém csapódik, tündököl, s izzó kévéjébe fog. tét és u keresgélést. A tébolyi- tó, kínlódó kutatást Peti és Tomi után. Varrt. Lassan gyűltek a dollárok, aztán merte csak lenyomni a párnázott ajtók kilincseit. Rézveretű, kovácsoltvas, egyszerű és hipermodern kilincsek. Mint az éhező koldus a centet, úgy leste a híreket remegve. És hosszú ideif semmi. Állt a kikötőben, feszült idegekkel igyekezett kiszűrni a hangzavarból az ismerős beszédet, s mikor kérdésére csodálkozó, tagadólag ingó fejeket látott, tágra meredt, rémült szemmel hátrált, míg meg nem lökte valaki... Felberregett a telefon, csak intett Gézának, vegye föl. '— Halló!... Igen ... Szervusz ... Nem, köszönöm szépen, ne haragudjatok, ma nem tudunk elmenni a partira ... Nem, ugyan, dehogy . .. Kivételesen, értsétek meg ... Igen. elmentek ... Szervusz. — Kalmár Jozsóók — fordult feléje Géza —, nem iszol valamit? — Köszönöm, nem. Nézte, hogy odamegy Géza a bárszekrényhez. Még délután felejtették nyitva. Halkan koccant a pohár, aztán esettant az öngyújtó. Kalmár Jozsóéknál parti van. Talán nem sértődnek meg, hiszen megérthetik. Kár lenne megbántani őket, nem sok ember áll olyan közel hozzájuk, mint Kalmárék. Ök vették szárnyaik alá, mikor megkapta az első hírt, amelyet annyira várt; tudomást szerzett arról, amire tulajdonképpen számított, de ami mégis iszonyú súlyával hosszú időre összeroppan tóttá: Tibor meghalt, a gyerekek eltűntek... K almáréknál ismerte meg Gézát. Nem volt sárga csillagos, mint az ő családja, mégis mindenkije odaveszett. Egy év múlva összeházasodtak. — Könnyebb lesz együtt, hidd el — mondták Kalmárék, és ezt érezték ők ketten is. A sok rossz után jónak kell jönnie — makacsul hitt mindig ebben, és nem csalatkozott. Ősz hajú, elégedett, jómódú asszony lett egy galambősz, középkorú férfi oldalán ... Igen, milyen valószínűtlenül fehér Géza haja! Szinte világít ebben a félhomályos szobában, ahogy most lehajol, és elnyomja a cigarettát. Mintha havas volna a feje ... Eh, megint a hó, megint az otthoni tél... Több mint két évtized szaladt el, és sose jutott eszébe ilyesmi. Géza megértő társ volt, szerető férj mindig, és az ma is. Nem, nem azért hallgat most sem, mert neheztel rá; társ a szomorúságban, gondolkodik, s talán ugyanazok a képek villannak fel előtte, me. lyek most őbenne kavarognak. Nemcsak neki, mindkettőjük életének célja lett megkeresni és megtalálni a gyerekeket. Géza megfontoltan, következetesen, módszeresen végezte ezt a munkát, és inkább ő végezte. Mert neki volt egy hibája — és csak most jött rá, mekkora hiba ez —, nem tudta, sőt nem is akarta megtanulni a nyelvet. Igen, legfőképp Gézának köszönheti azt a soha el népi felejthető napot, mikor megérkezett a második hír: Élnek, egészségesek a gyerekek, Izraelbe kerültek, ott telepedtek le. Ezután már csak egy célja volt: minél előbb találkozni, látni őket, megfogni kezüket, fejüket belenézni fekete szemükbe és beszélni, beszélni mindarról, amit csaknem egy negyedszázad alatt átéltek ... Gyönyörködni bennük, az azóta már biztosan férfivá érett fiaiban — és lássák meg, ismerjék meg ők is az anyjukat... Akaratlanul végi gsimi tóttá arcát. Géza megfogta kezét, s nagyon csöndesen megszólalt . — Vádolom magam, és sohasem tudom megbocsátani magiamnak, hogy így történt. . — Te? Nem értem ... — Dehogy nem érted, csak még nem gondoltál rá — kezébe temette arcát,—, meg kellett volna tagadnom, egyszerűen megtagadni. Még akikor is, ha holnap az utcára kerülök ... Embertelen az üzlet. Micsoda harcom volt, hogy legalább addig ne kelljen utaznom, míg megérkeznek a gyerekek ... És aztán elmentem, alig láttam őket, itt hagyjalak benneteket, és csak az utolsó napokban értem haza, mikor már nem menthettem meg semmit... — Nem, Géza, nincs igazad, ne bántsd magad... Én azt hiszem, akkor sem történt volna másként, ha itthon vagy ... Valóban, erre nem gondolt, de mellékes is, nincs igaza Gézának. Hiszen ő, mióta együtt élnék, először még örült is titokban, hogy férjének utaznia kell, igy legalább fiai csak vele lehetnek, és senki nem zavarhatja az együttlétet. Szégyellt« ‘is ezt az érzést, mert tudta, hogy Géza ismeretlenül Is nagyon szereti a gyerekeket, az ő fiait, az ő álmait keresi bennük ... Hogy ragyogott az arca, mikor a repülőtérre mentek, máskor mindig biztos kézzel vezette a kocsit, s akkor minduntalan szabálytalankodott ... K ét hatalmas, vállas, fekete férfi jött velük szembe. A szeme kérdezte: ezek volnának az én fiaim? De save máris rugóként lökte előre, s mint régen, egyszerre akarta átölelni mind a kettőt, de nem tudta. — Mama? — ennyit kérdeztek azok, hogy meggyőződjenek, valóban az borult-e nyakukba, akit annyiszor próbáltak fölidézni, és sohasem sikerült. — Igen, fiaim, én vagyok. Csók, ölelés, csók, ölelés .. . Némán... S ez volt a pillanat csodája, amit nem lehet fölidézni, nem lehet végiggondolni, csak érezni lehet. Géza szótlanul áll, aztán fiai kezét beletette a férje kezébe. A kocsiban hátraült kettőjük közé, átölelte, magához húzta őket. Hol egyiket nézte, hol a másikat. Nem tudott beszélni. s min* hallgattak. Pedig milliószorr végiggondolta a találkozást, hogy- egymás szavába vágva mohón isszák majd a másik hangját... Másképp történt. Észre sem vették, már a ház előtt álltak. — Megérkeztünk — mondta. A két fiú egymással versengve segítette őt ki a kocsiból. S bent a szobában hol az egyik, hol a másik kapta föl karjába: — Mama! Mama! — Drága fiaim! Csakhogy együtt vagyunk — tolta el a gyerekeket, nézte örömtől sugárzó szemüket. — Micsoda férfiak lettetek! Én meg ilyen vagyok, látjátok?! No, szóljatok már! A fiúk mosolyogtak, szemükben valami furcsa, zavart fény villant meg. Látta ezt, vagy csak érezte? Egymásra pillantott Tomi és Péter, aztán egyszerre szólaltak meg — angolul. Valami rémület markolta meg akkor a szívét, s a szorítás terjedt, terjedt föl, egészen a torkáig. De még nevetett, ragyogott az örömtől, s tréfásan lökte hátba Tomit. — Ne bolondozzatok már! Magyarul beszéljetek, ment nem érti anyátok, amit mondtak ... A gyerekek csak álltak már nem mosolyogtak, ö iszonyod, va rogyott le egy székre, s kevés angol tudásával megértette, amit nagyon halkan mondott Péter: — Mama! Mi nem tudunk magyarul, elfelejtettük a nyelvet... F elállt a székről, már egészen sötét volt a szobában, csak a nyitva hagyott bár- szekrény lámpái vetettek fényt a parkettra. Megint az ablakhoz húzta valami. Rendületlenül esett... Még jó, hogy szép idő volt az alatt a két hét alatt, míg itt voltak a fiúk. Persze erre nem gondoltak, a nyelv egyiküknek sem jutott eszébe... Éjjel Géza elutazott Együtt volt a fiaival, és alig-alig tudott szót váltani velük. Bensőséges. meghitt beszélgetésié nem kerülhetett sor, mert a tolmács jelenléte — még ha jó barát is az illető — nem engedi a szívekbe lapózni azt a hangulatot, amely anya és huszonnégy éve nem látott fiai köcst kialakulhat. Kezdetben igyekeztek tréfával, a viszontlátás mindent elsöprő örömével elütni a dolgot. A milliméter- nyi szakadék azonban óráiéi órára nőtt, terebélyesedett, s elnyelte őket a benn rekedt mondanivaló, a kifejezetten érzések, gondolatok a második héten mindhármukat fojtogatták, s mikor Géza hazaért, egy testileg, lelkileg összetört, szőttem, néma családot talált. Minden el volt rontva. Aztán a fiúk repülőre ültek, különféle eiintéznivalóikra hivatkozva hazamentek azzal, hogy néhány hónap múl. va hosszabb időre fognak ellátogatni .,. Két órával ezelőtt csókolták meg egymást a repülőtéren... Vörös Márta í ™ V W 'í- í 's . í . C << <Í%V‘ Sí» < - • 's V / './ S' ......... ÚJ SZAVAK — helyes vagy helytelen alkotások? V* indennapos tapasztalatból tudjuk, hogy idő halad- “ tavai változik az élet, gyarapszik a kultúra, fejlődik a technika. Hanem arra már jóval kevesebbszer eszmélünk, hogy mindennek nyelvi gazdagság, szüntelen nyelvi gazdagodás a föltétele. Pedig valójában nem olyan nehéz belátni. Elég arra gondolnunk, hogy a fogalmakat csak nyelvi köntösben lehet közvetíteni, hogy az új ismeret csak a nyelv révén bontakozhat ki, válhat közkinccsé. Ha a kultúra és a nyelv, a kulturális haladás és a nyelvi fejlődés összefüggésének belátásáig már eljutottunk, a következtetést könnyűszerrel levonhatjuk. Arról van szó, hogy a nyelvi fejlődés nem olyan dolog, amit büntetlenül elhanyagolhatunk. Ezután szóba kerülhetnek mindjárt a teendők is. A nyelvnek leggyorsabban és legszembetűnőbben a szókincse változik, fejlődik. Ez abból következik, hogv a fogalom szó formájában ölt testet; a kulturális fejlődés során tehát az új fogalmakkal új szavakat is kell teremtenünk. A szókincs gyarapodásának többféle útja is van. A nyelv átvehet, magába olvaszthat idegen szavakat. De sokkal szerencsésebb a szókészletet nemzeti forrásból növelni; elsősorban úgy. fogy meglevő szavainkból újakat formálunk képzés, illetőleg összetétel útján. Persze az óvatosság azért e téren sem árt: nincs minden új képzés vagy összetétel hasznára a nyelvnek; csak azok az új szók jelentenek igazi nyereséget, amelyek megfelelnek a nyelv törvényednek, a szóalkotás évszázadok hosszú során át kialakult szabályainak. Ezzel már el is árultunk valami fontosat. Azt, hogy a sajtóban, a rádióban, a szépirodalomban és a szakkönyvekben szinte naponta felbukkanó szavaktól csak azért, mert még nem csengenek ismerősen a fülünkben, nem szabad Idegenkednünk. Ha egyébként megfelelnek a helyes szóáfikotás követelményeinek, bátran használhatjuk őket. Valamikor minden szavunk volt új s így még szokatlan. Hanem a helytelen alkotások terjesztésétől már óvakodnunk kell. Tj’ z így elvileg rendjén volna — mondhatná valaki —, de hát ki tudja az emlegetett törvényeket, szabályokat mind észben tartani, jól alkalmazni. Kétségtelen, van belőlük jó néhány. Egész részletesen csak olyan nagyobb méretű mű képes őket mind ismertetni, mint A mai magyar nyelv rendszere címen nemrégiben megjelent kétkötetes akadémiai leíró nyelvtan. De a legfontosabb tudnivalókat bárki megjegyezheti, kivált ha nem egyszerre, hanem csak lépésről lépésre haladva, kévésévé! raktározza el őket a fejébe. Nos, kezdjük el! Ha ezt halljuk, olvassuk: terepjáró, porszívó, anyag, mozgató, minőségellenőrző, helyeslőén bólinthatunk. Két okiból is. Egyfelől azért, mert az -ó, -ő képző, amely az összetételek második, úti. utótagjában szerepel, egyebek közt éppen eszköznevek, foglalkozásnevek képzésére való (vö. vonalzó, reszelő; tanító, edző). Aztán amiatt, hogy ősi magyar alakulatok mintájára keletkeztek. Az ilyenek elemei eredetileg külön mondatrészek voltak, s csak idő folytán olvadtak a mondat keretén belül össze egységes szóvá. Ma már nincs okvetlenül szükség közbülső fokként a terepet járó, port szívó, anyagot mozgató, minőséget ellenőrző-féle tárgyas kifejezésekre: meglevő számos jelöletlen tárgyas összetételünk alapján azonnal tömöríthetjük őket. A faültet, gyomirt szavak első tagja szinten jelöletlen tárgy. Ezekkel mégis vigyáznunk kell: nem tartoznak az előbbi csoportba. A közigazgatas helyes összetételből régebben elvont közigazgat szónak és társainak (nagymos, nagytakarit stb.) nyomán jöttek létre, s mint a mintául szolgáló helytelen elvonások erőszakolt alakulatók. Ezért mondjuk inkább így: fát ültet, gyomot irt. Az olyan ún. jelöletlen birtokos összetételek, mint amilyen az asztalláb, színtan ősi eredetű kifejező eszközeink sorába tartoznak. Közülük a legrégibbek — mint a jelöletlen tárgyas összetételek is — mondatban keletkeztek, birtokos jelzős kifejezésből (asztal lába, asztalnak a lába). Az újabbak rendesen már mondaton kívül, analógiás úton jönnek létre. Legtöbbjüket szívesen fogadhatjuk: bérrendezés, brigádtag, tapasztalatcsere, teljesítményhatár. Erőszakolnunk azonban nem kell őket: ami. Joor nincs okvetlenül szükség a szóra, vagy amikor túlontúl hosszú s egyhangú volna az összetétel, elégedjünk meg egyszerűen birtokos jelzős kifejezéssel. Például kirendeltségvezető, termelésemelkedés helyett (lapunkban olvashattuk őket — 1962. otet. 14.) írhattuk volna ezt: a kirendeltség vezetője, a termelés emelkedése. De még inkább akkor ajánlatos birtokos jelzős kifejezéssel élni, amikor a többszörös (birtokos jelzős) összetétel nagyon erőltetett volna. Egy elrettentő példa: népdalénekes- utánpótlás (Rádió- és Televízióújság 49. szám). Nem sok- tori szerencsésebb ez sem: kenyérgabona-vetőmag (Magyar Nemzet, 1962. dec. 8.). A lomtalanított padlás nemcsak tűzrendészet! szempontból kívánatos, hanem nyelvileg is helyes. Mégis. ;untkor fölmegyünk Pestre vásárolni, s azt látjuk a körúti kirakatban, hogy a szövet gyúrtelenitett, joggal megcsóválhatjuk fejünket. Mert míg a lomtalaníto-tt padlás olyan, amit lomtalanná tettek, addig a gyürtelení- tetf szövetet el sem tudjuk képzelni! Ha alkotórészei jelentéséből kiindulva elemezni próbáljuk, valami ilyesmi sül M belőle: olyan, amit nem gyűrtté, nem gyűrővé tettek (vö. fűtetlen = nem fűtött, ihatatlan = nem iható!). E képtelenségre ráadásul nem is volt szükség hiszen van jó szavunk a fogalomra: gyűrhetetlen (hogy mi okiból nem gyűrűdé, természeténél fogva-e, mint a tiszta gyapjú vagy műszaki eljárás eredményeként, kevésbé lényeges a vevő szempontjából!). [ os, ezúttal elégedjünk meg ennyivel. Csak még egy fontos elvi tanulságot vonjunk le. Nevezetesen, amikar új szót alkatunk, vagy amikor meg akarjuk egy új szóró) állapítani, vajon helyes-e, vigyázzunk, csak kifogástalan szókat vegyünk alapul, s körültekintően járjunk el az egybevetéskor, az analógia alkalmazásába. Dr. Rursiczky Éva, a nyelvészeti tudományok kandidátusa., az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa. N Lóránt János: TÉLI NAPSÜTÉS (akvareíl)
