Somogyi Néplap, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

Hétfő, 1962. december 24. 7 SOMOGYI NÉPLAP UTÁN Egy ember elment, és egy ember visszaérkezett. Az el­menetel több mint tizenhét éve történt, már nem ropog­tak a fegyverek, béke volt. Az ember katonaként jött, kát - naként indult tovább. Huszon­két éves volt. Koszta Csutur- kovnak hívták, és a bolgár vöröshadsereg egyenruháját viselte. Egy fényképet vitt magával akkor, és egy fény­képet hagyott a maradóknak. És ez a fénykép volt most a nyom, meg az a szívet-lelket szorongató érzés, ami csak ak­kor keletkezik, ha nagyon fe­lejthetetlen élményre gondol az ember. Pozsonyi Gyuláék Böhönyén laktak, ott vészelték át a há­borút, ott köszöntött rájuk a nagyon várt béke. Rájuk kö­szöntött egy napon Koszta Csuturkov is. Vizet kért talán vagy mást? Ki tudja, ki em­lékszik erre már? Tény az, hogy mindennapos vendég lett a kőfaragómester házában, oda járt Segesdről, az egy­kori Széchenyi-kastélyból hin- tóval vagy motorral rendsze­resen. Nézte az ügyes kezű öregembert. Közben tanulgatott magya­rul, s mindig me kérdezne Pozsonyi nénit: »Mama, mit mond?« S ahogy múlott az idő, úgy melegedett meg a kis házban egyre jobban. Szívesen járt oda mindig, mert érezte, hogy szeretettel várják és fo­gadják. Esténként, amikor du­ruzsolt a kályha, és jó meleg volt a szobában, az öreg Po­zsonyi a cimbalomhoz ült. Koszta meg énekelt; nehezen mozdult, igaz, a nyelve, de nagyon akart tanulni. „Minek a szőke énnekem..„Csak egy kislány van a világon...” Tizenhét éve ennek, elszállt, elröppent ez az idő... Kosz a Csuturkov visszatért Böhö- nyére. Izgatottan kereste a jól ismert házat, s szorongatta zsebében az egykori fényké­pet Az első hír lesújtó volt: sen­ki sem él a családból. Koszta a szállodai szobában az ablak felé fordult, hullottak a köny- nyeá, rázta a zokogás a ke­mény férfit. De az'án mégis fölcsillant egy reménysugár. Akik nem élnek, azok rr.á: család voltak. Pozsonyi mama és Irénke él, egészséges. Mont az értesítés Böhönyé- re, és most már biztos volt a válasz. Várják Kosztát, szere­tettel várják. És most robog a gépkocsi, Koszta elöl ül a vezető mel­lett, és nézi a tájat. Képzeletében újra föleleve­nednek a régi harcok, a csatá­rozások. Csönd-van a kocsiban, senki nem szól. Mindenki átérzi en­nek a néhány percnek a ko­molyságát. Aztán fékez az autó. ! — Nem, ne... nem ez a ház... | De már jön kifelé az épület­ből egy mosolygó öregasszony, özvegy Pozsonyiné, ölelésre 1 tárja szét a karját. — Jaj, istenem, hát nem fe- I lejtett el bennünket, Koszta? I Nézik egymást nagy, áradó szeretettel, és mindkét őjtik- ! nek gyanúsan csillog a sz me. j Öröm ez a találkozás, szóval i nem is lehet talán kifej szni, ; mit érezhet ez a két ember most. Már bent ülünk a konyhá­ban; Irénke, az egykori kis­lány — most Csikvári Ferenc- né — sürög-forog körülöttünk, fényképeket keres a sok régi emlék között. — Koszta, ez maga... — És nyújtja a sárgult képet a fér­fiaknak. Igen, ez Koszta. Emlékek, emlékek. — A papa meghalt... Feri is, a fiúnk... Irénke férjhez ment, van két nagy fia, Ferkó meg Tibi... — És a cimbalom? Megvan még? — Persze, bent áll a szobá­ban. .. Koszta már pattan is, megy befelé, kezébe veszi az ütőket, játszani próbál. Aztán 1 gyint egyet csalódottan: „Zabil, el­felejtettem.” S akkor Irénke, Csikvári Ferencné ül a hangszer elé. „Csak egy kislány van a vilá­gon. ..” Pozsonyi néni otthon uzso­nával várja. Szabadkozik köz­ben, hogy a bútor nem valami sfeép és új, de Koszta közbe­vág. — Ha bútorokat akarok néz­ni, elmegyek a boltba. Az em­ber a fontos, mert az a legna­gyobb gazdagság. Tizenhét év után most újra otthon érzem magamat... A búcsú nehéz, az ölelés hosszú. — Viszóntlátásra, mama, vi­szontlátásra. Majd jövök... Már zúg a gépkocsi motor­ja, amikor Pozsonyi néni oda­siet hozzá. — Van itt egy kis alma... Tegye el, fiam... És ebben a „fiam”-ban min­den benne rejlik... Polesz György Ikrek JT ét egyforma ruhába 81­v * töztetett pöttömnyi em­berke kéz a kézben ballag a Kanizsai úti Béke óvoda felé. Ügy összekulcsolják kis ujjai- kat, mintha elválaszthatatla­nul összenőttek volna. A Béke utcából lépkednek minden nap második otthonukba, az óvo­dába. S amint egy-egy isme­rőssel találkoznak, azt hangos »kejicsótolam«-mal üdvözlik. Akik elmennek mellettük, gyakran megjegyzik: — Olyan egyformák, mint két tojás! Igen, nagyon hasonlít egy­másra a két kis Visnyei test­vér. Editike és Margitka egy­formán barna szemű, világos- barna hajú, s arcuk olyan, mint a legszebb piros szegfű. Olyan nagy a hasonlóság a két kislány között, hogy édes­Munkásvédelmi tanfolyamról kórháziba Apró szívesség — drága tanulság PERCEK ALATT szétfutott a hír a TRANSZVILL I-es te­lepének munkásai között: munkát mielőbb befej zni. Hiába, nincs gyakorlatom a köszörülésben. Ez okozta a anyjuknak jelet kell varmia ruhájukra, nehogy összeté­vessze őket Takács Mihályné óvónő. Mert ez is megesett — Súlyos baleset történt a balesetet. az Edit és melyik a Margit, őket kérdi meg: Mondd, most te az Edit I vagy a Margit vagy? | S ők ilyenkor huncutul Megjön a nagyfiú, Ferkó, kisvártatva pedig hazaérkezik az apja is. Most már együtt van a család. Mert családtag­galvanizálóban. Valakinek az ujját levitte a köszörű.— S már harsant a mentőautó szirénája. Vitte a sérültet a kórház baleseti osztályára. • • » ISZÁK UTCAI LAK AS AN találom az eset áldozatát, Dombai Gyula szerelőt. Óva­tosan nyújtja felém bepólyált jobbját. — Hogyan történt? — Mióta dolgozik az üzem­ben? — Hét éve, de még nem ért baleset. I — Akkor bizonyára ismeri a I munkavédelmi szabályokat is, amelyek tiltják az ilyen fu;i- munkákat, s azt, hogy valaki engedély nélkül gépen dol­gozzon. I — Ismerem, nagyon is jól. I Hiszen ezt tanultam egy hó­nem is egyszer. S ha már vég- [ összenevetnek, aztán selypítve képp nem tudja, hogy melyik elárulják nevüket Néhány munkadarabot napig. nak tartják Kosztat tizenhét ; kellett átvinnem a g lvanizá- i — Hol? év után is, úgy nézik őt, mint ha a távolról jött fiú mondaná el élményeit. — Semmit nem öregedett, Koszta... — Maga sem, mama. Ogy örülök, hogy egészséges... És csak hallgatnak nagyo­Budapesten voltam mun­kásvédelmi tanfolyamon, a szakszervezet küldött oda. A baleset előtti napon érk z'em vissza. Még nem is kellett volna munkába áll-om, de nem tudtam otthon m radni. lóba. Egyik brigád társam — Papp István — utánam szólt: „Te komám, ha már ott jársz, megtehetnél egy apró szíves­séget. .. Van itt egy kés, félig- meddig már készen van. Fé­nyesítsd meg egy kicsit...” I-™. iiHiiKdLr-iiK. najivo- * Elvállaltam; azt hiszem, disz- ^ Tudja, mennyi mind ni tanúi­kat, nézik egymást, kutatnak tam? Hogyan előzzük meg az emlékezetükben a múlt egy- , 'j , üzemi baleseteket, mire hiy­munkához láttám. Ali= dől- ju]^ ,fe] dolgozóitársaink figyel- goztam valamit, éreztem, hogy mét De most! Hát vehetek baj lesz. A kösíorű húzta be magamr,ak annyi bátor ágat, a kést, nem bírtam e venni. bárkinek is munkafe­Elengedtenv hogy inkább gyedemről, a szabályok meg- essen le a földre, azonban nem tartásáról beszéljek, amikor a Fölkerekedünk, hogy meg- ÍSV történt, h-n-arn é ével föl- ti-nfolyam után azannal i’yen szakítva a meghitt családi felé vágódott, s hüvelykujjam sljiyos baleset ért? Nagyon egy epizódja után. — A kastély, ahol laktunk, áll még? — Igen, most szociális ott­hon. \ Bartók Béla Általános Iskolába járnak. Nyol- cadikasok, most fontolgatják, hogy hová menjenek az osz­tály elvégzése után. Mert nem kis dolog a pályaválasztás, különösen az olyan családban, Lajos1 azonban erősebb, nem sokkal ugyan, s kerek- b az arca is, mint testvérének. La­jos hármas, Gábor négyes ta­nuló. Lajos szenvedései bé­lyeggyűjtő, Gábor »könyv­moly«. felét múlt. hangulatot, megnézzük azt is. Segesdnek tartunk. — Erre volt egy kút... S alig ér ki az autó a ka­nyarból, már egy gémeskút ágaskodik felénk. — A kastély jobbra van. És tó és kis híd is van a park­ban. .. Már ott járunk az épület előtt, aztán rójuk a folyosó- i berendezés, kát. is hiányzott, — Csak háború ne legyen, ahogy Hruscsov is mondta legutóbb — jegyzi meg hirte­len, majd újra csak figyeli, hogy jól megjegyezzen min­dent. .. levitte. Eoy h j zá on szégyellem a dolgot... hogy a kés nem az ar- j * , , comba repült. — Ön szerint mi volt az oka? — Mit mondjak? — Talán a korong volt rossz, vagy a védőberendezés nem volt megfelelő? — Ügy emlékszem, nem volt fönn a köszörűn a védő­s az az a ztalka amelyen a mun­kadarabot szokás elhe'y zni. A korong sem volt tökéletes... — Tehát? — Nem, nem, őszinte le­szek: én voltam a hibás. Kap­j kodtam, igyekeztem a fusi­NE FELEJTSE EL IDEJÉBEN FELADNI szilt) eszter re r • r es LLftÜVt torta-, cukrászsütemény-rendeléséi a SZÖVETKEZETNÉL Rendelést fölvesznek cukrászdák, italboltok, élelmiszerboltok. .'.im (3207) — drAga tanulság VOLT — mondja a búcsúzás­kor. — Most, amikor szövet­kezeti lakásépítkezésre jelent­keztem, s minden fillérrel ta- j karékoskodnunk kellene! So­ha rosszabbkor nem történhe­tett volna. Ds többet ilyesmi nem fordul elő... Hogy milyen drága árat fi­zetett Dombai Gyula e tanul­ságért, azt a következő tele- \ fonbeszélgetések is bizor.yft- I ják: — Halló, kórház, baleseti \ osztály? I — Igen, tessék. — Mikorra várható Dombai ; Gyula felgyógyuló a? — Két-három hétbe, de le­het, hogy egy hónapba is be­1 pIaI í Ír | — ...TRANSZVILL? Az SZTK- ügyek intézőjét kér­jük. — Tessék! — Mennyivel csökkent Dombai Gyula keresete a be­tegsége alatt? — N: ponta tizenkilenc fo­rinttal. — ... Vasbolt? Mennyibe kerül egy háztartásban hasz­nálatos vagy disznóöléshez al­kalmas kés? — 8,30-tól 45 forintodig, sokfajta van. Disznóölésre al­kalmas kés 34 forinttól 42 fő- rintig kapható, » * * A FEGYELMI ELJÁRÁS még hátravan. Dombai Gyu- ! lát felelősségre vonják, mert | engedély nélkül, otthagyta munkahelyét, idegennek tilos j műhelyrészben gépen dolgo- : zott, s mert vállalati anyagból I fuserált kés megmunkálásá- I ban segédkezett, j Bizonyára nemcsak Dombai j Gyula, hanem mások is okul­nak ebből a balesetből. 1 Szalai László ahol a két ikertestvéren kívül még négyen ülik körűi az asz­talt. A Géza utcai Borsos ikrek — Lajos és Gábor csak hasonlítanak — ugyan­egymásra. i összetart nagyon a két fiú. Ha bajban van valamelyikül^ j a másik mindig segít. És egy- I formán segítenek egy járni alig ’bíró öreg néninek. Igen cb'csérik ezért a két testvért a környékbeliek. A gyűrűs- fonóban két barna sze­mű, fefkete szempiTlájú, fe­kete hajú, egy­forma súlyú és magasságú lány szorgoskodik e gépek között A Vince test­vérek, Piroska és Aranka. Az, hogy megszóla­lásig hasonlíta­nak egymásra, nem elég jel­lemzésükre. A beszélgetés közben mindig össze tévesztet­tem őket. Így járt vezetőjük is. Piri fél év­vél előbb ment a texti’iművek- be dolgozni, mint Aranka. S azon a napen, amikor Aranka is bement az- üzembe, a mű­vezető elsorolta neki, hogy »Piri«, ezt és ezt csinálja. — De hiszen én nőm értek ezekhez a gépekhez! — vála­szolta a Pirinek nézett lány. — Nem? Hát ki az ördög dolgozik már fél éve a gépen, ha nem maga?! Nem érek rá viccelődni! — szólt a lányhoz, s csak akkor jött rá, hogy té­vedett, amikor Piri előkerült. Nevetve mesélték a lányok, hogy tánc közben összekeve­rik őket a fiúk. s olyan kér­désre várnak választ az egyik­től, amit a másiknak tettek fők Azért van, amiben nincse­nek egy véleményen. Aranká­nak Marina Vlady és Gábor Miklós, Pirinek Sophia Toren és Bessenyei Ferenc a kedvenc színésze. Viszont egyformán szeretik a sportot, a mozit, a színházat. Ahogy nézem a két egymás melle't álló lányt, ezt a ra,gy hasonlóságot, valahogy az jut eszembe, mi lenne, ha é ran- ka vőlegénye véletlenül Piri­nek nyújtaná . karácsonykor az ajándékot... Én nem cso­dálkoznék rajta... Fonai LászlA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents