Somogyi Néplap, 1962. október (19. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-14 / 241. szám

Vasárnap, 1982. október 14. 5 SOMOGYI NßPLAP Somogyi Károly: Ölem egyezik a A sztalaik szemben áll­nak egymással. Két kopott, tintafoltoe íróasztal. Mellettük a másik kettő üres. Csöndes, nyár végi délután. Kint harsognak az augusztusi színek, bent az irodában nyo­maszt a szürke unalom. Az ablak előtt geszt ertyelevelek zöldje — megannyi lenge le­gyező —, távolabb ferde, fehér foltos nyírfatörzs. Mintha ki­dőlni készülne. Félfogadás nincs. Béla, a fiatal gyakornok ír valamit Kimutatásfélét ké­szít, már harmadnapja vesződ dik véle. Egy számot keres. Hajába túr — mozdulata ide­ges —, fölnéz, kireved az ab­lakon. Marika szemben ül vele. Gépet Valamit másol. Az öreg adta ki neki, a főnök, hogy ne unatkozzék. Legalább­is ezt mondta, mielőtt elment Nehogy véletlenül regényt ol­vasson vagy horgoljon hivata­los idő alatt mert azt nem szereti. Nagyon szigorú, előd­je nem törődött ilyen apróság­gal. Üjra összeadja a számsoro­kat Nem egyezik a végösszeg! Több osszlopot ismét tüzete­sen árt kellene néznie, hogy a hibát megtalálja. Nincs hozzá türelme. A homlokához támasztott keze alól nézd az asszonyt. Hány éves is? Alighanem huszonnégy. Vágy már huszon­öt? Mindegy. Csinos. Bár álta­lában nem kedveli túlságosan a szőlőiket. Marika haja azon­ban természetes fényben csil­log, ráadásul vállig omló, mes­terkéletlen hullámokkal. Jó lenne megsimogatni. Meg a nyaka. Hosszú, finoman ívelt, bársonybőrű. Szinte érzi az üde asszonyi llatot Belefeledkezve dolgozik. Nyelve hegyét egy picit kidug­ja halványan festett ajka sar­kában, ahogy nézi a gép mel­letti szöveget KiviUannak az egészséges fogak. De csak egy pillanatra, aztán ujja ismét sebesein jár a billentyűkön. Három hónapja dolgoznak együtt Igaz, ő még alig múlt tizenkilenc éves, nem illik az asszonyhoz, de magas, úgy tudja, csinos, sokan huszonöt évesnek nézik. Szakállnövése erős, fekete, ez is idösíti.. Csalt ők vannak ketten az irodában. Zaj is alig hallat­szik be a nagy épület e félre­eső zugába. Különben is messziről hangzanak a lépések a folyosó kőkockáin. De ilyen­kor nem jön senki. Vagy csak ritkán. Érdekes nő Maxika. És sok mindent beszélnek róla. Hogy közel lehet férkőzni hozzá, hisz férje gyakran távol van, és ilyenkor szemmel látható­an vidámabb. Ezt mondják. Meg azt is, hogy nagy mafla ő, ha ilyen csinos fiatalember létére nem használja ki az al­kalmat. A szépasszonnyal. Pedig már akadtak sikerei. Igaz, elég olcsók voltak. De már tudja, hogy nem minden a kézfogás, az andalító séta holdvilágban a szeretett kis­lánnyal. Marika más lenne. Finom, tiszta asszony. És szel­lemes. Minden viccet megéri, szereti az élcelődést, nem pi­rul el a kétértelmű megjegyzé­sekre. Pedig nem ritkaság az ilyesmi náluk. Először, amikor idekerült, csak bámult. Itt így megy? Ennyire szabad viccelődni? Egy komoly hiva­talban? De mindenki ezt tette, a többi irodában is, és ő sem akart lemaradni. Nehogy tu­datlan kölyöknek nézzék. A túlságosan is sikamlós viccnek azonban nem volt sikere. Rész­letesen meg akarta magyarázni a csattanót, pedig a körülírás­nak különben sem nagy mes­tere. Egyáltalán: nem is tud szellemes lenni. Viccén nem nevettek. Inkább letorkolták, hogy ne disznólkodjék. Meg olyasmit is mondott Marika, hogy maga még kisfiú, és tu­lajdonképpen még azt sem szabadna tudnia, hoay nem a gólya hozza a gyereket. Tár­sai is nevettek. Belepirult. Nagy hangon vágott ' vissza, hogy már túl van azon az első csodálkozáson. Nagyképű lehe­tett, később meg is bánta ka- aoasaos fellobbanásét. Egy kicsit meg is neheztelt Marikára. Miért beszólt, vele így? Elbizakodottá tette szép­sége? Vagy... Igen, az a ki­hívónak tetsző élcelődés... Úgy gondolta, ha egy fiatal- asszony így beszél, ’ilyesmiket mond, biztosan szívesen ven­né a közeledést. Meg a fiatal- asszonyokról azt mondják, hogy könnyen hajlanak a szó­ra. Különösen, akik irodába járnak. Mert ortrt sok minden történik, könnyen alakulnak ki különböző kapcsolatok. Mi­ért ne lehetne neki is sikere? Marika sem megközelíthetet­len. A főnök meg js szokta simogatni. Igaz, azt mondja, neki már szabad, túl van a veszélyes koron. Marika egy­szer visszavágott, igen. jelentős hangsúllyal: — Nana! — és el­húzódott az öreg kezétől. Nehéz js megérteni az as­szonyokat. A múltkor együtt voltak egy bálban a férjével. Fölkérte. Igazán jót táncoltak, Többet ért, mintha akármi­legföljebb a jobb oldalon kell keresni. Az asszony ceruzát vesz elő. Bal kezével a hajába simít, az­tán homlokát két ujjúra tá­masztva a papírok fölé hajol. A folyosó végén ajtó nyílik, kopogás hangzik, majd elhal­kul. A nyitott ablakon távoli gyereksírás úszik be. Béla az asszony mellett az asztalra támaszkodik, De bal­kezét nem tudja hova tenni. Mi történne, ha Marika vállá­ra helyezné? Csak Úgy, min­den célzat nélkül, éppen csak azért, mert pom tud vele egye­bet kezdeni. És így is összeér á Válluk. Hirtelen elhessenti a csábító gondolatokat. Hogyne! Abba­hagyná a számolást. Pedig ő már nagyon unja, örülne, há Marika megtalálná a hibát. Féloldalt könyököl. Rá az asztalra. Milyen közel van most egymáshoz az arcuk-, • De mi lesz a hálával, ha a végén megkérdezi Marika? lyen lánnyal szórakozott vol­na. Marika teste kemény, ge­rincén mély völgyet érzett ke­ze. Meg a melltartója gomb­ját. Végigszaladt testén a for­ró feszültség, mint az áram­ütés. A lépést Is elvétette. Pe­dig nagyszerűen táncol az asszony. Különösen keringót. De tangót is, Szorítás nélkül is hogy simul! Néhány perc alatt teljesen kiszáradt a torka. A bárpult­hoz táncoltak. Az asszony dió­likőrt ivott, ő nagyfröccsöt. Mohón hajtotta le a savany- kás spriccert, Marilla meg is jegyezte: — Jó vacsorája lehe­tett, Béla. — És huncutul mo­solygott hozzá. Ennek alig két hete. Azóta úgy élezte, közelebb kerültek egymáshoz. De lehet, hogy csak ő gondolja így. Igaz, még arra sem volt alkalom, hogy néhány szót váltsanak kettes­ben. Sokat járt külszolgálat­ban, vagy többen voltak az irodában. De most egyedül vannak. M erészet gondol: — Marika. Hogy áll a munkával? — Két oldal van még hátra! Miért? — Nem egyezik a kimuta­tás. Segítene? Meghálálom — teszi hozzá sokat sejtető nyo­matékkel. Az asszony*1 ránéz. Tekintete csodálkozó, de kacér is. Aztán pajkos mosolyba húzódik. Olyan az arca most, mint egy évődő gimnazista kislányé. — Meg? Na, ne mondja. És hogyan? — Ahogyan parancsolja. — A hálát nem szokták pa­rancsolni. Legföljebb, ha már választani lehet a módok kö­zött, kérni. Béla nem tud szólni. De az asszony tekintete kitartóan követeli a beszélgetés folytatá­sát. — Jó. Akikor kérjen. Amit akar. — Tudja mit? Egyelőre meg­keressük a hibát. És ha a mun­kát elvégeztük, a háláról is lehet szó. Na, hozza csak ide, A fiú összeszedi a kimutatá­sokat, odateregeti Marika elé. Mutatja a számsorokat. Eze­ket átnézte, Hl nem lehet hiba, — Itt van egy tízes. Hánya­sa volt számtanból? Nincs tisz­tában a helyi értékekkel! — Azt hiszem, közepes. Fontos ez? Lényeg, hogy egy hiba már megvan. Még egy tízes hiányzik és kész. Már tisztára megundorodtam az egésztől. — Az élet nemcsak hálából áll. Na, tessék! Megint a hála. Mi lesz ebből? Csak ne is len­ne meg a hiba. Akkor vala­hogy kimászhatna a saját ma­ga állította kelepcéből. — Hagyja csak, Marika. Majd hazaviszem, otthon nyu- godtabb körülmények között megkeresem. Van időm este. — Csak nem attól fél, hogy meg Is kell hálálnia? Hamar visszaretten a nehézségektől. Aprót kacagott hozzá. Bélának fejébe tódult a vér. Mint akkor, tánc közben. Az ablakhoz lép. — Megvan! Itt a másik ti­zes! Odaugrik. — Hol? — Itt, a harmadik sorban, — A fene egye meg, hogy nem vettem észre! — Ugye? Most legalább,.. — Tudom, a hála. De ma­ga következik. Válasszon. — Mik között? — Hát. .. egy tábla csoki.. . — Aztán? — Rumos megy... — Ilyesmivel tizenhat éves lányokat szoktak kínálni mozi előtt a randevún. Megint leégertett. Ügy lát­szik, nem vagyok elég bátor. Rámenős. Ahogy a srácok mondják. Mert a nők azt sze­retik.. — Tudja mit? Meghívom a presszóba, és ehet, ihat, amit és amennyit akar. Nos? — Ott sokan vannak. — Igaz. Hm. Mondanám, hogy jöjjön fel hozzám, de tudja, hogy a szüleimmel la­kom. — Na és fordítva? Ha mondjuk — maga látogatn meg engem?,,, Az első pillanatban azt gon­dolta, hogy neon jól hall, vagy csak élcelődés az egész. Aztán eszébe jutott, hegy biztosan megérkezett az este a férje, bár tudomása szerint csak há­rom nap múlva, szombaton fejeződik be a tanfolyam. Előbb bizonyára nem jön ha­za. Részemről nincs akadá­lya. Igyekezett könnyednek, ter­mészetesnek látszaná, de érez­te nem nagyon sikerült. — Akkor megegyeztünk. Nyele félé várom. — Pontos leszek. Több szó nem esett köztük. Még fél óra volt hátra a mun­kaidőből, Marika sietett az írással, ő is letisztázta a kimu­tatást, és öt órakor búcsúztak. Béla nem tudta szó nélkül hagyni; = Remélem, otthon lesz es­te. «= Bolondokat beszél. Csak nem képzeli, hegy zárt ajtók­ra talál? Szóval ilyen könnyein megy. De nem bírt nyugodni. Mit vigyen? Virágcsokrot? Hogy­ne, hogy bárki is meglássa. Csokoládét? Egy üveg likőrt? Vendégségbe nem illik vinni semmit, hacsak nem névnap­ról vagy egyéb ünnepélyes al­kalomról van szó. Legalábbis így tudja. Egyszer valami pi­káns regényben olvasrtá, hogy a férfi erős bort vitt az asszony lakására. Azrt itták vacsora után. Á, inkább üres kézzel megy el. De hogyan öltözzön fel? Mit mondjon otthon, hova készü­lődik? Megvan! Névnapra hi­vatalos! De hova? Nem jó. Születésnap. A Kis Karoláék- nál, oda hívták délután tele­fonon. A sötétkék öltönyét vette föl, fehér inget, csokornyak­kendőt. Hosszan nézegette ma­gát a tükörben, és sok kölnit használt. O tt állt az ajtó előtt. Előtte a csengő gombja. Csak egy mozdulat, és máris nyílik az ajtó. De az izgalom csaknem teljesen megbénította. Hogy­ne, egy asszony lakására föl­menni, amikor a férje nincs itthon.,, Még szerencse, hogy nem találkozott egyetlen is­merőssel sem, A bérház fo­lyosója is csöndes, Hogyan tud majd viselkedni hódító, felnőtt férfihez illően? Rettenetes szorongás keríti hatalmába. Ügy érzi, még kö­szönni sem tud majd, nem­hogy elegáns bókokat monda­ni, suta, kamaszos lesz minden mozdulata. Vissza kellene fordulni. Órá­jára néz. Két perc múlva nyolc. Vajon illik-e valamics­két késni? Mindegy. Sokáig nem állhat itt, még valaki er­re jön, vagy kilép a szomszéd ajtón. Élesen visszhangzik a csen­gő az előszobában. Léptek ko­pognak, halkan csattan a zár. Marika áll előtte. Mosolyogva, kedvesen. — Idetalált? — És nyújtja a kezét, — Csókolom. — Jöjjön csak beljebb. Arra előre, be a szobába. Tessék bátran, ne féljen. Nagyon örü­lök, hogy eljött. Kitárja előtte a szoba ajta­ját. A kis kerek asztal mellett, állólámpa alatt egy csinos, fia­tal, szőke lány ül, kezében könyv. Tizenhét évesnek lát­szik. A fiú megáll az ajtóban. Dadogni próbál valamit. Az asszony hangja azonban félbe­szakítja: — Engedje meg, Béla, hogy bemutassam a húgomat. Sza­badságon van, eljött hozzánk látogatóba, gondoltam, jól el­töltjük az estét. Jutka nagyon szereti a társaságot. Tessék, beszélgessenek. Addig én ké­szítek szendvicset, és fölte­szem a kávét. Aztán kártyá­zunk, Mit tud? Remizni? Ul­tizni? Na, majd megbeszél­jük... Nyelv és élet MIRE VALÓ A NYELVMŰVELÉSI Első szavunk legyen az elismerésé, a köszöneté. Há­lával tartozunk a Somogyi Néplap szerkesztőségének, hogy megbízott bennünket, nyelvművelőket, nyelvészeket, anyanyelvűnk életének figyelőit, kutatóit, írjunk időnként erről-arról, amivel hozzájárulhatunk anyanyelvi művelt­ségünk ápolásához, terjesztéséhez. Egy kissé hetykén hangzik a cím: »Mire való a nyelv­művelés?« Szándékosan választottam meg így; érzékel­tetni akarom vele azoknak a hangját, akik mogorván, tü­relmetlenül tesznek föl ilyen kérdést. Mert ma is van­nak ám effajta közönyösek. Ok lemondóan úgy vélik, hogy vagy tud valaki magyarul, vagy nem; ha tud, ne ta­nítsuk, — ha nem tud, úgyis hiába tanítjuk. Mikor nagy nyelvtudósunk, Réved Miklós 1802-ben elfoglalta' a pesti egyetemen tanszékét, állítólag így kezd­te előadását: Nascimus Hungáriáé loqui, azaz: Kern tu­dunk magyarul. (Latinul mondta, latinul adott elő a ma­gyar nyelvről; akkor még a latin volt az oktatás nyelve a pesti egyetemen.) Szerencsére már rég magunk mögött hagytuk azt a kort, amidőn így kellett felkiáltani. Mégis akadnak sötéten látók, akik napjainkban is hasonlókép­pen sóhajtoznak, Fölszólítanak bennünket leveleikben, hogy tűzzel-vassal vessünk véget a nyelvrontásnak; olyan­formán gondolják, hpgy törvényerejű rendelettel, kemény büntetéssel, szigorú megbírságolással gátat vethetünk az idegen szavak térhódításának vagy pedig egy-egy megbé­lyegzett szó és szóalak terjedésének. Sokszor ugyanis ilyen apróeska eset háborítja fól az izgulékonyabb kedélyt. Közöny^ és türelmetlenség! E szélsőségek jelölik ki nyelvművelő tevékenységünk területét. Bizony nem köny- nyű Ilyen körülmények között anyanyelvűnk szolgálata. Mi az értelme, célja munkánknak? Valóban mire va­ló a nyelvművelés? A címben megütött hangot hallom újra, azért inkább a közömbösekhez szólok. (Nem azok­hoz, akik annyira egykedvűek, hogy figyelmükre sem méltatják az ilyen »irkaiirkpt«,) Kosztolányi Dezső annak idején ekképpen fogalmazta meg válaszát egy hasonlóan kételkedő írótársának: »Célunk az, hogy a szunnyadó nyelvi lelkiiameretet fölrázzuk« (Erős várunk, a nyelv, 184, lap). Mai nap is megelégedhetünk ezzel a velős fele­lettel, annyira, hogy akár jelmondatul írhatjuk zászlónkra. Mi következik ebből a jeligéből? Ha fölébred nyelvi lel ki ismeretünk, akkor okvetlenül észre kell vennünk, hogy még van tanulnlvalónk, bármennyire biztosnak érez­zük is magunkat anyanyelvűnk használatában. Észre kell vennünk többek közt, hogy némelykor nem elég nyelv- érzékünkre hagyatkoznunk, akármennyire romlatlan nyel­vű magyar vidékről valók vagyunk, mert előfordulhat, hogy a »csalhatatlan« nyelvérzék is megcsalatkozik. Bizo­nyítsam? Talán elégséges lesz Arany Jánosnak, nyelvünk páratlan ismerőjének és művészének vallomására hivat­koznom; nagy költőnk Brossai Sámuellel, a kiváló, sok­oldalú tudóssal csatázott Visszatekintés című tanulmányá­ban; műkor Brossai a romlatlan, ép magyar nyelvérzéket - emlegeti, Arany rábólint, de ezt teszi hozzá: » Csupán arra kívánjuk figyelmeztetni, hogy az ép nyelvérzékre hivat­kozás sem mindenkor biztos, ha az illető a népnyelvet minden vagy minél több szójárásban nem ösmeri; egy-két vidék tájszólamának ismerete megcsalhatja. Igaz ugyan, hogy a tájbeszédek különbsége leginkább egyes szavak­ban s azok kiejtésében nyilatkozik: a szókötés jobbadán országszerte ugyanaz; de én mégis úgy tapasztalom, van­nak a syntaxisban [a mondattanban] a tájak szerint némi árnyalatok, melyeket nem szabad kifelejtenünk a számí­tásból, midőn a nép nyelvére hivatkozunk.« Ezután több példát említ, majd így folytatja: »Soha nem hittem volna el, hogy ez utóbbiak magyarul vannak, ha csupán bihari nyelvérzékemre támaszkodom. És most melyiket vádol­jam idegen bűzzel? Nem. merem egyiket is.« Fejtegetésé­nek végén újfent hangoztatja: »Ismétlem, óvatosak le­gyünk a nyelvérzékre hivatkozásban.« Fogadjunk szót Arany Jánosnak, ne bízzuk el magun­kat nyelvérzékünkkel, Igyekezzünk mennél alaposabban megismerni az általános magyar nyelvhasználatot: a köz­nyelvet és ennek még gazdagabb, még pallérozottabb vál­tozatát, az irodalmi nyelvet. Hányszor kellett a döntőbíró szerepét vállalnuk olyan perpatvarban, mely abból tá­madt, hogy a más-más vidékről valóik a maguk »egyedül üdvözítő« igaza mellett kardoskodtak! Ha már eredeti magyar nyelvi különbségek, tájnyel­vi sajátosságok miatt ilyen viták kerekedhetnek, könnyű megérteni, hogy még sűrűbben okoznak fejtörést, kíván­nak magyarázatot egyéb természetű jelenségek: a nyel­vünk természetével, belső törvényszerűségeivel ellenksiző változások; s nem kisebb gond a tömegesen keletkező új fogalmak elfogadható megnevezése. Van hát elég okunk rá, hogy anyanyelvűnk kérdései­vel törődjünk, lankadatlanul. Aki pusztán ösztönében,' nyelvérzékében bízik, vak, ingatag marad; csak a nyelv rendszerének, mozgatóerőinek mélyreható megismerésé­vel, tudatosításával állhatunk, járhatunk bizton. Ilyen megvilágosító ismeretekkel akarjuk fölszerelni kedves ol­vasóinkat következő írásainkban, de csak úgy apránként. Dr. Ferenczy Géza, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa SZ1RMAY ENDRE: ŐSZI BOKROK Kibuggyant már a bokrok őszi vére a ráncosodó levelek hegyére, a gyöngyöző, hűvös harmatcsöppel az alvadó vér is földre csöppen. Fogná ez ág, hogy még visszatartja, de már merev lombölelő karja, tavaszváró, virágtermő vágya fészket rak a hideg, őszi sárba.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents