Somogyi Néplap, 1962. november (19. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-11 / 264. szám
fteáKtajs, 1962. »©member 11* s SOMOGYI NÉPLAP FODOR ANDRÁSAZ ISKOLA UDVARA Az iskola mögött az udvar négyszögéi Körmét a sárga kőfalakon át mindig elszállt a labda, honnét világra szabadult a sorsunk szorongva ériéit egyszeri kalandja, érzem zsibongva újra megszületni a nagy, kopár teret: bozsdul az oltott mész: a testek forradalma az udvar kőfalán kavargón sistereg. lábak dobaja zúg, a. nyári fű gyepétől elhódított porondon, vad tusák, — kavicsok, szemcsék porcogó szikrái, holtomig hordom a pólusokba vert sebeitek nyomát S úgy fáj ma is, mint akkor, ha feketül a föld, a vedlő fák nyomorúsága, egy gyermek arca néz az ablak harmatából a készülődő, csontolü világra. S egyszer csak, szinte nem hisz a szemének: a havas udvaron sötét nagy D betű, két kurta karját összefonva hátul, szája sarkából füstöt eregetve, kemén3’’kalapban, zord Pintér tanár úr rúgja magát a jégen jobbra, balra hatalmas, kondor-orrú korcsolyán. Nézem, nézem, és nem tudom, látom, vagy álmodom csupán. Aztán a tavaszok sajogató hívása, a méhkasból repülni vágyó rajok forró nesze, s a visszarántó berregés parancsa.. Nem, nem tudom feledni sohase a lelíkiísménet vezeklő kínjait, kérdéseit: miért vagyok? mit érek? a padok fogsorába viselt fájdalmait a dacos gyengeségnek. S a kőfalaik közé süvöltő háború: vezényszavak: feküdj! sorakozó! a díszlépésbe tört szirénák szaggatása ... S midőn zúdult az ősz, rombolva ránk tiport testünket és hitünket meggyalázva, a jobbra át! a hátra arc! között, tanárom szólt, olvasta versemet, búcsúzásként csak azt akarta mondani, bizonyos már, hogy költővé leszek. Ott nőttem emlbenré a tágas udvaron, az épület, a sárga kőfalak beszédes négyszögében. Nem múlhat el, mit benne kaptam: a büszkeség, a szégyen. Fordul az ég árnyékba, hűl a föld elfordulnak az évek, az ifjúság kerete őriz, akár az önökélet. Kaposvár, 1962. november 3, TAJCÁTS GYTTLA: MERT ÍGY LEHET A vasbeton sziklák között is egyetlen út vezet. Csak az, amely magadban épül, s átrág minden hegyet. Átrág, vagy elveszel! — És költő, se ember nem lehetsz... Tehát tovább... így állandó e döntő vülámú ütközet. S ne hagyd ... Az út, mit eddig jártál, saját, de millió szívért izzadtál, mint a márvány, s nem zápult meg a jó sem teteidben, sem szavadban! A szép sem önmagát, Téged szolgált, mert így lehet csak emberi a világ. Csak így, ha mindenegy magában nemesre érleli. Még akkor is, ha e magányban a hideg-láz veri Testét, lelkét! — De így megedzve, mint vasra szállt madár, olyan lesz minden és a versbe is fény motorja jár. VERESS MIKLÓS: valamelyik zsoltár mint rémült hangya ki terhét szorongatva gyászol a széttiport-bolyú vallóság érthetetlen igazától úgy csüggök rajtad emberi jóság mert rám néznek az évezred-hosszat sótlan könnyekkel álmodó szemek melyek a jóért tett minden rosszat elfelejtenek mert látom miként küzdesz a közönnyel véresre izzadt megváltó arcodon amíg vonagló testedbe tíz szakadt körömmel bellékapaszkodom mert bűnös vagyok ki vétkezett szóban gondolatban és cselekedetben formálj át ennen képedre egyre jobban föltáruló kezedben és emelj magasba, mint én a hangya kicsiny testét melyet elgyötört a hit hogy tikkadó szám egyszerű szavakkal mondja igaz törvényeid. C7tz ünnepségsorozat, amely hajdani és mai diákokat ültetett az emlékezés és összetartozás tüzei köré, véget ért. Kihunytak a tüzek. Hogy mégis maradjon nyoma az emlékezéseknek és a felköszöntőknek, az alábbiakban az emberséges szép tanító- mestereivé lett tanítványokat idézzük, azokat az írókat, akik a fennállásának 150 eves jubileumát ünneplő Táncsics Mihály Gimnázium falai közül léptek ki az életbe. Fodor András, Sípos Gyula, Szász Imre, Takáts Gyula és a pályakezdő Veress Miklós művei közül az itt közreadottak a jubileumi ünnepségsorozat záróestjén hangzottak el. 0 SIPOS GYULA: GLÓRIA A tanyai iskolában a tábla felett arany glória ragyog: egy üres képkeret. Volt abban már mennyei, földi hatalom, most csak üres glória, keret a falon. Huszonöt év, harminc év, mint ha film pereg, sorra beleképzelem a régi képeket. Angyalok és emberek, papok, katonák jönnek, tűnnek odaíönn, lenn meg a világ, lenn a kicsi gyerekek, apám — s unokám, örök, mint hab a folyón, mint levél a fán. Én vagyok meg te vagy itt, kicsi magyarok, tanuljuk az ábécét meg a holnapot. Lehet vezér, hadvezér fönn, emberfia, mifölöttünk tündököl az a glória. Ruisz György: ÚJSÁGOLVASÓ Szász Imre: 1 TANTERMEK ikor hétfőn délben kijöttünk a tanteremből a második emelet végén, s lerohantunk a lépcsőn, mindenki kokárdát viselt Március húszadika volt, a német teherautók ott álltak a gimnázium előtt, az Eszterházy utcában. A katonák a járdán kimosdva, tisztán, fölényesen és egyáltalán nem harciasam Ketten bejöttek a rácsos vaskapun a virágágyak közt vezető aszfaltra,. szembe az osztállyal. Tizenhét évesek voltunk, s mellünkön nemzetiszínű kokárda, s rájuk meredtünk egy csomóban. — Vége az iskolának — mondta a magasabbik német. Jóképű, húsz év körüli fiú volt. — Most rm megyünk be diáknak. Ketten voltunk, akik elég jól tudtunk németül. — Németországban nincs elég iskola? — kérdeztem. — De van. Ott is katonák vannak. Mi örültünk, mikor az iskolát bezárták. — Azt gondolom — mondta a jó németes. Akkor már éreztem, hogy aljasok vagyunk. Elsősorban mi ketten, akik elég jól tudunk németül, és beszélgetünk tréfásam, és közben hencegünk a németnek is meg az osztálynak is, hogy elég jól tudunk németül. És aljas az osztály is a tüntetésül kitűzött nemzetiszínű kokárdával, ahogy bámészkodik a német körül, nézi a németen a sínadrágos, sportos, imponáló egyenruhát, és boldog a szive egy félelmetes, még most is hatékonynak tűnő hadigépezet ocsmány romantikájától. V/-) j j volt, hetedikbe / 4 jártunk, ősszel kezdődött az utolsó év, a nyolcadik. De már nem az iskolában, ott német kaszárnya volt egy ideig, aztán hadikórház sebesültekkel. Mi két utcasarokkal odébb, egy lakásban vfolytattuk tanulmányainkat«, egy modern bérház egyik kis szobájában. A lakásban valamikor volt osztálytársunk családja lakott. Még most is emlékszem Lajkóra tizenkét éves korából, fekete lágy szemű, szép fiú volt, kedves, jó tanuló és félénk, aki minden disznó- ságban benne volt, mert félénkségével örökké azt igyekezett bizonyítani, hogy ő nem is félénk, és nem is olyan jó tanuló. Nehéz ellenállni a Rossz romantikájának. Sem ő, sem a családja nem jött vissza Auschwitz - bóL A szobában vasvázas zöld kerti padokon ültünk, a tanár egy széken, és már senki semmire nem figyelt, mindenki érezte a csukott ablakokon, az őszi esőben a közeledő világvégét, az oszlásnak induló világ hullaszagát. Az utcán kinn menekülők szekerei zörögtek, fegyvertelen katonák meneteltek mocskosán. Hová tűnt a hadigépezet sínadrágos, sportos romantikája? A csapatoknak savanyú rettegésszaguk volt. De némelyik órára bejöttek azok is, heten, akik nyilasnak álltak. Fekete egyenruhájukban jöttek, az acélkék géppisztolyt leállították a sarokba, és leültek a zöld kerti padokra. A hecc kedvéért, mert ezek az órák voltak a csínyek, a diákko- miszság, az időtlenségek és gonoszul szellemes tanárugratások órái. S az osztály, ez a nem különösen tehetséges. elszánt kamaszbanda, amelyet a politikai ellentétek gyűlölete darabokra szabdalt, egyben, a zsivány- becsületben büszkén egységes volt. Ha a géppisztoly megcsörrent a sarokban, mindenki fojtottan kuncogott, az is, aki holnap esetleg a géppisztoly csöve elé került, az is, aki a géppisztolyt markolta. harmadik terembe, a múzeumba majdnem egy fél év múlva, 1945 áprilisában léptem be, A gimnázium most kórház volt, de másképp, a sebesültek a közeledő békére gyógyultak, kinn nem zörögtek menekülő szekerek, és tavasz volt, nem az a lucskos, félelmetes ősz. Tanulni kellett, mert a világ, amely ősszel felbomló és hullaszagé volt, most egyszerre egészségesnek és rendeződének, bárha kissé bénának és sérültnek látszott. És érettségire kellett készülni, mert Sókat <tano>; HALÁSZAT UTAM. közeledett az érettségi és az, ami az érettségi után vár. Jöttek a tételek, a szorongás, a »jaj, ha csak ezt megúsznám“. A világ miben- nünk gyorsabban felgyógyult, mint azok a súlyosan sebesült szovjet katonák a gimnáziumban. Kevesen voltak ott a múzeumi tanteremben. Hiányzott a legkülönb közülünk, a göndörhajú fiú, aki játszva fordította a latint, fizikusnak készült, velünk, elszánt irodalmárokkal bármikor felvette a versenyt, és a félpályáról beletalált a kosárba. Nem is jött vissza, fejlövést kapott Ausztriában egy lövészárokban, a leendő sógora mellett Nem szerette sem a nyilasokat sem a németeket; őt, aki olyan okos volt, az ostoba Rossz romantikája vitte oda a lőve*; zárokba. Mások is hiányoztak. Ök heten például, akik nyilas egyenruhában, géppisztollyal jöttek be a történelemórára, és leültek a kerti padokra. De később visszajöttek, és beültek a múzeum szükségtantermébe. Mi mást tehettek volna, tizenhét évesek voltak. Velünk együtt jöttek át a régi iskolába, a második emeleti tantereimbe. /t fiókomba, régi bará- tok. régi tájak, régi szerelmek fényképlomtárában egy képet találtam: ott állok a gimnázium épülete előtt, az igazgatói szoba ablakával szemben apámtól örökölt, vállbán szűk szürke felöltőben, és bambán nézek a kép lencséjébe. Akkor jöttem ki az érettségiről, s a hajdani barát, Mimé először megrúgott hátul mondván, hogy frissen érettségizettet még sosem rúgott meg, aztán lefényképezett De még előbb, mikor a lépcsőn jöttünk le, azt mondtam Mimónak: — Az öregek mindig azt mondják, hogy addig volt jó, amíg diákok voltak. Az ember, úgy látszik, elhülyül, és mindent elfelejt. Lehet, hogy én is elhülyülök, és mindent elfelejtek. Ezért most ünnepélyesen felírom magamban, hogy utáltam a középiskolát. Lehet, hogy elfelejtem, miért utáltam, ahogy mindenki elfelejtette. De azt tudni fogom, hogy utáltam. Erre még emlékszem. A szorongást, a mindennapos feszültséget, a vad keserűséget már nem tudom felidézni. Ha nem emlékeznék erre a pár mondatra most, tizenhét év után, azt hinném, hogy nagyon szerettem középiskolába járni. Úgy látszik, az ember csakugyan mindent elfelejt
