Somogyi Néplap, 1962. október (19. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-07 / 235. szám
Vasárnap, 1962. október 7. s SOMOGYI NfiPtAP fl/t eghalt az apám. Az Űj Szent János /Vj kórház egyik sok ablakos, szürke ^ / t- és sivár kórtermében hunyta le mindig mosolyogni látszó kék szemét. Előző nap meg a kórházi borbéllyal an- goloera nyíratta ősz, magyaros bajuszát, úgy varta anyámat. Mi meg éhesen, de gondtalanul rúgtuk a labdát a Lehel úti Reitsehul vegtelen homoktengerén. Fáradtan, piszkosan és a játék izgalmával tértünk haza az Izabella utcába. Este volt már, és csöndes a ház. Csak a mi lakásunkból hangzott ki valami, s ahogy a második lépcsőházban felfutottunk, és közeledtünk az ajtóhoz, értettük meg, hogy mi- nálunk sír valaki. Még ma is hevesebben ver a szívem, ha visszagondolok arra az ajtónyitásra. Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint a bizonyos bánat elé menni. A mama lépéseit hallottuk, szokatlanul tágra nyitotta az ajtót, és két karját görcsös mozdulattal felénk tárva így kiáltott: — Meghalt! Meghalt az apátok! A vad bánat egyszerre megéreztette velem hogy nyomorult sorsunk újabb csapást kapott. Olyan gyenge lettem, hogy leültem a konyhakőre, és a fal felé fordultam. Nem akartam se látni, se hallani. Sirattam az én kalandos lelkű, szerencsétlen apámat, anyám eddigi és eljövéndő gondjait és magamat is, a bűnöst, aki nem az Új Szent János kórházba gyalogoltam ki, hanem a homokbányára, s egy rongy futball-labdáért nem voltam ott apám utolsó viaskodásán. A gyásszal együtt rám szakadt a halál bizonyossága is. Nagy fekete tömbök akartak eltemetni. Jaj, meghalunk! — és valami úgy sajgott bennem a bánattól és a félelemtől. Benn a szobában a sógornők azon tanácskoztak, hogy miképpen lehetne hatunkat^az árvaházba dugni. Az anyám villámló szemmel szállt szembe velük: — Ha a férjeiteket taníttattam, őket is fölnevelem majd. És ne féljetek, nem kérek tőletek segítséget. Éhezünk, mint eddig, küszködünk, mint eddig, de tanulni fognak. A ritus előírásai meggyötörtek, sámlikra kellett ülnünk, amelyekre párnákat tettek. A nagymama biedermeier állótükrét lepedővel takarták be. Ahol halott van a háznál, ne ragyogjon semmi. A Hunyadi téri imaházból ismeretlen és nagyon egyforma nagy szakállú óregek jöttek, köhögtek és heringet kértek. Fojtogatott a hagymaszag. Gyertyák gyulladtak, és bátyáim is keletnek fordulva meghajoltak a csapás előtt. Ima és lamentálás töltötte be a kis lakást. A gyertya fénye imbo- lyogva esett a szoba két díszére, a kis Kossuth- szoborra és a falon egy bekeretezett újságoldalra: »Jaurést meggyilkolták!« Ml történt itt? Apám örökké csak a papokat szidta, két bátyám hallgatagon, de mégis forradalmár volt, s most a gyász százötven évvel visszavetette őket a gettó világába, amelyet egy új haza és új világ reményeivel hagytak el... Ima után a nagyok búcsúzkodtak, és mi magunkra maradtunk. A mama világoskék szeme a gyertya-- fénybe révedt, és nagy elhatározás látszott szép, szokatlanul magas homlokán és összezárt ívelt ajkán. — Nem kérünk tőlük semmit. Másról sem beszéltek, csak az árvaházról. Nem, soha .., Inkább inasok lesztek, de nem fogadok el tőlük egy koronát sem. Nem megyünk senkihez, sehová... — És miből temetjük el a papát? Négyszáz- ezer koronát kér a hitközség a koporsóért... Olyan, mint egy fadoboz? — kérdezte Zsiga az anyámat, és botjával a padlót ütögette. Merev, fájó lábát simogatta, majd a homlokára csapott — Hopp, az imaházból ismerek egy uzsorást, Perlstein Mózesnek hívják. Tőle kell kérni. Valaki menjen el hozzá. Én írok egy kötelezvényt... A mama most először fölnevetett.., — Zsiga, te adsz kötelezvényt, te, és mi lesz a biztosíték? Zsiga maga is megdöbbent a jogos kérdésre: — A biztosíték a bútorok, az Ingóságok... A mama most már a könnyeivel küzdött. — Miféle bútorok? Ez a rozzant, fekete kre- denc, ha belerúgsz, szétesik, vagy talán az ötvenhat zálogcédula?... _ igen — mondta határozottan Zsiga —, az ötvenhat zálogcédula. — És ki megy el hozzá? — kérdezte anyám. — A Tibi, ő lesz a legjobb, 6 a legokosabb. Így történt. Rongyos kabátom belső zsebébe dugta anyám a zsebkendőbe kötött zálogcédu- lákat. — Vigyázz — mondta —, nehogy elveszítsd, mint a kenyérjegyeket!... Ez fájt, ez nagyon bántott. Hároméves koromban lopták el tőlem a kenyérjegyeket egy éjszaka a Hunyadi téri csarnok előtt, s még tíz év múlva Is a fejemhez vágják. Épp most, amikor annyi önbizalomra és bátorságra volna szükségem. Már Indultam, de a mama még utánam szólt. — Ne menj így, vedd föl a Poldi sapkáját! Ez a sapka szürke posztósapka volt, kerek, mint a tengerészsapkák, és az illúziót még az is növelte, hogy valahonnan sikerült szereznünk egy valódi kék tengerészszalagot, kék horgony volt rajta és középen a jelszó: »Viribus unitls.« Ez a sipka helyrebillentette megingott önbizalmamat. Erősen tűzött a nyári nap. Egy pillanatra megálltam a Király utca sarkán, a Gyermekruhaotthon kirakata előtt, amelyben egy teljes valódi matrózruha feszített a bután mosolygó kirakati bábun. Hogy vágyódtam a tiszta, szép ruhára. A Feldheim cukorkás kirakata is megállított. Stollwerk-hegy púpoeo- dott a kirakat közepén, rajta ez a felirat állt: -Üdítő karamella 1 fillér!« Nekem hiába Írták ki, hiába volt a kirakatban Suchard és Milka csokoládé, nem nekem legeltek tetejükön a svájci tehenek... És ahogy a számban össze- lutott a nyál, máris elszégyelltem magam. BARABÁS TIBOR: m m Udvhadsereg-Meghalt az apád, még nincs koporsója, és te máris a stollwerkre gondolsz?« Meggyorsítottam lépteimet. Elfutottam a Pátria kávéház előtt. Ablakai mögött már nem sakkozott az apám, és többé sohasem fog. A Valero utcai Vas-fürdővel szemben lengő, virágos nyári pongyolában két kövér, hennával hirtelenszőkére festett utcai nő állt, úgy kiabáltak, mintha veszekedtek volna. A Klauzál téri csarnok előtt kocsikról kínálták parasztok a dinnyét. Hólyagpapírt áruló hadirokkant kopogott át mankójával a vásárlók sötét tömegén, és tréfásan így kiáltott: -Naccsága hólyag!« »Naccsá- ga hólyag!« Ezen az egyetlen viccén három éve nevettek a piacon. A tér piszkos volt, és minden szellő porfelhőket hajtott a vásárosok felé. Benn a szűk Dob utca sötét kapualjaiban mindenütt árultak valamit; az udvarokra műhelyek néztek: öntők, form-készítők, arany- és ezüstművesek füstös ab!akai. Közel a Kazinczy utcához találtam meg Perlsteinék házát. Az udvar tágas és világos volt, s még két csenevész fa is zöldellt a folyosók előtt. A hátsó csigalépcsőn kellett fölmennem. Az izgalomtól meg-megálltam. Magam elé képzeltéül a vérszopó uzsorást, felkészültein jogos ordí- tozására és a válaszokra. Az ajtó nyitva volt, és egy kisasszony állt az ajtófélfának dőlve a küszöbön. Szénfekete haja és izzó szeme volt, a bőre pedig, mint a bársony, fénylő és barna. Fehér blúzában minden mozdulatára megrezzent a melle. _ Kit keresel? — kérdezte nagyon kedvesen. M iért tegez, hiszen nem is ismer? — gondoltam. — Perlstein Mózes urat. — Szóval a papát. Milyen ügyben? Nem feleltem neki, csak a szép matrózsapkámat forgattam... — No, nincs nyelved? — kefdezte és fölne- vetétt. Mennyi hófehér foga volt. — Kölcsönügyben, igenis kérem, kölcsőn- ügyben — nyögtem ki végre. — Kölcsönügyben? Akkor gyere be. Te vagy a legkisebb ügyfele — é® maga előtt betolt a szobába. A konyha is, a szoba Is rendes és tiszta volt. Sáfrányszínűre festették a padlót, a bútorok sötétek voltak. De a legnagyobb meglepetésem maga az -uzsorás« volt. Kopott, faragott, fekete Íróasztal mellett ült Perlstein úr. Nagy szakálla a héber könyvig ért, amelyet elmé- lyedten egy rézmutatóval olvasott. Amikor beléptem, meg sem látott, mint aki nagy, talán nem is földi dolgokkal foglalkozik. Izzó, fekete szeme különösen kiviláglott a sápadt arcból, önöm ujjal úgy simogatták őszülő, dús. szakállát, mint egy hárfát. — Papa, téged keres ez a fiatalúr... A kisasszony tehát előléptetett. Perlstein úr végre rám nézett, és nagyon halk és önöm hangon megszólalt végre. — Ki küldött téged? — A bátyám, a Zsiga bátyám. — Honnan Ismer engem a te Zsiga bátyád? — A Haskorah imaházból — lebegtem halkan. — Levelet is küldött... Tessék. Perlstein a lányának adta oda a levelet, és szigorúan rászólt. — Olvasd csak, Lea. A kisasszony az ablak elé állt, és csengő hangon felolvasta. Többé nem tréfált velem... Perlstein úr pedig így szólt: — Szóval meghalt az apád? — Igen ... meghalt... — és sírni tudtam volna. Egyszerre visszavomhatatlannak éreztem, mert először mondtam ki idegenek előtt. — Koporsóra kell. írja a bátyád... Eb mondd csak, mi a garancia? — ötvenhat zálogcédula és az Ingóságok.., — feleltem izgatottan, mert tudtam, most dől el minden. Perlstein úr kezében megzdzzentek a papírok. Olvasni kezdte: -Egy férüruha köp. hlb. Két dunyhahuzat köp. hlb. Egy lepedő köp. hlb.« Tudtam, hogy ez a rövidítés azt jelentette, hogy kopott hibás, de ez a sokszoros mondogatása mintha gúny lett volna. Perlstein úr abbahagyta a zálogcédulák lapozgatását, és rám nézett, fekete szemében megcsillant valami. Benyúlt egy oldalfiókba, és két hosszúkás üzleti könyv alól egy nagy szd- vardobozt húzott fclő, és abban motozott. Szá- molt. Friss, nedves, piros ajka kivillant a kör- szak&llból. — Itt a pénz... Gyere ide. Beteszem egy borítékba, tedd el a belső zsebedbe, és tartsd a kezedet jól a sziveden, nehogy ellopják tőled. És most tedd el a zálogcédulákat is. — Ezeknél a szavaknál Perlstein Mózes felállt. Csak most látszott, hogy milyen vállas, erős ember az uzsorás. Finom kezét a fejemre ‘ette, ujjal hűvösek voltak forró homlokomon, és így szólt: . , , — Megmondtam, mire vársz? Tedd mér el a zálogcédulékat, és mondd meg a báty adnak. Perlstein Mózes üdvözli őt. Fogadja részvétemet, és emlékezzen majdan ö Is az írásra, amely azt tanítja: Ne szedj sarcot * gyászolóktól! — megértetted... És most menj, eredj és vigyázz! * . * f) ltemették. A gyászhét második nap- J' ján két osztálytársam látogatott meg, a magasugró Saláta és a kövér Balassa, akit Dugónak hívtunk. Egy kis csokoládétortát hoztak és egy névjegyet. Vitéz Borsy Attila küldte, az osztályfőnököm. Csak ennyi volt rajta: -Fogadd részvétemet. Nagyon megkedveltelek. Tudod, hogy veled érzünk.« Saláta is vigasztalni akar. — Jó, hogy nem voltál ott. A Kuglemél a fél osztály bedacizott. Mihelyt elmentek a fiúk, megérkezett Szófi néni. Az Andrássy úton lakott, és francia leckékből élt. Finomkodó volt és gúnyolódó. Minden emberre csak rosszat mondott. Fekete ruhában járt, amelyre elefántcsont medaillont tűzött. Ébenfa botjának is. elefántcsont feje volt, egy agárkutyát ábrázolt, és ritmusos kopogással adott nyomatéket éles fejhangon elmondott szavainak. A legszívesebben németül beszélt francia közmondásokkal és indulatszavakkal tarkítva. Szófi néni a huszadik lehetett azok közül, akik újból meg újból feldúlták anyám lelkét. Csak úgy zuhogtak a kérdések, hogy halt meg, miben, hol és pontosan mikor? Mi lesz velünk? ... Minden látogatás kínszenvedés volt, és sírással végződött... Mintha nyilvános megkövezésre ítélték volna a szegény mániát, újból és ismét föl tépték a sebet, hadd szenvedjen, hadd vérezzen. Szofi néni volt az első, akinél anyám már nem zokogott. Szégyell te volna a rosszmájú öregasszony előtt. Mintha a részvétlátogatások letördeltek volna valamit a heves fajdalomból, még a tapintatlan kérdések is tompították az*. A rítus, a szertartás támaszték lett, elviselhetővé tette az elbírhatatlant... A gyászhét végén anyám a konyhában motozott,' amikor egy zengő, mély hangú, hatalmas férfi lépett be az ajtón. Kék egyenruhája a pattanásig megfeszült széles mellka sán. Vastag, vörös lampasz díszítette nadrágját, és aranyos jelzés volt a kék, taszti sapkán. Olyan volt, mint egy tuzertábor- nok... A mama kicsi volt mellette es nagyon szomorú. . , — Gyerekek, mutatkozzatok be. Fleisch- mann károly bácsi, az unokabátyám. Azért nem ismertétek eddig, mert vagy húsz évig Londonban élt.. _ Huszonhat éve, Malvinikam. Éppen nus zánhat éve. és tudjátok, ki voltam én? — kérdezte széles, színpadias mozdulattal, de választ se várva maga felelt: — Őfelsége, az angol király udvari énekese. Talán a világ legjobb basszistája. Azért nem mondom biztosra, mert az a Saljapin is tud valamit. Ezek után leült, de még így is óriásnak látszott. Londoni történeteket mesélt az Opera csillagairól, a Picadilly forgatagáról, a piros autóbuszokról, a Tower börtöneiről és a Themze hídjairól. Londonban élt, Londonban lélegzett, Londonban gondolkozott. Hogy miért jött haza? — Malvinkám! Amíg jó a hangod, addig nagy ember vagy ott, de azonnal semmibe vesznek, ha nincs mit eladnod. Ez a kis Magyarország nem olyan kegyetlen, itt mindig találhatsz valakit, aki segít rajtad, egy barátot, egy rokont vagy csak egy jó embert ... Látod, amikor meghallottam, hogy meghalt az urad, azonnal arra gondoltam: Károly, itt segítened kell. Segíteni, de azonnal. — Hogyan segíthetnél rajtam? — kérdezte a mama, és a zsebkendőjét gyűrögette. — Azt hallom, hogy Tibinek jó hangja van. Igaz, hogy szólóénekes vagy? — dör- gött rám, és hatalmas kezével magához rántott. — Igen, azt mondják. Szólót énekelek a Dohány utcai zsidó és a Szegényház téri ka- toJikus templomiban. Tessék elhinni, elszédülök, mire fölérek az orgona mellé, olyan magasan van. Majdnem a toronyban. — Énekelj valamit! — parancsolta. — Mit? — dadogtam. — Mit énekeljek? — Amit szoktál. Nem kívánok én attrakciót, fiam. Zsiga bátyám a botjával kopogott a padlón, és én Károly bácsi unszolására énekelni kezdtem. Beethoven kantátája hangzott ki a gyászoló lakásból. »Dicsőít Téged, nagy égi Teremtő A mindenség nagy, szénit dala. Ki int, s az égi csodák is remegnek, Vezér, hit napsugár követ, Az Űr hatalmas szava most lehangzik, És áldás tölti völgyünkét, És áldás tölti völgyünket.« Csak a gyerekszoprán tud ilyen természetes magas hangokig jutni, csak egy gyerek éli át ennyire az ismeretlen tartalom lelki szólamát. Fleischmainn Károly félig lehunyt szemmel figyelt, és ősz oroszlánsörényét meg-megren- gette a kantáta méltóságos, lassú ütemére. Amikor befejeztem, csettintet egyet, és így szólt: — Malvinkám, embert faragok ebből a gyerekből... Elviszem őt az Üdvhadseregbe. — Mi az az Üdvhadsereg? — kérdezte ijedten a mama. — Idehallgass! Nekem mint őrnagynak 500 000 korona a fizetésem, a feleségem is őrnagy, s 6 is ugyanennyit kap. Hát nem ez az Üdvhadsereg, Malvinkám? A mama nevetett, és nemet intett. De én közbeszóltam: — Engedj el, mama. Legalább egyszer. Olyan kíváncsi vagyok. A mama kétségbeesetten fordult Károly bácsihoz. — Még nem láttál ilyet. Mindenre kíváncsi. Hogy ml lesz belöte, nem tudom. — Ha rám bízod, az Üdvhadsereg katonája. Gyere el hozzánk, az Almássy térre szombat, délután négy órakor — mond'» Fleischmann Károly, és indulni készült. Megcsókolta anyám homlokát érzelmesen, mint egykor a színpadon, és barackot nyomott a fejemre. assú léptekkel közeledtem az Ally mássy tér sarkán levő egykori bolthelyiség felé. A bejárat fölött piros alapon kék betűikkel állt: »Üdvhadsereg.« Bentről mandolin kísérettel férfiak és nők zsoltárt énekeltek. Gyakorlatukat meg-megszakította Károly bácsi basszusa. — Vica testvér, ne ótoégassem. Ha nem tudja kiénekelni a magas hangokat, hallgasson el, tűnjön el a kórus süllyesztőjébe.. i Kezdjük, testvérek. — Ha az Isten vétkeinket Feloldozza itt e földön... Gyenge volt a kórus, csak az angol király »udvari« énekese tartotta össze kopott, de még mindig átható basszusával... Beléptem. A sötét háttérben tábori ágyak sorakoztak, szürke katonapokrócok karbolos szaga töltötte be a hosszú bolthelyiséget, amelyet fényes nappal is négy ernyő nélküli sárga villanyégő világított. Minden olyan sárga és sápadt volt itt. Károly bácsi átölelte sovány váltamat, és így szólt: — Jókor jöttél, kimegyünk a terepre. — Hol van a terep? — kérdeztem halkam — Most a Lövölde térre megyünk. Ezek után parancsokat dörgött. A »testvérek«, férfiak és nőik feflsorakoztak az ágyak között. A ványadt és kiégett asszonyok, akiket az éhség és a bűntudat hajtott ide, hajukat beigyömöszölték a kék szalmakalap alá, és állukon megkötötték a kék szalagot. — Simon testvér! — kiáltotta Fleischmann Károly —, előre a zászlóval! Egy hórihorgas, tüdővészesnek látszó testvér a sarokból előhozta az arannyal hímzett kék-piros zászlót, és az ajtóba állt. — Indulás! — hangzott az őrnagy parancsa. Talán huszonöt nő és férfi indult Simon testvér után... Ml a menet végén, baktattunk Károly bácsival. — Azt hiszed, hogy az üdvözlés vágya hozta őket ide? Eszedbe ne jusson. Korgott a gyomruk... De mindegy. Az Operában se válogathattam ki a partnereimet. Nem igaz? — és válaszra sem várva harsányan fölnevetett. Végigmentünk a Vörösmarty, utcán, a Király utcán, ki a Lövölde tér,' a Fasor felé. Megálltunk a Savoy-gyár épülete előtt, és félkört alkottunk Fleischmann Károly köré* aki egész teret betöltő hangon így szólt: — Testvéreim! Énekeljük el az Űr dicsőségére »Ha az Isten vétkeinket...!« Tíz mandolin és gitár pengette a dallamot, majd félénken és halkan megszólalt a kórus.. Az »udvari éneke®« teljes erővel belevágott, és magával ragadta a félénk nyájat. A villamos utasai is minket bámultak Á Sa- voy-gyárből és egy könyvkötészetből akkor özönlöttek ki a munkások. Mintegy ötven hallgatónkhoz közülük is csatlakozott vagy tizenöt.,. Fleischmann Károly a zsoltár végeztével szónoklatba kezdett. — Kedve® testvéreim! E zsoltártól megindult telkekhez egy kérdést Intézek. Mi az* ami az emberi boldogság ércalapja? Mi az* testvéreim? A szónoki kérdésre eg-y fiatal munkás közbeszólt: — A kenyér! “ Igen, igen, testvéreim, de a lélek kenyere ... Ugye, erre gondolt fiatal barátom? — Nem én. Én arra a kenyérre gondoltam, amit a péknél kap az ember, ha pénze van... Károly bácsi céklavörös lett, ujjaival tágított a szűkké vált magas galléron... — A hit, a lélek mindennél előbbre való! — kiáltotta a fiú felé. — Ha miár jóllaktunk — reprikázott egy öreg könyvkötő, aki ösiszegöngyölt zöld kötényét szorongatta a hóna alatt... A két sarkig rendőr odasietett a félkörhöz... — Akinek nem tetszik a beszéd, az tisztuljon innen! — kiabálta az egyik. A másik megtoldotta: — Fütyülök egyet, és majd meglátom, hogy akkor is olyan nagy legények-e maguk. Az első fiatal munkás vitába Szállt vele. Minek a jóistennek az állaimrendőrség? Megvédi az magát vagy nem? ■— Befogd a pofádat, mert az őrszobára viszlek — ordított a második rendőr, és a fiú felé futott. Az inas kereket oldott. A Vilma királynő út felé iramodott, vele még hármain. Dehogy hárman, négyen... Csak a Bajza utca sarkán álltunk meg zihálva, méghaJszoltan. A fiú hozzám fordult, mert velük tartottam. — Látod még a zsarut? — Nem, nem látom. Visszafordultak. — Üsse meg a guta! — mondta mindén áhítat nélkül, és nagyot köpött egy vlllará- csom át... Elváltam tőlük. Kimentem az Andrássy útra, és fütyö- részve mentem hazafelé. Azt fütyültem: »Ha az Isten vétkeinket feloldozza Itt e földön...« De a zsoltár áhítatából nem maradt már semmi. Sok minden akartam lenni életemben, de az Üdvhadsereg katonája többé soha. SZIRMAV ENDRE: ÚJ KORT NYIT 'íny, vts, síét, elymek lágy lobogása, H, hív, vár ágyad hű útitársa; »ős vár zúg kék erők bú patakján, gond áll 6rt a holnap széles partján: tág tér véd közöny-korlátok száz út fut versenyt a végtelennel i kö, vas, szén ellen, öleli életünket, elv, hű szív győztes ritmusa lüktet új hit zeng, ez már a nép hatalma, új kort nyit a bátrak forradalma.
