Somogyi Néplap, 1962. augusztus (19. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-15 / 190. szám

SOMOGYI NÉPLAP

6

Szerda, 1982. augusztus A

AZ 1962. ÉVI

NÉPMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁSRÓL

A BALATON-PART nyári kulturális eseményeinek sorába már hagyományként illeszkedik bele évente a megyei népművészeti kiállítás. Népművészeink alkotó munkásságának ez a seregszemléje nem váratott magára az idén sem. Az ünnepélyes megnyitás óta — amely augusztus 4-én zajlott le az ugyancsak szokásos népművész-találkozóval együtt — sokan keresték már föd a balatonlellei művelődési házat, amely otthont nyújtott a kiállításnak.

IVÖként a látogatók zöme, mi is csak éli smeréssel szólhatunk a gazdag' gyűjtemény egyes darabjairól — gondolunk: itt a buzsáki hímzésekre, Kálmán József, Alágy Ferenc, Bognár Károly és mások faragásaira elsősorban —, a kiállítás anyagának ízléses, jó elrendezéséről. Sok érték gyűlt össze a kiállítás anyagában. Mégis hadd jegyezzünk föl néhány észrevételt. Távolról sem a szőrszálhasogatás kedvéért, hanem inkább csak azért, hogy meg ne közelítsen bennünket a passzivitásra hajlamosító elégedettség.

Az idei népművészetó kiállítás anyagában új színt jelentettek a Kaposvári Agyagi pari Htsz népművészeinek alkotásai. Örömmel láttuk kiállítási tárgyaikat, a készleteket, a vázákat, a hamutartókat Az agyaggal dolgozó mesterek munkái fokozzák a kiállítás érdekességét, művészi értékét. Jó gondolat volt őket is részeseivé tenni e kiállításnak, hiszen ez ideig igencsak Jkü- lönválasztva éltek agyagosaink a népművészet többi ágában. tevékenykedőktől.

Üjat képviselt a kiállításon a MÁV népművészeti szakkörének jelenléte is ízléses és — ami ennél is fontosabb — stílusos népi faragásaival

De;;. mindezek ellenére meg kél állapítanunk, hogy

Újfajta

vízfertőtlenftő

Újfajta vízTertölenítö berendezést próbálnak ki a balatonföldvá- ti felszíni vízműben. A külföldről vásárolt berendezés nem klórozással, hanem oxigénnel pusztítja el a vízben élő baktériumokat. Elektromos szerkezet választja ki az| oxigént a levegőből, és ezt feldú-l sítva ózont kever a vízbe. Az újj módszer előnye, hogy nem rontj el a víz ízét.

a somogyi népművészek munkáinak idei kiállítása összképében igen hullámzó. Megítélésünk szerint a rendezők szigorúbb mértékkel is mérhettek volna az anyag kiválasztásakor. Hogy kevesebb lett volna így a látnivaló? A közönség ma már a népművészettől is nmndinkább a minőséget kéri számon és nem a mennyiséget. S ez így helyes.

A MÁSIK FÖLJEGYZÉSRE KÍVÁNKOZÓ ÉSZREVÉTEL. Még legjobb nevű faragóművészeink munkáiban is ott kísért a monotonság. Kimerült volna a korábban oly gazdag variációs készség, a kereső- és alkotókedv? Ha számolunk azzal, hogy népművészeink java, éppen a legjobbak szövetkezetben dolgoznak megrendelésre, mondhatni némellyi'kük már-már iparszerűen, nem találunk semmi valószínűtlent a halvá- nyulás tényében. Sok eszmecsere tárgya ez a probléma. Nézzünk szembe vele. Védekezzünk népművészetünk kísértő unifonmdzálódása, elszíntelenedése éllen. Hogyan? Talán változtatni kellene a népművészeti kiállítás szervezésének gyakorlatán, és elsőként ezen kellene változtatni. Miért? Hogy népművészeinket ne érje váratlanul, fölkészületlenül a kiállítás. Készüljenek rá egész éven át kenyérkereső, megrendeléseket kielégítő munkájuk mellett Egyszóval, ha nem azt adnák kiállításira, ami éppen kéznél van, hűbben tükrözni a kiállítás Somogy népművészetének gazdagságát Az idén Jantyekics János, a népművészet viszonylag fiatal mestere kapta meg a nagy megbecsülést jelentő Kapoli-dájat a vele járó háromezer forinttal együtt A fiatal mester aaiy- nyira a megrendelésre készülő sakkfiguirák faragására specializálta magát hogy csak a kiállítás reggelén tudott néhány darabot sietve készített munkáiból hozni. Természetes, hogy éppen ő nem maradhatott volna ki a kiállítók közül. Ha viszont egész évben készülődött volna, akkor méltóbb munkák dicsérnék az idei Kapoli-díjast A többdket szintén;

Figyelmeztető jelzés ez, a kiállítás anyagának ötletszerű

összehordása, kár lenne nem

észrevenni. De még nagyobb kár lenne, ha igazán dúsgazdag népművészeti hagyományaink mai művelőit nem tudnánk arra serkenteni, hogy egész éven át készüljenek népművészetünk kis seregszemléjére, a népművészeti kiállításra.

VÉGÜL MÉG ANNYIT,

hogy a Somogy megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya mellett ott láttuk rendezőként az Idegenforgalmi Hivatalt és a Balatoni Intéző Bizottságot is. Csak az elmúlt egy év alatt rengeteget tett e két utóbbi szerv a növekvő bel- és külföldi idegenforgalom méltóbb fogadásáért. Modem szállodák, új vendéglátóipari egységek, helyreállított műemlékek várják az üdülőket, kirándulókat. Talán nem kerülne nagy anyagi áldozatba, ha a népművészeti kiállítás reprezentatívabb megrendezésének eszközeit már jövőre biztosítanák ezek a

László Ibolya

Közlekedési balesetek

A múlt hét is bővelkedett szabálytalanságból, ittas vezetésből, figyelmetlenségből fakadó közlekedési balesetekben. Kaposváron halálos kimenetelű szerencsétlenség is történt. Keczkó Pál Május 1. utca 1. szám alatti lakos beleszaladt motorkerékpárjával a Latinka Termelőszövetkezet Bíró István hajtotta kivilágítatlan lovas kocsijába. Keczkó a helyszínen, a motor másik utasa, Németh Zoltán, Kaposvár, Április 4. utca 1. szám alatti lakos pedig kórházba szállítás közben meghalt.

Balatonszabadiban Szotfrid János pusztaszilácsi lakos szabálytalanul előzött motorkerékpárjával, és elütötte György László budapesti lakost. György életveszélyes, Szotfrid súlyos, a motor pótutasa, Máté Mária pedig könnyű sérüléseket szenvedett.

Ittasan vezette motorkerékpárját Karczhesz Károly budapesti lakos, és Siófokon elütötte Baji Ferencet. Baji és a motor pótutasa, Karchesz Kárólyné súlyosan megsérült

Lábát törte Görömbei György mátészalkai lakos Fonyódon, mert gyorsan hajtott motorjával, és az árokba borult

Elaludt a völán mellett Novak János keszthelyi lakos, és tejet szállító tehergépkocsija egy fának futott Balatonboglá- ron. 500 liter tej elfolyt.

Figyelmetlenül vezette motorkerékpárját Peperics László nagykanizsai lakos, és Siófokon eljitötte Szappanos Gyu- lánét. Szappanomé súlyos sérüléseket szenvedett.

Várda-Üjtelepen Papp

György somogyjádi lakos szabálytalanul haladt a Kaposvári Gépállomás vontatójával, és elütötte a Bervával vele szemben tartó Arbolt István kaposvári lakost. Árbolt húsz napon túl gyógyuló sérülést szenvedett

Figyelmetlenül ment ált az úttesten Gara József né, Iharos, Kis utca 29. szám alatti lakos.; Az Építőipari Vállalat teher-; autója elütötte. Garánét élet.-; veszélyes sérülésekkel szállí-! tották a nagykanizsai kórház-; ha. ]

Somogyaszaló és Kaposfüred; körött dr. Szilágyi Erzsébet budapesti lakos szabálytalanul előzött személygépkocsijával, és nekihajtott a dr. Tódor János kaposújlaki lakos vezette személyautónak. Dr. Tódort súlyos sérülésekkel szállították a kaposvári kórházba.

MMM

Hosszá, az evező, aRg bírnak vele a csöppségek, de megpróbálnak megbirkózni a topátokkal. A Balaton is jó. Visszafogta a hullámokat, hogy a sima vízen könnyebben sajátíthassák el a csónakázás fortélyait a gyerekek.

Csőszből tolvaj

Szokták mondani, hogy tolvajból lesz a legjobb csősz. Ennek — mármint a közmondásnak — fordítottját csak most hallottam először. Tabon a járás egyik termelőszövetkezetének vezetője elpanaszolta:

— Bajok vannak nálunk a fegyelemmel. A mezei lopások elszaporodtak. Pedig van csőszünk, igaz, szinte havonta más és más, mert csaknem mindegyiket tetten érjük.

Megpróbálhatnák: hátha

megbízható csősz válna valamelyik megrendszabályozoitt tolvajból. Már csak azért is megérné ez a kísérlet, hogy bizonyítaná: a régi közmondás még nem merült egészen feledésbe ebben a faluban sem... — kj —

* * *

Min múlik?

A Béke Étteremben játszódik a történet. Egy fiatal pár éppen elköltötte ebédjét. A fiatalember odaszól a pincérnek.

—! Legyen szives két fagylaltot hozni.

— Nincs, kérem.

— Nincs? — csodálkozik a lány. — Ebben a pillanatban hoztak oda a másik asztalhoz.

A pincér átnéz a szomszéd asztalra.

• — Vagy nem mindenkittek hoznak? — kérdi a lány.

— Az rajtunk múlik... — hangzik a pincér »tárgyilagos-« válasza.

A fiatalember előveszi zsebéből a pénztárcát. A lány viszont tovább kérdez.

— Árulja él nékem, mén múlik maguknál, hogy hoznak-e vagy sem?

Nem tudni, hogy a pincér a lány kérdezgetésebt unta-e meg, vagy észrevette a fiú kezében a pénzt, így válaszait.

— Milyen fagylaltot tetszenek kérni?

•mtn —

Féltékenység

Kiölünk, a laborban rrtin- ^ dig igen nagy csend van. Egy kicsit furcsa hely ez, mert órákig dolgozunk úgy, hogy egymáshoz alig szólunk; véleményt, tanácsot is csak halkan, szinte suttogva kérünk valamelyik kollégától, viszont munka közben mindig hangokat hallunk, nem is akármilyen hangokat, hanem a közepes hangerejű beszéd vagy zene sokszoros, fokozott mását. Itt csend van, de mi halljuk, hogyan bömböl a hangszóró, a különböző hamgerejű beszéd hogyan érvényesül egy óriás stadionban, egy teljesen nyílt és sík területen, egy közönséges tanácsteremben vagy egy gyárcsamokban, ahol közben sok-sok gép dolgozik.

Ez a mi munkánk. Akusztikai berendezésekkel kísérletezünk.

Mint minden kutató, kísérletező ember, mi is nagyon szeretjük munkánkat. Es egymást is nagyon szeretjük. A mi kis kutatócsoportunkban igen jó a kollektív szellem, a kollegali- tás és a tudományos együttműködés. Hárman dolgozunk együtt.

Gyula — aki most nagyon boldog, mert néhány napja egy gyönyörű, már újszülöttnek is vasc/yuró fiatalember édesapja _ fekete, barna szemű és mindig jókedvű. A Szovjetunióban végezte az egyetemet, most harmincéves, és mondhatom, máris kitűnő szakember. Ő a műszaki »részlegünk«. Mert a mi csoportunkban minden ember egy »részleg«. Gyorsan el is árulom, hogy én vagyok a matematikus, vagyis a »matematikai részleg«. Kis csoportunk feje, irányítója és atyja Miklós bátyánk — mi már csak így szólítjuk —, aki nemcsak idehaza, hanem külföldön is elismert szaktekintély. Ö az igazi, a valóságos akusztikus, aki mint »részleg« elsősorban a hanggal törődik, de ő fogja össze és irányítja az egész munkát. Nélküle — szent igaz

— semmit sem érnénk. Aranyos ember a mi ősz hajú, vidám, kék szemű Miklós bátyánk, és annyira hálás mindenért, hogy tízszer is megköszöni, ha sikeresen oldunk meg valamilyen problémát. De — és ezt nagyon sajnáljuk — -van vele egy kis bajunk. Ö még nem tudja, de mi, Gyula és én, már régen tudjuk.

Ezt a bajt akkor fedeztük fel, amikor Irénke elment a csoportunkból. Irénke Miklós bátyánk helyettese, pontosabban utánpótlása volt, ameddig volt. Mert lrénkét azért osztották be Miklós bátyánk mellé, hogy tanulja meg tőle az akusztikai berendezések készítésének mesterfogásait. Mert tény, hogy azokat Miklós bátyánk ismeri legjobban s talán egyes-egye- dül ebben az országban. De figyelembe véve azt a — sajnos

— megmásíthatatlan tényt, hogy Miklós bátyánk évei szigorúan szaporodnak, utánpótlásra lenne szülcség. Utánpótlásra, azaz örökösre. Egy olyan örökösre, akinek Miklós bátyánk hajlandó lenne átadni tudásának alapelveit, az úgynevezett mesterfogásokat, s gzután az illető fiatalember vagy ifjú hölgy elboldogulna egyedül is.

De ilyen örökös nincs. Azaz hiába volna, Miklós bátyánk szerint egyik sem megfelelő.

Az igazgatóság és a minisztérium pedig szorgalmazza a dolgot, állandóan jó képességű, tehetséges, ambiciózus, vagyis megfelelő fiatalembert keresnek, de eddig még senki sem vált be.

Jp lőször jött egy csöndes,

^ tudós külsejű, szőke fiatalember, Zoli. Egyenesen az egyetemről helyezték hozzánk mondván, hogy végig kitűnően tanult, a diplomája is csillagos ötös. Mi szeretettel fogadtuk, Miklós bátyánk is azonnal fiamnak szólította, és pertu lett vele, de hamarosan feltűnt, hogy ZoK komor, még munka után, az utcán se sokat szól hozzánk. Pedig laboron kívül s főleg az utcán mi is hangosan beszélünk, és sokat nevetünk. A munka nagy, méltósá- gos csöndje után sokszor teljes hangerőre kapcsolunk. Kérdezgetni kezdtük Zolit, mi baja. Talán nem szereti azt, amit csinál, vagy nem érzi jól magát köztünk? Sokáig kitérő, semmitmondó válaszokat adott, egyszer aztán kiömlött belőle a keserűség.

— Nem tanulok én itt semmit sem — mondta. — Az öreg semmit sem magyaráz meg, és csupa adminisztratív munkát ad.

Először azt hittük, Zoli túlságosan érzékeny, lebecsüli az adminisztrációs munkát, és talán fél Miklós bátyánktól, vagy túlságosan tiszteli, és nem mer komolyabb feladatot kérni tőle. Segíteni akartunk a fiún. Szóltunk Miklós bátyánknak, hogy törődjön többet Zolival. Miklós bátyánk mereven ránk nézett, még a szemüvegét is levette, és egyébként szelíd kék szemét a harag ráncai ölelték körül.

— Kivel törődjek én többet? — kérdezte dühösen. — Azzal a húsvéti báránnyal? Azzal a... ej, majd mit is

mondok... Nem, fkthn, az nem

szakember... Az annyit sem ért az alaisztikához, mint a tihanyi echo...

Zoli sorsa ezzel meg is pecsételődött. Még három hónapig bírta, azután elment az intézetből. Utána jött Jóska. Nagy darab, magabiztos, jó megjelenésű fiatalember. No, amíg ő ott volt, nem unatkoztunk. Értette a dolgát, de állandóan vitatkozott Miklós bátyánkkal; ez nem is lett volna baj, ha Miklós bátyánk nem hordozna magában egy olyan — sajnos rossz — tulajdonságot, amilyet később fölfedeztünk. Ez a Jóska mindenbe belekötött. Ha Miklós bátyánk mondott valamit, ő kirukkolt egy másik elképzeléssel. Ezzel aztán végképp magára haragította az öreget. Miklós bátyánk már a szó teljes értelmében gyűlölte, amikor adott neki egy olyan feladatot, amilyet még az egyetemi profesz- szorok sem tudnának egyköny- nyen megoldani.

— Csináld, ha annyira okos vagy! — mondta neki. Ezután berohant az igazgatóhoz, és kijelentette, hogy ha Jóskát három napon belül el nem tüntetik a szeme elől, ő többé nem jön be az intézetbe.

Így aztán Jóska elment. Áthelyezték a gyárba. Abba a gyárba, amely a mi berendezéseinket gyártja. Most ott van. Boldog is. Semmi pénzért sem jönne vissza a laborba.

A minisztérium és az igazgatóság ezután igen nagy gonddal kereste a harmadik megfelelő embert. Hónapokig utánpótlás, vagyis örökös nélkül éltünk. Miklós bátyánk már egészen megnyugodott, éppen olyan vidám, kedves és szorgalmas volt, mint régebben. Hanem az igazgatóság valamit fölfedezhetett az öreg ama bizonyos tulajdonságából, mert szemmel láthatóan

cselhez folyamodott.

Egy szép napon, úgy délelőtt tíz órakor beállított hozzánk egy igazán csinos, kedves, fiatal szőke nő. Ez volt írónké. Miklós bátyánk alaposan megnézte, még körül is járta, s bár tudjuk, hogy kedveli a karcsú, szőke nőket, még kezet is csókol nekik, most azonban valamit megsejtett.

— Mérnök? — kérdezte, miután befejezte a terepszemlét.

— Igen felelte Irénke, és csodaszépen mosolygott.

— Hol dolgozik?

■— Az akusztikai berendezések gyárában.

— Akkor maradjon olt. Isten megáldja.

A beszélgetés ezzel be is fejeződött. Irénke — legnagyobb bánatunkra — egyelőre elment. De a főnökség — mint később kiderült — meggyúrta az öreget, és írónkét mégis odahelyezték. Azok voltak a mi csöndes laboratóriumunk legszebb napjai. Irénke szépsége és kedvessége beragyogott mindent, úgy tündöklött ott a nagy csöndben, mint egy fényes, sugaras üstökös. De nem sokáig. Miklós bátyánk már az első nap elkezdte.

— No, adok magának egy házi feladatot — mondta Irén- kének. — Odahaza számítsa ki... — Es ekkor feladott egy olyan kulcsszámos példát, amelyet ma már a technikumban is tudnak a diákok.

Irénke először komolyan vette. Mosolygott, amikor felírta, de másnap bemutatta az öregnek. Miklós bátyánk ekkor új házi feladatot diktált neki a középiskolás anyagból. És ez így ment egy egész hétig. Mi közben megtudtuk, hogy írónké az egyetemet Prágában végezte, mégpedig kitűnő eredménnyel, hat éve dolgozik •

gyárban, s egy egész sor, áttolunk kidolgozott akusztikai berendezést gyártás közben tökéletesített. Ezért is helyezték át hozzánk, a kutatóba. De az öregnek ő sem felelt meg. Két hét múlva közölte velünk, hogy Irénke semmit sem tud, még a középiskolás anyagot sem. p'kkor lázadtunk fél étő- szőr mi. Hazafelé menet betértünk egy presszóba kávét inni, s ott Gyula, mintha egy világot rengető tudományos felfedezést közölne, nagyon komolyan így szólt hozzám:

— Te. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a mi drága Miklós bátyánk féltékeny. Nem akarja átadni a tudását senkinek. Vannak ilyenek. Nem hiszed?

— De. Feltétel nélkül elhiszem.

— Mit lehet ilyenkor csinálni?

— Nem tudom.

Azóta kitaláltuk. Sajnos, Irénke elment tőlünk, neki már nem segíthetünk. De segítünk másnak. Beszélgettünk az igazgatónkkal. Az a tervünk, hogy mi tanuljuk meg az öreg mesterfogásait. Velünk szemben nem féltékeny. Azt hiszi, minket nem érdekel az ö szakterülete, s még hálás is lesz, ha érdeklődünk. Munka közben elmond mindent. Az igazgatóság pedig fölvesz egy új embert, annak mi mindent elmondunk, amit az öregtől tanulunk. Csöndben, észrevétlen. Miklós bátyánk csak arra fog fölfigyelni, hogy már három utóda is van, nemcsak egy.

Szendrei József