Somogyi Néplap, 1962. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-23 / 223. szám

Vasárnap, 1962. szeptember 23. 5 SOMOGYI NÉPLAP Remenyik Zsigmond: • • () r e g ei n b e k erőszakoskodnak, már ahogy meggyőződhetik róla, uram!... az erős fiatalemberek szokása téglából és cementből, nem gondol senki sem, legke­vésbé ezek a tarka inges sze­rencsétlenek ... — De mást is láthat az úr, — Ez is legény volt valami­kor, de legalább olyan, mint ezek a tarkainges szerencsétle­nek. Én neveltem, tudom. Sző­re most már gubancos, és ha­A z öregember szeret SÄ,11?? T “T szobása Pedlg kőbőj építették, vasból, Szívesen sétálgat itt, ilyen helyeken, ha van rá al- ^ ’ a Szabadság-hegy déli lejtőjét kálóm __— mondja az aggas­e lborító lankákon, az Istenbe- tyán, de hirtelen abbahagyja, gyi úton és az Öra út kertektől nem folytatja a mondatot. Te­övezett enyhe domborulatain, kintetével riadtan fordul a mert errefelé kevés a forgalom, Diana-lépcső irányába, fülét legföljebb néhány pöfögő autó hegyezi, és szájából, csorba fo- és egy dübörgő autóbusz ka- gai közül kiemeli a pipát. Még ha szétnéz, és kinyitja a sze- paszkodik vagy suhan fölfelé a láncra kötött kecskét is kö- mét... — folytatja az aggas- mind magasabbra és maga- zelebb húzza magához, és úgy tyán ^ pipájából kiveri a ha- sabbra, a Széchenyi-hegy irá- néz, figyel és fülel a sötétbe f Tá+1 . . nyába. Különösen esténként vesző lépcső irányába. ' J szereti ezt a helyet, amikor kö- Fentről hangok hallatszanak. — Látom ~~ mondja az oreg- rös-körül már minden sötéted- Hangok és csattogó, dongó láb- ember tekintetét a kecskére ni kezd, csak a város csillog dobogás. Egy perc sem telik be- emelve, lenn a mélyben ezernyi, száz- lé, és a bokrok közül, a lépcső- ezernyi kis fényével, mmfha kön lefelé haladva három fia­magát az égboltot terítenék le tál férfi alakja bontakozik ki a földre megszámlálhatatlan a homályból, jobban mondva csillagaival. ^ inkább három sihederé, akik a Ebben a lassan leszálló félho- két öregemberrel szemben most rapni is alig bírja a füvet... mályban sétálgat az öregem- hirtelen megállnak. Cigarettára Hamarosan ő is a csordához bér, szinte ő maga is elveszve, gyújtanak, és a fellobbanó szegődik, a csordához, ki tud- beléolvadva a süni félhomály- lángnál látni lehet, hogy ki- ja, miféle legelő felé... Nincs ba. Az Istenhegyi úton, majd bontott ingüket kakasok, bikák, ezen semmi nevetséges, később a Diana úton és az Öra versenyautók, bombázógépek, uram!... Vagy hogy tovább úton, és ilyenkor nem szégyélli lila napok, barma holdak és folytassam, látja ott azt a ki­magát. De miért is szégyenkeznék itt, a sűrű kertek között sétál­gatva a néptelen utakon, ahol ember alig jár, gyermekcsapat is alig, csak a tücsök zenéje hallható a bokrok közül és a rétek felől meg néhány pihen­ni vágyó madár fáradt csipo­gása. Itt nem látja senki sem, vagy ha összetalálkozik is né­ha-néha valakivel, szégyenét, amiért restellj magát, jótékony kézzel beborítja a félhomály. Mert az öregember az öregsé­gét szégyélli, ifjúságánaik, de­rűjének, erejének és életrevaló­ságának elmúlásét, amit részeg őrülthöz hasonlóan darabokra tépett, szétmarcangolt az idő. Szégyélli ráncait és az arcát el­rútító barázdákat, szégyélli fá­radt mozdulatait és szemének még fáradtabb pillantását, meg kopott ruháját is szégyel­lj természetesen, mert úgy gon­dolja, hogy mindez nagyon ko­moly dolog, és a szegénységen kívül valami csodálatos tüne­ménynek alattomos végét is je­lenti, amit úgy hívnak: élet és kék csillagok alakzatai díszítik ifjúság!... _ harsány színekben tobzódva, Most is éppen fenn sétálgat akár egy ijesztő álom, akár a a hegyen, a Diana-lépcső kör- rossznyavalya vagy hideglelés, nyékén a lassan sűrűsödő, le- — Kecske! Mekegő kecs- szálló alkonyatban. Itt széles ke!... Három vén kecske!... az út, és a város felé enyhén — kiáltják hangos vihogással lejt a domboldal Emeletes, a kecskét őrző aggastyán és az JÓSÉ AUGUSTIN GOYTISOLO*: Csupán a csend Ez nem az éjszaka árnyaival borítva a várost, nem, ó, nem, nem, több e csend, tisztán s természetesen az elhagyott táj felett időzik. Más csend, tapinthatatlan háló, benne fuldokolnak mind a hangok, tiltott szavak, tilos kiáltás hosszú évek során rejtőzve csend és félelem alatt. Lent a falvak között, hol járod e tájat, idegen, ne kápráztasson el a tarka népviselet, a night-clubok műdala és a népies giccsek. Itt terjeszkedik, és füstös negyedekbe hatol, megül a bádog- és deszka-külvárosokon, rosszul világított utakon menetel — Itt a városokban nézz szét, kérdezd a hallgatag emberektől, miről töprengenek ők, hogy élnek, milyen jövőre várnak itt? Majd te is gyötrődve nézed sötéttő leplét a csendnek, bárok, kocsmák fölött hullámzik, alatta szavak rejtekeznek, melyeket minden ember ért, s kiáltaná teli torokból —■ de tilalom a szavakon száműzöttek mindörökre. Idegen, ha a szabadság szerelmese vagy, kitalálod, mit jelent a szavam: tenyerek tapsa alatt, dalok mögött, utcák és villamosok zaja fölött csupán a csend uralma van. A csendé. Hallod-e öt? Fordította: Németh Ferenc * Jósé Augustin Goytisolo 1928-ban született Barcelonában. Három kötete jelent meg, több irodalmi dijat is nyert. Verseiben éles és erő­teljes hangon. veti föl a fasiszta diktatúra »csendjében« raboskodó spanyol nép prob­lémáit. A fiatal katalán költők közül a leg­termékenyebb és legtöbbre tartott. Polner Zoltán: SZIVETEKRE BÍZOM... Megolvadinjaik a fegyverek a napban, és a tömegsírok kiállnak hegycsúcsok haji alperemére. Felkorbácsolják a feledést. Talán halljátok még a töltetes törvényét száraz gallyként ropogó csontok és titokká merevedő éjszakák zizegésében. Talán meghalljátok szavam is; én, aki gyűlölöm a háborút, és aiki csodálom az életet, nem kiálthatok elégszer: szívetekre bízom őszintén magam. Ne feledjétek a ciklongázszívű szörnyeket, mert völgyeinkben gyönyörűt és rnegrázóan újat álmodik mostanában a Béke. SZŰTS LÁSZLÓ: ŐSZI HATÁRJÁRÁS Már délután a határt járták — üdvözölték őket a csőszök estére pinceszerre gyűltek; a hegyre az öreg Hold is följött« s görbe botjára támaszkodva a présház ablakába állott, biztathatta szakállas öccsét, a füstös-göthös gyertyalángot, firces torkokat bor mosott, mint hegyi patak sziklás vidéket. Kint az estben a mezsgye mentés korán érő szőlő fehérlett, mintha a táj tenyerén tartva az égnek kínálná gyümölcsét Valaki a felhők mögé nyúlt, s felgyulladtak a villanykörték. _ n emes formájú épület áll egy nagy kert kiszögellésében, le­hullott vakolattal, törött ablak­üvegekkel és korhadt rámáik­kal. Ha esik, tetején még talán öregember felé, majd mintha ez volna a világ legtermésze­tesebb dolga, mintha ezzel be is volna fejezve részükről az be is csöpög a víz. Mögötte, le- ügy, akár a dübörgő, menny­felé a hegyoldalon hatalmas dörgös mennykő, rohannak to­M kert terül el szétszórt fákkal vább a lépcső és a fák körül, akár egy rét vagy egy mező, széles és mély pázsittal, amelyet — nyilván valamiféle játék, talán kriket vagy golf érdekében — mester­séges kis dombok és vastag fű­vel borított gödrök ékesítenek. Néhány színes Ms zászlócska is látható a nagy, nagy pázsiton szanaszét, de színűket már nem veheti ki az ember, mert la.«==u sötétedik. lefelé, a város újra őst az aggastyán megszólal: Elmentek... — mondja szinte megnyugodva. — Ezek nem vetkeztetnek, sem nem. erőszakoskodnak... — te­szi hozzá megnyugtatókig. — Ezek csak egyszerűen hü­lyék! ... Nincs eszük... Még nem jött meg az eszük... Azt se tudják még, hol az Isten, E kkor gyenge köhécselést, hiába van meg a két szemük, afféle alig neszelhető még nem törölték ki belőle a mocorgást hall az öreg- csipát!... Ezek még nem jöt- ember az út túlsó oldaláról, a tek rá a világ rendjére, ennyi bokrok felől. Egy aggastyán ült ^ egész, uram... — mondja ott, kopott kalappal fején és az aggastyán, és leteszi maga tagjain rongyos ruhával, egy mellé a földre a láncot lassú durva, kidöntött kövön maga mozdulattal. Majd ezt mondja alá húzva saruba bújtatott Iá- még tekintetét most a vele bait. Mellette kecske rágja a szemben álló öregemberre füvet. Az aggastyán szálában emelve: rövid szárú pipa, és a füstön — Ezek még nem nézték át csak nézi, nézi az öregem- meg ezt a házat itt szemben bért, mint akinek már ebhez velünk... Emlékezem, amikor az élethez, de főként ehhez a építették, csaknem ötven esz- «rwm- tendővel ezelőtt, hisz itt szü­maganyos setalgatashoz szem ^ mind;g m is éltem lélődéshez és nyilván topr en ^ hegyen. Micsoda ház volt ez, gésekkel teli gondolkodásihoz uram!... Egy kastély volt ez, semmi köze. De azért mégis szinte afféle égig érő palo- csak megszólal, anélkül, hogy ta!.... Még az első háborúban P ... . . , - _ epitettette egy cipogyaros, aki csorba fogai közül kiem-- papírtalpú bakancsokat szállí­pipát. tott a frontra a katonáknak, a _ Gyakran sétálgat erre felé nevére már nem emlékszem ... a z ür.. . — mondja az aggas- A katonák lába megfagyott, - tyán. _ ]\j. rr-, »wszer láttam mar, h ogy énre fcfé sétál... dig. amiké•• már sötétedik. így estelié .. T,ed.t<! ezen 9 kör- ny4Ven rrá’- nem egy szomszé­dot levetkőztettek után er útonéllók. (Szekeres Emil rajza.) dűlt fát?... — és pipával ke­zében egy lomjától fosztott kor­hadt fatörzsre mutat az emel­kedő parton burjánzó bokrok közé. — Látom — válaszolja az öregember. — Két éve dűlt ki, a han­gyák meg a rágcsálók szét is hordják hamarosan. Sokat he­vertem alatta, lombjai szinte beárnyékolták a fél hegyet. Ki­száradt, tódult, ide jutott!... Vagy látja a ház körül a réten a füvet, ahol gondtalan urasá- gok ütögetik a labdát mindöl délután? ... Millió meg millió szál fű kiszáradva, mint akik a maguk részéről befejezték a létezést, vagy ha jobban tet­szik, az életet!... Ez a termé­szet rendje, uram, nincs ezen semmi nevetnivaló... De néz­zen csak oda!... — kiáltja most az aggastyán, és fejét a sötétedő ég felé emelve egy fényes, lefutó, sziporkázó csík­ra mutat: — Még ez is! Nem­csak a házak, a fák, a füvek, a kecskék meg az emberek, de még a bolygók, a holdak és a napok is elkezdik, folytatják, és bevégzik valamikor... Nincs ezen se nevetnivaló, se búsúlnivaló, se szégyellnivaló, uram, hiába vihognak rajtunk ezek a tarka inges, eszteleti szerencsétlenek!... Ha valaki­nek meg szégyellnie kell magát, szégyellje magát az Isten, aki a világot így teremtette... még a napok, holdak és boly­gók világára is kiterjesztve a természetnek mindenre és min­denkire egyforma mértekkel kiszabott törvényeit!... Ha még a bolygóra is, uram! Mit szóljunk mi, romlandó anyag­ból alkotott gyenge embe­rek ... — mondja az aggastyán. Közben még lehajol, megkere­sd a földön a láncot, majd bó­lint, megemeli rongyos kalap­ját az öregember felé, és maga előtt hajtva a kecskét megin­dul a széles úton. a sötétben lassan-lassan kivilágosodó lám­pák alatt fölfelé a hegyoldalon, a Diana út irányába... z öregember is megin­dul, és lassú léptekkel, botorkálva halad le­felé a Diana-lépcsőn, az egy­másba borult bokrok alagútjá- ban. Itt csak bokrokat és fá­kat lát, maga előtt lépcsőfoko­kat, és ha föltekint, feje fölött a végtelen, sötétlő, csillagos A: eget. De amikor lakott terület­re ér, le az Orbán térre, ahon­nan újból fölfelé kanyarodik az út, és halad, halad végig a Fodor utcáin, a lejtős hegyolda­lon, meg-megáll, és közben el­mosolyodik. Végiglegelteti sze­mét a sötétből kibontakozó bur­jánzó gyümölcskerteken, az épülő kis házakon és a földből szinte gomba módra kinőtt te­lepüléseken, és azt gondolja magában: „Ez a világ rendje, és milyen jól van ez így!...-“ De közben, ahogy halad, halad tovább, mosolyába mégis va­lami aggodalom, valami fájda­lom is vegyüL »Ötven, hatvan, esetleg száz év talán...« — gondolja magában az öregem­ber. »Igaz, hogy akkor új há­zak épülnek, új gyümölcsösök borítják a hegyoldalt, mert azoknak az ideje is betelik majd ekkor, mint ezen a vilá­gon mindené! Ó, házak, fáik, füvek, boly­gók, holdak és napok! Ó, embe­rek! De akárhogyan is van, bármennyire a természet rend­je is, ez a múlandóság az élő emberiség számára bizony mégis szomorú!.. És ahogy megy, megy tovább lassan vé­gig a Fodor utcán, szívében a belátás és a megértés mellett továbbra is ott van a fájda­lom cipőgyáros meghalt, a ház va- kolatja lehullt, ab 1 álcái betör- De mi- tek, és már a teteje is roskado­zik ... Ügy bizony, uram!... Most valami idegen követség bérli, annak az uraságai labdáz- sötétedés nak itt, ütögetik botokkal a ki tudja, labdát, azzal. szórakoznak, kik birtokán nem voltak a mintha a világban egyébről környékre valók . . Meg azt is se volna szó! .. Ez lett a pom- beszélik, hogy nagyságákkal pás házból, saját szemével Lóránt János: FŰRÉSZTELEP UzéaJ. KÖNYVESPOLC Benjámin László: ÖTÖDIK ÉVSZAK Benjámin előző könyve hat évvel ezelőtt jelent meg. Az azóta eltelt évek termése ez a kötet. E lezárt költői korszak termése egységes és megrázó,^ magas rangú költészet. A fel- “ száz új versen kívül húsz mű­fordítást is tartalmaz a kötet. József Attila: ÖSSZES VERSEI A költő halálának 25. évfor­dulójára jelenik meg a díszes kiadású kötet KEATS, JOHN VERSEI A nagy romantikus angol költő életművének eddig csak kis töredékével ismerkedett meg magyar nyelven az olya? só. Ez a kötet költői termésé­nek csaknem teljes egészét tar» talmazza. Színes, szenvedélyes hangú költészete az embersé­ged' és szépséget izzó pátosz- sal magasztosítja fed. Tolmá­csoló! között — a Hia már klasszikus számiba, menő régi műfordítók mellett — ott ta­láljuk mai műfordító gárdánk kitűnő képviselőit Simor Andrási TERELD A FELHŐKET A fiatal kfiltő verseivel elő­ször a Tűztánc antológia 3aj>- jaim találkozhatott az olvasó. Ez az első kötete. Szenvedélyes hangú költő, miniden sorát ke­mény szembeszegülés jellemzi a fasizmus, az eUenforradakün erőivel. Versei egy jelentős közéleti Mis kibontakozását ígérik. Bertha Btifcsw; LÁNYOK NAPFÉNYBEN A kötettel új önt avat a kä- adó. Bertha Bulcsu jelenleg az egyik pécsi napilap kultúm»- vatát vezeti, de már élmények­ben gazdag életút áll mögötte. Elsősorban a morális problé­mák, a fiatalok tu-datváltozáb sai érdekük. Foglalkoztatja a közösség embert formáló ereje, amely a passzív embereket is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents